Dobai Péter

Találkozás egy latin fiúlánnyal,
avagy: egy leányfiúval, mintha
kétezer évvel ezelőtt megbeszélt
randevúra jönne és érkezne most:
1999 mediterrán kora őszén…

                                               Mária-Priscának

Róma-bolyongásomat pihenni megszakítva
a Piazza di Spagnán meditálni, tűnődni
megállok: a Spanyol-lépcsőn, fel, egészen
a repülni, lebegni látszó Trinitŕ dei Monti
templomáig… A téren, a lépcsőkön:
csak virágok, csak leányok, csak leányok,
csak virágok, csak könnyű trikók, blúzok,
csak hajnalban font fehér csokrok…
Az oly ifjan meghalt John Keats háza közelében,
Bernini bárka-szökőkútjának márványkáváján
ülve elnézem, rajongással megcsodálom
erre a térre kirajzó ifjúságod, Róma!
Hirtelen – tart vajon honnan és hová ez az álom? –
karcsú, sudármagas, almamagbarna-szín hajfonatú
leányzó jelenik meg, átmegy, átlejt ringó járással
ezen a boldog barokk téren: jelenése olyan,
mintha egy főúri képtárból vagy templomi freskóról
lépett volna közénk, XX. századi turisták közé…
Iramos léptekkel megy, járása nemes, tartása büszke:
már-már fiús… sőt, szinte lovagi - - - - - - - - - - - - -
Rejtélyesen kettőzött nemű fiúleány lenne
vagy ellenkezőleg: volna leányfiú?
Vajon most jön és vág át a téren tüneménye,
vagy kétezer év előtti találkára
viszi vénuszi szenvedélye?
Talán jósnőhöz sietne,
immár lehetetlen jövője titkaira
kíváncsian? Talán egy régi szentélybe
tart, papnők elébe, áldozatot bemutatni?
Ajkán delejező mosoly, tekintetében ismeretlen,
befelé fordult, örök-alkonytól sötétlő távlatok:
tér nélküli és immár időtlen távlatai tetszhalott
testének, emlékezet nélküli tudatának, messzi századok
kezdetén elszárnyalt lelkének - - - - - - - - - -
Talán ő lenne Dante Beatricéje? Petrarca Laurája?
Goethe titokzatos Faustinája? Vagy Raffaello La Fornarinája?
Merészeljem-e megszólítani? És hogyan? Signorina? Signora?
Donna? Serenissima? Mire nevének hallatán, felém fordulna
élete távoli, távozott időiből, addigra tékozló szépségének
kihívó géniusza játszva megölne engem, magához-ölne,
mintha ölelne… addigra már halottja volnék válaszának…
Mégis megnéz magának! Mintha e véletlen viszontlátásban
elfogadni lenne bátor, legalább alkalmi társnak - - - - - - - -
Ó! Vajon meddig élhet az én arcom
az ő világtalan emlékezetében?
Talán egy örök másodpercig?
Vagy az Örökkévalóságban is? Életfogytiglan is?
Hiszen a szerelem, az ifjúság egy mosoly másodpercénél
éppen csak több – alig!

Róma-bolyongások, Marival

1999. április–1999. október

                                               Mária fényképfelvételeinek inspirációs erőterében

Históriai magaslatokról – Róma szülő dombjairól alátekintve:
lassan egymás felé hajózni látszó, fehér kupolák
emelik kéklő magasba intő keresztjüket, mintha örök
karneválok, farsangok, szentivánéji orgiák fölébe,
jelezve, jósolva, hogy közel-egyszer evilági véget szenved
a szerelmes, szép, kihívó, bátor ifjúság!

Hogy hirtelen-egyszer majd megsokasodnak a sűrű sírkeresztek,
a Campo de’ Fiori színes standjain font krizantémkoszorúk,
a búcsúzó, a mindhiába hazahívó csokrok, és elzúg, kizeng
bronza az eltávozókat kísérő harangoknak…
Mert félni nem attól kell, hogy „momentán” nincsen Isten,
hanem attól kell – álommal, emlékkel –, hogy egyszer lehet,
hogy lesz!

Az én honvágyam mégsem az Elveszített Éden! Ti vagytok:
ezüst-sugárkévés római szökőkutak, tiszta források fölé
faragott, ősi csorgó-kutak, kiapadhatatlanok… Ti, útra-hívó,
sötét, mély ciprusfasorok, tudom, a temetők, a Campo Santo felé
vezettek… Ó, az örök latin fiesta, álarcosbál, a táncos, ölelő, ölelkező,
csókos, kacagó-maszkos Ünnep, Élet-ünnep:
oly hamar hanyatlik fű, föld, virág s nehéz márványlap alá…
… hogy bátran, könnyű, déli melankóliával törődjön bele az ember:
n e m  l e s z  a r c a  u t o l s ó  s z a v á n a k - - -
- - - És Rómát – kénytelen – úgy hagyja végleg el,
hogy álmában eltéved pillanat-életfogytiglan emlékeivel!

Egyszer… hiába nem akarja életem!

„elém tárul – egyszer – a világod,
ahogy majd vakultomban is
a szemeddel nézem.”
                      Keszthelyi Rezső

„… amíg láttalak, addig látlak is.”
                         Rozgonyi Iván

                            Marinak

Egyszer eljön az a tékozló, pusztító primavera is
            – hamar, halálos hirtelen –,
amikor nem várlak több találkozásra már
az Aventinus mellvédes dombján,
ahonnan káprázatos, vonzatos Róma-veduta nyílik,
vagy várlak mégis? Csak nem érlek el, nem talállak
ott, túl a faragott cédrusfa kapun, a Santa Sabina-
bazilika jámbor, térítő kerengőjében, a régi kútnál,
amelynek könnyedén a kávájához dőlsz – dőltél –
egy régi fényképen…
Mari, te majd déli virágok csendje alatt pihensz,
én pedig üres szívvel leszek szóródó szemét,
amíg kegyelmesen el nem sodor sötét mélyeibe
a temető tenger - - - - - - - - - -