Honti Mária

A kifosztottak szenvedélye

Gergely Ágnes: Őrizetlenek

„Még ha a halál völgyében járok, akkor sem félek, ha Te velem vagy…” Gergely Ágnes új regényének emlékező főalakja, Karen kétszer idézi önmagának a 23. Zsoltár töredékét, mégpedig a cselekmény két szimbolikussá váló helyszínén. Először a történet első felében az egyik temetőlátogatás alkalmával, amikor kislányával a gyermek apjának sírja mellett állva töpreng: „… megtagadhatom-e a gyerektől a zsoltár biztonságát?” Később pedig, a mű végén, egy hajóúton, veszteségek emléke és szorongások árnya nyomában suhan át a zsoltártöredék a regény író-főhősének tűnődésén. Mindkét helyzet kitüntetett pillanat.

Az egyik, ott, a temető aranyló őszében azért kivételesen sűrű, mert együtt van benne a szerelem, a halál és a szeretet. És mert ott lappang mögötte Karen egész addigi múltja s benne az elmondatlan-elmondhatatlan találkozás a történelemmel is. Anya és leánya Zoltán sírja mellett állnak. Mindketten tudják, hogy ő, a kislány apja volt Karen életében az egyetlen teljesség: szerelem és közös munka, csalódás és újrakezdés, a mégis-beteljesülés, a család. Ezt törte félbe Zoltán halála. Az egyetlen sír a gyermek számára egyetlen halált jelent. Karennek azonban nem. Számára a temető azokat is jelenti, akikről kislányának sosem beszél: meggyilkolt családját a gyermekkorából, azokat is, akiknek nincs megjelölt és fellelhető nyughelyük. Ahogyan minden kirekesztő megalázásban is újra megéli a saját történelmi emlékét, gyermekkori üldöztetését. De erről sem beszél. Csak amikor nagyothalló kislányát csúfolják, kővel megdobják az egészségesek, akkor akart kést ragadni, és akkor szakadt ki belőle élete talán egyetlen indulatos mondata, legkeserűbb emléke: „Országútra kihajtott szarvasmarhák!” És erre, csak erre a mondatra kérdez rá apjának sírja mellett a kislány: „Mért mondtad a múltkor. Mi ez a kifejezés?” „Jelkép, Daniela” – Karen érzi, hogy elég ennyit felelnie. Mert tudja, kislánya finom ösztöne már akkor áthatolt a „kifejezés” titkán, mikor először hallotta. Hiszen ezért írt neki verset akkor, választ és vigaszt a kést ragadó indulat keserű percei után: „Gondolj mögé, mit rejt a kés, / vagy kő sem sír utánad.” Most, a sírkő mellett feltett kérdésből válik végleg bizonyossá számára, hogy Danielának sosem lesz gyermekkora. Kés helyett mindörökre verssel akar beszélni. Karen azonban őrzi magában a lappangó kételyt, az egész regényszöveg mögötti latens diskurzus életre szóló tárgyát: „a lelkem mélyén nem voltam róla meggyőződve, hogy a vers és a zene nyelvén kell szólni azokhoz, akik követ dobnak egy hétesztendős, nagyothalló kislányra”. Lehet-e a destrukcióra konstruktív módon felelni? A válasz önreflexiós történetmondás keretében bomlik ki, a belső beszéd címzettje maga a történetmondó. A főszereplő tehát a történetnek elbeszélő alanya. A regénynek azonban egyúttal a tárgya is. Az emlékezés oka és célja összeforr: Karennek meg kell majd írnia történetét, amely egyszerre lesz az emlékek és az emléktelenség könyve. Nem véletlen azonban, hogy a történet erős szálai a gyermekekhez kötik a verset és a zenét. Azokhoz, akik emléktelenül is értik a jelképeket, és nem tévesztik el a figyelem pillanatát. Karen kislánya és nevelt lánya jeleníti meg a regényben a tiszta értékek világát. Az ő szellemi és morális hagyatékuk lesz majd a felnőtt legfontosabb öröksége. De nem a művészet rendeltetésében való romantikus hit ez, nem gyermeki naivitás. Daniela és Detti belső útja éppen az „elveszett gyerekkor” és az érzékeny tehetség kapcsolatának erkölcsi természetéről és tragikumáról beszél. A képességgel való sáfárkodás nehéz kötelességéről. És a belső késztetés elháríthatatlanságáról: a sebzettség, a „rossz” kihívásaira adott magasabb rendű emberi válasz szomjáról. A műben a veszteségek, a sérelmek és a végzet ellenében a gyermek ajándékozza meg anyját „a zsoltár biztonságával”.

Másodszorra a regény zárósorain tűnik át zsoltáridézet: „Még ha a halál völgyében járok, mormogtam, hogy távol tartsam a vaksorsot.” Igen összetett e töredezett utalás kontextusa. A regény kompozíciójának fő pillére ugyanis egy háromszor megismétlődő részlet, a balladásan visszatérő hajójelenet, amelynek kezdetén mindig ott áll az önváddal árnyékolt mondat: „Már akkor fel kellett volna rá figyelnem.” Az önvád mögött – amint a történetből majd megértjük – gyászban fogant felismerés lappang: az emberi figyelem akár csak egyszeri elmulasztása is lehet egész életre ható morális vétség. A jelenet időrendi helyét a történetben a mű középrésze táján ismerjük meg. A regény elején valójában az emlékezés elindítója, időben visszafelé nyúló epikus gesztus. A regény zárlatában viszont éppen valaminő újra való kitárulás. Mert a harmadik ismétlődéskor, a mű legvégén új irányt vesz a szöveg. A hajó kormányosa – „pipázott, tetoválva volt a karja, a ráncok úgy ültek a homlokán, akár egy angyal ráncai” – a magára hagyott asszony mellett váratlanul, „mint a kőomlás”, ezúttal is megszólal. De most másról beszél, mint a jelenet első két változatában: nem a veszteséget értelmezi, hanem előremutat az időben: „Leányom… visszajön. Meglásd, mind visszajönnek. Csak figyelj. Ne téveszd el a pillanatot többé…” Itt tudjuk meg, hogy mindaz, amit olvastunk, elsőrendűen az emlékező belső története volt, tényekből, vágyakból és szorongásokból szövődött fikció. Talán itt, a regény végén érjük el a regényidő – sőt: a cselekmény előtti idő – legkorábbi rétegét. A mű genezisét. A hajófedélzet csöndjének sötét, szeles és csillagos boltozata alatt a valóság finoman megérintette a képzeletet, egymás felé mozdult a racionalizált tapasztalat és a tudattalanban élő sejtelem. A zsoltártöredék a műben, láttuk, a gyász motívumát képviselte. Ez tér vissza – mint szimfonikus művek végén a főtémát felidéző dallamfoszlány – a regény zárómondataiban. És két kérdéssel kapcsolódik össze, visszautalva a kormányos szavaira: „Még ha a halál völgyében járok, mormogtam, hogy távol tartsam a vaksorsot. Milyen pillanat? Mire kell figyelnem?” Ezúttal a gyászmotívum már nem csupán a halálról beszél, hanem az életről is. Vagy mondjuk így: a gyász morális értelméről.

S a záró kérdések nyomában újra kinyílik a mű, szétárad bennünk a történet. Azon kapjuk magunkat, hogy ott ülünk a hajó elcsöndesült fedélzetén, újrakezdjük az olvasást, sokszor megállunk, előre-hátra lapozunk. Mondhatni: otthonosan érezzük magunkat. Ez talán a legtöbb, amit könyvtől kaphatunk. Pedig a történetben tragikusak a veszteségek, már-már mitológiai felsőfokon tragikusak. Ilyenek a szerelmek is. Zoltán végleges elvesztésében Karennek a „vak sorssal” kellett szembesülnie, második szerelmét, Carlost pedig egy vak rend tartja tőle távol. A regény férfi főhőse szabad ember, otthonosan mozog a nagyvilágban, bensőleg mégis hontalan. Szüntelenül úton van az igazságért vagy a hamisság ellen, s eközben csillapítatlanul szomjazik a megkötő otthonra, tán egyetlen hazára is. A betöltetlen férfisóvárgásnak szinte emblémája a regény szövegében a többször visszatérő szikár mondat: „A legnagyobb szenvedély a letelepedés.” Carlosnak ez a vágya talál céljára Karenben, az ő közelségében és kivételes lényében, mely „egyszerre fegyelmezett és irizáló”. Az asszony hazájában azonban gyanús a lenyomozhatatlan idegen, „persona non grata”. Sors és politika átléphetetlen határt von a leginkább összetartozók közé. Ismerjük. Napokban számláljuk a végtelen várakozás esztendeit, és sosem látott templomok nevére, sosem hallott harangok szavára bízzuk üzeneteinket. Egy léthelyzet emléke és metaforája ez.

És mégis: a történet minden sóhajtásában ott a szabadság lélegzete. „A legnagyobb szenvedély a gyógyítás.” Igen. A regény a benne lévő minden rettenet ellenére olyan, mint egy „aranykori töredék”, mely a külvilág kíméletlensége ellenében a belső szépség hatalmát mutatja fel. A felelős intellektus és a komponáló elme szellemi erőfölényét. A megmunkált, a dús és mégis fegyelmezett próza erőtartalékát: a megszolgált, a „jó mondat” hatalmát. „A kifosztottak fényűzését.” A szeretet hatalmát. Mire kell figyelnünk? Erre. A szöveg fáradhatatlanságára. „Néha a felszínen játszódnak a dolgok… Ami valódi, mélyebben történik… A sorokat lejegyzem apró papírlapokra… és befejezem, amit be kell fejezni…”

*

Poétikai-pszichológiai bravúr, ahogyan az író néhány négysorosban fölvázolja a felnőtti súlyokat hordó gyermek, a tanulásra szomjas, intuitív és fogékony Daniela költői érésének állomásait. A regénybeli történet mögött diszkréten, de folytonosan ott dereng egy költő szellemi önéletrajzi emlékezete. Érdemes füzérben végigolvasnunk ezeket a verseket, a suta, bár korántsem naiv első verskísérlettől a döbbenetes és megrázó utolsóig. Ahogy az elégikus hangoltság felől törnek az epigrammatikus tömörség felé. Ahogy a sejtelemtől eljutnak a megszenvedett gondolathoz. A megmunkált forma nem más bennük, mint maga a megmunkált lélek. És hallgassunk bele Daniela meseparafrázisába, Iluska és Jancsi továbbírt történetébe is. Eredj, rózsaszálam, eredj, ha menned kell… ahogy a mese boldogságára rátör a valóság, s ahogy a romlatlan lélek a költészet hatalmával küzd… már nem a meséért, hanem egy gyarló emberért. A stílusremeklések közt is kivételes hely illeti e „tündéri racionalizmus” példáit, a szívszorítóan józan mesét, az elsüllyedt gyermekkor fantáziájának, archaikus nyelvjárási szó- és képkincsének leletmentő csodáit. A költői emlékezet lírai töredékeiben és a gyermeki emlékezet mesei betéteiben van a regény szövegének „epikai hitele”, nem csupán a „való”, hanem annak „égi mássa” a történetben. Viszont az egész műnek éppen az epikum bensőséges alakításában és a narratívák egymásra rímelő, feszes megkomponálásában van a lírai hitele. Mert ez a regény a lelkiismeret könyve és az emlékezet drámája.

*

Mint a követ az érc ere, a lelkiismeret tartja össze a közös és a személyes emlékezet meg az írói képzelet egymásba hatoló, torlaszos rétegeit. A megélt és a felkutatott történelem, az átörökített hagyomány, az elsajátított kultúra szétfeszíthetetlenül tapad egybe a személyes gyermeki és felnőtti tapasztalattal. A tények pedig egybeszövődnek a szorongások és a vágyak emlékezetével. Itt szembesül az, ami megtörtént – és ami megtörténhetett volna; amit meg kellett tenni – és amit meg kellett volna tenni. Úgyis minden így történt volna, diktálja a vaksors érzete – …valamit mégis másként kellett volna tenni, szegül szembe az önvizsgáló lelkiismeret. Az idő visszaforgathatatlan, s mégis mintha öröktől fogva állna. A figyelem elmulasztott pillanata világít benne? Vagy örökké újuló kötelezettsége? A regény egyes szám első személyű nyelvi előadásmódja hitelesíti az idősíkok közötti szabad átlépéseket, a szöveg élesebb modális fordulatait és tempóváltásait. A titkok lassú kinyílását sosem akarjuk sürgetni: ez valamiért ebben a könyvben így természetes. Akárcsak a szöveg már-már eredendő hajlama a töredezettségre, de az ismétlésre is. A kinagyított belső pillanatképek és a drámai sodrású montázsok természetesen illeszkednek egymáshoz, mert az elbeszélő a regényben a történetet önmagának mondja el: emlékezik és ítél.

Ez az emlékezés ugyanis sohasem monologikus, hanem mindig dialogikus. Történetünk, igen, élettörténetünk megvitatása önmagunkkal. Bele kell mennünk, a végleges lezárás reménye nélkül is. Talán ez az írói belső beszéd a regény végső tárgya. E vita plasztikus mintázatát az adja, hogy erkölcsi értelemben megkerülhetetlen, és történelmi értelemben elodázhatatlan. Mert könyvében Gergely Ágnes Kelet-Közép-Európa és benne persze – mint minden eddigi regényében – hazája, Magyarország drámájáról is beszél. A megkerülés és az elodázás vétségeiről is. A dialogikus történetmondás hiányáról. Valójában ezért fontosak Karen skandináv utazásai: megbizonyosodni róla, hogy egyáltalán van, és megismerni, hogyan munkál egy nemzet reflektív történelmi emlékezete meg három ország emlékezete. Történetük megvitatása, igen, megvitatása önmagukkal, egymással. A hamis mítoszok ellenében épülő közös történet titka és vágya hívja vissza Karent újból és újból Észak-Európába. S bár az utazásoknak szenvedélyes érzelmi indítékuk van, a regénybeli végső felismerések nem izolált magándrámában fogannak. Karen önmagának szóló utolsó intelme egyszerre kap erkölcsi és történelmi távlatot: „A túlélőnek nincs más dolga, mint naponta megküzdeni az árulással…” – a felejtéssel.

*

Magukra maradottak, magukra hagyottak és elárvultak nevében teszi föl a regény az egzisztenciálisan, morálisan és történelmileg megokolt kérdést: mi is védi, mi tartja meg az embert a végesség biztos tudása, a történelem „üszkös emlékei”, a vaksors vagy akár önnön gyarlóságai ellenében. „A közös történet a legnagyobb védelem” – ébred rá Carlos szavainak emléke nyomán Karen. Ez a lerombolhatatlan mondat az egyetlen bizonyosság, amely a messze sodort férfitól elvehetetlenül marad meg az asszonynak.

A mű a „közös történet” belső felépülésének nehéz és fájdalmas útját követi, lírai szépségű és drámai sűrűségű emlékek folynak egymásba. Az emlékezés korántsem az objektív, a lineáris idő mentén halad, hanem a belső időben: boldog vágyak és baljós sejtelmek partjai között. És Karen bárhol lép e folyóba, minden ponton a történet egészével kell szembesülnie, szüntelenül, egyszerre előremozdulva és visszanézve. Csak így tudja elérni az igazság pillanatait. Minden felismerést. Míg végül megérti szenvedélyének fáradhatatlanságát: „Mindig hazajövök. A szeretet a kifosztottak fényűzése, és a szenvedély maga a kifosztottság.”

A tolmács című regénye (1973) óta ismerjük Gergely Ágnes prózájában a verssúlyú, az epikus fragmentumok, leíró részletek között robbanó magmondatokat. A lírai regénynek azt a sajátos, intellektuális alakítását, melyben nem esszéisztikus betétekkel, hanem tapintható absztrakciókkal szól a hősből maga az író. Kőkemény mondatokban. Két-három szóban. Amelyek soha nem állítják meg a történet menetét, csak új és új medret vájnak ugyanazon folyónak. Általuk lassul le, kanyarodik vissza, majd megint árad és zúdul az emlékezés. Valamely már lezajlott elemi történésről, mélyen, az események alján ható, szinte természeti erő működéséről adnak hírt. Mítoszokat idéznek, szembesítenek, pusztítanak e mondatok. Építenek.

*

Az Őrizetlenek hősnőjében a lélek archetípusos árnyai küzdenek. „Megvárom, gondoltam. Annyi időm van, mint egy ókori királynénak.” Lényébe szinte sors gyanánt van kódolva az elmozdíthatatlan, a mitológiai szerelem. Így kell szembesülnie a bizonytalanság, az örök várakozás, a csalódás, a veszteség próbáival. Szenvedélyének ereje Médeia útjára hajthatná, de lelke mélyén az igazságtétel szomja inkább az Élektráéval rokon: nem birtoklási vágyból, hanem a gyanútlan ártatlanra törő alattomos támadás láttán lobban benne egyszer gyilkos indulat. Az általa fölragadott kés villanásakor meg is pillantja magában a bosszúvágy mitikus emlékképét. De mert nemcsak sorsának átélője, hanem életének és korának morálisan mérlegelő tanúja is, igazságvágya nem válik mániás küldetéstudattá. Belső történetének hitele abban van, hogy nem akarja kiűzni magából a nehéz érzéseket, sem tagadni, sem megtagadni nem akarja őket. Nincs olyan illúziója sem, hogy megszabadulhatna a lelki tudattalant terhelő árnyékoktól. De józan, nappali jósága pontosan az ellenkező irányba vezeti: a szeretettel beoltott szenvedély, az öntudatból sarjadó önzetlenségnek leginkább antigonéi képe felé. Büszkeségét csak a természet és a hagyomány törvényének rendeli alá. Fehér izzás van benne, és fehér gyász.

Médeia a mindhalálig szerelmes asszony, Élektra az apját elvesztő leány szenvedélyes igazságkeresésének archetípusa. Antigoné pedig a túlélők lelkiismeretének, a holtak méltóságának intő őrizője. Karen személyisége a lelke mélyén mindegyikre „emlékezik”, de egyedül az anyaságban lelné meg önmagát: az életre való nyitottság olyan esélyét, amely a túlélőnek segíthet megküzdeni az „árulással”. A gyermekei iránti szeretetet mélyen átjárja benne a tisztelet. Kislányával, Danielával és örökbe fogadott gyermekével, Dettivel való kapcsolata az érzelmi öröm és az erkölcsi öröm egyensúlyának legnagyobb esélye. Karen lénye az anyaság apoteózisa. Mégsem lesz a történet fölé emelt ideálkép. Mert szenvedése végső és kimeríthetetlen forrása nem a kettétépett gyerekkor, s nem az ifjúkor földrengéses csalódása. Nem is csak az a tapasztalat, hogy életében szüntelenül azt tanulja, mit jelent túlélőnek lenni. Együtt élni a veszteségek kifogyhatatlan változataival. Nem. Karen szenvedésének legmélyebb forrása nem az, ami vele és övéivel történik, hanem a figyelem elmulasztott pillanata. Az egyetlen vétség. S ez éppen anyai természetének egyszeri vaksága. Az, hogy a történetbe belépő harmadik gyermek, a Carlos gondjára bízott fogyatékos kislány iránt nem ébred benne irgalom, Bébé esendő alakjában nem látja meg a felemelés esélyét. Meglátja, de nem az erre rendelt pillanatban. „Már akkor fel kellett volna rá figyelnem” – mondja három ízben önmagának. Megtapasztalja a világban a gonoszságot, önmagában a vétség valószínűségét, a sorsban a végzetet – és lelkében kiapadhatatlan a vágy az igazságra. De az antik mítoszok e motívumai mégsem az önpusztítás vagy a bosszú felé sodorják, hanem a benne élő hit és az életből nyert tudás sajátos katarzisa felé vezetik. A zenék és olvasmányok, az északi és déli „vízi városok” képe, a felhők és a fjordok – Karen belső életének e gyengéd vagy puritán színterei – a „közös történetnek” éppoly fontos elemei, mint a fragmentáltan megidézett események és a kemény, ítélő mondatok. A mű: reflektáló és reflektált tragédia. Cáfolja a posztmodern kor szkepszisét, a kultúra és a tragédia „halálát”: erkölcsi értékrendje az európai hagyományban gyökerezik, az antik és a zsidó-keresztény tradíció kulturális vállalásában. De képviseli a tragikum racionális reflektálását, sőt a modernitás fanyar iróniáját is. Ilyen értelemben klasszikus-modern mű Gergely Ágnes regénye.

„És tűz-víz, és vágy-vétek összebocsátása” – hogy egy régi versének kulcsszavait idézzük. A mű író-főhőse különleges, tisztelő-elfogadó viszonyban van az ember transzcendens hajlamával és mítoszi fogékonyságával. Az egyikről vall „a zsoltár biztonsága”. A másikra utal a történet előadásában, a belső beszédben az emlékezés gondolatritmusa: a beszélő stílusában feltűnőek a nyelvi ismétlések, útján fontosak az egyes helyszínekre való ismételt visszatérések, az egész regényben pedig a szekvenciákra építő szerkesztés. A cselekmény tempója benső vezérlésű, a történések sodró áradása, máskor meg a napok lassú szivárgása idézi föl az időtlenség képzetét, az emlékezet már-már mitikus hatalmát az idő fölött. És a sors hatalmát az ember fölött. S mégis: a mű egyúttal a mítosztalanítás regénye is. Karen nem hagyja mítosszá növekedni gyerekkorának drámai emlékét, ifjúkorának súlyos csalódását, asszonykorának sorstragédiákat idéző veszteségeit. Saját életéről éppúgy lehántja a mitizálódni alkalmas rétegeket, mint Európa megidézett szögletéről. Sem az egyéni létről, sem a történelmi korról nem alkot modern mítoszt. Az igazságosság vágya együtt él benne a méltányosság makacs óhajtásával. Voltaképpen így óvja meg a mítoszi tradíció hitelét, erejét. A transzcendencia iránti vonzalma pedig nem oltja ki benne az ember természetes evilágiságát: tudja, hogy az ünnep nem más, nem lehet más, mint a köznapok megáldása. Ha nevet kellene adnia az örömnek, a lélek csöndes ünnepének, minden bizonnyal ezt a mondatot választaná emlékeiből: „Légy szíves, add ide a vajat.” A közös történet, a család egy hétköznapi reggelét választaná. „Együtt reggelizni! Ha van valami, ami a szerelemmel majdnem egyenértékű, ez az. Együtt reggelizni annyi, mint megkoronázni, megköszönni Isten ajándékát, megérteni, hogy ami a miénk, az halálig a miénk, harapni való, eleven napfény…”

Ebben a regényben minden öröm a többes szám után kiált. Nehéz volna egyszerűbben érzékeltetni, mire is vágyik Karen. Sorsa mégis az, hogy élete megteljen magányos köznapok csöndjével. És sorban a halotti évfordulókkal. Kíméletlen sorban. A halál nem kevés, és nem sok. A halál nem számlálható. Egy is elég volna, hogy a túlélő belehaljon. És több sem elég, hogy megértse a túlélést.

Mi marad az írónak? A figyelem esélye, az elmulaszthatatlan pillanaté. És apró papírlapok, és lejegyzi…

Versek, regények. „Mint a kőomlás.” (Balassi, 2000)