Bogdán László

Árvaházi rettegések

A béke méhei zümmögnek, sétál a mezőn, hihetetlenül szabadnak, boldognak, függetlennek érzi magát, s úgy süt a nap, mintha kárpótolni akarná valamiért, de hamar vége lesz ennek is, szertefoszlik a tébolyító napsütés, semmivé esik az andalító mező, szerteszélednek, mások álmába tűnnek tova a béke nyugtalanítóan zümmögő méhei is, véget ér az édeni örömállapot, elveszetten nézi a plafon szerteágazó repedéslabirintusait, amelyek között magatehetetlenül már annyiszor tévedt el, és arra gondol, hogy ha most itt lenne az Evelin szobájának falán lógó kép – haladéktalanul meg kell beszélnie a doktornővel az áthozatalát –, most az őt tök ászra emlékeztető pimasz fickó könyékre támaszkodva és pökhendien a szemébe vigyorogva nézhetné őt, akár gúnyosan nevethetne is rajta, mint már annyiszor az Evelinnel töltött, balcsillagzat alatt alakuló pásztorórái alatt, amikor annyira eszeveszetten imádta az ágyon a spanyol bélyeg nőjének csábító pozitúrájában fekvő Evelin védtelenül kitárulkozó fehér testét, hogy képtelen volt magáévá is tenni őt, megelégedett azzal, hogy nézheti, távolról imádhatja, és a fickó röhögött, jól hallotta, nem a füle csengett, más nem volt a szobában, de az is lehet, hogy most mégsem röhögne, megsajnálná őt elesettségében, és esetleg még Drakulával szemben is megvédelmezhetné! Ki tudja?…

De sajnos a kép még nincsen itt, csak Rodica nővér ül az ágya mellett, egy folyóiratban lapozgat, s amikor észreveszti, hogy ő megint ébren van, részvevően tekint le rá, és halkan kérdezi, nincsen-e szüksége valamire, és ásványvizet tölt egy pohárba, s a kezébe adja. Spiridon felül, forgatja kezében a poharat, nézi a szétpattanó, de örökre makacsul fölfelé igyekvő szénsavbuborékokat, s lassú kortyokban issza a vizet.

Kopognak.

– Ki lehet vajon?

– Engedje be, Rodica drága, bárki legyen is…

De a látogató türelmetlen, meg se várja a választ, kivágja az ajtót, és berohan a szobába.

– Mi van, Irénke? Üldöznek?

– Mindjárt jönnek.

– Kik? Kicsodák?

– Ezek. Mindjárt itt lesznek.

Az izgatott dundi lány lehuppan egy székre, és lihegve bámulja Spiridont.

– Csak semmi pánik.

– Mindenkit kihallgatnak. Az őrnagy bácsit is ki fogják hallgatni.

– De hát ő ki se mozdult a szobájából…

– Ezt te honnan tudod?

– Itt őriztem egész délután. Be volt gyógyszerezve, és mélyen aludt. Most legalább nem gyanúsíthatják szegényt…

– Hát nem tudom. Ezektől minden kitelik, Rodi, az egy jón kívül. A kapitány különben is mindenkire gyanakszik, s a segédje meg csak mereszti azt a nagy melák szemét. Úgy néz rám, mintha nem látott volna még eleven lányt…

– Rám is így nézett, nyugodj meg. Úgy látszik, tetszünk neki.

– Nálam nincsen semmi esélye. Olyan málé, hogy a tej megalszik a szájában.

Kopognak. Spiridon megrezzen, úgy látszik, ma tényleg egymást érik a látogatók, s még egy ilyen önmagába visszahulló magányos élet is, mint az övé, lám, ideig-óráig még érdekes is lehet! Ezen erősen elcsodálkozik, majd éles hangon, tagoltan mondja: – Szabad!

A doktornő lép a szobába, nyúzottan, elkeseredetten pislog, s védekezőn kap a szeméhez, kiejtve kezéből a dossziékat, amikor Rodica, tekintettel a sűrűsödő félhomályra, váratlanul elszánva magát fölkattintja a villanyt.

– Na, hogy van, őrnagy elvtárs? Nyugtalan még? És ti?

– Nem lehetett ő, igazgató néni, most már biztosan nem lehetett ő!…

– S honnan vagy olyan biztos benne, Rodica kedves?

– De hát itten voltam végig… Egész délután itten voltam. Erős nyugtatókat kapott, ahogy tetszett mondani, és végig mélyen aludt.

– Tényleg, igazgató néni, Rodi végig itten volt, hát nem az igazgató néni rendelte ide, hogy vigyázzon az őrnagy bácsira, mert nagyon rosszul van, és fél egyedül…

– Te vagy az ügyvédje, leányom?

– Én csak…

– Ebből elég!… Menjetek az ebédlőbe. Mindkettőtöket ki akar hallgatni a kapitány elvtárs.

– De hát már kihallgatott egyszer…

– Most még egyszer ki fog. Menjetek… És még valami, gondoljátok meg jól, mit mondtok neki, nemcsak a szanatórium jó híréről van szó, hanem rólatok is, lányok!… A kapitány elvtárs szerint – meglehetősen bizarr feltételezés, de ezt most hagyjuk – mindenki gyanús, aki él, pláne ha a gyilkosság ideje alatt itt is tartózkodott az épületben. Fontoljátok meg tehát, hogy mit beszéltek. Mostantól minden, amit mondtok, felhasználható a nyomozás során, akár ellenetek is… Sok szerencsét. S ja igen, és arról is nyugodtan beszélhettek, ha akartok, hogy szegény szerencsétlen Mária nem örvendett éppen közszeretetnek, a nehéz természete miatt…

„De hát ez nem igaz. Ő igenis szerette…”

„Nemcsak Rodi, ő is… Az igaz, hogy sokat szekálta őket szegény megboldogult, de jót akart, édesanyjuk helyett az édesanyjuk volt, s még koncertre is elcipelte őket…”

Spiridon nyitott szemmel, némán fekszik a hátán, nézi a plafont, és el-eltéved a repedések egymásra futó útvesztőiben, mint mostanában annyiszor, igyekszik nem gondolni semmire, félelmét mégis egyre nehezebben tudja visszafojtani. Hallja a nővérek távolodó lépéseit, nyílik, majd becsukódik az ajtó, és a páros gazellaléptek már a folyosón távolodnak, az ebédlő irányába.

– Hogy érzi magát, kedves őrnagy?

– Nem a legjobban…

– Legalább aludt?

– Igen, de az álmok…

– Mit álmodott? Nem szeretné elmondani?

Spiridon egy pillanatra a doktornő jegeskék szemébe mélyed, szegény Evelin most már soha nem tudja meg, mi is van a kék függönyön túl, a kék szemek mélyén bordó pontok, a balsejtelem lüktető pontocskái pulzálnak, s mintha valaki tényleg játszana vele, Drakula szemévé állnak össze, a sötétség fejedelme szánakozva néz rá, és madárrá változva repül ki a nyitott ablakon, magával sodorva a szúnyoghálót is, a pillangók azonnal berepülnek a szobába, s tébolyodottan kezdenek zümmögni a szabad utat kapott szúnyogok is. Spiridon arcához kap, megrezzen, s az ablakra mered.

– Na, elmondja?

– Ki vagyok merülve, doktornő…

– Talán magának is jobb, ha elmondja.

– Apám jelent meg álmomban. Eljött, hogy megvédelmezzen, és elkergesse, esetleg meg is ölje Drakulát, gondosan kihegyezett karót ütve át mohó és gonosz szívén.

– De hát erről már beszélt. Mikor is történt ez?

Valamikor a háború alatt. Árvaházban volt akkor, huszonheten aludtak egy szobában, szorongó, örökké taknyos, háborús árvák, emeletes ágyakban. Talán ezért hosszú éjszakákig elkerülte az erdőben ólálkodó rém, nem zavarta, már-már azt is hitte, teljesen megfeledkezett róla, lemondott elrablásáról és megrontásáról, és eltűzött másokat kísérteni, amikor egy teliholdas éjszakán, éjfél után a baglyok huhogása ébresztette. Hegyek között, sűrű erdő közepén volt ez az árvaház, a baglyok huhogása borzongató volt, képtelen lett volna visszaaludni, a hólyagja is feszített, kiment hát az árnyékszékre, s már amikor vizelt, úgy érezte, hogy valaki áll a háta mögött, ugrásra készen, de nem bírt megmozdulni, csak állingált a bűzlő félhomályban, a holdfényben, az árnyékszéken, mint egy silbak; a baglyok is eltűntek valamerre, csak a feltámadó szél motozott egykedvűen a tölgyek lombja közt, érezte, elveszett, nincsen hova menekülnie, hiába kiabál, nem hallja meg senki, éjszakánként a nevelő magukra hagyta őket, és lement a faluba a tanítónőhöz, aki már elég régóta a szeretője volt ahhoz, hogy igényt formálhasson az éjszakáira, de ha segélykiáltásait meg is hallaná valamelyik nagyobb fiú, mit is tehetnének a háborús árvák a sötétség fejedelme ellen?… Nézte sárgán habzó vizeletét, amint tócsába gyűl a lába körül, s hirtelen villant fel előtte édesapja arca, amint arról purparlézik, hogy igenis a halálban fognak győzni ők, Szent Mihály arkangyal légiói. Az apja, igen, ő talán segíthetne?… Félelme hirtelen illant el, erősnek, magabiztosnak érezte magát, s megfordult, a homálygróf, ahogy sejtette, dühösen vicsorítva állott az árnyékszék bejáratánál, elállta az útját, s az erősödő szél, amely a vihar jövetelét ígérte, egyre fájdalmasabb hangokat csalt ki a fák lombjából, kitett kutya- vagy macskakölykök sírására emlékeztető hangokat, libegtetni kezdte Drakula belül bordóvörös fekete köpönyegét is, s a telihold fénye rosszat sejtetően csillant meg ijesztően nagy metszőfogain. Kinyújtotta feléje a kezét, s mély hangon mondta: „Gyere! Eljött a te időd is, gyere!” – ismételte meg, hangja mély volt, mintha hordóból jött volna, s ahogy megmozdult, átmenet nélkül erősödött föl a szél, mintha összefüggésben lett volna a vámpírkirály hangulataival, már-már bőgött a fák között, az ágakat, lombkoronákat dühösen marcangolva, mint egy megsebzett vadállat; felhők közé veszett a telihold szomorú, mélakóros bohócképe is; villámlani kezdett, ő egykedvűen számolt, tizenegynél hallotta meg a távoli dörgéseket is, mintha valahol egy messzi tekepályán ütődtek volna palánknak a jóisten kugligolyói, és a villámok felszikrázó, ezüstösen komorló fényében különösen mohónak és ellenszenvesnek tűnt Drakula rámeredő arca; szörnyűséges szeme már-már bordóvörös fényben izzott. Egy lépést tett feléje, és akkor belőle óhatatlanul is felszakadt a sikoltás: „apu, segíts!” – s abban a pillanatban egy tébolyító villámlást követő mennydörgés mozgatta meg az árnyékszéket, félelmében lehunyta a szemét, s mire kinyitotta, már ott állt mellette az édesapja, s amikor az erősödő, dübörgő szélvihar arcába csapta a hatalmas esőcseppeket is, s várható volt, hogy hamarosan zuhogni kezd, atyja egyik kezében egy kihegyezett karóval, a másikban egy fakereszttel eléje állva, testével is védve őt, éneklő hangon, mintha el akarta volna bűvölni a dühösen dobbantó vámpírt, mondani kezdte: „távozz tőlünk, kísértő! menj vissza a pokolba, és hagyj békét a fiamnak!…” Ő szólni se tudott a döbbenettől, Drakula felüvöltött, és tovább dobogtatott, künn egyfolytában villámlott és mennydörgött, s az orkánszerű szél ott sivítozott az erdőben, meghajlítva, csavargatva a fákat, nem tudta megállapítani, a dühöngő szélvihar mozgatja-e az árnyékszéket, vagy földrengés van – minden mozgott, inogott, hajladozott körülöttük, félő volt, hogy a nyomorúságos pajta szétesve, velük együtt a kettényíló földbe hull, félelmében behunyta a szemét, s így nem is látta, mi történik, csak Drakula ideges, sipító hangját hallotta, és atyja kárörvendő kacagását, a két hang összefonódott, beleivódva az égzengés és a vihar eszeveszetten tomboló zajába, s mire erőt gyűjtve ki merte nyitni szemét, csak azt látta, hogy a sötétség fejedelme előbbi helyén szikrák pattognak, füstfelhő kavarog, s a viharban meghajló fák ágai között egy hatalmas, sebzett szárnyú, fekete madár próbál elmenekülni, de nem tud kikeveredni a fák ágai közül, mert az egyik óriási szárnyát atyja kihegyezett karója szúrja át, mintha meg lenne jelölve, és a hatalmas fekete vércseppek a sűrűsödő esőfelhőben is, egyelőre még jól kivehetően hullanak, már-már permeteznek a nedves avarra, mintha ismeretlen, titkos hatalom pontjai és kettőspontjai lennének, s ő hihetetlenül megkönnyebbülve fordul atyja felé, meg akarja köszönni neki, hogy visszajött a másvilágról, és megmentette őt, és elűzte a rémet, de édesapja is eltűnik időközben, helyén csak láthatatlan kérdőjelek vibrálnak, és az árnyékszék félig kinyíló, szélbe nyikorgó ajtajához támasztva – atyja visszatérését bizonyítva – ott van az egyszerű, kézzel faragott, házilag festett fekete fakereszt, édesapja utolsó utáni ajándéka… Felragadta, s bőrig ázott ugyan, de azonnal berohant a hálóterembe, és a keresztet magához szorítva, mindenre elszántan vackolódott el az ágyában; a többiek feldöntve hortyogtak, némely fiú beszélt is álmában, vagy eltűnő, talán soha nem is látott édesanyját hívta; a keresztet szívéhez szorítva feküdt; a társai hajóként úsztak az álom vizein, horkolásuk, szuszogásuk lassan megnyugtatta és álomba ringatta őt is; az ablak keretében, ebben a bűvös fekete négyzetben a valóságból kiszakítva és mintha bekeretezve jól látszott a viharban síró nagy tölgy ágai között még mindég fáradhatatlanul küszködő utálatos fekete madár, de hogy mi történt vele, végül sikerült-e kiszabadulnia és elrepülnie az elágazó ösvények kertjén túli kínkastélyába, már nem tudja meg soha, mert elalszik, és reggel, a vihar pusztító nyomait számba véve megrendülve fedezi fel a nedvesen gőzölgő avaron a hatalmas felkiáltójelekké és kettőspontokká és körökké összeálló fekete vércsöppeket, amelyek kihívóan különülve el a megszokott erdei környezettől, rátartian valami olyasmire utalnak, ami bármennyire fantasztikusnak és irreálisnak tűnhet is, de lám, puszta létükkel, bizonyítják, hogy mégis megtörtént!…. Felkapaszkodik a viharban csúfosan megtépázott tölgyfára, próbálja keresni a helyet, ahova a madárrá változva menekülő, sebzett Drakula az éjszaka beszorulhatott, és váratlanul két bűzlő, koromfekete szárnytollat is talál!

Szinte rosszul lett akkor a rémülettől, hát mégsem képzelgés? De még mielőtt leért volna, hogy elkérje az egyik lenn bámészkodó fiútól, Prokoptól a nagyítóját, s megvizsgálja, a toll kihívóan egyenesedett ki a kezében – esküszik, mintha külön életet élt volna! –, s akkor váratlanul meghallotta Drakula röhögését, a kárörvendő hahota ott úszott az erdőben a fák között, de a homálygrófot most nem látta sehol, s mire visszafordult, mindkét toll eltűnt a kezéből, sokáig tébolyodottan, hitetlenkedve kereste, de nem találta, és furcsa módon egyik pillanatról a másikra tűntek el az előbb még gőzölgő avart kihívóan pettyező fekete vércseppek is, Drakula kínos szabadulásának vibráló bizonyítékai, csak a nedves avar gőzölgött egykedvűen tovább és a többiek, a nagy tölgy alá gyűlve, érdeklődve figyelték őt, ahogy az ágak között gesztikulál, és harsányan biztatták, hogy „repülj fel, Nicolae, repülj fel!” – és kacagtak, aztán parittyából kezdték lődözni a lábát, hogy szálljon már le közéjük, de ő még eszelősen tovább keresgélt az ágak között, s így talált rájuk az erdőben fütyörészve közeledő vidám nevelőjük; szétkergette a többieket, megvárta, amíg ő lekászálódik a fáról, és aggodalmaskodva kérdezte meg: „mi van, Nicukám, rosszat álmodtál?” Ő volt az egyetlen ember, akit nagyanyja halála után beavatott a titkaiba, és akinek megvallotta szörnyűséges kísértéseit. A nevelőben azért is bízhatott, mert ismerte édesapját, ő is vasgárdista volt, de ő, ellentétben atyjával, néhány veréssel megúszta, minek következtében bal lábára örökre sánta maradt (vasdarabbal törték el a vamzerek, s rosszul forrt össze), viszont ennek következtében nem kellett bevonulnia a háborúba. Ez az életerős fiatal férfi, amikor meghallotta az ő látomásait, megborzongott, látszott rajta, hogy ugyan nem kételkedik benne, mert miért is hazudott volna becsült mártír bajtársának egyetlen fia, de valahogy nem is hiszi el, mindenesetre buzgón nekilátott tanulmányozni a faluban a pópánál az idevágó iratokat, sőt az öreg paphoz is többször lekísérte őt – akit láthatatlanul maga Drakula is kísért. Az öregember rezzenéstelen arccal hallgatta végig az ő töredelmes, meg-megszakadó gyónását, szenteltvízzel hintette be az arcát, szórt a ruhájára is, rázta a füstölőt, addig, amíg a szoba is, ők is nem úsztak a vadító, erős bazsalikomillatban, s aggódva jegyezte meg, mintha véletlenül: „a hit, kisfiam, a hit, csupán egyedül a hit védelmezhet meg a gonosztól, csak az Isten segíthet meg a tisztátalan elleni küzdelemben” – és különféle vámpírtörténeteket mesélt, amelyeket hosszú, tartalmas életpályája során hallott amaz isten háta mögötti kis hegyi falvakban, ahol szolgálatát megkezdte, hogy a hit erejével és a kereszttel harcoljon az életünket különféle talányos alakokban fenyegető gonosz ellen, amely elszaporodik a modern korban is, mint a piacon vagy istállók környékén a légy, és számtalan alakot öltve jelentkezhet, de minden formájában csak egyetlen vágya lehet, hogy elragadjon, magáévá tegyen, magához hasoníthasson bennünket, következésképp nekünk egyetlen célunk lehet, és kell is legyen, ezt minden erőnkkel, minden rendelkezésünkre álló eszközzel megakadályozni… Mihai atya lihegett, fölemelte a szenteltvizes tartót, újra meghintette őt állott szenteltvízzel, rázta a füstölőt is, már-már kóvályogtak a bazsalikomszagban, érezte arcán a cseppeket, s hirtelen (már nem is tudja, miért) az az éjszakai vihar jutott eszébe, amikor a szélben síró fa ágai között vergődött a megsebzett Drakula vérző szárnyú madár képében, és ő hipnotizáltan bámulta, miközben arcára hullottak a nyári zápor meleg esőcseppjei… S miközben figyelte az öreg papot, ritkás fehér haja, szelíd tekintete akár meg is nyugtathatta volna, kék szeme mélyén nem pislákoltak az őrület szikrái, s ha nagy, meleg tenyerét a fejére tette, hogy megáldja, mindég meg is nyugodott valamennyire, most azonban, miközben a kereszttel hadonászva egy furcsa és saját meghatározása szerint is eszelős történetet igyekezett annak rendje-módja szerint, elejétől végig előadni, megborzongott, ugyanis a kereszt árnyéka a papi lak dolgozószobájának fehérre viaszkolt padlójára vetülve hirtelen a vaságyak vándorló árnyékait idézte fel, az éjszakáit a hálóban, amikor a telihold vöröslő fényében nem merve elaludni, félve az álom szörnyetegeitől, égő szemmel figyelte a vaságyak vándorló árnyékát a padlón, és tudta, hogy hamarosan ide, ebbe az árnyékok tagolta, ma még biztonságosnak tűnő térbe is betör a sötétség fejedelme, és nem törődve az álmodó háborús árvákkal, az állandó horkantásokkal, fel-felkiabálásokkal, sírásokkal, szimmogásokkal, szuszogásokkal, álombeli szófiabeszédekkel, kinyújtja feléje hatalmas, szőrös és karmokban végződő szörnyű mancsát, és elragadja, végérvényesen elragadja…

Erre gondolt akkor, és rázni kezdte a hideg. A pap éppen az avasi faluról mesélt, ahol szolgálatát elkezdte, és ahol szintén eleven, a napi valóság szerves, elidegeníthetetlen része volt a kísértetekben, boszorkányokban, ördögökben, lidércekben és rossz tündérekben, törpékben, manókban, sárkánykígyókban való osztatlan hit. Nem csupán képzelték, hogy ezek a pokolbéli szörnyetegek élnek, és bármikor el is jöhetnek értük vagy hozzájuk, hanem tudták. S a vámpírok természetesen sorra szedték áldozataikat. Mos Ilie, egy részeges és kissé habókos, a falu legszélén, egy roskatag kalyibában lakó öregember, a nagy vámpírvadász mindég kihegyezett karókkal jött-ment, a karók úgy álltak ki a tüszőjéből, mint rablóvezérek kései és handzsárjai, s a zsebében tartott butykosából kortyolva azt tanácsolta vámpíroktól rettegő falusfeleinek, hogy a halott mellé, a szájába, fülébe, orrába tegyenek néhány szem kölest, pár darab kavicsot, ha biztosak akarnak lenni a dolgukban, akkor tehetnek mindkettőből, a kölesből is és a kavicsból is, a fejéhez külön kilenc, patak csiszolta apró kavicsot tegyenek, és a szájába, fülébe, orrába kölesszemeket, mert a kilenc kavics varázsereje megbabonázza és lenyűgözi majd a vérszopó szörnyeteget, amikor szokásos éjszakai vadászatára indul, s a kölesszemektől se látni, se hallani, se szagolni nem fog tudni, s a koporsóba tegyenek puliszkakeverő fakanalakat is, ezek ugyanis szintén visszatarthatják nagy varázserejükkel a vadászni induló vámpírt, de rakjanak a koporsóba gyékényt is, ezen elcsúszik majd a mégiscsak feltápászkodó, makacs és mohó rémség, s végezetül beteg és tehetetlen szíve fölé – amely állandóan az élők közé sóvárog – tegyenek egy csipkebokor ágaiból összeeszkábált keresztet, a legbiztosabb viszont mégiscsak a nyárs, a kellően kihegyezett fakaró, amelyet egyetlen elhibázhatatlan mozdulattal kell a felmagasodó falánk vámpír mellébe szúrni, de úgy, hogy egyből átdöfjük nyughatatlan és gonosz szívét, s ezzel azután vége is, végleg megszabadultunk tőle, elégetni nem kell, amúgy sem ér a tisztátalan ellen a tűz mardosó lángja szinte semmit, ellenben ha meszesgödörbe dobáljuk, azonnal szörnyű sivalkodások között, ellenkezve enyészik el, a sósav vagy a kénsav is megtenné, csak hát honnét szerezzünk mink, szegény emberek só- avagy kénsavat?… Így beszélt a kissé félnótás öregember, s amikor felelősségre vontam, hogy ne mind riogassa a népeket, sunyin, kissé meglepődve pislantott rám, engedélyt kért, hogy ihasson egy kortyot, és az a szerencse és megtiszteltetés is ért akkor, hogy feldúlt arcomba meredve engem is megkínált jófajta szilvapálinkával, és előadta, hogy igazán nem ijesztegetni akarja az embereket, félnek azok eléggé az ő rémisztgetései nélkül is, csak hát a helyzet az, atyám, mondotta térdre hullva és a kezem csókolva (éreztem pálinkától nedves bajuszának érintését a kezem fején, és összerázkódtam), hogy éjszaka nagy itten a forgalom, elképesztően nagy a jövés-menés, állandóan  érkeznek és távoznak a vámpírok, nem is lehet nyugton ülni tőlük!… S azt is közölte, bizalmasan a fülembe suttogva, hogy a múltkoriban a szép Ileánát egy ismeretlen, vörös arcú ifjú kereste fel a fonóban, és hevesen udvarolni kezdett neki. A leányzónak – és ezeknek mind kajtár az elejük, atyám, jobb, ha tőlem tudod meg! – tetszett is meg nem is a dolog, csupán az borzasztotta el, hogy az ifjúnak olyan hideg volt a keze, mintha jégbarlangból szalasztották volna el, és amikor lihegve a vágytól végre csókolgatni kezdte az ő nyakát, és tisztesség ne essék szólván a combjai közé nyúlkált, s a punciját kezdte volna simogatni, úgy érezte, hogy egy varangyos béka mászik az alhasán, hányinger tört rá, de meg is ijedt… És? – kérdeztem én, még egyszer meghúzva Mos Ilie szilvapálinkás butykosát, amelyben még jó adag pálinka lötyögött biztatóan, ittam én is egy kortyot, talán hogy erőt meríthessek belőle az elkövetkezőkhöz… És akkor ő – mondotta az öreg bizalmasan közel hajolva hozzám (egy pillanatra csipás, vöröslő, _– azt tanácsolta a szép leányzónak, ezeket mind hajtja a forró vérük, atyám, egy-két este, s máris kettyinteni akarnának a fiúkkal a buglyában vagy a szénapadláson, hogy még mielőtt széttenné a szép lábait a derék, veres arcú, hideg kezű fiújának, fűzzön egy hosszú gombolyag cérnát a ruhájába!… Hát ezt ugyan miért? – kérdezte álmélkodva a szép leány, s döbbenten én is, mire az öreg vámpírvadász fensőbbségesen legyintett, te többet tudsz az Istenről, atyám, és megint éreztem pálinka áztatta bajszának érintését a kezemen, ahogy megcsókolta, de a tisztátalanról én tudok többet, hát azért, mert így tudhatja teljes bizonyossággal meg, hogy honnan is jön az udvarlója… Mos Ilie felvihogott, s úgy, olyan hangsúlyokkal kezdte tovább magyarázni tervét, mintha egy gyereket akart volna felvilágosítani valamiről. Na és ez a jéghideg kezű, veres arcú, furcsa gavallér honnan jött?! Nyilván a temetőből! Ugyanis a dobogó szívű, ijedt leányzó hajnalban egészen egy behorpadt sírig követte a gomolyáról tekergőző szálat, s alapos gyanúját beigazoltan látva úgy megijedt, hogy szinte rosszul lett a rémülettől, de végül csak eltámolygott hozzám egy sereg tébolyultan vonító kutyával a nyomában, felzörgetett, nem is kellett sokat dörömbölnie, a magamfajta vénember nyitott szemmel alszik, mint a nyúl, a nyakamba vetette magát, csak egy pohár pálinka és két pofon kellett ahhoz, hogy hisztérikus állapotából valamennyire magához téríthessem, hogy nagyjából összefüggően elő tudjam adatni vele mindazt, ami mégiscsak a halálból érte visszajáró udvarlójával és vele esett meg… Néztem a nyakát, nem volt rajta harapásnyom, kézen fogtam, s az ideges, a falut felugató kóborkutya-falkával a nyomunkban: irány a temető! A sír természetesen még nyitva volt, átkozódva leemeltem a koporsófödelet, s akkor megláttam a csudaszép Ileanka veres képű, jéghideg kezű udvarlóját, kinyílt a szeme, mert ő is meglátott engemet, atyám! meg akart volna mozdulni a szaros, hogy megakadályozza a jóvátehetetlent, de én gyorsabb voltam, és az előre kihegyezett s előkészített karót egyetlen mozdulattal a mellkasába döfve átszúrtam hitvány, telhetetlen és egyre az élők forró vérére sóvárgó, gonosz szívét!… Eddig jutott az atya a történetben, amikor váratlanul szörnyű és megmagyarázhatatlan huzat keletkezett a zárt helyiségben, az öregember mintha tudat alatt valami ilyesmire is várt volna, felsóhajtott, de láthatólag nem ijedt meg különösebben, ellenben hangosan kezdett imádkozni. Ellobbantak a gyertyák is, és a sötétben, a kert bokrai között meglátta Drakula fölmagasodó alakját, és meghallotta gúnyos, kárörvendő röhögését is. Se az öreg pópa, se a nevelő, édesapja egykori bajtársa nem láttak semmit, s hallani is csak a szomszédban váratlanul egyszerre és eszelősen felvonító kutyákat hallották, s amikor nagy nehezen gyufát gyújtva szétnéztek a szobában, nem értették, hova tűntek az előbb még lánggal lobogó gyertyák, és azt sem értették, hogy ő miért olyan halovány, és mitől reszket. Egyre a gyertyacsonkokat keresték, hiszen nem nyelhette el őket a föld, aztán a sokat tapasztalt öregember mégiscsak megsejthetett valamit, mert meleg és puha tenyerét az ő fején nyugtatva arról prédikált, hogy csupán a jóistenbe vetett végtelen hit menthet meg bennünket, sokat vétkező halandókat a gonosz tréfáitól és incselkedéseitől… Hát nem is kell mondania, „segítségnek” ez azért elég kevés volt, és éjszaka, amikor a félhomályban botorkálva a fák között – az atya nem marasztalt, s én nem mertem kezdeményezni, hogy maradjunk ott éjszakára – az erdei úton közeledtünk az elhagyott árvaházhoz, már annyira féltem, hogy szólni se tudtam, hiába kérdezgetett egyre idegesebben s rosszat sejtve Ionică, a nevelőm. „Mi van, fiú? – hökkent meg –, csak nem kísért most is az a fránya Drakula?” – és nevetett, de nevetése mögött ott bujkált az érzékelhető iszonyat is, az ismeretlentől és az értelmünk számára fölfoghatatlantól való félelem, s noha értettem ezt, rettenetesen meg is zavart. Ő vajon mitől fél? – töprengtem, de aztán előrehaladásunk nem várt nehézségekbe ütközött, több alattomos fának is nekimentünk, egyszer csak a vaksi szemünk előtt termő sunyi bokrok karmolták össze az arcunkat, s ráadásul az ösvényről is letévedtünk a sötétben, s rádöbbenhettünk arra is, hogy pillanatnyilag fogalmunk sincsen arról, hogy hol, a rengeteg melyik részén kóválygunk! Elhatároztuk, nem is erőltetjük tovább, s hazatérésünk hülye ötletét feladva elhatároztuk, hogy visszatérünk az atyához. Némi botorkálás, fának ütődések árán végül is ez sikerült, s addigra már egymást és magunkat is sikerült meggyőznünk arról, hogy végeredményben ez az egyetlen okos dolog, amit tehetünk, és semmiképpen sem kellene az éjszakát az erdőben töltenünk, szabad prédájául a vámpíroknak vagy a vadállatoknak… Mihai atya – mint mondotta – akkor már arra gondolhatott, hogy visszafordulunk, mert ott állott a parókia kapujában, magasra emelve nyolcszögletű, fura ábrákkal díszített lámpáját, előzékenyen világított nekünk. A konyhában ültetett le, pohárka szilvóriummal, kenyérrel, túróval, szalonnával, zöldhagymával kínált, s arról mesélt (miközben mi mohón faltunk, mintha soha nem ettünk volna), hogy fiatal pap korában, amikor igen-igen megzavarták a kis avasi falu nyomasztó és eszelős vámpírtörténetei, felettesei engedélyével és ajánlólevelével (a püspök atya személyesen is jó ismerőse volt az írónak!) elzarándokolt Bogdan Petriceicu Hałdeuhoz, a haza bölcséhez is, aki leánya, a világszép Júlia tragikusan korai halála után önvádaktól marcangolt lélekkel, búskomorságba esvén saját tervezésű, bizarr remetelakában élve zárkózott el a külvilágtól, és történetírói munkásságát hirtelen befejezve a szellemvilággal kezdett behatóan és rá jellemző kitartással és szenvedéllyel foglalkozni, s éjszaka – ha a Cîmpinán terjengő szóbeszédnek hinni lehetett – tornyában kékes fények villantak fel és hunytak ki, ilyenkor összesúgva vetettek keresztet a cîmpinaiak, Bogdan a szellemekkel társalog, mondogatták, és behúzott nyakkal igyekeztek haza. A szeánszokon állítólag többször is vendégül láthatta halott leánya szellemét, és ha valaki, akkor éppen imádott Júlia leánya adhatott volna tanácsokat neki, hogy mit tegyünk a telhetetlen és a falunk békéjét és nyugalmát megbolygató vámpírok ellen?! Mivel a püspök atya fölháborodva a vámpírjaim garázdálkodásain, felbátorított: „ha valaki, akkor Hałdeu segíthet, látogasd csak meg, Mihai!” – egy szeptember végi napon, amikor már kurrogtak a levegőben a darvak, hogy ék alakzatokban szálldosva repüljenek el a kéklő hegyeken is túlra, ő is útnak indult. „És meglátogatta a remetét, atyám?” – hökkent meg a nevelő, és kortyolva pálinkájából egészségtelen, sápadt arcszíne varázsütésre tűnt el, arcára nagy és szabálytalanul vöröslő foltokat varázsolt az erős ital s az izgalom. Várakozóan nézett az emlékeibe révedő, motyogó öreg papra, s ő, ahogy rossz előérzettől vezérelve, az ablakhoz lopakodva kipillantott a kertbe, a két fa között, kísértetiesen ugyanott, ahol néhány órával azelőtt megpillanthatta a szobrozó, fekete köpönyeges Drakulát, a homály és az árnyékok kényurát, amint mozdulatlanul várakozva mered rá, mintha látná is a félhomályban bujkáló alakját a függöny mögött, és hálát adott az istennek, hogy mégsem kell az erdőben éjszakáznia, ahol álmában bizonnyal rácsapott volna ez a falánk rém, hogy végérvényesen elragadja!…

Spiridon eddig jut zavaros történetében, amikor erőteljes, makacsul ismétlődő kopogás zavarja meg, fáradtan pillant a doktornőre, Maja Flitgart, a lélektan Sorbonne-on végző tudora remegve, elfehéredő arccal pillant vissza rá, s szeméből szinte süt a rettegés, notesze előtte hever, de kezével takarja el a dülöngélő sorokat, talán hogy az őrnagy ne láthassa, miket jegyzett le, noha ebből a távolságból amúgy sem tudná elolvasni.

– Szabad!

Az ajtó kinyílik, és a köpcös zsaru lép a szobába, mögötte pattanásos arcú, nyakigláb, elmaradhatatlan segédje biceg, a délutáni esés fájdalmas következményeként láthatóan húzza a lábát.

– Jó estét.

– Mondtam már önnek, kapitány elvtárs, hogy ne mind zargassa az őrnagy elvtársat. Akármit is hisz maga – mióta illetékes a milícia skizofrénia és különféle bonyolult elmekórtani esetek megítélésében? –, Spiridon elvtárs súlyosan beteg ember, akinek betegsége az átélt izgalmak hatására, ha lehet, még súlyosbodott is, momentán tehát nincsen kihallgatható állapotban, ezért az a kérése a kapitány elvtárshoz, hogy ne mind zaklassa feleslegesen a betegét, hiszen amúgy sem tudhat meg tőle semmi érdekeset, semmi olyasmit, ami kilendíthetné a holtpontról a nyomozást, hiszen Spiridon elvtárs a gyilkosság ideje alatt begyógyszerezve aludt, s ezt Rodica nővér is tanúsíthatja, aki végig a szobájában volt, és felügyelt rá…

A doktornő elhallgat, a köpcös zsaru tagadhatatlan jóindulattal, kissé szánakozva néz rá, majd a hátán fekvő plafonrepedés útvesztőiben bolyongó, mozdulatlan Spiridonra pillant, széket húz az ágy mellé, leül, és utasítja segédjét, menjen a konyhára, és hozzon egy üveg ásványvizet, mert igen-igen megszomjazott, egészen kiszáradt a torka ebben a melegben…

„Beleegyezik, hogy néhány kérdést tehessen fel neki?” – pillant a nyomozó érdeklődve Spiridonra, mire a doktornő emelt hangon újólag kiutasítja „betege” szobájából, de a köpcös nevetni kezd: – Ön, drága doktor elvtársnő, momentán nincsen abban a helyzetben, hogy utasításokat osztogasson nekem, maga is gyanúsított, ezt egy pillanatig se felejtse el!… – s szemével vezényli ügyefogyott, nyakigláb beosztottját, aki karon fogja a kapálózó öregasszonyt, s egyszerűen kiviszi a szobából, ellenkezésével mit sem törődve.

– Ezt még megkeserüli – hallja Spiridon. – Panaszt fogok tenni…

– Nem fog panaszt tenni, doktornő…

– Na kérdezzen, kapitány! Türelmetlenül várom, még mi a nyavalyára kíváncsi, hallotta, hogy a második gyilkosság ideje alatt végig aludtam a szobámban, tehát…

„Igen, kihallgatta a nővéreket – tűnődik el a nyomozó, és szivart húzva elő a belső zsebéből, látható élvezettel kezdi nyomogatni, orrához emeli, megszagolja. – De hát honnan veszi az őrnagy elvtárs – teszi vissza a zsebébe lemondóan sóhajtva a szivart –, hogy őt gyanúsították volna egy pillanatig is?! Nem, ez azért így nem felel meg a valóságnak! Ők, a maguk részéről soha nem gyanúsították…”

– De hát akkor?

Igaz ugyan, hogy ez az egész cirkusz, főként az Evelin kisasszony meggyilkolásának bizarr, megtervezetten teátrális jellege az őrnagy elvtársra irányíthatta volna a közfigyelmet, de neki – és meg kell vallania ezt is, hogy érthetőbb legyen az egész – már az elején mindez a lehető legteljesebb mértékben gyanús volt, túlságosan is klappolt minden, túlságosan sok volt a – hogy is mondja? – terhelő bizonyíték, és azonkívül a holttestet megvizsgálva arra is rájött, természetesen az orvossal is konzultálva, aki határozottan erősítette meg abbéli meggyőződésében, hogy a nyaki, a vámpírok harapására is emlékeztető, nem is túlságosan mély sebek egyszerűen nem okozhatták a harmincéves, jó fizikai erőben lévő kisasszony halálát. A bizonyítékok tehát Spiridon elvtárs ellen vallottak ugyan, de túlságosan is megtervezetteknek tűntek, hogy ne is mondja, hogy eleve késznek, túlságosan is bizonyítani akarták, hogy ő, csakis ő, kizárólag ő lehetett a tettes, aki nemhiába képzeleg arról, hogy megjelenik előtte a sötétség fejedelme, sőt időnként ő maga változik át Drakulává, hiszen lám, a gyakorlatban is igyekszik képzelgéseit és rémlátomásait átültetni, s utánozni is ama kóros és képzelt személyiség, a vámpírok királya tetteit, már csak azért is, mert Drakula immáron hosszú évtizedek óta befolyásolja ítélőképességét, felőrölve ellenállását, saját képére formálva őt.

– Folytassa!

– Nos, eleve sejtettem, hogy Evelin kisasszonyt sem ön gyilkolta meg, a főnővér esetében pedig alibije is van, méghozzá megdönthetetlen, erős lábakon álló alibije. Megsúgom, reggelre remélhetőleg a laboratóriumi vizsgálat első eredményei is megérkeznek, s akkor legalábbis Evelin kisasszony sajnálatos esetében tisztábban láthatunk, végre tudni fogjuk, hogy a tudomány mai állása szerint pontosan mi is okozta szörnyű halálát! – Ő most egészen más dolgokról szeretné bizalmasan kérdezni Spiridon elvtársat. Szeretné, ha elmondaná neki, hogy milyen kapcsolatban állott a főnővérrel, és milyen kapcsolatban van a doktornővel, a szanatórium európai hírű igazgatónőjével, a román lélekgyógyászat élő büszkeségével. Annál is inkább, mivel, tanulmányozva a – laikusok számára, bevallja, elég nehezen érthető – kórlapját, döbbenten fedezhette fel azt is, hogy ő, a drága őrnagy elvtárs, hűséges, visszajáró betege az intézetnek, évről évre hosszabb-rövidebb időszakra, de visszatér ide, és…

– Nyilván azért, kapitány, mert nincsen pénzem nyaralni, és kihasználom a képzelt betegségem összes előnyeit.

– Kérem, ne gúnyolódjon, őrnagy elvtárs. Nem hiszem, hogy rászolgáltam volna.

– Ki innen!… Azonnal hagyjon magamra, kérem. Hatalmaskodását nem tűröm el, kérdéseire nem vagyok kíváncsi, szegény Máriáról pedig mit mondhatnék? És a doktornőről, akinek azért mégiscsak köszönhetem, hogy ha ilyen tutyimutyi állapotban is, ilyen ramatyul is, hebegve is, elgyengülve is, de egyáltalán még élek!

– Fontolja meg, őrnagy elvtárs, én soha egy pillanatig nem kételkedtem…

– Ki innen!… – S vegye tudomásul, hogy holnap felhívja egykori cégét, még van ott elég befolyásos ismerőse, és sürgősen panaszt tesz hatásköri túllépés miatt. Hát mégis mit gondol?! Nyugodtan zargathatja őt, belétörölheti sáros cipőjét?… Mégis, mit képzel…

– Nem szerettem volna megbántani.

A köpcös nyomozó sóhajt, feláll, újra előhalássza belső zsebéből szivarját, élvezettel kezdi nyomogatni, forgatja az ujjai között, orrához emeli, többször is mélyen beleszagol, részvevően pillant Spiridonra, aki továbbra is elutasítóan mered rá, majd vállát megvonva elköszön, és kiballag a szobából.

Spiridon fekszik az ágyán, nem tudja eldönteni, helyesen cselekedett-e vagy sem. Megképződik előtte a doktornő aggódó arca, kék szeme, aztán a főnővér halálban kisimuló, ráncos arcát látja, és megborzong, felemelkedve megkeresi papucsát, köpenyét, kiballag a fürdőbe, hosszan, élvezettel zuhanyozik, engedi fejére és sajgó testére a meleg vízsugarakat, utána fürdőköpenyébe burkolózva hosszasan beretválkozik, kétszer is megvágja az arcát, de a timsó segít, s miután a vércsík eltűnik, volt-nincs, nem változhat át a Maja fiatal arcáról szivárgó örök vércsíkká, erre különben igyekszik nem is gondolni, pusztán a tényekre, a kettős gyilkosságra koncentrál. Nyilvánvaló, a gyilkos aljas, nemtelen indulattal, ismeretlen indokból, de rá akarja – akarta? – kenni az egészet, rá akarta terelni a gyanút, felhasználva betegsége baljós kellékeit. De kicsoda? És miért?

– Hát itten van, Nicu bácsi? Mit csinál?

– Látod, kislányom. Beretválkozok.

– Kinek akar tetszeni?

– A halálnak.

– Ne beszéljen így, az még messzire van, én viszont valamit még el szeretnék mondani. Én nem is tudom, de annyira gyanús, hogy…

– Mondjad, Irénke…

– Az a zsaru, az a detektív, mintha mindent tudna, nem is a részletek érdeklik, legalábbis nem a szörnyű gyilkosságok szörnyű részletei, nem is a sebek, hanem a jóvátehetetlenül halott személyek kapcsolatai! Nem a gyilkosságok körülményei, hanem a viszonyok. Hogy milyen viszonyban voltunk mi itten szegény Mária nénivel, hogy milyenben vagyunk momentán az igazgató nénivel, magával, egymással. Olyan furcsa az egész!…

– Az ilyen szimatoknak az agyukra megy egy idő után a mesterségük, s ezért azután már nem is annyira a sajnálatos esetek érdeklik őket!… Azaz annyiban talán mégiscsak igen, hogy a maga teljességében szeretnék rekonstruálni az eseményeket. Ehhez viszont tényleg mindent meg kell tudniuk rólunk.

– Én eztet nem értem, őrnagy bácsi… De azt elmondottam nekik, hogy szegény jó Mária néni Rodit is és magyar létemre engemet is valóban sokat szekált, de szeretett is, mintha a lánygyermekei lettünk volna, neki, aki vénlány lévén sóvárgott a szeretetre. S mitőlünk meg is kapta, szerettük, és ugyanakkor felnéztünk rá, s mint ápolónővérek is sokat tanultunk tőle, ellenben tényvalóság az, hogy a doktor nénitől mindig is féltünk, én is, Rodi is, sőt azt hiszem, maga Mária néni is, kimondhatatlanul féltünk, és félünk most is, mert…

– Te ezt mondtad nekik?

– Hiszen ez a tiszta igazság.

Ezt kérdezte a detektív is, míg az a pattanásos arcú langaléta kamasz, a segédje esetlenül vigyorgott a háttérben, s akkora szemekkel nézte őt, hogy azt is hitte, lenyeli…

– S megmondtad neki?

– Mindent, csak ne üssenek…

– Hogyan? Ütöttek is?…

– Kézzel nem, csak a szavaikkal… A detektív, tudja, olyan furcsán meredt rám, hogy kétszer is azt hittem, pofon ver, ezért azután…

– Elmondtál mindent?

– El.

– Azt is, hogy miért félsz az igazgató nénitől?

– Azt is.

– És miért?

Mert mindég olyan hidegen, olyan jegesen néz rá, hogy úgy érzi, kifut a lábából az erő, elgyengül, mint egy őszi légy, s mozdulni sem tud…

– Még a végén én leszek itt a ti mumusotok!

Jaj, ő nem szerette volna… nem állt szándékában megsérteni az igazgató nénit, ő…

Spiridon az elvörösödő és a fürdőből kirohanó kis magyar nővér után néz, aztán a tükörben váratlanul találkozik a tekintete orvosa tekintetével. Érzi, hogy Flitgart doktornő ideges, fél valamitől, s ez újfent megzavarja.

– Na, mit akart a nyomozó?

– Hogy mondjam el, milyen kapcsolatban voltam a megboldogult Máriával, és milyen kapcsolatban vagyok önnel, drága igazgató néni! S azt is, hogy lehetőleg mi a véleményem…

– És elmondta nekik? Spiridon, maga engem egyre kíváncsibbá tesz.

– Nem mondtam semmit… Kidobtam.

– Mit csinált?

– Elküldtem.

– És miért?

– Egyszerűen nem volt kedvem beszélgetni vele. Idegesítettek a kretén elméletei, a naiv és ostobácska konspirációja… Azt is közöltem vele, hogy ha tovább zargat, szólok egykori bajtársaimnak is, hogy bepanaszolom, hiszen szaros milicista létére folyton zaklatni mer betegségemben, engem, aki mégiscsak az állambiztonsági nyugalmazott tisztje vagyok. nemcsak engem, a szekut is sérti a hülye gyanúsítgatásaival…

– Ezt mondta?

– Igen. De miért olyan meglepő? Mondhattam volna sokkal durvábban is.

– S mondja, őrnagyom, nem fél?

– De mitől, doktor elvtársnő, az istenért? Ha félek is – mert bevallom, mostanság sokat rettegek –, egészen mástól félek, tudja azt maga nagyon jól, hogy mitől! Én saját magamtól félek, pokolbéli kísérteteimtől félek, Drakulától félek, a haláltól félek, attól félek, hogy a sötétség fejedelme végül mégis elragad, s akkor még a halálban sem nyugodhatok meg, vámpírként járhatok vissza kísérteni.

– És az fel sem merül magában, őrnagy, hogy esetleg újra egyesült Drakulával az elmúlt napokban? Hogy esetleg nem is volt öntudatánál, amikor meggyilkolta azt a szerencsétlen Evelint?! Hogy nem is tudott magáról? Hogy még nem is tudatosította magában – éppen ezért! – ezt az egész kínos esetet, hiszen ezt végeredményben nem is maga, hanem a magában lakó, magát állandóan kísértő, a magát megszálló, a magával egyesülő, a maga tudata fölött uralmat élvező Drakula gróf követte el…

A doktornő sápadtan mered a szintén elfehéredő Spiridonra, megfordul, és kitámolyog a fürdőből. Az őrnagy tehetetlenül néz utána, azután a tükörképet figyeli a gőztől bepárásodó tükörben, és hirtelen szörnyű gyanú támad fel benne, megszédül, lehet, hogy el is esne, és a nedves padlóra zuhanna, ha a belépő Rodica nővér a legutolsó pillanatban el nem kapná.

– Mi van magával, Nicu bácsi? Nagyon rosszul néz ki.

– Rosszul is vagyok. Most aztán tényleg kampec. Nézd meg, a végén tényleg én is megkrepálok, érzem, ki fogok purcanni, Rodi, nem bírom tovább.

A lány átöleli, vigasztalja, nesztelenül jelenik meg a sápadt Irénke is – hallgatóztak volna? –, közrefogják, támogatják, végigtámolyognak a folyosón, visszaérkeznek a szobájába, lehúzzák róla gőztől nedves bordó köpenyét, lefektetik az ágyára, betakargatják, s Rodica részvevő arccal, könnyes szemmel egy tablettát nyújt feléje, de ő utolsó erejével csak annyit tud kinyögni: „a gyógyszert aztán nem, azt aztán soha többé!” – s érzi, hogy a váratlanul megjelenő Maja szánnivalóan fiatal arcán a Gelu brutális harapásai nyomán keletkezett sebből szivárgó vércsík megnő; nő, nő, nő, eltakar mindent, előbb-utóbb elnyeli őt is, rózsaszín, majd egyre sötétedő, lilásbordó körök forgatják, tévelyeg ebben a vörös körben, ebben a fullasztó vérvörös ködben, maga sem tudja, még mire vár. Valahol távol motoszkálás hallatszik, de hiába erőlteti a szemét, képtelen felfedezni, hogy ki is közeledik feléje. Félelmébe alszik bele, álmában ott tévelyeg elveszetten az árvaház körüli erdőben, s nézi a feje fölött kóválygó hold talányos, vöröslő arcát, és tudja, ő már soha nem juthat el az emberek közé, mindörökre arra ítéltetett, hogy egyedül ténferegjen a világban, s egyedül küszködjön meg pokolbéli kísérteteivel, akik előbb-utóbb amúgy is minden ellenállását felőrlik, ízzé-porrá zúzzák szabad akaratát is, legyőzik őt, és elragadják magukkal a vad képzelgések birodalmába, ahonnan többé nem lesz visszatérés!…

Mert hová is lehetne ONNAN visszatérni?!

 

 

 

A Drakula megjelenik című készülő regény hatodik fejezete.