Babus Antal

Túlélésünk záloga, avagy az együttéléstan

Lányi András: Együttéléstan

„…szabad-e az életet, mely cselekvést jelent, betűs álmodozásokra elfecsérelni?” – kérdezte Ady 1907-ben, általános érvénnyel fogalmazva meg az értelmiségi lét dilemmáját. Úgy vélem, egy idő óta Lányi András is egyre gyakrabban néz szembe ezzel a kérdéssel. Betűk erdejében bolyongott hosszú éveken át, de mára már a tölgyek, a bükkök, égerek erdeje az igazi hazája. A Természet – így, nagybetűvel, ahogyan Ady is írta volna. A betűs álmodozások egyre kevésbé elégítik ki, s nem is oly régen a Roosevelt téren láthattuk őt, egy Széchenyi István által ültetett bús-öreg-büszke fához láncolva. Önként választotta a tiltakozás e formáját, védte fa testvérünket. Majd nemsokára hátracsavart kézzel rendőrök vezették Budapest utcáin, a láncfűrészes önkény így „tolerálta” famentő akcióját. Posztmodern korunkban, amikor az író feladatát némelyek szeretnék csak az alany és állítmány egyeztetésére korlátozni, gyanús, ha valaki a közéleti felelősséget és cselekvést megkísérli összeegyeztetni az írással. Lányi pedig ezt teszi. Bizonyság rá Együttéléstan című könyve.

Mi tagadás, szorongva vettem kézbe. A címe a múlt századi utópisták zöld-lila világát idézte fel bennem. Ráadásul a zöldektől is ódzkodom egy kicsit, mert fülembe cseng Franz Josef Strauss bajor amatőr filológus és profi politikus hasonlata: a zöldek olyanok, mint a paradicsom, kezdetben zöldek, de egy idő után megpirosodnak. Fölöslegesen aggódtam: az Együttéléstan nem világboldogító okoskodások tárháza, nem akar íróasztalnál kiagyalt üdvtanokat ránk erőltetni. Üzenete halk, szelíd, világos és egyszerű, rokon a Poverello nyolcszáz évvel ezelőtti tanításával: nénénk a Hold, bátyánk a Nap, testvéreink a fák, madarak, bogarak. Az ökológia – mert Lányi az ökológiát nevezi együttéléstannak – erre az elfeledett tanításra figyelmeztet bennünket. Mivelhogy ez manapság nem magától értetődő. Nyolcszáz éve sem volt az, de ma még kevésbé, mert még nem tudtuk méregteleníteni szervezetünket az ideológia ama parancsától, hogy a természetet le kell igáznunk. Igaz, ma már ezt nem tanítják – csak teszik. (Tudják, és mégis teszik!) Korunkban, a manipuláció és a technológiai barbárság korában az ilyen egyenes beszéd nem szalonképes. Kötelező az álcázás, a mismásolás, a megtévesztés, de a végeredmény ugyanaz: ózonlyuk. Kétségbe vonhatja-e bárki is, hogy a mikrocsip mellett az ózonlyuk ezredvégünk igazi szimbóluma? Lányi lényegében azon töpreng könyvében, hogy ez az ózonlyuk miként foltozható be, már ha egyáltalán befoltozható. Hiszen be kell látnunk, hogy nemcsak arról az ózonlyukról van szó, amelyet a tudós kutatók az Antarktisz fölött a műszereikkel vizsgálnak. Nem egy, de milliónyi, milliárdnyi ózonlyukból leselkedik ránk veszély, mert ezek a lyukak bennünk tátongnak: mindannyiunk lelkében. Lélek: milyen dohos, elkoptatott, udvariatlan, nyafogós szó, mennyire nem illik ez az ezredvég representative manjéhez, a managerhez. Túl emberi szó! Lányi Andrást nem feszélyezik a ma korszerűtlennek tartott érzések. Nyíltan, őszintén, bátran vall a lélekről, szeretetről, szerelemről is. Akkor a legszebben, amikor a legkeresetlenebb, amikor a legbátrabban dobja sutba kedves könyveit, amikor a legkevésbé „kulturált”. Milyen megkapóan őszinte, amint az Égei-tenger partján, a hegyoldalban, a sziklák között, alkonyatkor készül végiggondolni életét! Nem a külső látványba menekül önmaga elől, a lélek csendje elől, mint az ostoba turista, hanem a varázslatos környezetben mer rácsodálkozni önmagára, mer számot vetni önmagával. Úgy, mint Petrarca a Mont Ventoux-n. Petrarca, Európában talán elsőként, csak a látványért, csupán a puszta élményért kapaszkodott fel az Avignon mellett emelkedő hegyre. Körbepillantott, majd a kor szokása szerint találomra felütötte magával vitt könyvét, Szent Ágoston Vallomásait, hogy lássa, mit üzen neki a Véletlen, akit akkor még Istennek hívtak. S olvasta: „Az emberek megcsodálják a hegyek magasságát és a tenger árját, a folyamok széles hátát és az óceán messzeségeit és a pályát, ahol a csillagok járnak – és önmagukat elhagyják és önmagukon nem csodálkoznak.” Petrarca szégyenkezve csukta be a könyvet, magába fordult, s „elcsodálkozott önmagán”. Nem ismerek jelenetet, amely ennél mélyebben ragadná meg a különbséget korunk élményt fogyasztó turistája s a természetfölöttivel élő kapcsolatban levő ember között. Lányi András tisztában van ezzel, ezért értekezik az ökológia hagyományos fogalmától első pillantásra oly távolinak tetsző dolgokról, mint amilyen a szeretet, szerelem, transzcendencia, bűn. Lányi kitágítja az ökológia fogalmát, nála az ökológia nem csupán természetvédelem, hanem az emberi lélek csinosítása is. Ő már rádöbbent, hogy amikor környezetünket pusztítjuk, önmagunkat pusztítjuk: a harang értünk szól. Az Együttéléstan azonban nem éri be annyival, hogy az érzelmeinkhez szól. Alig leplezett célja, hogy egy új morálfilozófia s egy ebből világra szökkenő új morál születésénél bábáskodjon. Egy olyan morál születésénél, amelyben az ember nem a természet ura, hanem része.

A szelíd szavú Lányi időnként radikális politikai húrokat pendít meg. Ilyenkor van leginkább elemében. Könyvének The Media is the Mess című fejezete oly könyörtelen látleletet állít ki a tömegkommunikációs eszközök agymosásáról, amilyen nálunk csak „szélsőjobbos” újságokban olvasható. Lányi határozottan osztja Ludwig von Bertalanffy véleményét: a huszadik század legnagyobb felfedezése az atombomba mellett a fogyasztóautomatává züllött-züllesztett ember, akivel minden megetethető, minden elfogyasztatható: fogpaszta, mosógép, elnök, bármi. Lányi intellektuális bátorságára vall, hogy egy másik tabutémáról, az egyesült Európáról is mer önállóan gondolkodni. Ma, amikor az Európai Unió áldásairól szavalnak minden fórumon, s centinként méricskélik, hogy mennyivel kerültünk közelebb hozzá, ő a kis régiók önálló, kulturális sokszínűsége mellett teszi le a voksát. A félreértések elkerülése végett szögezzük le: semmi sem áll távolabb tőle, mint a szűk látókörű nacionalizmus, ő a szó jó értelmében vett européer. Azért bírálja Európát, mert félti. Aggódik, hogy Európára is ráhúzzák az amerikai tömegkultúra kényszeruniformisát, s ezáltal a vén kontinens kulturális sokszínűsége kifakul, holott ereje és gazdagsága éppen e sokszínűségében rejlik. Lányi nyugtalan, mert ő nem az ezerszer elismételt eurosablonokat szajkózza, hanem olvasta az összeurópai törvényhozás kilencvenkettedik paragrafusát, amely a kormányoknak egyelőre, kivételesen engedélyezi, hogy kiemelt támogatásban részesítsék saját nemzeti kultúrájukat! Lányi azonban minden kritikai fenntartása ellenére távol áll mindenfajta szélsőségtől. Ő Mannheim Károly „lebegő értelmiségije”, aki a politikai szekértáborokon kívülről figyeli és elemzi az eseményeket. Egyelőre még liberális, s vélhetően az is marad: liberális értelmiségi. Ebben rejlik a gyöngesége is. Még nem érzi, hogy az értelmiséginek – és a liberalizmusnak is – egyre rosszabb híre van. (Liget Könyvek, 1999)