Csoóri Sándor

Csontok és szögek

                                               Trianon nyolcvanadik évfordulójára

Az elveszett haza darabjai
a talpam alatt.
A porban csontok és szögek
s akasztófa-szilánkok
a rezesedő délutáni fényben.

Balra tőlem Arad,
jobbra Temesvár.
Fölöttem berobbantott, huzatos mennybolt.
Merre forduljak, hogy ne lássam többé
a frakkos hóhérok
idáig sugárzó palotáit?

Azt hallom: épp egy kékbe hanyatló
hegytetőn sugdolóznak újra
csontváz-fák
és óriás rovarok zümmögésében.
A kürtőkalapjuk olyan magas,
mint egy tiszteletet parancsoló
családi sírbolt.

Ha megszólalnak,
recsegni kezd tőlük a múlt:
ez a düledező, ingatag deszka-Kolosszeum,
pántok, gerendák nyögnek,
s a szivarfüst anarchiájában
népek tűnnek el
összezárt állkapoccsal egymás után.

Béke, háború – hallom a borzalom
útszéli szavait.
Talán Dante beszél
a kalapok mögül izgatottan.
Ő látja, hogy a hegyes szálkákon
hogyan akad fönn sok-sok élő.

Lovak kocognak
a Nagyalföld szélén.
Sörényükben kifakult gyászszalagok.
Hová forduljak,
hogy ne lássam többé magamat
a korhadó patájú lovakkal együtt
a történelmi gazban?

Ünnepek s hétköznapok

Mit ünneplünk megint?
A mennyköveket?
A violákat?
A hús hatalmát?
A lassan elmúló napot,
melyen a világ,
mint zengő légyfogó,
a huzatban röpdös?

Múlik lassan a nyár is.
De melegek még a kövek.
A köveket ünnepeljük,
melyeket sorra kitoloncolnak a városokból,
mint a meglágyíthatatlan prófétákat?

Ó, Jeremiás,
te meglágyíthatatlan ős,
mindig rád gondolok,
ha fölszalagozzák
és kivilágítják a fákat,
vagy ha az özvegyeket
táncolni hívják.
Ilyenkor szokott kisiklani a szív,
meglágyulni a térd,
meglágyulni az ország,
s a túlélő költők is
ilyenkor isszák le magukat
a sárga földig.

Amerre nézek,
sok a virágcsokor megint a levegőben,
sok a tűzoltózenekar,
az aranykönyv,
a zászlórudakra mászó ember,
s már a halál is csak velük ünnepel:
repülőgéppel viteti magát nászútra,
hogy minden földlakó megcsodálja.

Szent hétköznapok,
húzódom vissza közétek a ricsajos forgatagból.
Kezdődő esőitekkel
megénekeltetitek nekem a port, a hamut
s az üresen maradt sasfészkekben
a ropogó, száraz ágakat.

Zavaros óra

Mit tehetek? Zöld akácok alatt
üldögélek, s hagyom az időt múlni.
Ócsárolnak megint
kiszőrösödött állú senkipisták,
talán mert integettem újra Istennek
s néhány galambjának.

Csak bámulom rongálóimat fél szemmel
innen a fák alól. Hadonászó kezük árnyéka
ott sikladozik az Országház kupoláján,
villanydrótokat szaggatnak szét
s Rákóczi bronzlovának a zablavasát
rángatják vak dühükben.

Közben a Dunát faggatom: kik lehetnek,
és honnan ismernek engem ezek a hangoskodó
martalócok, hogy Budapest boldogtalan körútjain
végig az én nevemet kiabálják?
Lehet, hogy gyerekkorukban
zöld hernyók aludtak el a gégéjükön?

Kezemet inkább a semmi köré fonnám,
mint köréjük, ha ostoros esőkkel
érkezne közénk észak. Menthetetlenek úgyis,
temető-szakértők, mint akiket titokban
gyilkos apák látogatnak,
beöltözve vállszíjas, fekete zubbonyokba.

A század a szörnyeké is, hallom magamat
motyorászni valamilyen árnyék mögül.
A hang megnyugtató, de hogy kerültem én oda,
a félhomályba? A pad sehol. Akácok sehol.
A Duna medrében is mintha egy beezüstözött
vonat rohanna délre.

Hányszor lemondtam már

Hányszor lemondtam már a versről!
Fogadkoztam, hogy vége, abbahagyom,
mint a bolyongást októberben,
mikor zülleni kezd az erdő,
és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja.

Magányos, szürke házakat jártam körül.
Azt képzeltem róluk, hogy siralomházak
vagy a sikoltozó hisztéria házai,
csak hogy elakadjanak bennem a szavak,
mint ellenálló szívben a heves golyók.
Azt hittem, így majd könnyebb lesz végre
megédesítenem ereimben a vért,
könyökölnöm sunyi magyarjaim mellett a kocsmakertben,
s magasan lebegő erkélyekről nézni:
Ady eltévedt lovasa merre vágtat.

De csak az órák lassultak le közelemben,
de csak a fehérre mosott lepedők
csattogtak boldogabban a köteleken,
de csak a világ vége jött közelebb,
kíméletlenül araszolva, ahogy a délutáni árnyék.