Domokos Mátyás

Ezredvégi tűnődés a költői érettségről

Ágh Istvánnak jól megy mostanában. Persze csak költői értelemben, hiszen alighogy napvilágot látott, 1998 végén, válogatott és új verseinek vaskos gyűjteménye (Mivé lettél, Nap Kiadó), a Magyar Költészet Kincsestára (Unikornis Kiadó) prospektusa szerint máris folyamatba tétetett újabb válogatott kötete, 2000 Könyvhetén pedig a legújabb termést magában foglaló verseskönyvét is kezébe vehette az olvasó (A képzelet emléke, Nap Kiadó). Nem szabályos kritikának szánom ezeket a tűnődéseket e gazdag költői betakarítással kapcsolatban, legfeljebb a kritikusi képzelet szabad képzettársításait rögzítem, amikor egy költői képzelet emlékeiről szólva mindenekelőtt egy bővebb kifejtésre szoruló tautológiának adok hangot: Ágh István legújabban írt versei a leghívebben és legpontosabban önmagukkal jellemezhetők, magas (de nem mindig magvas) irodalomtudományi elméletek, ars poeticák és hermetikus szövegködöket oszlató magyarázatok (és önmagyarázkodások) igénybevétele nélkül. Ezek a versek a kilencvenes évek második feléből önmagukban is helytállnak magukért, ami mindenképpen a versbeszéd érettségének a jele, s a költői hang evidenciájáról tanúskodik; arról, hogy az új Ágh-kötet verseinek olvasása közben eszünkbe se jut, hogy mindezt mondhatná másként is („szebben is kis lovag”-ja a Múzsának…). Bármifajta irodalomtörténeti kanonizációtól függetlenül a költői érvényesség zárjegye ez a verseken.

De hát amennyire nyilvánvaló, legalább olyan nehéz a kritika fogalmi nyelvén érzékletesen leírni a szóban forgó jelenséget. Tulajdonképpen „klasszikusnak” nevezném azt a költői állapotot, amelybe „a naptári öregkor” felé tartó Ágh István újabb verseivel elérkezett. Hadd hivatkozzam ezen a ponton egy nagy költő, T. S. Eliot megállapítására, aki úgyszintén ebben, mármint a költői kifejezés érettségében látta bármely költészet klasszicizálódásának a legbiztosabb jelét. Természetesen azzal a megszorítással, hogy „a klasszikus szónak, mint ahogy ma is, a jövőben is más-más értelme lesz más-más összefüggésben”. De nevezetes esszéjében ő is ezt a vonást emelte ki: „ha létezik szó, amelyre rábízhatjuk magunkat, amely mindannak, amit én klasszikusnak nevezek, a maximumát sugallja, akkor az az érettség.” (Mit jelent az, hogy klasszikus? Fordította: Göncz Árpád. In T. S. Eliot: Káosz a rendben. Gondolat Kiadó, 1981.) A Vergilius Társaságban 1944-ben felolvasott esszé különbséget tesz egyetemesen klasszikus, továbbá csupán egy nyelvterület vagy korának életszemlélete alapján klasszikusnak minősülő költő műve között, ámde ismételten hangsúlyozza a művet létrehozó teremtő elme és szemlélet érettségének elengedhetetlen jelenlétét, no meg annak a kultúrának, nyelvnek és irodalomnak az érettségét, amelynek koncentrikus köreiben a „klasszikusnak” minősülhető mű megszületett. Ezért aztán „az érettség jelentését egy éretlen ember számára igazán érthetővé – sőt, akár csak elfogadhatóvá – tenni szinte lehetetlen”. (S duplán nehéz a jelenlegi magyar irodalmi viszonyok között, amikor is az éretlenség vált természetessé, teoretikus fattyúhajtásaival együtt, és a költői mesterség becsülete, valamint a kimondott költői szó iránt érzett felelősség ment veszendőbe.)

Az érettség klasszikus fogalma az én értelmezésemben feltételezi azt is, hogy egy költő kiteljesítette versbeszéde elérhető maximumát, amely egyszerre váratlan, új, és ugyanakkor elemien magától értetődő. Ennek a beteljesülésnek a megvilágítására idézek egy kétsorost Ágh István új kötetéből: „Mint egy haldokló nevetése olyan / rettenetes az őszi naplemente.” (Talány) E grammatikai köntösében is klasszikus hasonlatnak a fénykörében a magyar romantika és Petőfi képzeletének visszfénye is érzékelhető; abban, ahogy a kínálkozó rím kísértését elkerüli, az élőbeszéd természetes eleganciája tükröződik, váratlan és meghökkentő állításával viszont szinte a haiku felé mutat. Ennek a kétsorosnak legalább két évszázad verskultúrája a fészke.

*

Egy kultúra érettsége nemigen képzelhető el más kultúrákkal való termékenyítő megismerkedés nélkül. A magyar kultúra genetikai térképe, ahogyan ezt már korábban egy vita során Babits Mihály is megállapította, ennek az állandó szellemi exogámiának köszönheti sokszínű gazdagságát, s azt, hogy (legalábbis a mi tudatunkban) egyik chapelle-je a két évezrede folyamatosan épülő európai kultúra monumentális székesegyházának. Ebben a kápolnában a magyar költészet állandóan áldozott annak a „közös vágyból, hitből – hiedelemből! – lett Eszme-hatalomnak” (Illyés Gyula), aminek minden nyelven „Európa” a neve. Ady „daloló Párisa” és a „nyárdélutáni Hold Rómában”, Babits Itáliája, Kosztolányi verses útirajzai, Illyés Szent Lajos-szigete, aztán a „Boulevard St. Michel és a Rue Cujas sarka” vagy „Párizs fénylő tetői” Radnóti verseiben, Weöres Sándor „norvég leányai”, Vas István „római pillanatai”, továbbá a „tengerek, dombok” Angliája, ahol Fodor András megélte, és versek sorozatába írta, egy barátság és kultúra kettős vonzásában, a Csatornán túli világot, a „londoni Mindenszentek” Tandorija, és sorolhatnám tovább – mindig többek voltak, mint briliáns technikával megverselt puszta útirajzok. A személyes lét metafizikai kérdéseivel és a magyar sors szűk determinációjával egy másik kultúra és létezésmód színszűrőjén keresztül váratlanul szembesülő költők katartikus erejű lírai vallomásainak szívszorító antológiáját lehetne összeállítani ezekből a versekből. A magyar költő ugyanis, Janus Pannonius óta így van ez, ha külhonban jár, egyszerre két világban jár. Hogy is írta Babits Mihály? „S olasz szív nem lehet gyötörtebb / a vén boltok alatt, az ősök piacán, / mint én, ha földeden bolyongok, bús hazám.” (Itália – A vers születési éve: 1909!)

Ennek a képzeletbeli antológiának hevenyészett tartalomjegyzékét Ágh István könyvének első ciklusa, a Száműzetés-próba idézi föl bennem; a költő itáliai és égei-tengeri úti élményeinek lírája. Ezeknek a verseknek a szövetén, ahogy már a ciklus címén is, mindig átüt az a jellegzetes idegenségérzés – Ágh szerint: „turista-skizofrénia” –, ami idegen földön, mint egyfajta „száműzetés”-élmény, rendszerint és törvényszerűen elfogja a finnugor nyelv kínai falával is körülkerített magyar vándort, főleg ha nemcsak „a falakra” figyel, hanem arra is, „hogyan bújdosik bennem hazám, s e mérgező titok / miként sorvasztaná el álmom is / a se előre se hátra rabjaként”, talán nem is tud róla, de a 20. század végen ugyanazt a szívhúrt pendíti meg, amit a századelőn Babits. Nem tudom, megszólalt-e már ilyen félreérthetetlen őszinteséggel és költői hitellel az emberi és nyelvi magány „remete óráinak” idegenbeli életérzése a kortársi magyar lírában. Párosulva annak a különös káprázatnak a megidézésével, ami a nagyvilágban szokta elfogni az érzékeny magyar utazót, hogy tudniillik egyszerre lélegzik több helyen és több időben: „Ma én is vándor voltam a végső Pannóniából ide, / hányódtam csatamén hátán, lehánytam az alpesi hágót / barbár keselyűk iszonyú szakadéka fölött. // Egyálltó helyben lettem a múlt a jelenben” (Szökőkút a Piazza Farnesén). Ágh István „száműzetés-próbáinak” minden verssorát dúsítja ez a nagyon is valóságos megtöbbszöröződésélmény. S megint csak Eliot után szabadon: önmaga lehetőségeinek világos felismerése önmaga korlátai közt, amelyek a megélt személyes élet alakulásából és a neki rendeltetett történelmi sorsból következnek. (De errő majd később s bővebben.)

*

„Egy érett irodalomnak története van, nemcsak múltja – hangsúlyozza Eliot –, mert a szellem érettsége nem lehet meg történelem és történelmi tudat híján”; eleven hagyomány híján, amelybe a költők, írók egymással folytatott párbeszéde a művekben szintén beletartozik. Elég itt Ady és Babits fontos versekben megtestesülő kapcsolatára utalnunk, vagy éppenséggel Babits és Kosztolányi költői bajvívására egyfelől, másfelől pedig Babits és a második nemzedék kiemelkedő költőjének, Szabó Lőrincnek a polémiájára; de megemlíthetem akár Weöres Sándor nevezetes Harmadik nemzedék című irodalomtörténeti érvényű lírai nemzedékportréját is, amelyet Halász Gábornak szánt válaszul és okulásul az idősebb kritikus elfogult cikkére, amely A líra ellenforradalma címmel látott annak idején napvilágot a Nyugat hasábjain, továbbá Weöres Sándor és Vas István egymással vitatkozó verseit a költészet rendeltetéséről és a költő helyzetéről ugyancsak a harmincas években – s ezt a sort is a végtelenségig lehetne folytatni. Párhuzamosan annak a versvonulatnak a fölidézésével, amikor azonos témák, helyzetek, élmények és tapasztalatok hívnak életre műveket, kinek-kinek a tulajdon költői természete, látásmódja és versbeszéde szerint. (Gondoljunk csupán Bolond Istók figurájára, amely egyaránt megragadta Petőfi, Arany, majd Weöres képzeletét; Dózsa György ihlető szerepére Petőfitől Adyn és Juhász Gyulán át Illyésig és Juhász Ferenc Tékozló országáig, Egry József piktúrájának megjelenésére Takáts Gyula, Keresztury Dezső, Vas István, Fodor András lírájában, s akkor könnyű belátni, hogy az úgynevezett azonos tematika ugyanolyan művészi gazdagsággal létezik a magyar líra több évszázados történetében, mint a bibliabeli történetek és a szentek életének közismert eseményei a középkor, a reneszánsz és a barokk képzőművészet mestereinek mérhetetlenül gazdag termésében.) Ez a látszólagos kitérő azért tartozik szorosan a tárgyhoz, mert mostanában olyan időket élünk, amikor a tematikus „eredetiséget” mintha többre becsülnék a kifejezés pontosságánál. Mintha feledésbe merült volna, hogy a megnevezés pontosságában rejlik, minden költőnek a maga módján persze, az igazi eredetiség. Talán nem árt emlékeztetni mostanság az ilyen és ehhez hasonló közhelyekre, amikor – úgy tűnik – a közhelyek egyébként rettenetes igazsága is feledésbe merül.

Ágh István új kötetében is találkoztam olyan költeménnyel, amelyet a sakkfeladványok szakterminológiájával „elődösnek” lehet minősíteni; ez a költészetben azonban nem diszkvalifikálja a művet, sőt. Többletjelentést ad neki, és azzal az élménnyel is megajándékozza a befogadót, mint amikor két előadóművész szólaltatja meg ugyanazt a zeneművet, a maga szuverén interpretációját követve. Az Etruszk szarkofág nyomban az emlékezetbe idézi Vas István negyven esztendővel ezelőtt írt Etruszk szarkofágját. Vas István makámaformában írt verse az úgynevezett „objektív líra” akkoriban felcsapó kultusza idején kihívó személyességgel ad hangot a Villa Giulia-beli síremlék személy szerint Vas számára legfontosabb üzenetének, amikor azt vallja, hogy „nincs, ami többet érne, mint az életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk”, mert csak így lehet „kifogni a halálon”. Ágh verse egészen más látószögből, a „huszonhat század távolából idetévedt, véletlen magyar” nézőpontjából úgy érzi, hogy ezek a „nem emberi, inkább űrbeli” terrakotta szobrok „föntről a földre vágynak, Mars-mezőre a Marsról”. (Noha egy másik versben „az öreg Michelangelo” rádöbbenti a költőt, amit amúgy tud, hogy „belülről büdös az egész élet”.) De ennek a halálba torkolló, büdös életnek a legfőbb, talán az egyetlen bizonyossága mégiscsak „a kétfejű szövetség” (Ágh), amit a szoborpár megtestesít, vagyis a szerelem. Mert „a szerelem süt a vörös kőből” (Vas), és „nagy hőben összeforrott hűséggel fogja át az úr az asszonyát” (Ágh).

*

Valami a költői bátorságról. – Ki ne tapasztalta volna a saját bőrén, hogy amikor külföldre utazik, belülről, a lélekben is útra kel, mert ismeretlen helyszíneken és kiszámíthatatlan helyzetekben, amelyek elől nincs mód kitérni, megmérettetik? A megmérettetés nemegyszer a rossz látszatok hamis mérlegén történik, ezért úgy megperzseli az önérzetet, mint egy váratlan villámcsapás. A tisztesség égett sebeinek önkínzó megvallása vagy ha tetszik: „felkaparása” az igazi költői bátorság jele, s nem a megverselt politikai publicisztika, amely látszólag kihívja a ninivei hatalmak haragját, aztán két nap múlva nyomtalanul az emlékezet papírkosarába kerül. Az ártatlan megbélyegzettség keserves ízét Ágh István Párizsban tapasztalta meg, egy esztendővel a nagy diáklázadás után, amikor hetven dollárral a zsebében végre nekivághatott ő is „a fény városának”. A pénztelen „szalámi-turista” státus megalázó következményei, a nyelvet nem beszélő „piszkos idegennek” reflexszerűen kijáró megvetés, a „piros útlevéltől” undorodó közegek viselkedése mellett az igazi, a csontig fájó ütést azonban a volt (mellesleg szakmabeli, irodalmár) honfitárstól kapta, aki szeretetteljesen „a rendszer kegyeltjének” titulálta az akkor még fiatal költőt. Külön monográfiát érdemelne – nem esztétikai természetűt, de a teljesebb műértés érdekében – annak elemzése, hogy mi mindent préselt össze a múlt idő történelme ebben a vicces lejtésű, könnyed megjegyzésben, ami harminc esztendő távolából változatlanul éget ma is. Annyira, hogy „önérzetem sérelmei ragadtak meg az emlékezetemben, / azért utálom / Párizst, pedig annyira restellem, akár / valami tiltott szégyent, bár nem a franciákra, / inkább a hazai rendszerre kellene fognom, / az alázott meg voltaképpen” (Akkor Párizsban). A költői mélyemlékezetben őrzött megalázásból egy emberöltő múltán formálódott vers; éppen most, amikor az ártatlan lelkek azt hihetnék, hogy a múltat beárnyékoló politikai rendszerek és birodalmak eltűnésével mindez már tökéletesen érdektelen. Kétségtelen, hogy az ilyen és ehhez hasonló, az önbecsülést sebző ügyekről most már lehetséges lelki szabadon beszélni versben, de csak annak a keserű tapasztalatnak a birtokában, hogy a „tisztázás” és „megértés” reménye még kilátástalanabb, mint „akkor, Párizsban”. Azóta ugyanis elegendő tapasztalatot szerezhetett bárki a tekintetben, hogy az „ártatlanság vélelme” csak a valódi ártatlanokat nem illeti meg. A „vasfüggöny” mögül először kiszabadult fiatal költő, akinek első kötete, a korviszonyok által megkésetve azzal a szorongó címmel látott napvilágot, hogy Szabad-e énekelni, s aki 1956. október 25-én ott feküdt lőtt sebbel a Parlament előtt az aszfalton, gyanútlanul azt hihette, hogy a „hontalan szabadságot” választott írótárssal való találkozás során, a lényeget tekintve emigráns fog kezet emigránssal. A párizsi tollforgató pedig bizonyára öntudatlanul is óvni kényszerült a hontalanság hamis tudatának vakfoltját annak belátásától, hogy a „rendszer” nem az ország. Ágh István verse ennek a kínos ügynek a költői feldolgozását – ami egyébként több, mint kínos ügy: a személyes sors történelmi bélyege – nem a vád- vagy védőbeszéd formájában találta meg, hanem a mindent feltáró, őszinte lírai konfesszió vállalásával. Azt sikerült költőileg teljes értékűen és mindenre való tekintet nélkül elmondania, amit nem lehet megosztani senkivel, aki nem élte meg a közös kelet-közép-európai sorsot. (Aminek az ártó sugárzását azok is kényszerűen magukkal vitték, akik „a szabadságot választották”…) A vers azt konzerválja, ami a múltban sem válik múlttá, ami elviselhetetlen ma is, mint minden lélekgyilkosság, még ha jó szándékból és tévedésből történik is.

*

Emlékezet nélkül nincs művészet, hirdette mesterünk, Fülep Lajos, a hajdani Eötvös-kollégiumban (amelynek falai közt évekkel később Ágh István is megfordult), s még korábban, 1911-ben, Firenzében tartott nagy előadásában (Az emlékezés a művészi alkotásban). Ugyanakkor kifejtette azt is, hogy művészi hatás sincsen emlékezet nélkül, mert „az emlékezet nélküli emberben”, emlékek híján, nem képződnek meg a költői állítások, képek, hasonlatok érzelmi visszhangjai. Egy másik filozófus, akire Fülep Lajos is hivatkozik, Benedetto Croce szerint minden képzet egy-egy lelkiállapot intuíciójának az eredménye, s innen ered a művészet líraisága. De mi az emlékezet szerepe ebben az intuícióban? Emlékezetünk minden sejtésünkbe és megfigyelésünkbe észrevétlenül beleolvasztja a múltunkat, miközben át is alakítja a megtörtént valósághoz képest a megélt múltat. Az igazi új tehát nem annyira az emlékekben felmerülő képek sorozata, mint inkább az érzelem, amit a múltból felbukkanó kép az adott pillanatban, ha tetszik: a verset szülő pillanatban, majd a vers befogadásának a pillanatában kivált belőlünk. Fülep megfogalmazásában: „adva van egy tartalmilag régi elem: a múlt intuíciómnak emléke, s egy új: jelenemnek érzelme”. Amikor tehát emlékezem, nem azt érzem, amit egykor átéltem, hanem azt, amit az emléke most, a jelenben kivált belőlem. Ezt az érzelmi folyamatot rögzíti a vers, ezért állíthatja joggal a művészetfilozófus, hogy minden kifejezés – emlékezés. „Nem arra emlékezünk, amit látunk – mondja Fülep –, hanem azt látjuk, amire emlékezünk, vagy emlékeznénk. Egész személyiségünknek és egyéniségünknek titka emlékezésünk módjában és múltunkban rejlik.”

Emlékezet és művészet természetesen a képzelet világában is összetartozik; abban a tartományban, amely elsősorban a költők titkos kincseskamrája, ahol „a leltár / azzal bővül ami nincs már” (Porció fogytán). A művészi képzelet a kifejezés energiájával formálja a nyers valóságot, s ennek egy sajátos adottság, mondhatni: költői „kettős látás” a segítője, amivel az ihlet „szent őrületében” a költő a jelent is úgy tudja tekinteni, mintha emlékeznék, és viszont. Féltudatos állapot ez, amikor a költő egyszerre két valóságban gyökerezik, de a szó köznapi értelmében mindkettőhöz „hűtlen”, mert tudja, hogy „semmi sem az, mint régi mivolta” (Ágh), és a jelent is, a múltat is átalakítja intuíciója és érzelmei kohójában. (Ezért nevezhető több-kevesebb joggal minden költő mitománnak, aminek az „emlékezet nélküli” egydimenziós tömegember szótárában „kóros hazudozó” a jelentése…) Az igazi költő nemcsak a natúrára, de elsősorban önmagára figyel, s teremtő tudatában az észlelet anyaga – akár élmény, akár emlék – és alanya sziámi ikrekként és szétoperálhatatlanul él együtt. A kötetcímadó vers kifejezésével: „kegyelmi állapotban”, „ahol minden összefonódik, / s már amit elfeledtem, a létezés boldogságát / kifejezi helyettem paradicsomi nyelvén”.

Ez a kivételes kegyelmi állapot egy költő életében nem következik el „a szellem érettsége, a viselkedésformák érettsége, a nyelv érettsége és a stílusnorma tökélye” (Eliot) nélkül. De képes-e megmondani a művészetfilozófia általános érvénnyel, hogy melyik az a pillanat, amelyben a vers üzenete „álomi kétértelműséggel” (Schleiermacher) és „paradicsomi nyelvén” felfénylik? A jelenben vagy az emlékezés múlt idejében, vagy abban, amit Ágh István „Szindbád-idő”-nek mond, amelyben végbemegy egyfajta különös belső utazás a képzelet emléke után? Vagy hogy régebbi versét idézzem: „egy régi film elképzelt folytatását rendezi meg azonos helyszínen” az intuíció? Vagy a kötet nagyszerű záróversében említett „naptári öregkorban”, amikor már nemcsak sejti, de holtbizonyosan tudja is, hogy – Thomas Mann-nal szólva – „a saját jövője nem esik egybe többé az általánossal, hanem már csak – a sajátja”? Amikor

 

egyszerre az leszek, amihez nincs közöm,
akár kihúzott, aláejtett fogamhoz,
mert csak a képzelet emléke múlhatatlan
melyet véletlen hajó úsztat fedélzetén
oda, ahol minden parttalan, lélekszerű,
mint az éteri erdők árnyéka, foghatatlan,
hangtalan és visszfénytelen a teljes napsütésben.

 

(Újesztendei várakozás)

„Gazdagodva, miként kifosztva, / lassan minden a fordítottja”, írja föl az életidő különös dialektikájának képletét Az üstökös éve című versében a költő. A gazdagodás elemi feltétele költői értelemben a kifosztódás folyamatának mind pontosabb számbavétele az életművé összeálló versekben. Ennek pedig, gondolom, az a további feltétele, ha a költői személyiség megfelelő érettség birtokában mindjobban meg tudja választani, milyen lírai lehetőségeket aknázhat ki tehetsége alkatához illően, s ezáltal kerüli el a korról korra divatozó szerepek és teoretikus fogantatású ars poeticák csapdáját. Amikor végbemegy benne, Németh László kifejezésével élve, „az elemek végső elrendeződése”. S ez nem megy végbe magától, s a potenciálisan bármily nagy tehetség sem elegendő hozzá, ha nem társul a rendeltetéséhez ragaszkodó hűség erkölcsével. De hát éppen a rendeltetés belső iránytűjét tudja – szokta – a legkönnyebben megzavarni a helyes tájékozódásban a külvilág: az irodalmi világ, aztán a társadalomé s a történelem mágneses viharai. A paraszti világból jött Ágh István a falusi gyerekkor szép magyar nyelvét, természetélményét kapta a sorstól. Ajándékba? Lehetőségként inkább, amelyet a saját lantjára kellett hangszerelnie. Ez volt az ő költői pályájának folyamatos próbája, hétpróbája, amit sikeresen kiállva mondhatja el ő is magáról, amit a bátyja, Nagy László annak idején: hogy versei érvényt szereztek maguknak. S nem „a rendszer kegyeltjeként”, hanem a rendszer ellenére. Ágh Istvánt nem a puszta szembenállás tette költővé, nem a szó közkeletű értelmében használatos „ellenzékiség”, amely kockázatos, olykor hősies magatartás, de költői hozadéka elporlad azzal együtt, amit tagad, mert ezekre a helyzetekre is igaz Thomas Mann megállapítása, hogy a tagadásból nem lehet tartósan lelkileg megélni. Költőileg sem, természetesen; valami mást, pozitívan létezőt kell a Gonosszal szembeállítani. A lehetséges és kínálkozó szerepek vértezetében lehet ugyan parádézni a politika forgószínpadán, míg el nem mállasztja az előbb-utóbb törvényszerűen felmerülő, jogos kérdés: „hol van a kincs, ami nincs?”

Minden valamirevaló költői úthoz hozzárendelődik egy szerepkényszer, s minden valamirevaló tehetségnek ezzel a sokszor kegyetlenül fojtogató vonzással is meg kell küzdenie, hogy megtalálja költői önmagát. Ágh Istvánnak például azzal, hogy „a népből jött” ugyan, de amire minden predesztinálta volna, mégsem népi költő. Emlékszem, valamikor Vas István „nemzedéke Tóth Árpádjának” nevezte Ágh Istvánt, amivel, gondolom, csak arra célzott, az irodalomtörténeti összevetés szándéka nélkül, hogy Ágh István is a „lélektől lélekig” hangzó vers modern reinkarnációjaként hozott új hangot a kortársi magyar költészetbe, míves költőként, s ha szabad így mondani: „moll hangszerelésű” verseivel. (Gyengébbek kedvéért: a „lágy hangsor” semmivel sem alábbvaló a másiknál; a két hangnemet, példa rá az egész zeneirodalom a 17. századtól kezdve, a teljes esztétikai egyenjogúság jellemzi.)

Könnyű volna ezek után azt állítani, hogy „éhe a Szépnek” hajtotta Ágh Istvánt Budapestre; a teljes igazság azonban összetettebb és sötétebb. Legalább akkora erővel játszott közre ebben egy történelmi súlyú és méretű kényszerűség is: a minden értékéből kifosztódó paraszti világ akkori nyomorúsága. Őt egészen más okokból űzte el a földje, mint fél évszázaddal korábban Adyt, akinek a szilágysági szűkebb hazájában „kínzó láz nem pusztít a szíven”; Ágh szökevényként jött. „Eljöttünk mindannyian – vallja egyik pályakezdő versében. – Otthon csak kinőtt ruhánk, kétes hírünk.” (Szökevények) S a „fordulat éve” utáni idők falujában, ahogy egy másik, bátyjának ajánlott versében panaszolja, már „nem köszönnek a szembejövők, / s nem tudjuk, kinek köszönünk, / s vállakat látunk, ormokat, várromokat, / napos oldalukat csodáltuk valamikor, / s eszünk, iszunk, ízetlen ételt, savanyú bort, / hányingeresen, mint a másnaposak, / s szégyenkezünk, / a vigasságunkból füstszagú ing marad, / kocsmaudvaron vér, vizelet, törött pohár, / pletyka fejezte be a balladás szerelmeket / – – – / szülőhazánkra vall, mikor / vénemberjajgatást utánoz majd a szél.” (Szülőhazánkra vall)

A „szökevény” Ághot, aki egyébként ezt a „bűntelen bűnt” – ahogyan válogatott verseiről írt esszéjében Ács Margit rá is mutatott erre (A lepkék fényőrületével. Holmi, 2000. március) – árulásként és állandóan kísértő lelkifurdalással élte meg, a város se fogadta tárt karokkal. Ekkor már ugyanis rég üzemen kívül helyeződött „a népi emelkedés liftje” s az 1956 után megváltozott – pontosabban: a létezett szocializmus vakvágányára visszazökkentett – társadalmi mozgástér, amely egyébként osztályhelyzetre és származásra való tekintet nélkül amúgy is behatárolta a „fényes szelek” nemzedékét követő generáció hétköznapi és költői lehetőségeit (hacsak nem bokáztak ügyesen a „tűztánc” körül). Ez a változás jellemző módon a verseskönyvek címében is kifejeződik, ha egymás mellé tesszük őket. Juhász Ferenc első kötete a Szárnyas csikó volt, Nagy Lászlóé a Tűnj el fájás, Simon Istváné a Hajnali lakodalmasok, Csoóri Sándoré a Felröppen a madár. Az idő változása az ötvenes évek közepétől kijózanító és főbe kólintó hatással volt a költőkre; „A dolgok tükrén sóvárogva őrjöng / a vágyódás, – a szenvedés”, zárta egyik korabeli versét Fodor András a Józan reggel című kötetében, aminek realitását, a kilátástalanság ólmos súlyát az akkoriban induló, fiatalabb költők még inkább átérezték. Ágh István első kötetének a címét – Szabad-e énekelni – már idéztem. Most mellé tehetném Csukás Istvánét is, aki azért fohászkodott, hogy Elmondani adj erőt, Bella István induló kötetének Szaggatott világ, Kalász Lászlóénak Szánj meg, idő!, Rózsa Endréének Kavicsszüret volt a címe. S ideilleszkedik Kiss Anna Fabábuja is, Veress Miklós első könyve, az Erdő a vadaknak, a Füvek példája Buda Ferenctől és Ratkó József első könyve, a Félelem nélkül. „Ma a harminc év körüliek is félszeg türelemmel keresik a helyüket – jegyezte meg Fodor András Ágh István Harangszó a tengerészért-oratóriuma kapcsán –, egyéniségük kibontásához nincs kellő tér, se biztató támogatás.” De nagyobb tér azoknak se jutott, akik a nagyváros költőpalántái voltak akkoriban; elég itt a címek tekintetében Takács Zsuzsa Némajátékára utalnom, vagy Orbán Ottó Fekete ünnepére, s végül, de nem utolsósorban persze Tandori Dezső első kötetére, amelynek Töredék Hamletnek volt a címe. (Ezt a sort aztán teljes joggal szabad „jellemző véletlennek” nevezni…) De a kilátástalan valóság ütései alatt, amelyek őt személyében is érték, meg tudta őrizni költői józanságát, s amit a versekben is háborgó lelkiismeret – okkal vagy ok nélkül – árulásnak érzett, nem tetézte se politikai, se költői árulással, amire „falun, városon” egyaránt bőséggel találhat példát irodalmunk közelmúlt évtizedeinek elfogulatlan szemű kutatója. S amennyire a jóhiszeműség egyáltalán képes átvilágítani a közös múltat, nyugodt szívvel megállapíthatja: „a lenti locsogások, a fenti árulások közepette” (Illyés) sem került egyre közelebb a hivatalos elismertetéshez, s ezzel egyidejűleg egyre távolabb tehetségének predestinációjától. A Képzelgésből fakadt című versben egy repülőszerencsétlenség kapcsán annak a kósza gyanújának ad hangot, hogy „Én meg valami beláthatatlan szerencsétlenség kiszemeltje” voltam, „bár addig csupán kényszerképzetnek véltem”. Más vonatkozásban és metaforikus értelemben azonban ez a „beláthatatlan szerencsétlenség” mint sorslehetőség nagyon is valóságos módon évtizedeken át ott ólálkodott körülötte, mint kísértő szirénhangja a politikának és a lírai divatoknak. S Ágh István kétségtelen költői értékei mellett ez az erkölcsi fedezet sem kevés, „hiszen oly véletlen az elbukás, / mint ballépéstől az egyensúlyvesztés” (Élő-halotti beszéd). Ágh Istvánt a jelek szerint sem emberként, sem költőként nem forgatták ki önmagából az idők változásai, aminek, meggyőződésem ez, időálló bizonysága A képzelet emléke.