N. Pál József

Aki „fiatal író” maradt mindörökre

Balázs József: Koportos; Magyarok; Fábián Bálint találkozása Istennel

Úgy emlékszem, Fábri Zoltán filmjeit valamivel korábban láttam, mint ahogy Balázs József könyveit olvashattam. Így aztán számomra azóta is Koncz Gábor, Raksányi Gellért, O. Szabó István, Usztics Mátyás, Venczel Vera, Benkő Gyula és a többiek alakította emberek arca jelenik meg ama lelki vetítővásznon e regények forgatása közben, mint ahogy az is igaz, hogy a filmeken fölidézett tájak, emberi sorsok és konfliktusok úgy – olyan vizuális valóságként – élnek immár tovább bennem, ahogyan azokat egykor a filmrendező nekünk megmutatta. Idő múltán megtudtam persze, hogy Balázs József filmrendező szeretett volna lenni, meg azt is, hogy ezeknek az írásoknak az első változata talán filmnovellának vagy forgatókönyvnek készült eredetileg; későbben – előszedvén a néhány esztendővel korábbi recenziókat – arról is olvashattam, hogy a szerző stílusán és szerkesztői modorán állítólag mennyire átüt e szinte gyermekkortól kísértő szándék és látásmód, no meg arról, hogy Balázs József a Móricz Zsigmond-i prózaírói tradíció folytatója – és persze megújítója! – lehet itt e honban. Ő lehet az – jövendölték többen –, aki a modernséget majd érvénnyel oltja a hagyományba, s aki – írói eszköztárában hamarosan letisztulva – nemcsak az élet és a mába nyúló magyar történelem, de a létezés egyetemes gondjairól is el tud nekünk mondani valami nagyon fontosat. Tény, hogy a filmvásznon meg a könyvek lapjain egy már letűntnek hitt (hinni akart?) világ figurái keltek életre szinte valószerűtlenül elementáris erővel akkor; mindenki érdemes ember arról beszélt, hogy igen-igen nagy ígéret érkezett, s főleg hogy milyen nagy jövő előtt áll ez a fiatal magyar prózaíró. Aztán minden másképp történt.

Emlékszem, Balázs József könyvei itt-ott még érettségi tétellé is lettek akkortájt, a műveket egyetemi szemináriumok sokaságán boncolgatták, annyi bizonyos, hogy a szerző nevét és e három regény címét minden magyar szakos hallgató ismerte még a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján is. A Magyarok (1975), a Koportos (1976) meg a Fábián Bálint találkozása Istennel (1976) szinte az irodalomról való közbeszéd – mert akkor még lenni látszott ilyen – tárgyává lett néhány esztendőre, s noha e népszerűséget a sikeres filmek is nyilván elősegíthették, mintha az a szellemi és etikai közeg lobbant volna még egy utolsót a honi literatúra befogadásának történetében, amelyben az irodalomnak (a művészetnek) nemcsak elemezhető formája, esztétikai „önelvűsége” meg egy ezoterikus körbe szorult, kimódolt nyelve és „filozófiája” volt, de szó szerint való közösségi és morális tétje is. Kavargó, az értékeket – és az érdekeket – hol összesimító, hol összemosó, hol pedig szembeállító kora volt ez a magyar irodalomról való gondolkodásnak, s nemkülönben egy heroikus küzdelem, avagy utóvédharc inkább, amelyben az esélyek egyenlősége – amelyért Balázs József is mindig szót emelt – már korántsem volt meg. A szinte balsorsszerű hirtelenséggel távozott negyvenesek-ötvenesek – Latinovits Zoltán, Kormos István, Nagy László és a többiek – példája és a romlásfolyamatra figyelmeztető erkölcsi szigora élt még a lelkek jó részében egy ideig, Csoóri Sándor ekkortájt írta legnagyobb hatású esszéit, Sütő András könyveihez hozzáférni sem nagyon lehetett, de közben már jóvátehetetlenül megbillent valami. Prózairodalmunkban az említett mozzanatokkal egy időben tűnt föl, majd nyert teret – szinte rohamléptekkel – a „Péterek nemzedéke”, kisvártatva róluk írt és beszélt mindenki, aki adott magára valamennyit, jött az új „poétikai beszédmód” is hamarosan, s mindezzel – ahogy Kulcsár Szabó Ernő fogalmazott később a maga irodalomtörténetében – „új jellemzői mutatkoztak meg a művészi kijelentés igazságtartalmához való beszélői viszonynak […] s úgyszólván néhány év alatt bomlásnak indult a poétikai beszédformák korábban megszilárdult rendszere”. E nyelvi, poétikai, szemléleti – a jelenség modernizáció-orientáltsága és akkor ellenzékinek tűnő attitűdje okán a külhoni tendenciákkal lépést tartani akaró fiatalabb korosztály számára már eleve nagyon vonzó – paradigmaváltás azt is vonta magával természetesen, amit szorgalmazói – talán – nem is mindig akartak „elterjeszteni”. Mivel a művészi kijelentés igazságtartalmához való viszony – ahogy már idéztem – (állítólag) végképp megváltozott a magyar literatúrában, valamiféle ismeretelméleti értékrelativizmus lett úrrá rajtunk, s a személyes hangvételtől csakúgy rettegni kezdett mindenki, mint attól, hogy valaminő eszmei, etikai, ideológiai (irodalmon kívüli) vonzódáson vagy „értékbiztos” pozíción csípik rajta őt a „magas” a tudomány gyakorlása közepette. Ez a szemlélet aztán nemcsak a „hagyományos” nyelvet és poétikai beszédmódot látta-láttatta javíthatatlanul és folytathatatlanul (!) avíttnak hamarosan, hanem a tudatban hozzákapcsolt tematikát, világszemléletet, olvasói szokást és írói szereptudatot is. E fölfogás agresszívabb képviselői – lelkes utánzói inkább – a prófétikusnak gondolt írói kiállást, a patetikusnak ítélt hangot csakúgy rühellték, mint az affirmatív – állító, értékbiztonságot sugalló – művészi magatartást. Az „újat” nemegyszer használták bunkóul a „régi” ellen, normatívvá a maguk szemléletét tolták föl, s ezzel (mint mondtam, többek tán akaratlanul) elősegítették azt az – amorális társadalmi tendenciák által is előhívott – folyamatot, amelynek során az olvasói szokásban amúgy is leépülést mutató fiatalabb korosztály halláskárosulttá lett a magyar irodalmi tradíció jó részére. Azt is mondhatnám, a persze múlhatatlanul fontos esztétikai és poétikai nyitottság elsajátítása során (bár nem vagyok biztos benne, hogy – kivéve egy nagyon szűk kört – ez az üdvös fejlődés bekövetkezett) számosan tökéletesen süketekké váltak. Előbb a „hagyományosabb” nyelvre és a poétikai eszköztárra, majd a nyelv (olykor a tematika) hordozta szereptudatra és a – megengedem: kollektív, tehát mindannyiunkat érintő – gondokra is. Mára beérni látszik az a folyamat, amelynek során – tisztelet a kivételeknek – a magyar irodalom végképp elcsúszhat a nagy tehetségről tanúskodó, nyelvi és poétikai bravúrokat sorra-rendre gyártó – itthon és külhonban többször lelkesen megtapsolt – tétnélküliség irányába.

Balázs József azok közé tartozott, akik – akárcsak Petőfi, Ady vagy Móricz – úgy tudták, hogy az irodalomnak éppúgy (például: nemzeti és etikai) tétje van, mint a létezésünknek, ezért aztán az ő művei az új mércén már nem mutattak sokat. A jó fél évtizede még példaként emlegetett író nevét a nyolcvanas esztendők közepén már szinte senki sem ismerte az egyetemen. Visszatekintve a történtekre többen úgy gondolták, hogy csak egy – időközben szerencsésen kiseprűzött – „poétikai beszédmód” uralma vihette föl oly magasra átmenetileg az ő csillagát, világképe és eszköztára a rohanó kor újabb jelenségeit művészi érvénnyel megszólítani többé már nem lehet képes. Vele kapcsolatban egyre csak e prózaírói technika – egyébként a méltató ítészek által is mindig szóba hozott – csiszolatlanságát és egyenetlenségeit emlegették föl ekkor már leginkább, no meg azt, hogy az író megrekedt, alkotói válságba került, s újabb művei (Az ártatlan, 1977; Szeretők és szerelmesek, 1978; Az eltévedt tank, 1983) egyértelmű színvonalesést mutatnak. Főleg ez utóbbit okkal mondta persze a kritika, de tény, hogy e mélyből fölbukkant világ múlhatatlan tudati konzekvenciái, etikai és művészi értékei is áldozatául estek eme fölöttébb magabiztos „korrigálási igyekezetnek”, a megtorpanás avagy a színvonalesés valós okaira pedig még csak véletlenül sem kérdezett rá senki. Akkor még nem tudtak rendesen olvasni, de – köszönhetően a fejlődésnek – mi már igencsak tudunk, kiderült, hogy túlértékelték az egészet, az az irodalomszemlélet és az a „beszédmód” amúgy sem fér már bele az időközben átalakult „kánonba”; erről természetesen senki sem tehet, s egyébként a vak is láthatja (bizonyítják az újabb produkciók), hogy ez így tovább nem mehet – ennyi volt a magyarázat veleje.

Elképzelhető persze, hogy Balázs József – aki saját bevallása szerint sem készült írónak – e három könyvvel valóban „kiírta magát”, még az sem lehetetlen, hogy személyes sorsa, tapasztalata és a saját családi emlékezettörténelme által is determinált „elementáris mondanivalójának” az akkor megírható legfontosabb részét a Magyarokban és a Fábián Bálintról szóló regényben már papírra vetette (ennek lehetőségét – és veszélyét – emlegette Kenyeres Zoltán már 1977-ben), de e „hanyatlástörténetnek” aligha ezek voltak a leginkább lényeges okai. Nemcsak arra az alattomosan támadó súlyos betegségre gondolok, amely az élet utolsó másfél évtizedében magát az alkotást tette szinte lehetetlenné, hanem egy legalább ennyire kegyetlen, az írói pszichét és bizalmat satuba szorító folyamatra is. Az a fényes emberi példa, amelyet Balázs József szeretetből és értelmes életakaratból adott mindannyiunknak a betegséggel való hosszú küzdelemben, személyes sorsából s a könyvekből is kivilágló létszemléletéből törvényszerűen következett, műve és élete tökéletes egységben volt az utolsó pillanatig, s pontosan ez a hit, ez a morál, ez a magyar történelem tanulságaival is viselős emberi és művészi magatartás sugárzása volt az, amit csak szeretteivel és a példájára még fogékony szűkebb környezetével oszthatott már meg éppen azért, mert a világ időközben csakúgy süket lett az ilyesmire, mint a Fábiánok és Balog Mihály „elavult poétikával” megírt históriájára. Akár úgy is érezhette: végképp fölerősödött az a tudatvesztési folyamat, amelytől – Görömbei Andrásnak mondta el egy interjúban – már 1977-ben is féltette a magyar társadalmat, s az új – nem csak irodalmi – szirénhangokra fülelő országos közegnek egyre kevésbé van (és lesz) szüksége mindarra, amiről ő és a hozzá hasonló értékek vonzásában élők beszélnek. A betegség, az átformálódó-átformált „korszellem”, a számára értelmetlen irodalmi divatok elburjánzása meg a korábbi „poétikai beszédformák” bomlása-bomlasztása az alkotót és az embert egyszerre szorongatta, s miközben Balázs József a halálos kórral küzdve is az élet csodájáról beszélt, s a létezés-létezhetés – igazságosabban elosztandó – esélyeiért perlekedett, ha nagy ritkán szóhoz jutott, közös életünk és jelenbe nyúló történelmünk értelmes emberi szavakkal és morális felelősségtudattal való megszólításának a lehetősége már-már odalett, ő pedig e három – egy kivételesen karakteres pályakezdést szimbolizáló – kisregény szerzője maradt mindörökre. Egy „fiatal író”, akinek emberi és alkotói sorsa legalább oly példázatos, mint az életműve; mondhatnám, a magyar irodalom főbekólintóan modellszerű tanúsítványának is tetszik ma már – a jobbak emlékezetében.

Balázs Józsefnek e három munkájáról sok minden elmondható, csak az nem, hogy a művészi kijelentés igazságtartalmát a szerző öntelt és visszabeszédet nem tűrő módon rágná az olvasó szájába. Igaz ugyan, hogy amikor a magyar irodalom a széttört evidenciák romjai közt forgolódó, cél nélkül csellengő, az életnek formát adni képtelen alakokkal volt tele, akkor az ő hősei éppen hogy a létezés értelmét firtatták szakadatlanul a maguk lehetősége és eszejárása szerint olyan viszonyok közepette, amelyeket már vagy elfelejtettünk, vagy amelyeket nem akaródzott észrevenni abban az épülő-szépülő országban. Balázs József „korai” regényeinek természetesen nem a témája, nem a magyar história eltakart mozzanatainak és a jelen nyomorúságának az emlékezetbe emelése jelentette akkor az elsődleges érdemét, hanem az, hogy – az adott viszonyrendszerek között lényegében föloldhatatlan – emberi és nemzeti konfliktushelyzeteket fogalmazott meg (Kis Pintér Imre beszélt erről akkor a Magyarok kapcsán) oly módon, hogy egyszerre figyelmeztetett ezek történelmi dimenzióira is. Korántsem arról beszélt a szerző, hogy a magyar (fél)múlt útjai és tanulságai meg a kisemmizettség különböző módozatai – megfelelő elbeszélői-poétikai pozíciót lelve – problémamentesen beláthatók, hanem arról, hogy az értelmes létezésre való igény még az erre való lehetetlenség közepette is megfellebbezhetetlenül sajátja az embernek (akár magyar vagy megalázott és nincstelen emberként is). Balázs József hősei – Balog Mihály, Fábián Bálint csakúgy, mint a Magyarokban Gáspár Dániel, Szabó János vagy Kondor Ábris – nagyon is szeretnék „kereknek” látni a világot, néha – a maguk módján persze – egyenesen a „végső kérdéseken” meditálnak, a morajló tengerre s a csillagokra éppoly megrendülten tétova kíváncsisággal néznek, mint a história érthetetlen kavargására vagy az egykoron hús-vér emberek fejfájára, ha közelükben a halál járt. Szándékaikban és vágyaikban megannyi sugárnyaláb kiindulópontjai ők, amelyek az olvasóban kell hogy találkozzanak. E regények állító, igenlő, tanúsító – ha tetszik, affirmatív – jellege e nyalábok találkozási pontján rejlik valahol, s nem a – meglehet, egynemű vagy tán „szegényes” – regénypoétikai eszköztárban. Nincs e szövegekben semmiféle értékbiztonság, még a „nembeliség” hitétől öntelt vigaszok vagy az „antropológiai optimizmus” sokat szorgalmazott jegyeit is hiába keresnénk.

Balázs alakjai olyan hősök, akik – életük némely, akár esztendőre rúgó pillanatában – éppen azért lesznek tisztákká, mert naivan reménykedők tudnak maradni, még a külvilág tényeire vonatkozó tudatlanságuk, racionalizálható reflexiók nélküli életük és látszólagos „együgyűségük” közepette is. Szinte atavisztikus formája az a létezésnek, amelyet megélniük adatott – az okok között a magyar bakatörténelem fordulatainak vigasztalan valósága és annak következményei sejlenek föl –, de e történetek éppen azt példázzák, hogy a maga „lenni vagy nem lenni” kérdése bármelyik földi halandónak meglehet a kellő időben – intellektuális cifrálkodás nélkül is akár. Balázs József szociológiailag és lélektanilag is hitelesen idézett meg egy általa oly jól ismert világot a maga (paraszt)romantika nélküli dísztelenségében, ez igaz, de ami itt igazán lényeges, az a mindenkori szembesülési kényszer levakarhatatlan törvényszerűsége. Mondhatnám, arról szól mindhárom regény, hogy az értelmes önreflexióra esélyt sem adó, kényszerűen vegetatív létezésbe egyszer csak „belecsöppen” valami. Az otthonától (az „ismerősség” igencsak szűk tudati és földrajzi terétől) a tán már hetek óta távol lévő, a szó eredeti értelmében is primitív, amúgy klasszikusan „feketevonatos” Balog Mihállyal szinte foghegyről tudatja a brigádvezető, hogy előbbre hozhatja a „fájrontot”, mert ott, a messzi putriban meghalt egyetlen, amúgy pénzen vett és sokszor megvert társa, a felesége, akit még – így tudja Balog – egészségesen hagyott otthon. Tisztességgel akarja eltemetni, de nem sikerül – mert nem sikerülhet. Egy maroknyi szabolcsi paraszt – több pénz reményében – esztendei munkára megy Németországba valamikor 1943-ban talán, ahol életükben először az lesz a közös ismertetőjegyük, hogy ők a magyarok, akiknek – az idegenségben elpusztult társuk temetésekor – még akár „a láda is jó”. „Tömött zsebbel” érkeznek haza, hogy aztán lényük, emlékük hősiesen értelmetlenül és szinte nyomtalanul tűnjön el a háború és a történelem süllyesztőjében, sorsuk tanulságával együtt. Fábián Bálint, a nagyrészt szabad ég alatt élő juhászból lett baka kézitusában megöl – ő már csak így akarja tudni – egy olasz családapát a háború utolsó heteiben, s képtelen lesz szabadulni annak tekintetétől. Mire hazatér, fölfordul a világ körülötte, felesége összeroppan, fiai gyilkossá lesznek, számára fölfoghatatlanul kavarog a történelem is, agresszív álmodozók, bosszút álló urak, csendőrök és románok váltják egymást igen nagy gyorsasággal, ő mindent és mindenkit elveszít, s rémült tétovasággal kóvályog a reá borult, megszólíthatatlanul alaktalan pusztulásban. Átok van a falun, vagy hiba van a teremtésben? Racionalizálható magyarázat nincs, Fábián Bálint a harangkötélen végzi, pap nem búcsúztatja, a temető szélére kerül, „örök nyugalomra”.

Ezek a hősök olyan körülmények közé „csöppennek”, amelyek szembesülésre kényszerítik őket, arra, hogy – szinte bizonyosan először életükben – valami mást is akarjanak, mint amit addig akarhattak. Meg kell – illetve meg kellene – szólítaniuk a „világot”, nevet, formát próbálnak adni a létezésnek, hiszen ennek hiányával csak a téboly vagy a tökéletes kifosztottság lehet osztályrészük. Éppen az elveszettség, a kivetettség, a lelki és morális magányba való zuhanás pillanatai lesznek a vegetatív öntudatlanság falának áttörési kísérletévé, nemkülönben e kitörési kísérletek folytonos csődjének a keserű bizonyítékává is. Ezért Balázs József regényei csak katarzist adnak, de hiú „értékbiztonságot” vagy tanítandó erkölcsi szentenciákat soha. Még csak nyakra-főre fölidézhető emberhimnuszokat sem, legalábbis úgy nem, ahogy azt korábban gondoltuk. Balog Mihály például csak nagyon módjával lehet távoli rokona – ezt a párhuzamot többen emlegették korábban – Hemingway öreg halászának. Itt a csapda mindig az ugyanis, hogy e vegetatív létezés kényszerű fölfakadása éppen annak vigasztalan természetrajzát tárja elénk minduntalan. Ezekben az emberekben a kiesettség-kitaszítottság pillanataiban fölsejlik ugyan e vegetáció nyomorúsága és tarthatatlansága, de sohasem sejlik föl annak valós belső törvényszerűsége. És nem csupán azért nem, mert együgyűek, öntudatlanok vagy – ha tetszik – „lelki szegények” ők. Gondjaik artikulálhatatlansága, az „új helyzet” értelmes megszólítására való képtelenségük – pedig az erre való vágy nagyon is bennük szunnyad – abból fakad, hogy ők visszavonhatatlanul belenőttek e törvényszerűségbe, egyek vele; csak annak a „nyelvét” ismerik-ismerhetik. Kitörési próbálkozásaik az őket fojtogató viszonyrendszerből csak a viszonyrendszer elemeibe, lelki-tárgyi rekvizitumaiba, „formáiba” való kapaszkodás mentén történhet meg – ez Balog Mihály temetési „tervére” csakúgy igaz, mint a „magyarok” vágyaira, reflexeire vagy Fábián Bálint „válaszkeresésére” –, s ez az, ami lehetetlen. Szabadulni attól akarnának, amitől nem szabadulhatnak, mert hiszen egyek vele, akár a szövegekben többször fölbukkanó bolondok a maguk örök jelenre kárhoztatott együgyű jóindulatával. E „körön belül” csak kérdések lehetnek – azok is csak az adott „nyelven” –, s csak vágyak a „rendre”, a jóságra-szépségre, értelmes válasz és esély a méltóságra itt nem lehet. Egy determinált vonatkoztatási rendszer csak belülről – az adott vonatkoztatási rendszer szabályai szerint való – föloldása, meghaladása az emberi életben éppúgy lehetetlen, mint a természettudományban.

Balázs Józsefnek az irodalomtörténeti érdemen jóval túlmutató bravúrja az, hogy mindennek a jelenig nyúló históriai tanulságait volt képes megszólaltatni, összetéveszthetetlenül magyar (sors)történelmi bázison. A század elejéig hátrált vissza az időben, a kiválasztott szeletek a mából nézve akár csomópontoknak is tekinthetők (még a Koportos „meséje” is), e latens trilógia elmondanivalója onnét ered, ahonnét a század magyar történelmének az összes nyomorúsága is, nem előzmények nélkül persze. Az 1914–1920 közötti esztendőkig, amikorra „minden egész” végképp (el)széttörött az országgal együtt, szét az önmagunk sorsára való rálátás és az önmagunkkal való szót értés lehetősége is, így aztán – változatos fénytörésekkel bár – velünk minden, de minden rendre megismétlődik. A szerző ezt a belülről áttörhetetlen, önmagába záródó históriai és tudati „kört” fogta vallatóra a maga eszközeivel, és sugallt olyan modellt is egyben, amely a magyar történelem – s vele a nemzeti önismeret – föloldhatatlan csapdahelyzeteinek a sorozatáról tanúskodik a maga létezési módjával. Az autentikus lét emberi – és nemzeti – igénye csak vágyként vagy reménységként élhet itt e tájon, de mindennek beköszöntére pillanatnyilag igencsak csekély az esélyünk. Lehet, hogy Balázs József regényeinek „egynemű” poétikai eszközei már nemigen, de szavának tudati és morális konzekvenciái változatlanul érvényesek, mint ahogy e „helyzetek” következményeit is nyögjük mind a mai napig. A dolog ugyanis úgy áll, hogy nincsen itt egyedül érvényes megoldás, csak „naivan tiszta” vágyaikkal és szenvedéseikkel példát – erőt? – adó (névtelen) hőseink, valamint újra meg újra reánk mért „helyzeteink” vannak sorra-rendre, amelyekről – mellesleg szólván – már jó ideje nem óhajtunk tudni (újabb irodalmunk jó része sem igen óhajt). Balázs József életművének végső morális alapja és parancsa valahol e szálkeresztek metszéspontján keresendő talán.

Mi ugyanis ma már jobbára úgy gondoljuk, hogy ha ez a csapdahelyzet-sorozat ennyire gyötrelmesen föloldhatatlan, avagy ha ennyire csak a miénk – szóval ha ilyen terméketlenül és búvalbélelten provinciális –, akkor föloldani azt úgy a legkönnyebb, ha közfelkiáltással a múlt lomtárába utaljuk az egészet, és nem törődünk vele többé. Az „élhetetlen”, még egy egészségesen önző hátsó gondolatra sem képes „hősök” kora már amúgy is lejárt, életrevaló „versenyzőkre” van ma szüksége a hazának – vélhetően az irodalomban is –, e regények bolondjai és bolond magyarjai meg pihenjenek csak nyugodtan az avíttabb irodalomtörténetek poros lapjain. Nincsenek „nagy történetek”, nincs múlt, nincs történelem. Mindenki számára megszívlelendő morális igazságok és tanulságok pedig – pláne az irodalomban! – már végképp nincsenek. Aki olyat állít, hogy mindezek még vannak – sőt, aki állítani merészel egyáltalán valamit –, az nyilván lemaradt néhány brosúrával, akárcsak Balázs József szereplői, akik még Hitler nevét sem ismerték 1943-ban. Pedig ők – éppen létezésük formátlan formájával – valami egyértelmű dolgot állítottak a világról, ha szavuk nem volt is arra, amit elmondani akartak. Nem kevesebbet „mondtak el” ők, mint hogy az életnek, a létezésnek van egy nagyon nagy tétje emberként – s magyarként is ott, a messzi idegenben –, s ha irodalmunk lemond minderről, akkor hiába idézgeti például a „létezés egészét” az író egyetlen témájául megjelölő Ottlik Gézát napestig, önnön hivatásának tétvesztését ismeri el – hiszen az önmagunkról való gondolkodás válik tét nélkülivé.

Balázs József attól félt e folyamat hajnalán, hogy mindez bekövetkezhet, ennek ellenében írta mindazt, amit írt, életművének alakulása és sorsa pedig arról is vall így utólag, hogy igazán nagyot nem tévedett. Az ő fölfénylése, tündöklése, majd gyors letűnése jóval túlmutat önmagán, a példa egy – meglehet, többeknél öntudatlan – úttévesztésről és következményeiről is szól. Arról, hogy a „fölzárkózási” igény hajszolása meg a nagy-nagy megújhodási mámor közepette a magyar irodalomban egy jóvátehetetlen szakadás is bekövetkezett. Ebből a szempontból kevésbé tetszenek lényegesnek az ő mesterségbeli tudását ért bírálatok ma már. Tény, hogy a szerző „kiforratlan technikájú” író volt akkor még, könyveit – majd két évtized múltán – újraolvasva én például itt-ott egyenesen bosszankodtam. Szövegeiben sok a stiláris egyenetlenség, az ügyetlenül magyarázó-magyarázkodó narrátori beékelés, sőt még a szerzői gondatlanság is. (A párbeszédek fonalai olykor összekeverednek – nem az szól például, akinek a logika szerint kellene –; Fábián András fia egyszer tegezi – ez a kor szegényparaszti etikája szerint elképzelhetetlen volt –, másszor magázza az apját; a románok 1919 áprilisának első vasárnapján még nem érkezhettek meg Fábián Bálint falujába; azt meg reménytelenül próbáltam kitalálni, hol is lehetett az a németországi birtok, ahonnét – egy rozzant világháborús teherautón – elugrottak a tengerhez, aztán ahonnét egy délelőtt Párizsba is odaértek.) Igazságuk lehetett azoknak – például Kis Pintér Imrének vagy Kulin Ferencnek –, akik eszköztárának szűkösségére vagy e prózaírói modor lehetőségeinek behatároltságára hívták föl az író figyelmét még idejekorán, de tény, hogy e szűkszavúan szikár, olykor a lírára is hajló stílus többnyire jól illeszkedett a tárgyához akkor, az meg egyenesen bizonyos, hogy e Magyarország megszállásának a napján (1944. március 19-én) született emberben – szinte hőseire is hasonlítva kissé – egy „alaktalanul” elementáris kifejezési kényszer szembesült avval a kifejlődő országos romlással, tudati kieséssel és felnövő lelki csököttséggel, ami filmes szándékai ellenére őt végképp a szólásra bírta, s hogy mondandója megrendítő erővel szólt akkor. Szólna az ma is, ha el nem dugultak volna időközben a fülek. Olyan tehetség volt Balázs József, aki „kezdőként” már mindent tudott arról, ami egy író hazánkfia számára a legfontosabb kell(ene) hogy legyen, ám valójában megtanulhatatlan, de még csak keveset abból, ami szintén nagyon fontos, ám idővel és szorgalommal megtanulható. Morális érzékenységet bőven adott számára a sors, alkotásra való erőt és lehetőséget már jóval kevesebbet. Mindez együtt: egy darab magyar történelem, amely itt dörömböl a dobhártyánkon – no meg a széjjelrongyolódott lelkiismeretünkön is. (Holnap Kiadó, 1999)