Kolozsvári Papp László

Rosszkedvünk tele

Öreg színész barátomnak, Hável Lászlónak kedves rokona tűnt el ez árnyékvilágból, s ennek folyományaképpen elolvastam életem első Zola-regényét. Ott lapult a Hölgyek Öröme gyanútlanul a többi ajándék könyv között, hogy tudassa velem s mindenkivel, hogy Zola ismerte fel, tán elsőként, a konzumidiotizmust, s ábrázolta émelyítő erővel. Szegény lányok és asszonyok, eme modern eltévelyedés áldozatai és mozgatói, hitvány eszközként egy kissé diabolikusan föltarajló nagyáruház-tulajdonos markában. Zola óta két dologgal lettünk okosabbak: az élet beteges értelmét a bevásárlásban meglelő nők – polgárság, megfelelő keresetű férfiak hiányában – Magyarországon, napjainkban még nincsenek, de jól kilépünk, hogy utolérjük úgy húsz-harminc év múltán Zola tizenkilencedik századát; a másik az, hogy az önfecsérlő szerzés számláit még alig-alig álló magyar hím kispolgár méltó társa asszonyának az elmebajig facsarodó fogyasztásban. Nem azért mondom, mintha elítélném érte őket. Ugyan mi mástól támadhatna széles jókedvük töretlen rosszkedvük telén?

Sokan elspekulálgattak azon, hogy jóllehet minden jó úton halad – már ami azokat a makromutatókat illeti, amivel a magyart csicserészik hol úgy, hogy milyen rosszak, mármint hogy fizetni kell azt a beste nagy adósságot, amit azok halmoztak fel, akik épp a törlesztést szorgalmazzák, arcukon a magatudás arroganciája; hol pedig úgy, hogy dejsze itt a világtőke, s igaz, hogy a magyar dolgozó csontvelejét is kiszippantja (fordított fuvola), a kedvezményes adójából azonban, amit nagy sóhajtva leperkál, mégiscsak képesek vagyunk törleszteni azt az adósságot, amivel épp neki, az adókedvezményezett világtőkének tartozunk… Sokan elspekulálgattak azon is, hogy miért nincs a lakosságnak széles jókedve. Jómagam azzal a pókhálókönnyű észrevétellel járulnék hozzá a megfejtéshez, miszerint nincs egy árva, igazán csattanó, széles jókedvet és derűt gerjesztő kormányzati cselekedet. Valahogy eltaknyul minden, beleúszik a szürke folyóba, ott árad az életünk szennyes víztömegében, semmi sem különbözteti meg akár csak annyira, mintha egy tintagyár napi termelése beleömlene a Tiszába – de ne fessem az ördögöt a falra.

Itt vannak mindjárt ezek az egyszeri juttatások! Naná, hogy jól jön – szürke habtaréj a szürke folyón –; a labda azonban olyan magas, hogy csak a hülye nem üti le (az ellenzék pedig nem hülye – csak semmi sem drága neki), akad mindig néhány eszetlen tyúk vagy kakas, mely elkárálja, hogy neki az az egyszeri pénz nem kell, hogy a propagandahatás csillapodtával elkotyogja, hogy azért bizony kell, még ez a megalázóan kevés is kell. Trükk, manipuláció, persze, persze. A lelke és zsigerei mélyén azonban mindenki érzi, hogy ha nem is úgy, ahogyan azt Emeszpé Magdikák és Ildikók előhápogják, ez az adomány (!) valahol snassz. Béremelés csúszik el vele a távolba! Lesz belőle egy kis fásult bevásárlás (könnyen jött pénz sorsa), esetleg adósságtörlesztés, két-három napra szállás bérelhető belőle a Balatonon, a gyereknek megvásárolható belőle egy értelemfejlesztő társasjáték (scrabble), gyakorlatilag nyolcezer forint, önköltségi ára lehet tán nyolcszáz, a haszon rajta tízszer nyolcszáz: a világtőkének!; de nem is kell ezt a kedves ápolónő-anyukának végigspekulálnia, mint nekem, ahhoz, hogy megállapítsa: megfelelő annak a gyereknek az intelligenciaszintje – nekem sem volt magasabb, mégis itt vagyok! –, minek azt még bögyörgetni betűjátékkal, játsszon inkább ugróiskolát az a gyerek, arra a korakapitalista-szuperimperialista világban nagyobb szüksége lesz.

Miért nem lehet egy olyan ötlettel, intézkedéssel előlépni, amire az állampolgár azt mondja: azt a fűzfán fütyülő rézangyalát!, vagy mivel nem betűjátékokkal pallérozza elméjét, csak azt, hogy: fasza! S beszélhet neki az ellenzék százegyig, abban őt nem lehet megingatni, hogy a nevezett intézkedés kiadta az alakját! Ehelyett még az is elmaszatolódik, ami önmagában jó – miként tán valamelyik német filozófus mondta volt az először megtapasztalt nemi örömökre: a dolog önmagában jó, csak a mozdulatok nevetségesek! (Ha nem német filozófus, akkor is jó!) Mindenki tudja, hogy százmilliárdokat olajoztak el – Dunai exminiszter szerint az, aki ért hozzá, legfeljebb tízmilliárdról beszél, ő, Dunai pedig ért hozzá, mondja, az ember már csak arra kíváncsi, miért csapta el őt Horn Gyula a tárca éléről, mondták, hogy hat hónap múlva megmagyarázzák; én még emlékszem! –; de ahhoz, hogy a szürke folyón, az iszapos léből nagyokat nyelve, az elfelé sodródó magyar tarka érdeklődése fölkeltődjék a nagy olajbalhé iránt, Pallag László át kellett változzék egy May Károly tollával megrajzolt Dugovics Titusszá. Sajnos, nem kételkedhetünk benne, hogy Pallag urat alkalmasint likvidálják, mielőtt célegyenesbe fordulna az ügy, s előállna az a kéjes helyzet, hogy olajból megforintmilliárdosodott félanalfabéták (vagy tán egészen azok!) manikűrje húszévi zacskóragasztással veszítsen a fényéből.

De vegyünk kevésbé iszonyú elpasszolt örömöket. A nagy nyári sajtó-uborkaszezon újfent borzasra tupírozta a Nemzeti Színház ügyét. Én még emlékszem (erre is!), hogy mint afféle Nemzetire vágyó magyar ember – ellentétben a Népszabi minek nekünk Nemzeti kirohanásaival, hogy a Török államtitkárféleség által a New York palotába (tulajdonos Princz Gábor Postabankja) bezsúfolandó Nemzetiről már ne is beszéljek – örvendtem, hogy a kormány leállította az Erzsébet téri üvegcsűr, faluház vagy akármi építését. Az ismert érvek mellett az is hevítette szűmet – miért ne írja már le valaki? –, hogy a Bán terve ronda volt. Hogy aztán mennyire felelt volna meg az irdatlan faluház-funkciónak, amiről Rajk László mint conditio sine qua nonról ábránd-áradozik a Népszabiban, azt nem tudhatom. De hogy egy Nemzeti Színház afféle kultúrház-feladatokat is ellásson – elvetélt művészambícióknak kisplasztikakör, nyugdíjasoknak ulti- és sakk-kör, na és a multiulti, izé, a multikulti fickándozó féregnyúlványai! –, annak létét vitatom, engem ugyanis nem hevít zsigerice az a vágy, hogy igenis ne legyen magyar Nemzeti, s ha kitaknyolni nem is lehetett, mint erre többrendbéli kísérlet is történt a korai Horn-korszakban, akkor csináljunk egy olyan Nemzetit, ami feloldódik a multihomályban, afféle komprimált Pepsi-sziget, lecsorogtunkban a szürke folyón. Másrészt – mivel egyszer Tamás Gáspár Miklós azzal állított haza valamelyik vendégprofesszorságából, hogy hol vannak a palotáitok, a székházaitok, magyarán, és a túróba!, még emlékművet sem tudtok állítani magatoknak? – fel kellett (volna) húzni Magyar Bálint kultúrbajnok emlékházát a szecessziós Budapest kellős közepén. Kétannyi pénzből – mit számít az a tízmilliárd pluszban (Dunai miniszter olajtaksája), amit a Horn-kormány, a már csak ügyvezető, akkor hagyott jóvá a kisebbik koalíciós partner emlékművére, miután elvesztette az 1998-as választást?

Annyi bizonyos, hogy az Erzsébet tér huszáros leintése jól jött az ember kedélyvilágának. Azóta két év telt el, s maszatolta annyira kivehetetlenné a Nemzeti körvonalait, hogy ha – mint remélem – lesz belőle valami, a jól végzett munka csattanós öröme elmarad. Igazán már senki se figyel oda, úgyhogy nevezett Rajk László azt is papírra (Népszabi) vethette, hogy a miniszterelnök úr már bánja az egész Nemzeti-hercehurcát, s az igazi demokratikus magatartás az volna, ha ezt bevallaná, s töredelmesen felépíttetné a Hungaro Valentin-emlékművet – a kétmilliós Budapestre méretezett kultúrházat – az Erzsébet téren. Ezt annál is inkább papírra vethette, mivel biztosra veheti: a lakosság már annyira elfásult a politikusok packázásaitól, hogy észre sem venné, már megint elúszott egypár milliárd – kiszámította valaki, hogy tán másfél Nemzetit is fel lehetett volna építeni abból, ami néhány hiú politikus hadmozdulatai nyomán lecsorgott a szürke folyón?!

Az ember különben sem nagyon érti a magyar építészetet. Írhattam volna azt is, hogy az ember előtt nyitott könyv a magyar építészet. Hatalmas volt a harc, a tiltakozás, az önérzet – ez utóbbi úgy kunkorodott fel, mint semmiben csápoló araszoló hernyó – a Nemzeti ügyében. Mintha csak az lett volna az egyetlen cél, hogy ne történjék semmi. Dögöljön meg a szomszéd kecskéje is! Nem olyan bonyolult dolog ezen átlátni, s nincs bonyolultabb dolog, mint ezen átlátni. Az ember szinte már meg sem meri kérdezni, hogy hol voltak a magyar építészet viadorjai, az ellen-Nemzeti-harcosok, amikor rázuhant a székesfehérvári királysírokra a Margit-hídéhoz fogható pillér, annak nagysága és kecsessége nélkül; s van ott egy masszív vasbeton terasz is, jóféle kővel kirakva, mint a Tisza feneke a nótában, ahonnan a néző áttekintheti a fullasztóan alányomott sírkertet, s mely terasz engem arra a kilátóra emlékeztet, amit vagy negyvenöt évvel ezelőtt láttam egy filmhíradóban: a Dnyeper vagy Don, a fene emlékszik, vízi erőművére nyílt, s fő és egyetlen funkciója az volt, hogy Sztálin elvtárs onnan vessen futó és közönyös pillantást a műre. Mintha csak a székesfehérvári emlékhelyészeknek az lett volna a törekvésük, hogy minél mélyebbre ássák a magyar királyok temetkezési helyét, addig is, amíg el nem mossa mindörökre a nagy szürke folyó. S akkor majd egyetlen jellegtelenségben ömlünk össze! Az ember persze látott királyi temetkezési helyet máshol is, teszem azt, Delftben a hollandokét, vagy az Escorialt, ahol spanyol királyok nyugszanak, s mintha ott némi megőrzési szándékot lehetne tetten érni. Annyi bizonyos, hogy nem közelest fogják a spanyolok lebontani az Escorialt, s jó tartósan lebetonozni V. Károly vagy II. Fülöp sírját.

Vajon hol maradtak a nem-Nemzeti-építészek kamarái és kamarillái akkor, amikor megépült Budapest egyik legjobb telkén, a Roosevelt téren a mirelit spenót szocialista irodaház. Az ember csak reménykedik, hogy azok, akik pöffeszkedőn azt ígérik, hogy a világ legszebb terét építik nekünk (mintha a tér önök előtt is ott lett volna, uraim!), átadják a feledésnek Európa legförtelmesebb zöld kockáját. Na és a Nyugati Városközpont gázcső-legyezője?! A Bajcsy-Zsilinszky torkolatából kell nézni! A teret különben is szétverő híd fölött, úgy feledhetetlen! Földrengések után adódnak efféle látványok. Azóta is azon töprengek, hogy juthatott eszébe Finta Józsefnek a kolozsvári Farkas utca eme búbánatos küllőcsokor terveztekor. Ámbátor nekem is eszembe jut, ha látom: oda menekülnék e tervezmény elől.

Ezek csak úgy elsikkadnak, mi pedig, bamba gyalogosai a kornak – még akkor is azok, ha autón járunk – beszorulunk egy nyomasztó térbe, amiképpen a Bán-féle akasztófasorra is felkenődtünk volna, kikanyarodtunkban az Andrássy útról, ha megépül a valentini multifunkcis faluház, elég, ha csak referenciaképpen a nyírségi épített tájba beledurrantott hat- vagy hány emeletes kultúrfunkciótlanságot nézzük. Mint köröm alatt a szálka! A gázcső-hegesztmények különben kedvenc formái a kornak, honnan is sejthettük volna, hogy a semmibe meredő úszódaru gém a Nagy Imre és társai ravatalán, tíz évvel ezelőtt, a csőváz-akarnokságot vezeti be. Érdeklődve várjuk a Lehel téri fölficamlást, ihletforrásnak beválna egy felrobbant zsebóra.

Hát hogyne volna minden kérdés politikai kérdés, elég, ha csak a Vadász-iroda Nemzeti-termelvényét nézzük. Miután a történelmi sors többrendbéli cselsorozata elvezérelte a virtuális Nemzetit minden idők legjobb helyszínére, a fennen jogkövetelő építészkamarilla nevében a Vadász-iroda fog egy cipősskatulyát, abba beleállít egy olajos szardíniás dobozt (legyen paradicsomos!, ezen nem fogunk összeveszni!), azt benyújtja. Látványterv! Titkon tán élvezi, hogy Schwajda György csalánkiütést kap tőle? Vagy csak egy kis cinizmus? Úgysem fogják megépíteni, minek törje magát az ember, nem igaz? Ellejti ellenzéki bájtáncát, megy a pénz, illetve jön!, nem sok, de ehhez a fantáziasorvadmányhoz éppen elegendő. Tényleg, Vadász úr, ön nem venne be ciánt, ha színháztervét megépítenék a Duna-parton, csak úgy, szakmai lelkiismeretből…? Hányadik Nemzetit is lehetne megépíteni abból a dohányból, amit csak tervezésre, papírra, az adófizetőből kikanyarítottak, a kezdetektől napjainkig?!

Ez rendben is van, már megszoktuk, az ember másba szomorul bele. Kikockázták a történelmi ficamok a legjobb helyszínt egy Nemzeti Színháznak, felül lehetne múlni a sydneyi operaházat, Európában párját ritkító Ház épülhetne a Duna partjára, tükröződvén a vízben, bevezetvén Budapest látványait, ha alulról érkezik hajóval az utas, megtetézvén hidakat, hegyeket, palotákat, ha fölülről csorog lefelé az ember, még egy utolsó, példátlan meglepetéssel szolgálva… Csakhogy ez a Nemzeti Színház egy lesz a többi között, a rendkívüli, az egyedi látványrobbanás elmarad. Egy olyanféle lenyűgöző térelem, mint Párizsban, a Défense negyedben a Nagy Kapu, nem színház, voltaképpen csak egy ház; csak hát nincs még egy olyan a világon. A mi kis és szegény országunknak inkább csak tatár- és kommunistajárás adatik – mikor fog összejönni még egyszer nekünk a Duna-part, a Nemzeti Színház és a sorvasztó szocializmusban parlagon maradt hatalmas térség, alig néhány kilométerre a város kellős közepétől?! (S ami eddig inkább csak külföldön jött össze, mint például a kiállítási csarnokunk a Sevillai Világkiállításon.) Valami, akármi, ami úgy egyszeri és megismételhetetlen, mint szerény léptékben a kolozsvári Farkas utca – véletlen volna, hogy a románok két idegen háztesttel is megpróbálták megbontani az egységét, az egyik éppen az első magyar kőszínházat vetette ki a helyéből? De nem, nem, nem, ez a hajó is elmenőben van, még akkor is, ha – mint azt Schwajda György állítja – 2002-re (ebben az a fura lényeg, hogy még a választások előtt) megépül a nemzet színháza.

Alkalmasint már csak én kuksoltam a televízió előtt, amikor, késő éjjel, építészek szűk és döngölt csoportja éppúgy kesergett sorsán, mint kesereg értelmiségiek akármelyik csoportja e hazában. Ez vajon miért van? S egyáltalán, ezt a likes-lukas, döglődő kerti slagot, a közérzetünket melyik végétől fogva – több is van, szakadozott – lehetne föltekerni? Lássuk csak, volt eddig az újból kapitalista Magyarországnak három professzor kultuszminisztere, ebből kettő pécsi, vajon ott, vidéken található a bölcsek köve? A kormányfőknek tán az a szilaj meggyőződésük, hogy aki a kultúrát, a művészértelmiség vert hadát ráncba akarja szedni, annak egyetemi tanárnak kell lennie? Ha innen nézzük (néztük volna!), nem is kellett volna három professzor, hogy bebizonyosodjék, az egy is sok. Volt itt minden: a miniszterek külleméről lerítt, hogy csak úgy roskadoznak a tudástól és tekintélytől, volt, aki a néprajzban, más a nemzetközi jogban vagy az agykutatásban szerzett hervadhatatlan érdemeket; az efféle nélkülözhetetlen egy ország kultúrájának egyengetéséhez; legalábbis nem árt. Feltéve, ha van valamiféle általános elgondolás arról, hogy mit is kellene csinálni… Tudjuk persze, hogy az eredeti tőkefelhalmozás mérsékelten virányos korszaka nem kimondottan kedvez a kultúrának. Na de mibe került volna egy jó kis elgondolás? Semmibe!

Elgondolás azért volt, hiszen részeltettünk két tőrőlmetszett politikus-kulturnokban is. Az ember szinte megszánja Fodor Gábort, ahogy így visszanéz az időben, így leégni a cseles pártütés után! Mégis ő volt az, akinél először sejlett fel valamiféle kulturális elgondolás, következett ez a leosztásból, miszerint a nagy Emeszpé odaadta a kora kapitalista tőkefelhalmozás korszakában súlytalan kultusztárcát a Szadinak. S mi volt emez elgondolás a tyimirjazevi kulturális vetésforgóban? – de említhetnénk Lepesinszkaját is. Jelesül az, hogy a klientúrát szaftos állásokhoz kell juttatni, most! miénk a hatalom, most! mi vagyunk soron. Az első mámorban olyan címen is írt könyvet magyar író, hogy Most ő a Soros (vagy soros?, már nem emlékszem). Volt is hát kultúrmészárlás, ami semmi ahhoz képest, ami 2002-ben leend, ha a Fidesz elveszti a választást. Dolgoznak rajta. A szánalmas Fodor Gábor után következett az első és mindeddig utolsó markáns kultuszminiszterünk, Magyar Bálint, nagy kár, hogy ő sem jutott túl a pozíció-megszálláson és -osztogatáson. Az ő idejében – oktatásüggyel is ő foglalkozott – legalább rendszeresen emelték a tanári fizetéseket, s a pedagógusok még nem tartottak ott, hogy akkor legalább kapják meg ők is az egyszeri juttatást. Megalázó, de a pénznek nincs szaga. Az ember elismerően hümmög és bólogat, ha csak eszébe jut a professzorok Széchenyi-ösztöndíja, a frankfurter írók, a meglebegtetett Modern Művészetek Múzeuma, a fellövés az internetre, ahogyan Spiró György fogalmazta volt (tudat alatti szatelitvágy?); helyes az elszólás, tisztelt kolléga, ez volt a lényege a Magyar-korszaknak, a keringtetés valamely Nap körül, mely megvilágít és meleget ad. A más irályú irodalmi sajtó kis híján lefolyt a darálógépen. Még egy szadi ciklus, és minden olyan egyértelművé válik, mint a pártállamban. Lenin elvtársék láttak így munkához, 1918-ban, lásd a Fekete Könyvet. A Kossuth-díjasok havi apanázsa sem kutya! Végül is (pártállamiasan szólva) jó korszak volt, kár, hogy arcpirítóan egyoldalú és elfogult. Na és az Írók Háza a Petőfi Irodalmi Múzeum helyett?! Minek emlékhely a magyar írónak és irodalomnak?! A multiulti képviseletében szilaj harcba szállt az olyan importerő is, mint Balla Zsófia a kolozsvári Széchenyi térről. Azt szeretem némely honfitársamban, hogy úgy egyből feltalálja magát, otthon van, kiismeri magát piszkosul a firkás helyzetekben. Hogy aztán vérkönnyes lufieregetésben oldódjék fel a végtelenben. Igen, Magyar Bálint et Co. akart valamit. Legalább. Más kérdés, hogy nyomulását Kalinyin elvtárs ama megállapításával jellemezhetném, miszerint a hatalmukba került mintegy százmillió emberből elég nekik kilencvenmillió is, a többi tízet ki kell irtani. A korszak legmulatságosabb és melankolikusan keserű alakzatai azok voltak kultúrbajnokságunkban, akik azt hitték, amit Anasztázia Celldömölkön, a húszas években: hogy őket a lelkükért szeretik. Legalábbis úgy tettek, riszálva mérsékelten szűzi hátsófelüket. Így aztán könnyű és konvertálható lélekkel vettek részt minden osztogatáson, a pénzdíjasokra gondolok, legalábbis nem hiszem, hogy költőink, íróink megjelentek volna csajkájukkal a hajléktalanok ingyenleves-osztogatásán. Ámbár miért ne? Aki a kicsit nem becsüli…

A Magyar-korszakban voltak elégedett művészek, enélkül nem megy. Más kérdés, hogy milyen módszerrel állították elő őket. Ezek mára ellenségesekké váltak, a maradék pedig elfásult. Végül is nem ők döntik el a választásokat, kevesen vannak, kihatásuk akkor is csekély, ha hihetetlenül nagy. Lassan dolgoznak, ahogyan a zarbuzánok, mint Gárdonyi írja az Egri csillagokban: lassan, de borzasztó erővel. Nem volt könnyű elveszíteni őket, de visszanyerni sem lesz könnyű.

De ne pitiskedjünk, fordítsuk hosszúkás arcunkat – mint meghajszolt lóé – világrengető eseményekre. Amint épp leviszik őket kutyába. Az ember legkevésbé Bence Györgytől várná, hogy félreért valamit. Például azt, hogy mire való a Fekete Könyv. Merthogy felkorbácsolja az indulatokat!, írja. És tényleg, csaknem százmillió embernek az erőszakos halála, gyors- és lassúhalál-táborokban, igazán snassz! Hogy felkorbácsol, az nem kifejezés! Nem is értjük, ha ezt a bencei magvat kicsíráztatjuk elménkben, hogy miért panaszolják fel másrészt az egyéb irányú haláltáborokat. Volnának emlékezésre ítélt és feledésbe hullajtandó rémtettek? Nocsak! Vagy mit szóljunk ahhoz az igazán értelmiségi kevélykedéshez, hogy hát azt, amit Stéphane Courtois és társai megírtak, azt előbb megírták mások? Emlékszem, évtizedek megírásai elégteleneknek bizonyultak a polgári demokrácia értelmiségének, hogy az épülő szocializmust kezdje végre annak felfogni, ami a gyakorlatának a lényege: az elmebajig habvert embertelenségnek. Aztán jött Szolzsenyicin, ő tört át. A Fekete Könyv is áttörés, egyszer már tények felsorakoztatásával, tömegagyak számára is befogadható módon be kellett mutatni, hogy – például –: a szocializmus hatalomátvételeit minden országban éhínség követi (s miközben az ember a nagy szovjet-ukrán éhínségről szörnyedezett, kiderüljön, hogy a világtörténelem legnagyobb éhínségét Kína tálalja fel, 1959–1961-ben – hol is tartunk mi akkor a szocializmus időszerű kérdéseinek megválaszolásában?, nem Nyers elvtárs játszik éppen hátulsó pár előre fuss-t? Nem tudta, persze…) Vagy hogy a szocializmus építésének nagy teoretikusai és gyakorlati szakemberei – a hetven év során az ortodox szenteknek kijáró aranyfüst jótékony burkában – közönséges tömeggyilkosok? Hogy ők mást hirdettek?… Mondta magáról valaha is Himmler azt, hogy ő tömeggyilkos?

Nem lehet eléggé vigyázni, tisztelt Bence György! Valamikor júliusban egy magyar képernyő Trockij meggyilkolását hirdeti. Nosza, ezt megtekintjük, gondolja az ember, sok köze ugyan nem lesz a valósághoz, hiszen a frusztrált vezér egészen a jégcsákányig különböző vitairatokat fogalmazott Sztálin ellen, aki kiakolbólította a vezérségből. Éppolyan békés, eseménytelen életet élt, mint Lenin is, Genfben. (Mint a Nyolcadik Utas!, csak ő már nem kelt ki újra a gigantikus anyaméhből.) Na de sebaj, a színészek híresek, a jégcsákányos gyilkos útjának jó amerikaiasan alá fognak nyesni, a Proletárdiktatúra Ökle, az ilyen-olyan neveken színre libbenő titkosrendőrség majd gonosz képeket fog vágni, lesz félszemű szovjet tábornok, s a fogak hangosan fognak csikorogni a gyilkossági kísérletek elől cselesen kitérő Trockij láttán. (A fognak is szeme van! Avagy vak fog is talál szemet!) Ez persze nem így volt, de ki törődik ezzel egy kalandfilmben? Sőt, a végén tán még egy dühöngő, gyűlölettől nyálát fröcsögtető Sztálin is képernyőre robban, ki tudja?!

Képzelhetni jelen sorok írójának meglepetését, amikor egy lírai hangvételű és képvilágú alkotás ömlik rá a magyar dobozból. A meghökkenés akkora volt, hogy jelen sorok írója még unatkozni is elfelejtett eleinte. Mert mit látott? Egy költői vétetésű Trockijt – e sorok írója mindig is tudta, hogy a marxizmus–leninizmus–trockizmus irataiból bármit és annak az ellenkezőjét is ki lehet rakni, na de hogy Trockij emlékezéséből az alkotók kiköpüljék a világforradalom kéjes látomásától átitatódott Lev Davidovicsot, aki feledvén véres múltját, az emberiség boldog jövőjéről delirál (idézetek az Életemből)! Az ember inkább úgy látja a dolgot, hogy a sztálinizmussal, mint a kommunizmus legfelső fokával, voltaképpen csak annyi történik, hogy a nagyobb tömeggyilkos kiiktatja a kisebb tömeggyilkosokat, s hogy a trockizmus csak a sztálinizmushoz viszonyítva vágyott állapot. Ki tudja, a máglyán égő eretnek nem választaná-e nagy szorultságában inkább a lassú lemerüléses-megfulladásos halált egy hordó szarban? A film készítői azonban – dögnagy színészekkel rakottan! – nem így gondolták. A régi zsolozsma: ha Lenin lett volna, nem úgy történt volna! Ezúttal Trockijjal. Voltaképpen ezt gondolta Iván is, amikor az élelmezési és szállítási különbizottság – vezetője 1918. január 13-tól Lev Davidovics Trockij – mindenét elkobozta, őt pedig a Cseka kitette egy szál nyári gatyában a vagonból a tajgában erdőt irtani, s ha ő harapta át a farkas torkát, ennie is volt mit.

Ez volt látható egy magyar képernyőn, júliusban, tisztelt Bence György, úgyhogy engem a legkevésbé az érdekel, hogy mondták azt már mások is a Fekete Könyv előtt. A sorrend persze szent, különösen az oly hézagosan emberszámba vett értelmiség szemében; de itt mintha többről volna szó, mint hogy tíz történész megírja másik húsz történésznek és a magamfajta mindent elolvasó köztes lénynek, hogy így meg úgy! Apropó, az év legbájosabb elvétése: a film magyar szövegét a Cine-Art rendeli meg. Aki megfejti, mi bújik meg ebben a fantázianévben, sorsoláson vesz részt: értékes állóhelyeket sorsolunk ki az Operaház Borisz Godunov-előadására. Én már csak attól tartok, kedves Bence György, hogy valamelyik magyar képernyő be fogja mutatni egy Dél-Amerikában élő, csipkés lelkületű Obersturmbannführer lírai ömlengését, miből is megtudhatjuk, hogy ő jót akart, s igazán nem ő tehet róla, hogy nem lett a dologból semmi. Már miért ne forgattak volna efféle filmet? Ha Lev Davidovics Trockijt az emberiség jótevőjeként lehet képpé tenni, én már semmin sem csodálkozom.

Hogy nem sikerült eltalálni, legfeljebb csak meg-megérinteni azt a körvonaltalan kásás lepényt, ami az értelmiség közérzetének nevezhető futólagosan, azt készségesen beismerjük. Épp elég baj, hogy itthagyott minket egy költő és… hogy is fogalmazzunk?… emberi magatartás. Petri György az, aki eltűnése előtt, kegyetlenül önmagához és a világhoz, megjegyzi, hogy a vers, na persze, de kit érdekel az manapság, a korszaknak a publicisztika a műfaja. Igen, tisztelt uram a Parnasszuson, bólintunk rá, s egyre meghajszoltabb lóarccal bámulunk magunk elé.

 

Budapest, 2000. augusztus 6–8.