Czigány Lóránt

A magyar „Umberto Eco”

Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Cod. Lat. Medii Aevi 403. szám alatt egy huszonnégy hártyalevélből álló kódexet őriz, mely 57 fejezetben a magyarok bejövetelét, azaz a honfoglalás leírását tartalmazza. Címe: Gesta Hungar(or)um. Szerzőjének kilétéről csak annyit tudunk, amennyit ő maga elárul, nevezetesen, hogy „a jó emlékezetű Béla királynak” volt az udvari jegyzője. Nem tudjuk eldönteni, hogy ez a jegyző „P.-nek nevezett mester” volt-e, avagy az inkriminált rövidítés (p.dictus magister) csupán arra utal, hogy a „fentebb (már) megnevezett” (praedictus) mesterről van-e szó, hiszen mindkét olvasat lehetséges. Azért nem tudunk dönteni, mert a kódex első lapjának rektóján erazúrát találunk csupán, magyarán az egész első oldalt (mely lehetett címlap a szerző nevének feltüntetésével, s erre utalhatna „a fent megnevezett” kifejezés) levakarta a szerző vagy a másoló. Azt már némi perverz kéjjel állapíthatjuk meg, hogy mivel négy Béla királyunk volt, az sem dönthető el egzakt tudományossággal, hogy melyiknek szolgált az Anonymusként emlegetett nótárius.

Anonymus kiléte azóta izgatja a medievalisták képzeletvilágát csakúgy, mint a laikusokét, amióta a XVII. században a bécsi Hofbibliothekba került kódex szövegét 1746-ban Schwandter kiadta. A kétszázötven éves vita a szerzőségről többször fellángolt, és mindig holtpontra jutott. A kérdésnek könyvtárnyi irodalma van, szellemes, logikus és dilettáns magyarázatok garmadája, de a szerző személyét illetőleg ma sem tudunk sokkal többet, mint amennyit a városligeti, kivehetetlen arcvonású Anonymus-szobor elárul, melynek stilizált változatát a Kortárs minden egyes számának címlapján merengve szemlélheti az olvasó. Igaz, abban mintha konszenzus alakult volna ki, hogy Anonymus valószínűleg III. Béla király jegyzője volt.

Mindez bennünket annyiban érdekel itt és most, hogy Én, Anonymus címmel megjelent egy szerző feltüntetése nélküli önéletrajz, melyet „írtam az általam hajdan mesélteknek – ha jól számítom – 1101-ik esztendejében” – ahogy a könyv borítója hirdeti. Hogy a fikció még teljesebb legyen, a szerző maga is kint ült kiadója, az Argumentum sátra előtt kámzsában és csuklyában, mely eltakarta az arcvonásait egyébként is rejtő fehér maszkot a Mi Urunk Megtestesülésének MCMXCVIII-ik esztendejében rendezett könyvhéten – és dedikált.

Kapitális idea, akarom mondani: public relations mesterfogás a javából, s ha nem az Avar Puszták (ahogy Regino prümi apát nevezte kies hazánkat: Avarum solitudines) nyugati végén játszódik le a jelenet, a klerikusok és más betűvetők felfigyeltek volna a munka szerzőjére, aki rejtőzködött ugyan, bár kilétével a szakma és a barátok egyaránt tisztában voltak, s mivel az Országos Széchényi Könyvtár nem névtelen munkaként katalogizálta a regényt, hanem a szerző neve alatt, nekünk is fölösleges lenne a fikciót fenntartani, nevezzük meg itt is emez újabb kori Anonymusunkat, ki Vajay Szabolcs névre hallgat, johannita lovag, a heraldika tudós búvárlója és a Genealógiai és Heraldikai Társaságok Nemzetközi Szövetségének előbb elnöke, majd örökös díszelnöke. Ha jól számolom, éveinek száma meghaladta a nyolcvanat.

Azóta, hogy (a mára már mindenki által elfelejtett) Jósika Miklós a skót Sir Walter Scott nyomdokaiban haladva feltalálta a magyar történelmi regényt, természetesen nálunk is számtalan mű foglalkozik a XII. és XIII. század eseményeivel (elég Gárdonyi Géza Isten rabjaira, Kodolányi János Juliánus barátjára utalni, vagy a közelebbi múltból Szentmihályi Szabó Péter A látó és a vak című, II. Béla korában játszódó regényét felidézni).

Vajay Szabolcs 133 rövid caputra osztott regénye mégis különbözik a fentebb említett munkák bármelyikétől, hiszen az írók általában szekunder források alapján dolgoztak, az apró részletek esetében könnyebben elvethették a sulykot, mint a tudós, aki nem csak a heraldika szaktekintélye, a latin forrásokat is eredetiben olvassa, és bennfentesen ismeri a szerzetesi élet reguláit, továbbá a diplomatika sem okoz neki nehézséget, s a lápok flórájának és faunájának alapos ismeretével Hermann Ottó előtt sem kellene szégyenkeznie. Legrokonszenvesebb vonása, hogy hajlott kora ellenére is még mindig örömét leli a filológiai rébuszok megfejtésében.

Az Anonymus-regény szerzője tehát imponáló fegyverzet birtokában rugaszkodott neki a témának, s a részletek kidolgozásából az is kiderül, nem a regényhez végzett forráskutatást, hanem több évtizedes kutatómunkájának a gyümölcseit rendezi a XII. és a XIII. század fordulójának freskójává. Tudását nyolcvanoldalas glosszáriumban osztja meg az olvasóval, hogy biztos kézzel eligazítsa őt a regénybe óhatatlanul belekerülő szakkifejezések, kisebb-nagyobb történeti figurák és a középkori földrajzi fogalmak világában. Vajay könyve már csak ezért is megérdemelné, hogy a középkorra szakosodott egyetemi hallgatók ajánlott olvasmánya legyen.

A kérdés csupán az, hogy sikerült-e ebben az irdatlan anyagban az olvasónak járható csapást vágni, melyen haladva élvezettel szemlélheti a feltáruló tájat, eseményeket és korabeli viszonyokat. Azaz magyarán: sikerült-e olvasható, olvasmányos, netán irodalmi értékű regényt létrehoznia, mint ahogy sikerült Umberto Ecónak izgalmas detektívregényt alkotnia kifogástalan korrajzzal egyetlen tézis köré: hogy Arisztotelész elveszettnek hitt munkája a komédiáról miért lappang egy észak-itáliai kolostorban, illetve nem is annyira lappang, mint inkább egy hét lakat alatt elzárt kódexnél is jobban elrejtve őrzik a scriptoriumhoz csatlakozó könyvtár labirintusában. A rózsa neve (1980), mert erről a műről van szó, egy csapásra világhírű íróvá avatta az olasz filológust.

A fiktív Anonymus-életrajz a következőkben foglalható össze: a lóra termett, fegyverforgató fiatalabb fiú apja utolsó kívánságára lesz szerzetes. Apja a király szolgálatában esett el, s végakaratát testvérbátyja révén tudja meg. Szomorú szívvel megy szerzetesiskolába, ahol nyolc évet tölt, s innen kerül a kancelláriába, majd Párizsba, s az ottani tartózkodása alatt írja meg a Gesta Hungarorumot, amit életében többször megbán, mert források nélkül összecsapta, s reméli, hogy a kötetke elveszett. Hazatérte után továbbra is a királyt szolgálja, s egyik küldetése idején, a Pireneusokban lévő kolostorban hal meg; valami ismeretlen kórokozóval oltotta be egy szúnyogcsípés. Ott, Canigúban írja az emlékiratait is.

Ennyi a fiktív életrajz váza. Vajay okosan elkerüli a buktatókat. Anonymus nevét nem mondja ki senki, születési helyét sem nevezi meg, annyit sejthetünk csupán, hogy valahol a keleti országrészben született, közel a lápok világához, ami lehetett bárhol, Bihartól a Bodrogközig (ez utóbbi helyen gyanítja Györffy György is Anonymus szülőhelyét). Életkorára egyetlen utalás van: 1233-ban lépte át a hetvenedik életévét (289. o.), tehát 1163 körül születhetett.

Fontosabb ennél az író által teremtett Anonymus személyisége. Hogy kissé eretnek nézeteket vall, azt jól indokolja botcsinálta szerzetessége, hiszen nem erre készült. Ráadásul megtudja, hogy bátyja tette el az útból, ő költötte atyjuk végakaratát. A belső monológokban (azaz inkább: elmélkedésekben) mindig jelen van a „fondor kétely” (28. o.) a tételes vallással szemben, ami gyermekkorából ered: a lápok világában gyakran megleste a régi vallás táltosait, javasasszonyait, és ezért egy másik hit törmelékei örökre megmaradnak benne. Az ősi magyar hitvilág leírásával is csínján bánik Vajay, a Cornides Dániel, Ipolyi Arnold, Kandra Kabos által körvonalazott hiedelemvilágtól alig-alig kalandozik el.

Vajay Anonymusa széles látókörű klerikus, legalább annyit tud a világról, mint maga Vajay Szabolcs. Bizony, jót tett volna egy ilyen képzett, tudós férfiú III. Béla udvarában a magyar művelődés akkori viszonyainak. Ám Vajay-Anonymus néha túlzásokra ragadtatja magát: Anonymus mintha megsejtené a jövőt, utalás történik a pápa csalhatatlanságára, vagy bretagne-i halászok, kik az Okeanoszban halásznak, mely az akkori világkép szerint az egész szárazföldet körülveszi, mintha gyanítanák, hogy van túlpart, illetve az Óceán túlnanján is szárazföld helyezkednék el. A feltevés persze nem teljesen megalapozatlan, hiszen a tengeren portyázó Leif Eriksson vikingjei tényleg eljutottak Amerikába, amit Vinlandnak neveztek, s erről hajós népek között mendemondák keringhettek.

Egyszóval Anonymus kiemelkedően széles látókörű tudós férfiú, ismeretei szinte enciklopédikusak, olykor azonban elfelejtkezik korabeli művelődési adottságokról. Albericus Trium Fontium világkrónikájáról tud (207. o.), de nem ismeri Geoffrey of Monmouth híres könyvét, a párizsi oskolákban közkézen forgó Historia Regum Britanniae-t, mely éppúgy az angol eredetmítoszról szól, mint Anonymusé a magyarokéról, s melyet a történettudomány éppúgy kiátkozott, mint nálunk Anonymusét: nála a britek Brutustól erednek (Anonymusnál a magyarokat [H]ungvárról nevezték hungvarusoknak). A két krónika között sok a formális hasonlóság, azonos szójátékok, fordulatok akadnak bennük szép számban (ahogy ezt Fest Sándor kimutatta). Érdekes, hogy Vajay Szabolcs nem említi a lehetséges angol kapcsolatokat, pedig Párizsban a magyarok és angolok egyazon „natio” tagjaiként szerepelnek a forrásokban. Szerepet adhatna Nicolaus de Hungariának is, aki az akkoriban kialakuló oxfordi egyetem első névről ismert hallgatója, s Oroszlánszívű Richard entourage-ában érkezett Angliába, és stipendiumáról maga a király gondoskodott 1193–96 között. Itt sem kellett volna az adatok által behatárolt lehetőséget túllépni, mint ama Bethlen („adolescens Bethlem” a forrásokban) klerikus esetében, akinek kíséretében érkezett Anonymus Párizsba, s akinek keresztnevét Vajay bölcsen nem mondja meg, mivel a forrásokból nem ismerjük.

A meseszövés persze a szerző szuverén joga, annak ad történetében megjelenési jogot, akinek akar, ám mivel a szerző szemlátomást élvezi az intellektuális játékot a források adta lehetőségek keretei között, a recenzenst is belesodorja a részletek gazdagításának lehetőségeivel való játszadozásba, irgalom szegény fejének!

A történetben mégiscsak akad egy gubanc. Nem is akármilyen gubanc. Az eredetiben, azaz a Gesta Hungarorumban ezt olvassuk ajánlásként, illetve magyarázatként arra, hogy miért írta meg Anonymus a művét: „Mesternek mondott P… N-nek, az ő legkedvesebb barátjának… kérése teljesítését jelenti. Midőn hajdan iskolai tanulmányon együtt voltunk… akkor kérted tőlem, hogy amint a trójai történetet… megírtam, ugyanúgy írjam meg neked Magyarország királyainak és nemeseinek származását is, hogy a hét fejedelmi személy… miképpen jött ki szittya földről…” stb. Nos tehát Anonymus azt állítja, hogy N nevű barátja kérésére írta meg a honfoglalás történetét. A nevet Miklósnak (= Nicolaus) oldja fel Vajay, ő a harmadik tagja a párizsi tanulócsoportnak, Bethlen úrfi kíséretében. (Útjuk leírása Budáról Párizsba élvezetes.) Anonymus ajánlásában arra emlékszik vissza, „midőn hajdan” (= dum olim) együtt tanultak. Tehát Anonymus egy régi kérését teljesíti barátjának. Vajaynál viszont együttlétük alatt, Párizsban írja a Gestát, és Miklós viszi magával szegény Bethlen úrfi halála után haza. Teszi mindezt azért, hogy a Gesta állítólagos hibáit, elnagyoltságát Anonymus zsenge korával magyarázhassa. Itt tehát egy lényeges kérdésben Vajay ellentmond a tényeknek.

Kárpótlásként ügyes magyarázatokkal szolgál; az első oldal erazúráját azzal magyarázza, hogy Kurszán nevét kellett eltüntetnie (Vajay tehát elfogadja a kettős fejedelemség tételét). Anonymus tud a Hóman által feltételezett László korabeli ősgesztáról is (77. o.). Sőt, a baskíriai magyarokról, Magna Hungariáról is értesült, talán még Juliánusz barát nevezetes útja előtt. Utal a Halotti Beszédre, a Szent Istvánnak tulajdonított korona sebtiben történt összeillesztésének az okára (Corona Latina, Corona Graeca). A Bánk bán-történetre (természetesen nem Katona, hanem a források alapján).

Külföldön ugyancsak járatos, ügyesen hitelesíti a Notre Dame-i toronyőr, Quasimodo alakját (ezt viszont Victor Hugo alapján). Sokat tud a katarokról (nálunk Illyés Gyula képzeletvilágát ragadta meg A tiszták című darabjában). Anonymus hallott Prester Johnról is („János pap országa”, 240. o.). A rafináltabb értesülései Szilviontól származnak, például a calvados ismerete („ahány breton, annyiféle almapárlat” – 120. o.).

Ez a Szilvion a regény legfontosabb mellékalakja, a nagyvilágra vonatkozó ismereteivel meg némi kozmopolita ízekkel ő látja el Anonymusunkat. Különös barátság ez, Párizsban kezdődött, egy balparti csapszékben. Szilvion bevallja, hogy hispániai származású és zsidó, bár már nem mózeshitű, és az orvostudományt gyakorolja (ő könnyítette meg Bethlen úrfi haláltusáját). Tőle Anonymus különös eretnekségeket hall. „A tudós hősiesen kiáll, hogy megmentsen egyetlen embert, a hadvezér közben lekaszaboltat ezret” (86. o.). Barátságuk megmarad, igaz, csak öregkorukban találkoznak megint, de leveleznek, s mivel Szilvion élete során sok helyen megfordul, ő Vajay eszköze arra, hogy leveleiben bemutassa az európai élet különféle viszonylatait (no meg hát az akkori ismert világét is) színes részletességel. E levelek, melyeket Anonymus mindig a kellő pillanatban kap meg, felokosítják (akkor már prépost), bár a hatalmi viszonyok, udvari intrikák olykor untatják az olvasót, egyszóval a regény ellaposodik a közepe táján; sok benne a köztörténet. Belátom, hogy Vajay nehezen állta meg, hogy ne tündököljön medievalista ismereteivel, hiszen kiváló alkalom, és a kozmopolita Szilvionban valóban jól kigondolt szócsövet teremt magának. (Némi kajánkodással hozzátenném, izgalmasabb lett volna, ha a Gestában rejlő rébuszok közül válogatva egyet-kettőt igyekezett volna megoldani. Például azt írja Anonymus-Vajay, magyarázva Gestájának bizonyítványát: „Mégsem vonulhattunk be jámbor római pásztorok sorfala között” [már ti. a honfoglaló magyarok]. A római pásztorok ottléte Pannóniában és a rómaiak legelője [pastores Romanorum és pascua Romanorum a Gestában] igen sok gondot okozott a jeles szövegmagyarázóknak: hogyan kerültek oda a IX. században? Kik voltak? A rejtély megfejtésébe sok bicska beletört, példának okáért Deér Józsefé avagy a tudós angol Macartneyé. Minő kiváló alkalom nyílt volna Vajaynak, hogy a fikció védőpajzsa mögül előrukkoljon egy merőben új hipotézissel! Átsiklott fölötte.)

Annyi baj legyen, mondhatnánk, hiszen Vajay, mint az archeológus, aki a kiásott cserépdarabkákat nemes vonalú korsóvá illeszti össze, a korra vonatkozó ismeretdarabkák gondos mérlegelése után a XII. és XIII. század fordulójának magyar szemléletű körképével lepi meg az olvasót. Vajay-Anonymus ugyanis felvilágosult szemléletű társadalomkritikusként is megjelenik. Amikor Esztergomba kerül a fiatal Anonymus, éppen elkészült a Béla király terveztette királyi palota. Így elmélkedik Vajay Anonymus szerepében: „Sok külhoni mesterség áramlott mindehhez Esztergomba: kőfaragók, képírók, ácsok és csempeégetők. A magyar inkább mint kétkezi kubikolt. Mert nemigen fűlik a fogunk az esztendei tanonckodáshoz, a céhbeli függelemhez. Mindent jobban akarunk tudni. És mindjárt. Úrnak vagy parasztnak lenni inkább kedvünk szerinti, semmint a polgári lét városi egyhangúsága…” Hát igen. Vajaynak igaza van. Joggal ostorozza a magyar ugart. Csakhogy ilyen gondolatok a nyugati világra rácsodálkozó peregrinus diákok előtt nemigen juthattak eszébe senkinek sem. Még vándordiákoknak sem mindig. Szepsi Csombor Márton útleírásában gyakran ámuldozik Európa változatosságán, kívánja is ezeket a csodálatos dolgokat „az sok hadak és háborúságok miatt pusztaságba került hazámnak… hasznára, javára és tisztességére” gyümölcsöztetni. De nem tudja, mi a teendő, nem tudja, hogy az ország felvirágoztatásához magyar kőfaragók és képírók, kalmárok és csipkeverők, egyszóval mesteremberek kellenek – elvontabb szinten fogalmazva: hogy „bennszülött” polgárság nélkül az újabb kori Európában lehetetlen az önálló nemzeti lét.

kötve hinném, hogy ilyen vagy hasonló gondolatsor Széchenyi előtt megfogalmazódott volna valakinek a fejében. Hiszen ez nemzeti szemléletű társadalomkritika, amiről képtelenség beszélni a felvilágosodás előtt. Másfelől Vajaynak annyiban igaza van, hogy az általa teremtett Anonymus tudatát még nem terhelte a történelmi traumák sorozata, s külföldi útjain maga mögött érezhette az egyház vagyonát és nemzetközi kapcsolatait; nem gyalogszerrel közlekedett, mint a szegény protestáns peregrinus diákok.

De nem folytatom. Egyrészt belátom, nehéz megállni, hogy a szerző ne vetítse vissza a múltba utólagos bölcsességünk megszenvedett igazságait, másrészt a szerző, tehát Vajay a címlap verzóján eleve visszautasít minden kritikai észrevételt, mondván, hogy: „a Történelem szőrszálainak hasogatói szíveskedjenek minden kommentártól tartózkodni”.

Ezt teszem tehát én is, ám talán még a regény nyelvezetéről, stiláris eszközeiről ejtenék néhány bátortalan szót. Vajay tobzódik a részletek gazdag leírásában, nemcsak természetleírásai kitűnőek, melyekhez ritka tájformák és növények, virágok tucatjait sorjáztatja (turján, hérics, semlyék, csuhé, goronc, hévaras és hasonlók), hanem a korabeli Európa társadalmi szokásai, életképei is színesen elevenednek meg a könyv lapjain (például egy ebéd leírása az olasz érseki palotában [239–40. o.] vagy a raguzai piac forgataga [237–238. o.]).

Nyelve enyhén archaikus: éjtszakát, mindéget ír, használja a régies igeidőket, vendégszövegként átemel közismert költői fordulatokat (lement a nap, de csillagok nem jöttenek). A régi nyelv felelevenítése azonban ingoványosabb talaj, mint vélnők, s nemcsak az a baj, hogy bizonyos szavakba beleszeret a szerző, és nyakra-főre használja őket (például: bajmolódik, óckodik[!]), hanem az is, hogy bizonyos alakokat a felelős szerkesztőként feltüntetett Hegedős Máriának illett volna kigyomlálnia. Modern helyesírású regényben kifogásolható a septiben alak (például 37. vagy 269. o.) sebtében helyett, noha a régiségben előfordul olykor a septiben is. Ám akkor más szavaknak is a régies alakját kellett volna használni, mert így, elvétve, szemet szúr. Éppúgy, mint a „talpalattnyi” sem állja meg a helyét (266. o.) a talp+alatt tudálékosan kikövetkeztetett forma, a „bojdul”-t is jobb lett volna ly-nal írni (például 135. o.), ezt ugyanis a régiségben is bolydul-nak írták. (Ez esetben nagyon elnyomta az álom a kötet szerkesztőjét, ugyanúgy a Niebelungen esetében is, amit a németek legjobb tudomásom szerint Nibelungennak írnak. A modern mellékjellel ellátott szláv nevek [például 139. o.] viszont könnyen meglehet, hogy szerkesztői túlbuzgóság eredményei, és bizony kortévesztés a használatuk.)

Három nehézsúlyú anakronizmus fölött azonban nem térhetünk napirendre, s mindhárom a szerző lelkét terheli. „Minden írnokunk a kimenő postán gürcöl” – írja Vajay-Anonymus (271. o.). Félreértés ne essék, már az ókorban is leveleztek az emberek, de a „posta” olyan intézményre utal, amely még nem volt feltalálva. Ennél is rosszabb a „balfácán”. Modern eufémizmus, a „balfasz”-t helyettesítendő. A „balfasz”-ra van korai írott adatunk (1787). Létezhetett tehát korábban is. A „balfácán” viszont modern szépítő kifejezés, olyasmi, mint az újabban felkapott „balfauszt”. „Gazdag kalmárok, vagy szegény zsidók” – mondja Szilvion (286. o.). Ezt a kifejezést csak gazdag lipótvárosi bankárok használták ajkbiggyesztve a századforduló táján szegényebb hitsorsosaikkal kapcsolatban, hogy ne kelljen galiciánert mondaniuk. De elég a nyelvészeti szőrszálhasogatásból is.

Végül a legnehezebb kérdésre kellene válaszolnunk: egy tudós medievalista kedvtelésének tekintsük-e a fiktív Anonymus-önéletrajzot, avagy regénynek a szó hagyományos értelmében, mielőtt a posztmodern szöveggyárosok nyakon öntöttek bennünket parttalanul hömpölygő szövegtörmelékeikkel, az újabb kori irodalomtechnikusok legnagyobb gyönyörűségére? Vagy azt a tételt igazolja-e a mű, hogy minden tudósból előbb-utóbb előbújik a szépíró? Isten látja a lelkemet, nem tudok rá válaszolni. Mert kétségtelenül széppróza, amit Vajay ír, komponált próza, veretes fordulatokkal, gondosan szerkesztve és választékos stiláris eszközökkel. Művének van szerkezete, átgondolt cselekménye, jól megrajzolt mellékalakokkal. Mégsem tudom, hogy regény-e. De azt állíthatom, hogy élvezettel olvastam, és hogy magyar–történelem szakos egyetemi hallgatók haszonnal forgathatnák, talán kedvet is kapnának a korszakhoz. Megmártóznának az Árpád-kori Európa honi és külhoni viszonyaiban.

Mi többet kívánhat a tudós szerző? Tényleg, mi többet? Quid plura? – mondaná az igazi Anonymus, mint ahogy többször mondja is Gestájában. (Én, Anonymus. Önéletrajz – Argumentum Kiadó, 1998)