Podmaniczky Szilárd

A tengert visszasírni

Az új szemüveg menthetetlenül káromra vált, olyan élesen láttam benne mindent, mintha harminc év vakságából buknék bele a látványvilágba, a hideg és merev kontúrok fölhasították azt a meleg és puha burkot, amit idáig módszeresen gyenge látásom produkált. Összébb húztam magamon a kabátot, mától én is élesebben látszom, rettenetes élesen.

Amint az optikai szalonban fölhelyeztem és a fülembe akasztottam a fémkeretet, kibillent az egyensúlyom, s a nagy padlótükörhöz közelítve egy kétségbeesett férfi jött felém, karjait kissé behajlítva, tenyerét maga elé tartotta, mintha attól tartana, váratlanul átlépi a tükörhatárt, s az eddig homályos férfi egyesül a metszően éles képmással. Kettejük hasonlósága túl egyértelmű volt a szalon vendégeinek, ezért a szalon vendégei nem látták, mit csinál a férfi. Nem látták, hogy egyszersmind elkülönül magától, s a meghasadás pillanataiban borzongás járja át. Lekapta a keretet, újra elmosódott minden.

Meg kell szoknia, dünnyögte a szalonvezető, mintha tudná, mit kell megszoknia, pedig fogalma sem volt, látta ugyan a tükör felé bicsakló bokát, de az efféle tengeribetegség az optikai szalonban mindennapos eset, mondta is, itt egy pillanatra mindenki tengeribeteg lesz, minden magyar az optikai szalonban lesz tengeribeteg, Magyarországon fertőző betegségként terjed a tengeribetegség, az optikai szalonban pedig kicsúcsosodik, a tengeribetegség, amely a fémkeret fejre illesztésével veszi kezdetét, örök tengeribetegséget okoz, a homályosság és az élesség közötti folyamatos átmenet folyamatos tengeribetegség, ellenszere nincs, hacsak nem a teljes vakság, de aki egyszer már elkapta a tengeribetegséget, az utána hiába vakíttatja meg magát, a tengeribetegség benne marad a szervezetben, beleivódik a szervezetbe, s maga a szervezet válik egyöntetűen tengeribeteggé, Magyarország tipikusan az az ország, amely a tenger hiányát tengeribetegséggel pótolja, s ehhez legegyszerűbben optikai úton juthat hozzá, a legegyszerűbb tengeribetegség-forrás egy fémkeretes szemüveg felhelyezése, amely kezdő befektetésnek talán soknak tűnhet, de idővel megtérül az eddig használatos tengeribetegség-forrásokhoz képest, amelyek közt az első az alkohol volt, az italon át próbálta a magyar ember pótolni a tenger hiányát, ez látszott a legkézenfekvőbbnek, palackonként öntötte magába vissza a tengert, még az is, akinek nem hiányzott a tenger, csak látta, oly sokan folyamodnak ehhez a módszerhez, biztosan ideális megoldás, majd hamarosan megtapasztalta a tengeribetegség ősi érzését, s alig néhány alkalom, megtudhatta, hogy mindez a tengert pótolja, s ettől kezdve biztos lehetett abban, hogy ha ez ideig nem is hiányzott neki a tenger, ezután minden egyes palackkal az óriási vízfelületet önti magába vissza, a látvány végtelennek tűnő hullámait, amit hiába is igyekezett a puszta végtelen látványával pótolni, nem sikerült, a puszta halálosan mozdulatlan, semmi köze a tengerhez, ezért nem is pótolhatja, a puszta inkább az öngyilkosjelöltek tájspecifikus létélménye, ha valaki többször szembenéz a pusztával, elborzasztja a sivárság, majd fölszalad a padlásra, hogy friss levegőt szívjon, s talán onnan belátja a pusztát, belátja, a puszta nem csupán a rossz perspektíva miatt olyan elborzasztó, felszalad a padlásra, de ismét csak elborzad, s ezért, ha már fönt van a padláson, az oldalszalonna mellé akasztja magát egy vastagabb kötéllel, s vége, beáll a csönd, és nem érzi úgy, hogy bármit is elvesztegetett volna az életben, nem érzi úgy, hogy van tovább, nem érzi, hogy az ország határain túl is van világ, csak azt érzi, hogy itt és most föl kell kötnie magát, mert hát hogyan is mehetne el innen minden magyar ember, hogyan is érthetné meg saját tengeribetegségét, mikor számára a legmegrendítőbb tengeri tapasztalat a nyári délben fölszálló hőben ringó délibáb, s ez már talán a tengert idézi benne, a hullámzó pusztaság, s mihelyt hűlni kezd a levegő, a puszta elsimul, nem mozdul semmi, csak a tengeribetegség vágya tombol benne, betér egy kocsmába, s folytatja, amit a naphő elkezdett, és már billeg a szék, billeg a kép, és billeg a kocsmai hajópadló, s akkor elnyugszik a lelke, mintha pihenni járna ide és nem inni, pihenve itatja magát, s holnap megint a napról kezdi a szédülést, a hányást még este megejti, átbukik a biciklikorláton, mintha a hajótat végében dőlne át a festett fémcsövön, és dobálja sűrűn a napközben fölvett ételmorzsát, nincs az az ember, aki másként birkózna meg ezzel, hacsak nem saját tengere van valahol, ahová kijár szabadon betegnek lenni, élvezi ugyan, bár tudja, élvezetében semmi sem magyar, de a legtöbb magyar, ha látja is a tengert valahol, elcsodálkozik látványán, majd egy hét múlva hazasiet, és az óriási ringó víz csak egy képeslapon él tovább, s ez a képeslaptenger már nem az ő tengere, mert semmi nem az övé, amiről azt tudja, soha többé nem látja már, mert az országhatárt neki átlépni kész csoda, s amikor áthalad a vonalon, úgy érzi, itt már minden más birtoka, és akkor nincs tovább, fogy az út, közelít a tenger felé, s ahogy nézi az út menti fákat, látja, majd ezt nézi, amikor visszafelé fut az út, s csakhamar visszafelé fut, lejárt az idő, amit a tengernél tölthetett, aztán otthon a képeslap előtt érik benne a tengeribeteg, kinyitja a palackot, a pohár fölött megáll, elemeli, a szájába nyomja a palack szabad végét, s már billeg újra minden, hullámzik a fal, s a falon túl is érzi a végtelent, és akkor most itt az új módszer, az optika meg a fémkeret, s megújulni látszik a szenvedély, már kétféleképpen lehet tengeribeteg, vagy a kocsmába megy, vagy az optikai szalonba, a látványrészegség mindkét helyen hamar beáll, és beáll ő maga, s aki már a legmélyére lát, elmegy a szemüvegért, majd a kocsmába is betér, és akkor szenvedély szenvedély hátán, nem is tudom, mennyit mondott ebből a látszerész, vagy mennyit hoztam magammal otthonról, lényeg az, feltettem a keretet, és megindultam az ajtó felé.

A kilincsnek elébb mellékaptam, majd bevágtam mögöttem, hogy csak úgy hullámzott hátul a biztonsági ajtókeret. Mintha egy lassan forgó kristálypohár oldalába metszve lenne kinn minden, az esti ember, az esti lámpa, a lámpafény, aztán a csupasz gallyal szabdalt égterep, aztán a járművek fénylő vonala, s mintha hangosabb is lenne mindez egy kicsit. A vizsgálat során kiderült, nagyon rosszul láttam eddig, de hát, mondtam, ez már szokásom, én így láttam, eddig, és csöppet sem zavart. A látszerész mondta, hogyan lehetséges az, hogy eddig nem gázolták el egyszer sem. Mintha tudná, tényleg nem. Mert jó a hallásom, mondtam, mint nagymamának öltözött farkas, s a szaglásom se kutya. És ahogy a szalontól egy percre kint jártam az utcán, s elértem az első zebráig, körülnéztem, és azonnal átfutott rajtam, szóval ha eddig megúsztam, hogy langyos motorháztetőn pörögve nyaljam a szélvédőt, szóval ha eddig nem történt ez, akkor majd most, hogy rajtam van a szemüveg. Mert mostantól lettem én is hivatásos tengeribeteg. Úgyhogy minden zebra előtt lekaptam a keretet, szétnéztem, ahogy szoktam, s a mozgó foltokból láttam, autó jön vagy kocsi, vagy csak egy kis micsoda. Aztán a zebra másik felén már megint fent volt a szemüveg, s mögötte ez a nyugtalan szemüreg, benne jó csomó csarnokvíz, amit ha tagadnék, csak lötyögne bent, mint a kicsit hullámzó tengerfelület.

Két fiatal mellett húztam el imbolyogva, az egyik magas, áramszedő fiú, a másik alacsony, ő lányra hasonlított.

– De jó, hogy jöttél – mondta gyalog a lány.

– Siettem is – mondta a fiú.

– Már azt hittem, nem jössz.

– Nekem is olyan volt, mintha soha nem érnék ide.

– De most itt vagy, nem?

– Legyél nyugodt, teljesen itt.

– Ha többet késel, nem is tudom, mi lesz velem.

– Ha én meg nem talállak itt, beleőrülök.

– Akkor most mindketten jól jártunk, nem?

– Mindketten.

– Ahogy idefelé jöttem, elromlott az órám, nem tudtam, késésben vagyok-e.

– De akkor még jó volt, amikor elindultál?

– Jó hát, mondom, útközben.

– Akkor pedig nem kellett félned, tudod, hogy tíz perc alatt ideérsz.

– Igen, igen, tudtam, de most valahogy minden más volt.

– Hogy érted ezt?

– Anyámtól levelet kaptam.

– Na és, máskor is írt már, nem?

– Hát persze, persze, de most azt írja, hogy már egy hete mindennap úgy tíz percre fölmegy apám a padlásra.

Mindketten elhalkultak, siettem tovább.

A kenyérbolt infrás ajtaja előtt az utcán két öreg állt, csak pár lépésre az önműködő ajtótól, egymásba karolva nézték, ahogy magától nyílik az ajtó, átlép valaki a küszöbön, aztán magától bezár. A nénin kendő volt, vastag kabát, a bácsin fél fejjel magasabban a szél lengette ritkás, ősz fürtjeit. Így álltak ott, és az ajtó ritmusára hol a kenyérbolt belsejébe láttak, hol maguk tűntek fel a záródó üveglapon, s e két halvány tükörkép valamit motyogott, hogy is volt régen, mondta a bácsi, a parti fövenyen, és ott a cukrászda előtt kagylókehelyből ettük a desszertet, és este, tudod, megjött a tenger felől az első meleg esti szél, de mintha csak amazuk lenne ott, az ajtólapon tükröző két öreg, akik szellemsírból kikelve fészket vertek az üvegen, nem mondták tovább. Egymás karját szorosan fogták, mintha másként lecsúsznának az üvegről mindketten. A boltba egy zömök, dzsekis férfi lépett, puffadó dzsekije fölött borostás, szőke tarkója pihénként villogott. A boltoslány röhögve kérte, mit is kér. A puffadt dzsekis megszólalt: kivis pite van-e? Nincs, mondta a lány nevetve. És, és mandulás? N-i-i-incs, mondta a lány, egy papírtasak oldalát karcolta körömmel. És kukoricás kifli? Az se nagyon, mondta a lány direktbe, nálunk nincsen semmiféle tengeri. S megindult köztük a párbeszéd, szó szóra szállt, s mire a zárás utáni időpontra jutottak, a férfi mögött hosszú-vastagra dagadt a sor.

Mindketten elhalkultak, siettem tovább, de annyit még láttam, mikor a dzsekis kijött, a két öregnek nyoma sem maradt, az ajtó üveglapja üresen nyílt és zárt.

A sétáló betonja mint frissen kiöntött víztömeg hullámzott elém a szemüvegen át, jobbra egy üzlet, ahol még mindig műszak van, az ablakon plakát, rengeteg sítúra, amit sírtúrának olvastam elébb, s a bérelhető sífölszerelés legott bérelhető sírfölszerelés, de jöttek is sokan, ezért tartott nyitva, akció van, bárki nyerhet, súgták egymásnak az ajtóban, a síelők közt hamarosan sorsolnak. Igaz, vissza nem nyerhető az utazás, de megnyerhető: három üveg erős ital, négy hószemüveg, s a fődíjasra egyhetes tengerparti üdülés vár, amiben ugyan nincs ellátás, de jó lesz ott enni az itthonit is, csak egyszer az életben nyerjünk már.