MONOSTORI IMRE

Monostori Imre

„Irodalmi problémák” – „Írás és olvasás”

Vitaindító szempontok a kilencvenes évek magyar irodalmi világának értelmezéséhez

Babits Mihály 1917-ben Irodalmi problémák, majd 1938-ban Írás és olvasás címmel jelentetett meg esszéket, tanulmányokat a magyar irodalom időszerű (és persze: „örök”) kérdéseiről. Imponálóan szerény csengésű könyvcímek ezek, mindazonáltal képesek utalni egyfajta teljességre is. Nevezetesen: az irodalom tágasabb (társadalmi, lélektani, de még szociológiai) értelmezésének létjogosultságára is; másfelől a szerző szabad kezet is ad önmagának az őt mint résztvevőt leginkább foglalkoztató kérdések – „problémák” – kiemelésében, reflektorfénybe állításában. Babits azt a tapasztalati tényt is hitelesíti egyszersmind, hogy a nemzeti irodalmak – legkiválóbb műveikkel (legalábbis elvileg) a világirodalom részeként – nem létezhetnek önnön közegük, környezetük nélkül. Vagyis: egy-egy nemzet irodalma mindig egy-egy sajátos univerzum, egy-egy világ. Irodalmi világ. Elődökkel és kortársakkal, társadalmakkal és ideológiákkal, közvetítőkkel és befogadókkal (azaz: olvasókkal), infrastruktúrákkal, mecenatúrákkal és sok minden mással.

Bevezető előadásomban – vagy mondjam szerényebben: vitaindító szempontjaimban – e babitsi felfogás értelmében szemlélődöm a jelenkori magyar irodalmi világ problémái között, körül. Az ennek megfelelő műfaj szabályai szerint és persze a rendelkezésemre álló idő reménytelenül csekély volta miatt inkább csak felvillantva, semmint elemezve (s különösen nem értékelve) néhány – általam fontosnak tartott – „irodalmi problémát” az „írás és olvasás” jelenségeinek köréből.

Számba vette-e már valaki, hogy kik nélkül érkezett a magyar irodalom a század utolsó évébe? Micsoda közvetlen veszteség érte ezt az irodalmat az utóbbi két évtizedben? Hogy csak a legjelentősebb szereplői közül említsek néhány nevet: a nyolcvanas években meghalt Illyés Gyula, Pilinszky János, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Galgóczi Erzsébet. A kilencvenes években: Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Cseres Tibor, Mándy Iván, Csorba Győző, Fodor András.

Az első nagy kérdés alighanem önkéntelen: milyen, miféle repedés, netán vákuum keletkezett az ő „kivonulásuk” után; avagy: úgy kell-e tekintenünk erre az irodalomtörténeti félmúltra, mint amelyik többnyire kiteljesedett és lezárt életműveket vett természetes leltárba, azaz itt sem, most sem történt más, mint ami az élő magyar, valamint a „kortárs” magyar irodalom paradoxonát általában és minden korban jellemzi? Vagyis hogy az „élőből” egyszer csak „kortárs” válik, végül irodalomtörténetté szelídül (és szenderül) mindenki; hogy aztán – ugyancsak különböző okok miatt – a folyamat egyszer-egyszer visszafelé is hasson: az élő, a mindig jelenkori recepció az irodalomtörténeti homályból újra kortársunkká tegye a nemrég még élő nagyokat. (És esetleg a kisebbeket is persze.) Hogyan gondolkodik önmagáról, hogyan reflektálja önmagát az élő magyar irodalom? Egyáltalán: nem volna-e pontosabb többes számban szólni, azaz mai magyar irodalmakról beszélni?

A szakadás – vagy talán csak repedés – ugyanis eléggé nyilvánvaló. Mindenféle leegyszerűsítés veszélyes művelet, mégsem kerülhető meg, hogy a legerőteljesebb tendenciák közül legalább kettőt, a legfőképpen egymás ellen feszülőket meg ne nevezzük és körül ne írjuk.

Radnóti Sándor például már korábban úgy jellemezte az utóbbi évtizedek magyar líráját, mint amelyben a küldetéstudatos, az egy nagyobb közösség, esetleg a nemzet „reprezentációját” vállaló költői magatartás folyamatosan kiüresedett, erodálódott.1 „Ez a kiüresedés – írja –, ez a kétségessé válás a lírában olyképpen mutatkozott meg, hogy a hatalmas, nagy, jelentős tehetségek, akik ezt a fajta irányt követték, azok egy bizonyos értelemben lábujjhegyen állóvá váltak, egy bizonyos értelemben túlhabzóvá és túlfeszítetté váltak. […] Ilyen nagy tehetség Nagy László, Juhász Ferenc. […]” Ezenközben – folytatja Radnóti – készültek az „új modellek”. Az egyik ilyen az elioti „deszubjektivizáló” líra, amely Weöres Sándor és Pilinszky János életművével „hatalmas költészetet produkált”. A másik modell viszont erősen szubjektivizál, „mintegy […] liberális pátosszal védi az egyéni embernek az értékeit, az egy embernek a szabadságát, bármely, bármilyen nemes közösségi feladatkésztetéssel, bármilyen nemes közösségi kényszerrel, kényszer vállaltatásával szemben.” (Lásd például – mondja Radnóti – Vas István vagy Petri György költészetét.)

Görömbei András viszont arra mutatott rá, hogy divatos teóriává vált az utóbbi időben megkülönböztetni, sőt egymással szembeállítani az úgynevezett „szabadságelvű” írókat a megint csak úgynevezett „közösségelvű” alkotókkal.2 Egy másik tanulmányában3 – Grendel Lajossal is vitázva – Gáll Ernőt idézi, ekképpen: „vajon egy elnyomott közösségért folytatott harc nem a szabadságért folytatott harc-e egyszersmind?” Görömbei szerint az irodalom „a léttel való dialógus, a lélek és a szellem edzőpályája. Amit a lételrejtettségből a fényre hoz, az attól fogva létezik, és alakítja, formálja a világot. […] A nagy mű mindig hozzáad valamit a léthez, ezáltal gazdagítja világunkat.”

Egy másik pozícióból szemlélődve viszont szembetűnő a jelenkori magyar irodalom egységesülése, a nemzetiségi kisebbségi, illetőleg a nyugati magyar irodalmak beolvadási folyamata a magyar irodalom egészébe. A hetvenes–nyolcvanas években – például – még csak néhány magyarországi folyóirat vállalkozott arra – szinte munkamegosztásszerű pontossággal –, hogy a Kárpát-medencei, illetőleg a nyugati magyar irodalom rendszeres fóruma legyen; a könyvkiadást, a nemzetiségi kisebbségi magyar irodalmak exportját-importját pedig államközi szerződések szabályozták.

Nos, a kilencvenes években – e tekintetben – valóban és szembetűnően spiritualizálódtak az országhatárok; sőt már arról is viták folynak, hogy létezik-e még egyáltalán kisebbségi magyar irodalom, illetőleg van-e még értelme nyugati magyar irodalomról beszélni. Ha kézbe vesszük – mondjuk – a marosvásárhelyi Látó vagy a pozsonyi Kalligram című folyóiratok számait, markáns jeleit láthatjuk ennek az egységesülésnek. És bár Budapesten a Vörösmarty téren külön-külön pavilonban árusítanak a könyvhéten a nem magyarországi könyvkiadók, de inkább már csak mint kiadók, s nem mint külföldiek. Az érzés, a hangulat és a mindennapi irodalmi életbeli gyakorlat is azt az evidenciát engedi, sőt serkenti megfogalmazni, hogy csak egy magyar irodalom van. Az egy-ségen belüli sokszínűséggel, persze. (De erről a problémáról az itt jelen lévő, hogy úgy mondjam: személyükben is érintett, nagyra becsült kollégáim sokkal többet tudnak mondani – talán meg is teszik –, mint én.)

A rendszerváltozásnak nevezett politikai fordulat kényes szituációt teremtett viszont a magyar irodalmi jelenségek magyarázóinak különféle köreiben (is). A korábban marxistának mondott szellemiségű és módszerű leíró és – főképp – ideologizáló, hierarchikus világkép nyomán kierőszakolt „fő vonalak”, de a „szocialista realista”, a „polgári”, a „népi”, a „haladó”, a „baloldali” – és így tovább – merev kategorizálások egy csapásra értelmüket vesztették (valójában soha nem is voltak alkalmasak esztétikai értékek kifejezésére). Ámde még bonyolultabb kérdésként – „irodalmi problémaként” – vetődhet fel azon szakmai intézmények, illetőleg az ehhez a struktúrához tartozó vezető szellemi emberek hitelessége is, akik a szóban forgó ideológia jegyében vettek részt, sőt játszottak vezető szerepet az irodalomtörténet- és kritikaírás marxista szellemű kanonizálásában. Másfelől – úgy látszik – kezd kialakulni valamiféle démonizálás érzelmi és önvédő szükséglete is, amelyben az egykori kirekesztettek egy része nem kíván sem megérteni, sem elfogadni történelmi alapképleteket, ennélfogva egyként és sommásan ítéli el a korábbi – vagy éppen a rendszerváltozás utáni – úgynevezett „kedvezményezettek” összességét. A viszonylagos tisztánlátást még az is nehezíti, hogy – egyébként természetes reakcióként – se szeri, se száma az utólagos magyarázkodó, sőt retusáló és megszépítő szellemi törekvéseknek, melyek következményeképpen a tények, a dokumentumok más megvilágításba, legtöbbször torzító hatások alá kerülnek.

Görömbei András – az elsőként idézett dolgozatában – arról is nyomatékosan szól, hogy „a magyarországi kritikai és irodalomtörténeti szemléletben olyan értékszempontok jutottak szinte kizárólagos képviselethez, amelyek alapján az irodalom autonómiáját és célnélküliségét hangsúlyozva mérhetetlenül le lehetett szállítani azoknak a műveknek az értékét, amelyek ösztönzői között a magyar nemzet sorsa, élete is közvetlenül felismerhető volt”.

Görömbei ezen megállapítását jól illusztrálhatja – többek között – egy, a frankfurti könyvvásárra időzített, a Neue Zürcher Zeitungban (majd az Élet és Irodalomban is) megjelent cikk (Földényi F. László írása), amely a mai magyar szellemi „helyzetről” ad áttekintést.4 Nos, itt a két elrettentő példa: Lukács György és – Németh László. Ez utóbbiról azt írja a szerző, hogy „külföldön jószerivel ismeretlen”, viszont aki „a nemzeti hagyományba való bezárkózás közismert példája lett. […] Annak a törzsi gondolkodásnak lett magas színvonalú képviselője, amely a magyar szellemi életben a mai napig érezteti hatását (mérhetetlenül alacsony színvonalon)”. Majd (végül) a cikkíró summázata: „Németh észjárása a szimbolikus apagyilkosság logikája mentén működött.”

Lehetetlen tehát nem fölfigyelnünk az uralkodó kritikai áramlatok (vagy csak egyes számban: áramlat?) egészségtelenül megnőtt szerepére. Arról van szó, hogy a kilencvenes évtizedben uralkodó irodalmi kritika úgyszintén ideológiai töltéssel nehezedik az irodalomra, akárcsak a rendszerváltozás előtt az a másféle indíttatású útmutató rendszer. Némi álszellemességgel azt is mondhatnánk: nem a rendszer változott igazán, hanem az ideológia. Újra léteztek (léteznek) ugyanis mérvadó, mértékadó személyek és körök, akik és amelyek nyomatékkal ismételgették az általuk kívánatosnak tartott irányt, amely irány egyébként – meggyőződésem szerint – egy szűkülő szellemi horizont felé mutat. Az irodalmi világban a kilencvenes években uralkodó szellemi értékrend nem az egészséges és táplálóan serkentő pluralizmus jegyeit viseli magán, hanem éppen ellenkezőleg: egy új, szűkített értelmű irodalmi kánon kikényszerítését célozza. Mely kánonba – ez már most világosan látszik – nem fér bele (mondjuk) Illyés Gyula, Németh László, Nagy László, de Sütő András vagy Kányádi Sándor sem. Ez a már félig elkészült kánon fájdalmasan megcsonkítja, egyszersmind le is fokozza a magyar irodalom sokszínű, összességében nagyon is gazdag értékeit, egész irodalmi világunk értékrendszerét.

Az irodalomról szóló beszéd pedig – miként ezt Angyalosi Gergely is szóvá tette már5 – „rettenetes tolvajnyelvvé válik”, aminek következtében kiiktathatóvá lesznek „a hagyományos kritika referenciautalásai, amelyek óhatatlanul összekapcsolták az irodalmat mint nyelvi képződményt a maga szociológiai és/vagy történelmi létmeghatározásaival”.

A revízió, az újragondolás étosza munkálkodik a regényírók új és legújabb generációjának műhelyeiben is. Nyilván: „a kor kívánalmainak” megfelelően. Márton László figyelemre méltó tanulmányban elemzi azokat a szakadásokat és elfordulásokat, amelyek a magyar (történelmi) regény utóbbi néhány évtizedében – és különösen a kilencvenes években – jól láthatóan kialakultak.6 Márton végül is a hagyományos elbeszélő próza zsákutcájáról beszél, mely „zsákutca nem történelmi vagy politikai jellegű, noha vastagon benne van a történelem és a politika. A magyar elbeszélői formák zsákutcájáról van szó: az erkölcsi és ideológiai ballasztok alatt ellaposodó, a »hiteles ábrázolás« és az »eszmei mondanivaló« követelményei között végképp kiüresedő anekdotikus magyar prózáról. Az elmúlt húsz (az előzményekkel együtt negyven) év során színre lépő legjobb írók más utakat kerestek és találtak – amennyiben az elbeszélői észjárást azonosítjuk az elbeszélő által bejárt úttal. Kiderülhet azonban, hogy a zsákutcából is tovább lehet menni, kisebb-nagyobb kapukon keresztül; s amiből tovább lehet menni, az már nem zsákutca.”

Tehát: igen is meg nem is. Van ugyan zsákutca, de ez olyan zsákutca, amelynek azért van vagy lehet kijárata.

A magyar irodalmi világ kilencvenes évekbeli állapotát legszuggesztívebben s a legdrámaibb megvilágításban Domokos Mátyás Gens una sumus? című, szenvedéllyel fűtött esszéje tárja az olvasó elé.7 A magyar írók „törzsekre szakadozott világa” – állapítja meg – „egy szinttel mélyebben” voltaképpen maga is csak tünet. „Egy mélyülő alkotói válság – vagy alkotói kétségbeesés? – következménye, ami a fontos és a korról, a korhoz szóló művek születéskorlátozásához vezetett a kilencvenes évek magyar irodalmában. Legszembeötlőbb tünete ennek a kortársi regényirodalom sorvadása; a kiváló tehetségek – remélhetőleg csak időleges – elnémulása, akiknek a hetvenes–nyolcvanas évekbeli munkájára hivatkozva irodalomtörténet-írásunk és előkelőbb rokona: »irodalomtudományunk« nem is olyan régen még egyfajta műfaji hegemóniaváltás megtörténtét állapította meg. A kortársi magyar próza tudományosan kanonizált diadalmenete (ki nem látja ezt?) bekanyarodott a hallgatás zsákutcájába.”

Látható: Domokos Mátyás is zsákutcáról beszél. Csakhogy egészen más értelemben, mint Márton László.

Megszűnt az „összkép a világról” – folytatja az oknyomozást Domokos Mátyás. „Mindenfajta öncélúságnak a sorvasztó mérge, úgy tűnik, mostanában azért betegít meg egyre több tollforgatót, mert a szellemi, az irodalmi elit nagy része éppen a legmélyebb és legsebezőbb élettapasztalatait képtelen íróilag feldolgozni, művekben »konvertálni«, mert elveszett az a belső meggyőződése, ami minden írói kifejezésnek, minden formáló ihletnek a legerősebb rugója: hogy tudniillik összefüggő elképzeléssel, koherens látomással rendelkezik a világról. Nem hiszi, hogy rábízatott egy üzenet, vagy hogy megfejtést talált valamire, aminek a rejtélyét csak írói eszközökkel lehet megoldani.” Továbbá: „egyetlen művész sem élhet meg szellemileg a valóság nélkül. Pontosabban: annak emléke nélkül, mert emlékezet nélkül nincs művészet. S emlékezet nélküli emberekre sem lehet művészi hatást gyakorolni. Nálunk pedig, amennyiben a létezett szocializmus emlékezetéről van szó, az elbeszélést ihlető és gazdagító prousti mélyemlékezet helyébe jól megfigyelhetően a mélyfelejtés jelensége lép, s a megfélemlített emlékezet gravitációs kollapszusában megszűnik az írónak az a képessége, hogy művekben vegye tudomásul és tudatosítsa az olvasóiban a dolgokat.”

Az irodalmi és álirodalmi tömegtermelés áradata viszont – úgy látszik – megállíthatatlan. A reánk szakadt nagy szabadság és szabadosság – magától értetődően persze – a könyvkiadásban is radikális módon fejti ki a maga hatását. Bárki bármit kiadhat – máshonnét nézve természetesen ez a tény még pozitív fejleményként is értékelhető –, ha van pénze a nyomdaszámlát kifizetni. Így tehát se szeri, se száma a kiadóknak: alkalmilag, hivatásszerűen vagy egyszerűen csak termelési szinten és szándékkal ezerszám működnek könyvet előállító műhelyek, kiadók vagy kvázikiadók. A káosz teljes, nincs emberfia, aki átlátná a magyarországi könyvtermés teljességét. Sőt intézmény sincs, hiszen a Magyar Nemzeti Bibliográfia is tehetetlen ekkora könyvterméssel szemben, azaz nem képes regisztrálni a megjelent művek összességét. Így azután az új könyvek – főként a szépirodalom kategóriájába tartozók – jó része fantomkönyvvé, ténylegesen nem létező könyvvé változik már rögtön a megjelenésekor. A szépirodalomnak különben is nehéz a piaci viszonyoknak megfelelnie – kivéve a legjobb értelemben vett bestsellereket –, előállításuk veszteséges, a kockázat nagy. Mégis, a termelés zavartalanul folyik, s érdemtelen művek tömege árasztja el … mit is? Nem tudni, csak sejthető, hol köt ki véglegesen e könyváradat jelentős része.

Mélyen igaza van tehát Füzi Lászlónak, midőn azt fejtegeti,8 hogy „a mai magyar irodalmi kultúrára a tömegtermelés a jellemző: az, amit – úgymond, irodalmi igénnyel – leírnak, egészében áttekinthetetlen és értelmezhetetlen, pusztán a mennyisége okán is”.

Ezt a tömegtermelést szolgálja ki, errefelé orientálódik a hazai mecenatúra is. Az irodalmi mecenatúra rendszere a kilencvenes években – még ha sokan kárhoztatták, kárhoztatják is – intézményesült és megerősödött.

A könyv- és folyóirat-támogatási, valamint a legkülönbözőbb irodalmi rendezvényeket támogató és alkotói ösztöndíjakat odaítélő mecenatúra jelenleg négy állandó pilléren nyugszik.9

A legjelentősebb ezek közül a Nemzeti Kulturális Alapprogram. 1998-ban (a tavalyi, az 1999. évi mérlegek még nem jelentek meg nyilvánosan) az NKA Irodalmi és Könyv Szakmai Kollégiuma, valamint a Folyóiratkiadási Szakmai Kollégium az alábbi „forgalmat” bonyolította le.

Irodalmi és Könyv Szakmai Kollégium

Beérkezett pályázat: 855. Támogatott pályázat: 419.

A megítélt támogatás összege: 299 M Ft.

Folyóiratkiadási Szakmai Kollégium

Beérkezett pályázat: 215. Támogatott pályázat: 158.

A megítélt támogatás összege: 193 M Ft.

A Nemzeti Kulturális Alapprogram tehát (e számokba beleértendő az NKA-nak a miniszteri keretre elkülönített pénzösszege is) 1998-ban összesen 577 irodalmi (bölcseleti, kultúrtörténeti) jellegű pályázatot (rendezvényt, ösztöndíjkérelmet stb.) támogatott, összesen 492 M forinttal.

Kritikai észrevételeink persze akadhatnak. Legfőképpen amiatt – miként már utaltunk rá –, hogy ebben az intézményrendszerben is tömegtermelés folyik, azaz számos középszerű vagy éppen jelentéktelen mű, illetve alkotó is támogatást kap, míg valóban értékes műveket, illetőleg tehetséges alkotókat esetleg nem a súlyuknak megfelelően honorálnak. Azt viszont határozottan állíthatom – mivelhogy bőven vannak személyes tapasztalataim –, hogy a „könyves” kuratóriumban természetes módon jelen lévő eltérő ízlésvilág tudomásulvétele mellett és néhány vitatható döntés ellenére az NKA eme kollégiumának (akárcsak a folyóirat-kollégiumnak), illetőleg a Magyar Könyvalapítvány kuratóriumának hozzáértése és tisztessége kétségbe nem vonható.

A magyar irodalmi-kulturális és bölcseleti jellegű folyóiratmezőny, illetőleg -struktúra már jó évtized óta el nem csituló vita tárgya. Azt, hogy mennyi, hány efféle folyóirat létezik ma Magyarországon, senki sem tudja. A pályázók száma itt (1998-ban) 215 volt, ebből az NKA kuratóriuma (illetőleg a miniszter) 158-at támogatott, összesen 193 M forint értékben. (A 2000. évi laptámogatási kiírásra már csak 147 pályázat érkezett, s a kollégium már csupán 105 lapot támogatott 191 M forint összeggel; azaz kevesebb folyóirat kapott pénztámogatást, de átlagosan többet.)

Mindazonáltal még e mennyiségi mutató – a tömegtermelés – is lehetetlen állapotot tükröz: képtelenség ugyanis ennyi folyóiratot ellátni színvonalas irodalommal. De még irodalomközeli írásokkal sem. És ez az állapot, ez a struktúra már-már kövületszerűen stabil. De hát – végül is – miért baj ez (ha – amonnan nézve – baj egyáltalán)? Hiszen mindenkinek – akiket érdekel – megvannak a kedvenc lapjai; másfelől: valamennyi (még a legszerényebb színvonalú) lapnak is megvan a maga sajátos élettere, megvan a tápláléka, amiből él. (Még ha ez a táplálék nemritkán mesterséges is, azaz magának az életben tartásnak a módszere, mindennapi gyakorlata mesterséges.) Végül is nemigen tudunk olyan irodalmi folyóiratról – akár jóról, akár rosszról –, amely anyagi támogatás hiányában szűnt volna meg. Ez a tömérdek folyóirat mégiscsak megél valahogyan. Mindegyiknek jut valahonnét.

Visszatérve az összmecenatúra kérdéséhez. A fentebb említett rendszer második legerősebb pillére – legalábbis még 1998-ban – a Soros Alapítvány. Az általa kiosztott ösztöndíjak nagyságát pontosan nem ismerve a Soros hivatalos adatai szerint az irodalompártolásra fordított egyéb összegek a következőképpen oszlottak meg.

Könyvtámogatás

Beérkezett pályázat: 564. Támogatott pályázat: 205.

A megítélt támogatás összege: 90 M Ft.

Folyóirat- és laptámogatás

Beérkezett pályázat: 143. Támogatott pályázat: 59.

A megítélt támogatás összege: 121 M Ft.

A Soros-mecenatúra tehát (az ösztöndíjakat nem számítva) 1998-ban 211 M forinttal támogatta a magyar irodalmat. (Ha az ösztöndíjak vélelmezett össznagyságát is figyelembe vesszük, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a Soros-támogatás összegszerű nagysága – durván számolva – az NKA hasonló jellegű támogatásainak körülbelül a felével egyenlő.) A számokból és az arányokból az is kiolvasható, hogy a Soros Alapítvány kuratóriumai szigorúbb mércét alkalmaznak döntéseik során, mint a Nemzeti Kulturális Alapprogram kuratóriumai. Magánalapítvány lévén pedig az is nyilvánvaló, hogy eleve szűkebb pályázati körben gondolkodnak, mint az állami költségvetésből működő alapítványok.

Mint például a Magyar Könyv Alapítvány – a szóban forgó mecenatúrarendszer e harmadik pillére –, amely a fordítástámogatásokat is beleszámítva 1998-ban a beérkezett 621 könyvkiadási pályázatból 237-et támogatott, összesen 61 M Ft értékben.

A hazai irodalmi mecenatúrarendszer legszerényebb tőkével rendelkező tagja az MSZP József Attila Szociális és Kulturális Alapítványa, amely 1998-ban a 116 jelentkező folyóirat közül 30-at támogatott, összesen 10 M Ft értékben.

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy 1998-ban az irodalmi mecenatúra állami pénzből fenntartott szektora 554 M Ft-ot, a Soros Alapítvány több mint 211 M Ft-ot, egy pártalapítvány pedig 10 M Ft-ot fordított a magyar irodalom és irodalmi kultúra támogatására. Ez mindösszesen 775 M; azaz több mint háromnegyed milliárd forint.

Nincsen abban semmi meglepő, hogy igencsak beszűkült azoknak a köre, akik még rendszeresen olvasnak – szépirodalmat. Hiszen az értékek hierarchiájában (azért is, mivel a korábbiakhoz képest óriási mértékben fölerősödött a hiány okozta vonzalom) az utóbbi évtizedben a kézzelfogható, az azonnal használható, a hétköznapi jelentőségű, a mindennapian praktikus javak kerültek az élre; a szellemi, ezen belül az esztétikai szférába tartozóak viszont mélységesen leértékelődtek. Ezen persze lehet szomorkodni, de józan ésszel megítélve ezt az állapotot kell a valóságosnak, úgy is mondhatnám, a normálisnak tekinteni. (Az abnormális ugyanis az volna, ha a rendszerváltozás ezeregy következménye furcsa – fordított – hatásaként éppenséggel megnőtt volna a közérdeklődés az irodalom, pláne a kortárs irodalom iránt.)

S itt kell szót ejtenünk egy másik markánsan kirajzolódó „törésvonalról”, a politikai faktorról. Mégpedig két nézőpontból is. Az egyik nézőpont a rendszerváltozás előtti évtizedekre érvényes, vagyis arra az időszakra, amikor az élő magyar irodalom iránti, mesterségesen felfokozódó, túlontúl is nagy érdeklődés egyik fő motivációja a tömeges várakozás volt: hátha kimondatik, vagy kihámozható lesz az irodalomban, az irodalomból olyan politikai „üzenet”, gesztus vagy bátorítás a fennálló rezsimmel és ideológiájával szemben, amely a politika nyelvén – legalábbis nyilvánosan – nem fogalmazható meg. (A hatvanas évek – ma már problematikusnak is tűnő – felfutása az irodalomban és a filmművészetben – sok-sok áttételen keresztül persze – éppen az 1956 utáni konszolidáció feszült várakozásának és öntisztulási vágyának próbált megfelelni.) 1989 után viszont a politikai tartalmak már számos egyéb módon és sokkal látványosabban artikulálódhattak; az irodalom (és a film) egy csapásra megszűnt potenciális „ellenzéki” üzenethordozó lenni, ennélfogva érdekessége, fontossága a mindennapi gondolkodásban látványosan megkopott; élesebben fogalmazva: az olvasók sokasága szemében érdektelenné vált!

Mindennek az illusztrálására a jeles olvasásszociológus, Gereben Ferenc nemrég megjelent összefoglaló kötetének néhány ténybeli állítását hívhatjuk segítségül.10 Négy évtized négy vizsgálatának összevetése nyomán Gereben a következő megállapításra jut. „Négy évtized négy olvasottsági listája a klasszikus és általában az értékes irodalom fokozatos visszaszorulásának és a (főként) jelenkori, esztétikai értékkel kevéssé rendelkező, ugyanakkor hatásos és az olvasói igényeket láthatólag jól kielégítő, könnyeden szórakoztató lektűrök és a nagy irodalom látszatát keltő bestsellerek egyre intenzívebb térhódításának négy stációját jelenti.”

Ugyanígy érvényes egy másik, de ezzel párhuzamos tendencia is, amely az ismeretközlő irodalom (tehát a szakkönyvek, a tudományos művek, az ismeretterjesztő irodalmak) előretörését mutatja – a szépirodalom rovására. 1964-ben a legutóbb olvasott könyveken belüli aránya még csak 12% volt, 1996-ban viszont már 32%. Összefügg tehát – mutat rá az olvasásszociológus – „az utóbbi évtizedekben […] oly jól érzékelhető s napjainkban olyannyira kiteljesedő két tendencia: a kommercializálódás és a prakticizálódás”.

Ami az „éppen olvasott” könyvek „stílusa-jellege” szerinti összetételét illeti, a következő – fölöttébb elgondolkodtató – százalékos arányokat mutatta ki az 1996-os országos vizsgálat.

A legutóbbi olvasmányok (1996-ban: az éppen olvasott könyvek)
összetétele a művek stílusa-jellege szerint

A felnőtt olvasók százalékában

Az olvasmányok stílusa 1978 1985/86 1991 és 1996**

(jellege) (Országos (Országos 1993* (Országos

felmérés) felmérés) (9 vidéki felmérés)

város és falu)

Romantikus 12 8 2 2

Klasszikus realista (XIX. század

és korábbi) 8 8 5 5

XX. századi realista 21 18 13 16

Modern (esztétikailag értékes) 5 5 3 3

Szórakoztató irodalom (krimi, kaland-

regény, bestseller stb.) 29 35 50 41

Non-fiction (ismeretközlő) 20 25 26 32

Nem megállapítható 5 1 1

Összesen: 100 100 100 100

* Az 1991-es és 1993-as felmérések adatai.

** Az 1996-os MTA-felmérés adatainak forrása: Nagy Attila: i. m. Könyvtári Figyelő, 1997. 3. sz. 480. p.

Tehát: az első helyen (41%-kal) a szórakoztató irodalom, a második helyen (32%-kal) a non-fiction (ismeretközlő) irodalom áll, s csak a harmadik helyen (jócskán leszakadva, 16%-kal) szerepel az ún. „20. századi realista” szépirodalom. De még ettől is messze lemaradva olvastak az emberek 1996-ban ún. „19. századi klasszikus realista” regényt, mindössze 5%-ban; az ún. „esztétikailag értékes modern” szépirodalom pedig már csak 3%-ban szerepelt a legutóbbi olvasmányok listáján.

És – témánk szempontjából – ez a legutóbbi, ez a 3%-os olvasottság a leginkább elgondolkoztató. (A verseskönyvek olvasottsági mutatója pedig már csak 2%.)

Az élő magyar irodalom persze ennek ellenére is él, és azt is válaszolhatja minderre, hogy az olvasók tanuljanak meg – olvasni. Az olvasó meg azt szeretné, ha róla szólna a történet. Az eltűnt, de talán mégiscsak visszatérő, visszatért történet. A „mese”.

Itt és most nem tisztem – természetesen –, hogy jelenkori magyar irodalomtörténetet írjak, illetőleg adjak elő. Megérzéseim viszont vannak.

Anélkül, hogy bármit is visszavonnék az eddig elmondottakból – hiszen azok durván egy évtizedre vonatkoznak –, úgy érzem, hogy a legutóbbi időben mintha csöndesebbé vált volna a magyar irodalmi világ. Mintha elfogytak volna az agyonsulykolt érvek, mintha kezdene közhelyessé, erősen megkopottá válni – miként ez minden divattermék esetében meg szokott történni – mindaz, amit a posztmodernként emlegetett irodalom diadalának ürügyén néhány éve még új irodalmi világként ünnepelt (és ünnepeltetett) irodalmi közéletünk egy része. Kiderült néhány agyonsztárolt mesterséges nagyság kultuszának a hamis volta is, és megjelent – nagyon fontos tünet! – a közép- és az ifjú nemzedékek sorából – számos valódi tehetség. Talán a fordulat – ha nem is évét, de – idejét éljük éppen. A visszafordulás reményének az idejét. Visszafordulást (vagy hogy ne tűnjek túlságosan destruktívnak, fogalmazzunk inkább így: előrefordulást) a művészet, a művészetek eredendő céljához és lényegéhez.

Arra gondolok, amit meggyőzően fejteget alapműnek számító költészetelméleti munkájában Tamás Attila: „a gyönyörködésnek egy sajátos, sokszor szinte elviselhetetlenül fájdalmas és az ember által végső soron mégis igényelt élménye elválaszthatatlan a művészettől”.11

Aligha véletlen, hogy az utóbbi egy-két év szépirodalmi sikerkönyvei éppen azok a művek lettek, lehettek, amelyek esztétikai értelemben is kiválóak, s a bennük elmondott mese rólunk, mindannyiunkról szól. (Hogy csupáncsak három példát említsek: Závada Pál: Jadviga párnája, Jókai Anna: Ne féljetek, Oravecz Imre: Halászóember.)

S hát – végül is – mindig az éppen olvasható művek a legérdekesebbek. A szó mindkét jelentésének értelmében. A többit meg bízzuk az irodalomtörténet – miként ezt Domokos Mátyás mondaná – „előkelőbb rokonára”, az irodalomtudományra.

Jegyzetek

1Radnóti Sándor előadása az élő magyar líra alapjairól. In: Az élő magyar líra. (Öt előadás.) Tatabánya, 1993. Új Forrás Könyvek 17. 39–46.

2Görömbei András: Századunk kihívásai – a magyar irodalom válaszai. Új Horizont, 1998. 1. sz. 3–15.

3Görömbei András: A kisebbségi magyarság és irodalmak az ezredvégen. In: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Debrecen, 2000. Kossuth Egyetemi Kiadó. 7–28.

4Földényi F. László: Kitekintés és bezárkózás. Vázlatos följegyzések a mai magyar szellemi helyzetről. Élet és Irodalom, 1999. dec. 3., 3.

5Angyalosi Gergely: Prózai fejtörők. Jelenkor, 1999. 12. sz. 1257–1261.

6Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben. Jelenkor, 1998. 2. sz. 146–154.

7Domokos Mátyás: Gens una sumus? Magyar Szemle, 1999. 1–2. sz. 26–36.

8Füzi László: Csak a művek… Jelenkor, 1999. 2. sz. 188–190.

9Források: a Nemzeti Kulturális Alapprogram igazgatóságának jelentése az 1998. évről; a Soros Alapítvány 1998. évi évkönyve, valamint a Magyar Könyv Alapítvány és a József Attila Szociális és Kulturális Alapítvány közleményei.

10Gereben Ferenc: Könyv, könyvtár, közösség. (A magyar társadalom olvasáskultúrája olvasás- és könyvtár-szociológiai adatok tükrében.) Bp. 1998, OSZK. 96., 104–105.

11Tamás Attila: A költői műalkotás fő sajátságai. Bp. 1972, Akadémiai Kiadó. 32.

Elhangzott Keszthelyen, a magyar írók millenniumi világtalálkozóján, 2000. június 7-én.