Kemsei István
„Ahol minden
magában való összefonódik”
Ágh Istvánról
Ágh
István azok közé tartozik, akiket a tehetségen kívül a szükség tett
jelentős költővé. Születése miatt ugyanis (Nagy László öccse) szinte
az összes, az induló fiatalok számára lehetséges út zárva volt előtte.
Semmiképpen sem lehetett például „népi szürrealista” (Szabó Lőrinc csak
félig komoly meghatározása), mert akkor óhatatlanul bátyja követőjének
minősült volna. De ugyanezen okból nem kereshetett példaadó mintául
egyetlen kitaposott utat sem, egyetlen bejárt világhoz sem csatlakozhatott,
mert akkor épp az ellenkezőjével vádolhatták volna meg. Alig van nagyobb
istencsapása, mint az, ha valaki nagy alkotóművész gyermekének vagy
testvérének születik. Csak nagyon jót teremthet, vagy semmit. Mert a semmit,
azt legalább elnézik neki. Az ilyennek, mint Ágh, vagy in medias res kellett belépnie az irodalomba, vagy sehogy. Nem
kísérletezhetett, nem téblábolhatott tétován az adódó lehetőségek
erdejében, hiszen akkor azonnal felhangzott volna a „bezzeg”, az
összehasonlítás, ami mindenképpen a később jött kárára válhat.
Nemzedéktársaihoz is pusztán baráti szálak fűzhették, csoportérdekek soha,
illetve csak nagyon érintőlegesen. Ahogyan tudom, mindig „magányos” alkotó
volt, ha a magányosságot a szuverenitás értelmében használjuk.
Az
sem hallgatható el, hogy a falusi létformából a városiba átváltó tehetségek
utolsó olyan generációjához tartozott (Lázár Ervinnel és másokkal együtt),
akiknek ez az aktus – az őt megelőző nemzedékkel szemben – már
kevésbé jelentett romantikus, ifjúkori kalandot, kevésbé jelentette valami
mámorosan új világ kezdetét, annál inkább a szülőföldtől, a
szülőföld hagyományaitól való tragikus elszakadást. Akiknek már a
mindebből következő ambivalens helyzet elemi erejű létélmény volt,
nem pusztán stílus vagy gesztus kérdése, amelynek az első mozzanata
általában az elszakadás, a megtagadás és ezekkel együtt egy idegen világ sánta
asszimilációja szokott lenni.
Volt
még egy harmadik, sikerrel buzdító lehetősége költői tehetsége
kibontakozásának, ez pedig vele született hajlama arra, hogy az őt
körülvevő világot ne csak feltérképezze, hanem azonosulva együtt is
lélegezzen vele, s mindezt nyelvileg és fogalmilag ki is tudja fejezni. Arra
gondolok, hogy a világlíra általam ismert vékonyka szeletének hány és hány
darabjában találkozhattam természeti leírásokkal, a flórának és faunának
különféle megközelítéseivel, anélkül, hogy azok az élő élmény erejével
valóban léteztek volna, s nem csupán metaforaként nyújtottak puszta esztétikai
élvezetet. Ághnál mindez az élet és a versvilág szerves, nélkülözhetetlen
részévé vált.
A
fentebb említett három alapszituáció közül az első kettőbe akár bele
is lehet rokkanni, mint ahogyan másokkal ez meg is történt. Ághot ezek az
adottságok felszabadították, meggyőzték arról, hogy csak és kizárólag
önmagára és tehetségére számíthat, ha feladatát el akarja végezni. Azt a rést a
falon, amelyet magának felfedezett, és az utat, amelyen elindult, előtte
csak nagyon kevesen ismerték, s azok (Illyés egy kicsit és Szabó Lőrinc)
sem méltatták túlzott figyelemre e megoldási mód lehetőségeit. Talán azért
sem, mert számukra ennek nem volt akkora jelentősége: mindegyiküknek
megvolt a maga jól bejáratott ambivalenciája.
Pedig
amit Ágh a kezdetektől fogva tud a világból, az nagyon egyszerű és
természetes, ámde nagyon nehéz a természetességét tudomásul venni, nagyon az
orrunk előtt van, éppen ezért csak nehezen látható meg, az emberi tudat
ritka állapotaiban. E költészetnek éppen az a varázsa, hogy a természetest
természetesként képes ábrázolni, sallangok, fölösleges stíluscirádák nélkül.
Legfőbb stílusjegye, hogy valójában alig van stílusa, érzelmeket
megpendítő hangvétele. Ágh ugyanis a fogalom érzelmes auráját tekintve nem
igazán lírikus. Amikor az érzelmek kinyilvánítására volna szükség, ő
inkább leír, analizál, leltároz, nem az érzelmet, hanem az érzelem látványát,
következményeit festi meg. Nem oly tárgyiasan, szárazságra törekvően, mint
például Illyés, ám nem is annyira személyes önmarcangolással, sebeit föltépve,
mint Szabó Lőrinc. Vele ellentétben az egót
csupán reakcióiban ismerhetjük meg, hiszen amikor Ágh verset ír, a vers tárgya
minden esetben fontosabb a vers írójánál. Ő lát, de csak azért, mert azt,
amit lát, és ahogyan lát, valakinek mindenféleképpen le kell írnia. Ezt az
alkotói módszert viszont mintha legkorábban az Őszikék Arany Jánosa fejlesztette volna tökélyre a magyar
költészetben. A Kertben és az Ének a pesti ligetről Arany Jánosa
írt úgy először a magyar irodalomban verset, hogy szemrevételezte,
észrevevőként, felfedezőként felvillantotta a vers tárgyát, majd ezt
a személyiségen, az egyéni élménytartományon átszűrve növesztette
kozmikussá, s ennek a módszernek köszönhetően a személyes tematika
általánossá, az általános pedig a legbensőbb, személyes üggyé vált.
Mit
is tud tehát Ágh? Tudja például, amit Tamási Áron Ábele, hogy hogyan legyünk
otthon a világban. Tudja, hogy a világ valójában berendezettségre teremtetett,
mert csakis berendezettsége állapotában mérhető fel és lakható be igazán.
Ő az az örök gazdaember, akinek a szeme hizlalja a jószágát, akárhol
legyen is a világban, és akármiféle legyen is az a jószág, falujában, külföldön
vagy Budapesten. Nagyon sok verse születik úgy, hogy valósággal körbejárja
tárgyát, „határszemlét” tart, s szeme szinte kizárólagosan a harmónia
lehetőségeit keresi, miközben természetesen tudja, hogy csupán a
veszteségekkel számolhat. Az otthonlét állapotának igénye valójában nem is
elégíthető ki olyan egyszerűen, magától értetődően. Szinte
minden esetben valami ellen
érvényesíthető igazán. Otthon lenni is csak valamihez képest lehetséges. Az otthonlét pedig a szűkebb haza
vegetációjának, egyáltalán, környezetének ismeretével bizonyítható leginkább.
Ághnak azok a korai költeményei, amelyek az elveszített otthont, a szétzúzott
léthagyományt idézik vissza, tobzódnak ennek az élmények táplálta megismerésnek
szavaiban. Szinte alig hiányzik akár egyetlen szó is ebből a leltárból;
növények nevei: csalán, bodza,
paprikafüzér, kukoricaszár, búza, fű, szilvafák, alma, nyárfavirág,
mákvirág, tarló, akácok stb.; állatok
nevei: ökör, kotló, bárány, csikó,
sárgarigó, kutya, varjú, gúnár, lepke, róka, pók, lovak, bagoly, tücsök; az
embert körülvevő környezet szavai: tanya,
kút, csöpp ablakok, kertek, mező, aratás, kocsizás, rét, szénaboglya.
Ez a szókészlettár egyben hiányleltár is,
hiszen ami motívumkincset ezekben a versekben felvonultat Ágh, már a nincs kategóriájába tartozik, mint
ahogyan ezt a Rézerdő-kötet
címadó versében le is írja:
mégis
megyek, bár nem tudom
minek
keresem ami nincsen,
nem mehetek
vissza soha,
ahonnan
el kellett mennem…
S a
párvers a Napvilág-kötetben, a Sárgában feketében így folytatja és
zárja le ezt a hiányleltárt:
Elvesztettem
fekete madár,
mindent,
mi kellett volna,
mellettem
úgy szakadt le a nyár,
mintha
csak dolga volna.
Tudatos
vagy sem, de ez az attitűdje az Arany Jánoséra hasonlít, amikor a
meglévő, jelenbeli értékeket egy, már véglegesen elveszített, abszolútnak
tekintett, ám hirtelen múltba szakadt értékhez méri. Ebben Ágh szinte egyedül
áll a huszadik századi magyar költészetben. Kétségkívül kell valami merészség
egy ilyen, mindeddig egyetlen tulajdonoshoz kötött motívumkincs
újrafelhasználásához, mint Arany Nagyszalonta-nosztalgiája, de kell hozzá a
létbeli helyzetek hasonlósága is. Mindketten egy jelentős értékváltás
költői, olyan korokban, amelyekben az évszázadon át megépített értékeknek
nemhogy jelentőségük nincs már, de szóba sem jöhetnek, még az emlegetés
szintjén sem. Tehát a lezáratlan, könyörtelenül megszakított időt élik
mindketten. Mindkettejük életében az következett be, aminek szükségszerűen
nem kellett volna bekövetkeznie. A
negyvennyolcas szabadságharc leverése és a felszabadulást követő
szocialista-kommunista regnálás – analóg módra – ugyanazt az értékválságot
idézte elő. S egyiknek sem volt, még véletlenül sem, alternatívája. Éppen
nem véletlen, hogy a hagyományszakadás érzése hazaértékű, de legalábbis
otthonértékű volt Aranynál és Ághnál egyaránt. Minden rög, minden illat,
minden természeti mozgás, ami az elveszített édenre egyáltalán emlékeztethet,
ebből a szempontból vizsgálva egyetemes jelentőségű. S
mindegyiknek meghatározható a metonimikus és metaforikus jelentéstöbblete,
utaláshálózata.
Ezt
az értéknosztalgiát nem lehet csupán a motívumok egyikeként elintézni („gyakran hivatkozik
a paraszti múltra” – írta róla egyik kritikusa), már csak azért sem, mert
emberi sorsokról van szó, mellesleg pedig a nemzet egy jelentős rétegének
életéről és az értékváltás beláthatatlan következményeiről. Sorsok
szétszakadásáról, megcsonkult családokról, magukra hagyott öregekről
(erről szól egyébként a Harangszó a
tengerészért megrázó rekviemje). Arról, hogy hogyan válik egyik pillanatról
a másikra idegenné minden és mindenki: „s nem köszönnek a szembejövők, / s
nem tudjuk kinek köszönünk” (Szülőhazánkra
vall). Jó öreg materialista beidegződésünk folytán kedvtelve
szemléljük ezeket a tragédiákat „történelmi” távlatokból. Csakhogy az emberen
vajmi kevéssé segít a történelem objektív tudása. Bármennyire tisztában is van
azzal, hogy létezőként része és egyben abszurd módon áldozata is a
történelmi folyamatnak, önmagát sohasem lesz képes kívülről szemlélni.
Mint ahogy saját mulandóságát sem. Ugyanis be van zárva a maga nagyon is
korlátozott és korlátozó idejébe, s ebben az időben kell cselekednie, vagy
soha. Azért sorstragédia számára minden érték- és korszakváltás, mert az
figyelmezteti őt önös érdekein kívül álló történelmi szerepére. Ő
pedig leginkább individuumként kívánná kiteljesíteni sorsát, fittyet hányva a
történelemre és mindenre, ami nem ő.
A
költészet sem történelemben gondolkozik, vagy csak nagyon ritkán. Tárgya az
ember, az ő jelene, múltja (jelenvalóléte
– mondja Heidegger), vagyis személyes történelme. Szó sincs tehát Ágh István
esetében valamiféle hivatkozásról.
Bennelétről annál inkább. Ha van nosztalgiája, az mindenképpen a bennelét
nosztalgiája (Szabad-e énekelni):
Ó, hogy
röptetett a templomtorony
körhintaként
csókát, galambot,
denevéres
gerendák alól
kiragyogtak
ezüstbelű harangok.
Az akácok
zöld dagálya
fölért a
toronyig, fönt torlódott, lobogott.
Látszólag
múlt ez, valójában abszolút jelen idő. Mint a már oly sokszor hivatkozott
Arany Jánosnál (Mehetnék a Tiszáig is!… / Keletre, mint a berki szellő –
írja az Ének a pesti ligetről-ben)
vagy Mikszáthnál (az Az a fekete foltban
Olej Tamás, akinek éppen az a tragédiája, hogy egyetlen értékét, abszolút jelen
idejét megvonják tőle), úgy él ebben az időben vissza-visszatérő
motívumaival Ágh költészete.
A
magyar irodalom tetemes részben a veszteségek irodalma, annyi volt itt a
mesterséges érték- és korszakváltás. Az első nagy vesztes a török kor
elején élő Balassi volt, nemcsak személyében, de országában is vereségre
kárhoztatottan. A következő értékválságidő Csokonaié. Őt követi
Arany, majd Ady, később a huszadik század egész második fele, így Ágh is:
„Hát visszajutottam, csúf társaság, / varjúraj, lakatlan, csünt szilvafák, /
láthatáron túl is tanyák, kutak, / buta ebek őrzik nyomorukat. / Mégis
laknak erre, mégis haza, / áll penésszel fedett vakablaka, / s elterül a
hírhedt kerékkötő…” – a kisebb értékváltásokról nem is beszélve. Ezért
növekszik meg olyan mértékben becse a
megőrizhetőnek és a megőrzendőnek a világnak ebben a
szögletében. Ezért van ebben a megőrzésben annyi dac, annyi csakazértis. Mert mindig sietni kell,
mielőtt szétporlik, elenyészik mindaz, amiért egyáltalán létezni érdemes,
hiszen már amúgy sem teljes:
Három nő, három férfi,
egy ló és csonka férfikör,
halottait reméli
vissza a tükör,
s néha az élő is
magát halottnak érzi,
mikor arcát a tükör
halott arcokkal nézi.
(Családi csonka kör)
A
megőrzés lehetséges állapota az ősökkel fenntartott, sohasem
szűnő kapcsolat. Az ősök addig élnek, ameddig a róluk szóló
emlékezet. Ezért is igyekeztek annyira az apák, hogy jó emlékeket hagyva
távozzanak az élők sorából. Hiszen ezzel a saját létük meghosszabbításáról
is gondoskodtak. Az ősök létezése biztosítja a tárgyak továbbélését, az
illatok, neszek zajok és ezernyi más dolog fennmaradását. A tyúkok időtlen
időben kapirgálnak az udvaron, „a hordó is csapon van azóta”. De az ősök éltetik tovább,
tartják fenn az utódok világképét is. Szakralizált világot teremtenek, amelyben
az idő állandó és abszolút (nem véletlenül idéztem ide Olej Tamás
szívszakasztó szimbólumát), amelyben örökös, nem szűnő „valóság” van,
ahol menedékre, biztonságra lehet találni. Ahol megnyugodhat a tekintet, hiszen
övé az otthonlét állandó érzete. A deszakralizált világban élőnek
nincsenek megtartó ősei, így nincs szüksége emlékezetre sem. Paradox módon
úgy vélheti, hogy attól a pillanattól fogva, hogy megszabadult az ősök
„nyomasztó” árnyától, „szabad” lett, s ezentúl nem foglya, hanem irányítója az
időnek, ami pusztán csak mellesleg „rohan”. Az időnek azonban
korántsem tartozik alaptermészetéhez a rohanás. Néhány milliárd éve jól elvan a
maga bevált tempójával. Az őt siettetőket pedig összezavarja. A futó
idő embere ekképpen válik az önmaga által feltételezett idő
rabszolgájává, hiszen ez az idő valójában „külső”, manipulált
idő, és még véletlenül sem tartozik az ember valódi lényegéhez.
Az
apa és az anya tehát nem maradhatnak a szülők csupán, jóval többé is kell
válniuk az időben: normahordozó szimbólumokká, ha mitikus funkciójuknak
meg akarnak felelni. Tehát amikor Ágh az Apám
órája című nagy versében így ír:
Vén paraszt, veled veszett
ház, szerszám, kutya, ló.
Jelennek lelkifurdalása
jövőnek hiábavaló,
én nem
felejtelek el azért se!
Úgy
szeretlek, hogy ide nemzelek
fiamnak
halálod helyére
– akkor ezzel a felcserélt nemzéssel éppen a világrend
folytonosságát kívánja megteremteni.
Az
idő és a tér egysége valójában az epikai, drámai műfajokhoz
kötődő követelmény. Lírában nincs kötelező érvénye. Egy abszolút
jelennel birkózó költészetnek azonban mindenképpen szüksége van egy abszolút
térre is, amelyben a lírai történések lejátszódhatnak. Földrajzi helyre,
valahol a „már nincsen” tájékán, ahol az emlékmás:
hideglelésű
káposztaföldeket tapos,
tudja
pedig, hazai járt úton lépked,
mégis
szorong, mintha eltévedt volna
abban az
elvarázsolt térben, ahol évekkel,
évtizedekkel
azelőtt történt meg, ami van.
Ez
a tér maga az otthon, a mindig jelen lévő, elveszett világ, aminek tájait
újra és újra be lehet járni, mert: „talán ez a lángoló galagonyás az örökségem,
/ meg a szülői sír, kőbe rótt nevek aláfordított, / eleven
történetével.”
Ez
az elveszett világ maga a veszteség, az örök nosztalgia tárgya. Ágh István
eddig lépdel az Arany János-i nyomdokon, eddig „népi” költő a szó
legszorosabb, tárgyi értelmében véve. Mint látható, a népiség nála nem egy
alkotói korszak jellemzője, ő par
excellence az. Népisége mindenekelőtt abban az egyedi
élményhalmazatban mutatkozik meg, amelyet magukban hordoznak versei. A szöveg
az első, felszínes olvasásra is csupa élet, növényi sarjadzás, állati
kirajzás és közelről láttatott, létében és folyamatos haldoklásában
megjelenített emberi közeg. Fogalmi közeg, amelyben egy létforma, egy elemi
élményvilág rekvizitumai lelhetők fel.
Mi
az, ami ebből a készletanyagból átmenthető az előszörre
tökéletesen idegen városi közegbe? Arany János szemlélete szerint jóformán
semmi. Aranynak haláláig idegen volt a városi létforma, ő ebből tanulta
meg, mi is valójában az elidegenedés. A szükségből nem tudott erényt
kovácsolni, „csak” remekműveket. Így vált az első, igazán
elidegenedett költőnkké öregkorában. Arany tartózkodó konzervativizmusa
annak idején megszülte a modernséget. Ágh Istvánt más fából faragták. Igaz,
hogy ő „parasztabb”, „gazdább” szemléletű is, mint Arany volt a maga
korában. Az Ágh-féle szemlélet amolyan Ábel-szemlélet
– emlékezetem szerint Tamási Ábele az országban járva sem szakadt el
szülőföldje világától –, benne van az a készség és elszántság, hogy a
legidegenebb helyzetben („idegenek a névtáblák, lakások, / kóválygok, mintha
egy temetésre / túl korán jöttem volna”) is világegyetemet legyen képes maga
köré képzelni. Így lesz a zuglói Laky Adolf utcából és környékéből Iszkáz,
az ott lakókból szinte falusi közösség, a Bosnyák tér és az Amerikai út
határolta térségből otthon, az eleve kaotikus világból felépített,
megszentelt kozmosz:
Hajnalban
nyit a Bosnyák-téri nagypiac,
Kiss néni
süti legjobban az oldalast,
jönnek és
mondják, ki vagy, mi vagy, mit akarsz?
Befeküdnék
egy halom rózsakrumpliba.
Megváltana.
Nem
nosztalgikus, hanem reális. De mennyi motívum mentődik át az elveszett,
immár végérvényesen hiányvilágból! Elsősorban növényi és állati
motívumokról van szó. Természetesen szegényesebb ez a világ, mint a régebbi. A
két világ, a kettős otthon, a kettős idő, az abszolút és a
valóságos jelen, mint a fenti idézet is mutatja, szembetűnően
egybejátszik. Ez a hat sor – az Adalék című
vers öt hatsoros strófából áll – a költemény záró versszaka. A versszakokat úgy
szerkesztette meg Ágh, hogy mindegyik strófa harmadik sora tengelyt képezzen a
jelen és a múlt találkozási pontjánál. A jönnek
és mondják, ki vagy, mi vagy, mit akarsz? egyaránt vonatkozik a jelenre és
a múltra, egyúttal kapocs is a két univerzum között. A zuglói versek (Zuglói kocsmák, Kismartonné őszikéje,
Vakmargitka, Első nyár Elvira nélkül, Zuglói maskarás) egy kezdetben
idegen világ otthonná szervülését bizonyítják.
Ághot
született beleélési, benneélési hajlama megóvta a népi líra legnagyobb
gyengéjétől, a néha már-már a belemagyarázásig didaktikus,
szélsőségesen tiszta reflexivitástól, attól a versépítési módszertől,
amelyben a gondolat kiindul tárgya felé, majd visszahajlik az alanyra, s újra a
tárgy felé lendül. Ebben a folyamatban a megismerő tudat az
elsődleges, nem pedig az emóció. Ághnak nincs szüksége arra, hogy
megismerő aktusait és belőlük levonható következtetéseit az olvasó
elé tárja. Nem fogja kézen olvasóját, és vezeti a költő által
„felfedezett”, különleges világokba. Ezeket a világokat – talán azért is, mert
annyira otthon van bennük – eleve tudottnak tételezi. Éppen ezért sohasem a
külvilág, hanem a belső tudattartalom tartományaiban járunk, még az olyan,
kifejezetten élmény ihlette, konkrét eseményről beszámoló versekben is,
mint a Menyegző a magasban. Ágh
ugyanis szinte sohasem kommentálja versének tárgyát, nem lép ki az
élményközvetítő szerepéből. Mindössze annyit tudat velünk, hogy
ő látja azt, amit lát, ő gondolja, amit gondol. Emiatt nem is tompul
az élmény ereje. Mintha egy németalföldi festő képének belsejében járnánk,
annyira berendezi nekünk a verset. Magunk is ott ülünk az esküvői
vendégseregben, együtt a korosodó költővel, az örömapával, s mintegy
képzeletbeli módon társalogva közösen meditálnánk vele:
Végtére egy jelentése van a tortaszeletnek,
s a bornak a szájban, kézben az öngyujtónak,
aki hasonlatokba téved, nevetségessé válik
az összezavart idő csapdájában, derül bár
amúgy az odavetett nagyrabecsülésben,
anyanyelve elégtelen az érthető beszédhez,
ha más az előélete, észjárását megalázza
az utódok önbizalma, nem fogja föl,
hogy vesztese lett saját tulajdonának,
s mivégre ez a kedéllyel röpdöső otthonosság?
Nem
mondja ki, de nyilvánvaló – s ezt versépítési módszerei is megerősítik –, hogy
szerinte a költő egyetlen feladata a láttatás. Ez a költői szemlélet
nagyon távolról rokona is a weöresi nem reflektív költői módszernek, meg
nem is. Weöres, ha úgy tetszik, jóval orpheuszibb, jóval filozofikusabb Ághnál.
Ágh viszont életesebb, vaskosabb, tapinthatóbb. Ugyanakkor az Ágh-vers
felfejtéséhez alig kell kevesebb erőfeszítés, mint Weöreséhez. Ághnak az
élet és a valóság síkján történő elmozdulásai legalább annyi olvasói
rutint követelnek, mint amennyi egy Weöres-vers felfejtéséhez szükséges.
Itt
vannak mindjárt a „rigóversek”, a Rigó
szemében, a Kihajózás a rigó
szeméből és a Vigasztalás a rigó
szeméhez, Ághnak talán a legtalányosabb három verse. Szinte alig van
egyiknek is kitapintható szerkezete, témavonulata, illetve ami annak látszik,
az nem az. Ha nem volna mindháromnak kerekített lezárása, olyan asszociációs
témaváltások hálójának is gondolhatnánk, amelyekben minden témaforgács az
életmű más és más motívumszeletéhez kapcsolódik. A lekerekítések
némiképpen fékezik ugyan ezt a csapongást, de megállítani nem képesek, vagy nem
is akarják. Szavakra, szószerkezetekre s mezőösszefüggéseikre vagyunk
utalva – ilyenekre, mint könnycsepp,
életmű, rigó és asszony, megvagyok én is, te is megvagy –, hogy
megtudjuk, valójában érzelmekről van szó a versben, szerelmes, gondoskodó
érzelmekről és elmúlásról: „mindenki ott lesz, aki volt / e nélkülemi
csöpp tükörben”. A rigóval való
azonosulás viszont már az élettel szemben érzett részvét. Ugyanakkor van
ezekben a versekben valami dalszerűen személytelen a nagyon is személyesen
belül, mint Weöresnél, bizonyára azért, hogy el ne tévedjünk a számtalan
jelentés erdejében.
Ami
első látásra egyszerűnek, kitapinthatónak látszik, az végső
soron bonyolult és nagyon összetett világot tükröz, amelyben a legfontosabbak a
már említett egybejátszások. Újabb és újabb motívumok épülnek be az évek
folyamán Ágh költészetébe, s ezeknek kétségkívül szintézistermészetük van.
Ezért is volna nehéz alkotói korszakokról, lépcsőzetes költői
fejlődésről beszélni az ő esetében. A megtalált hang annyira
finoman módosul, a versépítési technika olyan keveset változik az évek
folyamán, hogy néhány igen halvány jelzés igazíthat el bennünket csupán, ha a
változások sarkpontjait keressük. A változásokat tehát nem a látvány felszínén
kell keresnünk, hanem a mélyben, a gondolati szinten. A szintézisbe érett
stílus a Valami előszobája
ciklusban határozottan mutat a bölcseleti irányba. Van valami elegáns, öreguras
szkepszis, megérett létfilozófia és hosszú tűnődés a ciklus
verseiben. A költő szeme ugyanaz a gazdaszem, mint régebben, csak a
verstárgyra rávetülő tekintet más, komótosabb, gazdaságosabb, a szemügyre
vétel alaposabb. Másképpen lódul meg az Ágh-vers is ebben a ciklusban. A
felütés utáni gyors asszociációs témaváltások, amelyek annyira jellemzőek
erre a költészetre, lelassulnak, a költő el-elidőz egy-egy téma,
egy-egy kép fölött, ráérősen meditálva bontja ki apró részleteit. Nemes,
aszúbor ízű versek teremnek ennek a mozdulatsornak az árnyékában, mint a Száműzetés-próba, Holtidő, Pannon
tengerfenék, Konkrét álom, Menyegző a magasban, Újesztendei várakozás.
Nagy versek egytől egyig, olyan sorokkal, mint: „Mikes Kelemen módra hét
napig / próbálgatom a száműzetés kínos / csöndjét szívemben, hogyan
bujdosik / bennem hazám…” (Száműzetés-próba);
„úgy se fontos hol vagyunk, / s mikor vagyunk itt, délelőtt vagy délután? (Holtidő); mert csak a képzelet
emléke múlhatatlan, / melyet véletlen hajó usztat fedélzetén / oda, hol minden
parttalan, lélekszerű, / mint az éteri erdők árnyéka, foghatatlan, /
hangtalan és visszfénytelen a teljes napsütésben” (Újesztendei várakozás).
Ezek
után elodázhatatlan a kérdés: milyen valójában az Ágh-vers? A magyar
költészetben alig van költő, akinél a versépítési módszer és a szemlélet
ennyire összetartozna, mint Ághnál. Azt is lehetne mondani, hogy nála a
versszerkezet egyértelműen a szemlélet megjelenési formája. Az abszolút
jelen idő, amely ennek a költészetnek meghatározó eleme, egyben a vers
alakítója. Talán emiatt van olyan kevés, a megszokott technikákkal elemezhető
költeménye. Ez a világlátás ugyanis igen nehezen tűri a szöveg
egyszerű linearitását, hiszen a szövegnek a versen belül nem az
előrehaladó jellege dominál, hanem belső, jelentésbeli kiterjedése.
De nemigen jellemző verseire a tematikus szerkezeti szerveződés sem:
verseit a legtöbb esetben csak erőszakoltan lehetne szerkezeti egységekre
tagolni, s ezeken a szerkezeti egységeken belül tételmondatokat stb. kijelölni.
Talán a hermeneutikai megközelítés lenne az egyetlen járható út, de ki tudja?
Az
Ágh-verset tehát – éppúgy, mint az Ágh-világlátást – az idő szervezi. Az
tartja össze, vagy ha kell, az veti szét. Az Ágh-vers olvasásakor az időbe
lépünk be, s mivel az idő abszolút, a tér is azzá válik, a versbe foglalt
történés pedig mítosszá. A mítosz pedig maga a teljes létezés, általa minden
cselekedetünk megszenteltté válik, a legprofánabb léthelyzet is egyetemessé
szakralizálódik.
Új
könyvében (A képzelet emléke) van egy
vers, a Szindbádi nyár napfogyatkozással,
amely talán a legalkalmasabb ennek a technikának a megvizsgálására, hiszen itt
Ágh maga adja versének elolvasásához a kulcsot. Az egyetlen mondatból álló,
kilenc négysoros strófából felépített költemény indítása (mint sok más
Ágh-versben) narratív: a költő a napfogyatkozás megtekintése végett utazik
a Balatonhoz:
Elindulok
megint személyvonattal,
ahogy
szoktam, a régi hét-huszassal
– eddig a narráció. A történés a továbbiakban lényegtelen,
fontos, hogy a vers lehorgonyozzon valahová. Az idő az egyik
ősprincípium: a víz jelenlétével lép át a konkrétból („régi
hét-huszassal”) az abszolútba („ahol alulról fölvillantja / a Balatont, s
kitárja Akarattya / időtlen kékké, melynek nincs határa”):
ezért
akár pannon provinciában
is
lehetnék, nem fontos, melyik korban
vagyok,
ha mindig ott leszek, hol voltam,
ugyanazzal
a csodával bizalmas
viszonyban,
mint András király Tihanyban,
vagy
Szepezden, már az sem közelebbi,
iskolatársam,
a Szőllősi Erzsi,
mai
világom látszata a múltnak,
napjaim
régi nyarakká hosszúlnak
Szindbád-időben…
– hogy aztán e felől az örök idősík felől
fejtse ki az impresszionista benyomást, a napfogyatkozás látványát, de azt is
csak ezért a már-már Kosztolányit idéző látomásért (mennyire más azonban a
kettő, hiszen Kosztolányi az ég csodáit látja csupán, amelyekre Ágh
pusztán egyetlen pillantást vet): „valami külön fény, kerek föld / szétsugárzó
lélegzete dereng föl”. Ágh eredeti
leleménye ez a versszerkesztési módszer – legalábbis én még nem találkoztam
hasonlóval –, ezzel a technikával építi fel az utóbbi évek legjobb verseinek
többségét is (A Békás szorosban, A
kisoroszi rév, Pannon tengerfenék, Menyegző a magasban, A képzelet emléke,
hogy csak néhány példát említsek ezek közül).
Van
mégis egy olyan vonulata Ágh költészetének, amelyben (nagyon is rokonszenvesen)
nem tudja, de nem is akarja elkerülni – hiszen ebben az esetben lehetetlen – az
önreflexió látszatát (de csakis a látszatát!): ez léthelyzetének meghatározása.
Ha végiggondoljuk, ezt a szembenézést már származása miatt sem kerülheti el:
ezek a hajdan kétkezi, de értelmiségivé vált (a paraszti felfogás szerint
henyélő, proletárvélemény szerint „pihent agyú”) ember örökös szégyenei,
lélekmélybe égett gátlásai. Egyik prózaművében ír arról, hogy diákkorában
mekkora szorongásokat ébresztett föl benne a sáros cipő, ami nyilvánvalóan
„bejáró” mivoltára utalhatott az aszfaltot koptató városiak szemében (e sorok
írója szintén átélte ezt az elképzelt, önbizalmat összeomlasztó, túlkompenzált
szégyent), ugyanígy zavarja látszólagos „dologtalansága”:
Rossz véleménnyel lehetnek rólam az emberek errefelé
ugyan mi dolgom a nyugágyban csütörtök délben
s minden délelőtti bevásárlásaim mögött
nem-e az elkezdetlen börtön
meg a kirúgott hivatalnok
és miből él mikor állandóan a levegőbe
túl sok újság van a kezében
Azonban
ez sem szimpla, összefüggések nélküli motívum csupán. Szervesen
összekapcsolódik a líra egészével, egyrészt a szociografikus zsánerképekkel:
„Szombatom utca-mértan, / adás-vevés, kifelejtve földműves, molnár, / pék
a kenyérből, a húsból pásztor, hentes, / boromból szőlőhegy négyszárnyú
vitorlája” (Kialudni) – másrészt a
számadás könyörtelen kényszerűségével: „Nem menekülök, csak dolgom
végezetlen, / bevégezetten várom a révészt, mint egy / tébláboló,
valószínűtlen hírvivő / valami széttrancsírozott világból…” (A kisoroszi rév) – a költői
mesterség és a személyiség ambivalenciájával: „Mért adtad ezt a szörnyű
mesterséget, isten, / hogy válasszak közted s magam között, / ha föltámadó
ködmönöd/ csücskéhez föl nem érek?”
(Korong utca 6.). A megfigyelő hajlamú költő ezekben a versekben
nemcsak kilép az egóból, s mint
verstárgyra, úgy tekint önmagára, hanem az önreflexiós lehetőségeket
vissza is „csavarja” az abszolút térbe és időbe (földműves, molnár, pék, pásztor, hentes, szőlőhegy),
kulcsszavaival az állandó értékek időtlenségére figyelmeztet.
Alig
van költő, akinek életművében nem szerepel olyan téma vagy motívum,
amelyet – ha még kevésbé kidolgozottan is – meg ne pendítene az első
kötetek valamelyikében, hogy azt majd később, a pálya csúcsainak táján,
egy magasabb, érleltebb szinten valamelyik variánsában megismételje. Csak
feltételezem, hogy ez a művelet kevésbé tartozik a tudatos cselekedetek
közé, hiszen nem is mindig a legjobb művekről, nem is mindig a
költő központi témáiról van szó. Megjelenésükkel viszont mintegy zárójelbe
keretezik az életművet, s éppen ezzel teszik fontossá önmagukat. Ághnak is
van, természetesen, két ilyen verse, az első, a Kőbánya az 1965-ben megjelent Szabad-e énekelni kötetből való, tehát a költői pálya
elején keletkezett; a második, a Földalattin
a Nyugati után a Mivé lettél válogatott
kötet utolsó ciklusában, a Valami
előszobájában található. A két vers keletkezése között legalább
harminc év telt el, s korántsem idegen anyagként szerepelnek az életműben,
hiszen Ágh egyik középponti problémáját, az ember értékválságos állapotát, az
értékvesztés folyamatát hangsúlyozzák. A Kőbánya
így indul:
Errefelé
a villamos elárvul.
Padjaiból
az emberi meleg
elpárolog.
Áthűl széltől, magánytól.
Ablakai
zöld, déreres szemek.
A Földalattin a Nyugati után pedig így:
Újpest
felé az utasok megvénülnek,
arcuk
kilátástalan ablakban tükröződik,
idegenek,
bár ismerősek valahonnan,
mint ez a
nő, a piactéren szállt be,
majdnem
kihúzzák sovány testét a kabátjából
a
zöldségfarkú bevásárlószatyrok…
Világosan
látható, hogy a két vers induló motívumai közeli rokonságban vannak, szinte
„átköszönnek” egymásnak a harmincévi távlatból. Látszatra pusztán annyi a
többlete a másodiknak, hogy megtölti emberrel az első üres magányát, ámde
ettől az ábrázolt hiány nem szűnik meg. Valójában ez a többlet sokkal
tragikusabb jelentést hordoz: az elárvulás véglegesen átköltözött az ember
lelkébe. Ha még beljebb hatolunk a szövegekbe, akkor vehetjük csak észre igazán
a motívumok azonosságát, illetve különbözőségét, akkor hallható ki a
költő másutt már számtalanszor megfogalmazott summázata: az értékvesztés
megállás nélkül zajlik, az idő megállt az értékek veszésének pillanatában.
A Kőbánya című vers
negyedik versszaka így kezdődik:
Akiket
mindig meglel baj, öröm,
s föléli
őket szerelem, család,
soványak
lesznek lassan, szemükön
nagy lila
lepke tündököl, a láz…
A Földalattin…
negyedik versszaka pedig:
Rég túl
vagyunk a hatvanas évek végén,
akkor még
ez az alagút meg sem épült,
de ezek
ilyen aprósággal nem törődnek,
mintha
még most is házimuriba utaznának…
Az
értékvesztés a Kőbánya soraiban
még elkülönült, nem azonosítható a költőével: „másoké”, a Földalattin…-ban közös az
áldozathozatal, együttes a vereség:
s akik
lemondtunk életünkért az ifjuságról,
félve
keressük arcunk egykori mását
ábrázatukban,
azt a könnyelmű szabadságot,
melyet
elvesztegettünk kedvességünkkel együtt.
Alig
ír ma kritika a költők formaművészetéről, pedig volna mit írnia
Ághéról és nemzedék-társaiéról. Vélem, a folytonos újdonságkeresésben nem jut
erre (sem) a figyelemből. Pedig mennyire gazdag, mennyire változatos,
mennyire célszerű az a formakezelés, aminek birtokában vannak! Az is
kiderülhetne például, hogy az általam elsősorban népinek (nagyjából
annyira népinek, mint, mondjuk, Illyés vagy Szabó Lőrinc) mondott Ágh
verselésében mégis olyan, mintha a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozna.
Kedvenc formája neki is, mint amazoknak volt, a mesterien kezelt magyar jambus,
ettől csak ritkán tér el a szabad vers vagy más, kötöttebb formák
kedvéért. Ha más formába rándul ki, akkor azt olyan formai bravúrokért teszi,
mint amilyen az Istenháza „kétszeres”
(Földi János nagyszerű szóhasználata) verselése, valójában gyönyörű
magyaros formája, a négy trocheusból álló felező nyolcas:
míg a
füst az űrt belengi,
hány
oltárt kell még emelni
a Genezis
mintájára,
néma
zsoltárt hagyva hátra?
*
Egy
nagy nemzedék klasszifikációja elmaradt (az ezredvégen hatvanadik életévüket
betöltő költőkről nemigen készült értékelő monográfia,
sokukról értékelő tanulmány is alig), vagy csak nagyon késik. Azt mégis
sejteni lehet, hogy költői értékben, újdonságtartalomban semmiképpen sem
maradnak el a Nyugat nagy reprezentánsaitól. Pusztán a tény, hogy a költészet
más és más, eddig felfedezetlen tájait feltérképező, jelentős
egyéniségek között élünk, ösztönözhetné az irodalomtörténet-írást arra, hogy
figyelmet szenteljen végre – ha a beláthatatlan és megjósolhatatlan
„jövőre” vetett tekintetét egy pillanatra a föld felé tudná irányítani –
saját kora alkotóinak, másokkal egyetemben Ágh István életművének is. Ha
egyáltalán fontos ez még valakinek.