Szakolczay Lajos

A grafika védőbástyája: Miskolc

A XX. Országos Grafikai Biennále

(Alapozó séta – ráhangoló kamarakiállítások) Ha Miskolc négy évtized alatt a (sokszorosított) grafika védőbástyája volt – a tárlatok kétévenként követték egymást –, akkor meg is oltalmazta azokat a művészeket, akiket a korábban szocreálra esküdő politika meg akart regulázni, vagy egy-egy művüket kitagadta. Supka Magdolna művészettörténész, a grafika nagyasszonya, fiatalok és idősebbek istápolója sokat tudna mesélni ezekről a megalázó helyzetekről. Legelsőbben talán a ma már klasszikus Kondor Béla példáját említve, akit éppen a miskolci kitüntetés (1963) óvott meg attól, hogy nemtelen céltáblája legyen a zaklatásoknak, különféle tiltásoknak. Ha nincs az éppen idejében kapott nagydíj, Kondor elszalasztotta volna a tokiói „aranymedált” is, hiszen vagabund megnyilvánulását a rigorózus hatalom mindenképp meg akarta torolni. (Aki 1960-ben odáig vetemedik, hogy egyik rézkarcán – nem is annyira járulékos elemként, inkább a hatalom önismeretét csiklandozva – egy különleges mondatot szerepeltet: „Ez itt a mennyország!”, annak viselnie kell a következményeket.)

Régi szép idők! Amikor a vonal még szúrt, vágott, sőt erkölcsként viselkedett. Amikor nem hagyta magát semmiféle hatalom börtönébe zárni. Nem édesgethette magához a politika, sem a pártjelvényes kikiáltók. Egy Kondor Béla, egy Csohány Kálmán, egy Rékassy Csaba – hogy csak a halott nagydíjasokat említsem – tudván tudta, hogy a mívességnek égi és földi gyökerei vannak; hogy a legkisebb valóságban is benne lakhatik egy – sokszor a szakralitásig nyújtózó – kozmosz; hogy az artisztikusan fölépített álmot mint képzeletszüleményt a rézlemezve karcoló-metsző szerszámnak kell realizálnia. S legkivált, hogy az anyag szeretete és a mindennél elsődlegesebb rajztudás nem lehúz s gúzsba köt, hanem fölszabadít, s ezáltal a grafikusművész költészetként éli meg vonalhálóinak kiteljesedését. Didaktikus ez a költészet? Inkább szárnyaló; még akkor is, ha komor méltóság fegyelmezi.

Bár az idők folyamán újabb technikák születtek – a komputer- és elektrografika, valamint ez elektrokollázs és a xerox mellett a rézkarc, a litográfia, a fa- és rézmetszet stb. ma már őskövületnek számít –, mégsem nekik köszönhető a grafika fölszabadultsága. Sokkal inkább annak a szemléletváltásnak, amely a szabadságot szükséges rossznak fogva föl úgy oldja meg a régi kötelékeket, hogy minduntalan visszanyúl a bensőben őrzött rendhez. S innen, erről a ki-ki maga formálta dobogóról rugaszkodik el a képzelet. Ezért nem anakronisztikus a biennále múlt évi nagydíjasának, Somorjai Kiss Tibornak fénylépcsőiben, ezekben az érzéki módon ható litográfiákban (az absztrakt felé mozduló rácsszerkezet ritmusa zenei élményeket sejtet) a kifejezőerő tágítását fölfedezni – árnyékbarlangjainak tisztaságélménye valamiképp összecseng Rékassy szépségesen finom ókor-imitációival –, mint ahogyan az idén megkésetten díjazott Baranyay András arctalan arcainak bensőségessége is ennek a rég megkezdett sornak a folytatója: az absztrahált élmény mint lélektükör torz-épségében funkcionál.

Somorjai Kiss Tibor nem is annyira kicsi kamarakiállításon mutathatta be színes kőnyomatait – nekem az Átjáró VI. (1995–96) horizontális, meg-megszakadó sárgás fénycsíkja és Az elrohanó XV. (1997-98) félig takart, függőleges fénypászmája, valamint a XIII. számú lap síkot rendező foszforeszkálása tetszett leginkább –, Baranyay András pedig a „Nem eldobni, művészet lesz belőle” című kamaratárlat egyik legkarakteresebb résztvevője. A Grafikai Biennále fő vonulatát jelentő alapkiállítás, a meghívottakból és pályázókból álló seregszemle mellett igencsak színes vonulatot képeznek a kurátorok által verbuvált, egy-egy jellegzetes irányt, alkotói filozófiát stb. megjelenítő lapok csoportjai. A Biennále korábbi nagydíjasait köszöntő monstre-leltár magas színvonalát s a tematikai és technikai gazdagságot nemcsak a klasszikusok biztosították, hanem a fiatalabb grafikusnemzedék – Almásy Aladár, Püspöky István, Szabados Árpád, Gaál József – térnyerési kísérletei is. Nekik különleges helyzetük volt, hiszen a fő tárlat egy-egy grafikai lapja mellett életművük esszenciáját is fölmutathatták.

Igencsak meglepő, de a szinte azonos művészetfilozófia révén meggyőzően egységes a Jerger Krisztina jegyezte „Nem eldobni, művészet lesz belőle” című kamaratárlat. A már említett Baranyay Andráson kívül Bukta Imre Felszabadult tája (2000), Orosz István fényezett kúpjainak és hengereinek a rézkarcokkal s nemkülönben az „elvarázsolt tájon” önmagát kereső nézővel való árnyékbeszéde (Atlantisz variációk I.-III.; 2000), Lengyel András installációt élénkítő szitatérképe (Északi könyvhegység Könyvestető) és Pinczehelyi Sándornak a mennyezetről alálógó s a falon lévő hat szitanyomattal eleven disputát kezdő papírház-sorozata ugyanazt sugallja: a művészetnek nincsenek határai. Bukta Imre fali-kazetta-képe – mert építkezésében szervesebb, a grafikák közé olajfestmények, kis szobrok és állati szőrmék is be vannak építve – nekem sokkal jobban tetszett, mint a tavalyi Velencei Biennálén bemutatott – ott újrakreált – installációja.

A Petrányi Zsolt által toborzott „Egymást követő képek” – Gerber Pál, Hecker Péter, Nemes Csaba–Szépfalvi Ágnes, dr. Máriás Béla és Roskó Gábor posztmodern képregény-lapjai – már jóval gyöngébbek. Mert a képregénynek nincsenek valódi kockái (a képregény mint képzőművészeti „műfaj” fölöttébb sekélyes), mert az erőszakolt – gyakran szövegben-föliratban jelentkező – humor életöröm-giccsbe torkollik? Ezekben a fölnagyított, és így sehogy sem ható grafikai lapokban nincs meg az az erő, ami például fe Lugossy képtelen természetrajzát és ef Zámbó István leplezetlen, szívlökéses giccsparádéját élvezhetővé teszi.

A leghangulatosabb kamarakiállítás, melyen a múltidéző gesztus a mívesség példája is, Petneki Áron nevéhez fűződik (Staffage, avagy a tájképek neves és névtelen hősei). A művelődéstörténész egy magángyűjteményt, egy ízléssel és műgonddal összeválogatott rézmetszet és -karc kollekciót tett vizsgálat tárgyává. Értéssel, humorral s beleélőképességgel magyarázza a táj (a neves és névtelen klasszikusok grafikáin megjelenő korhangulat, ember- és épületcsoport, a bibliára és a mitológiára visszautaló szimbólumrendszer stb.) koronkénti változását. Mikor egy-egy tematikus csoport elé magyarázó táblát – a témát megvilágító kisesszét – rak, egyúttal népművelői hajlama is kitetszik. Herman van Swaneveld (1600–1655) holland táj- és architektúrafestőtől, a jeles rézkarcolótól, aki az itáliai tájak szerelmeseként vízesésekkel és romokkal telítette grafikáit, a Szépművészeti Múzeum csupán egyetlen lapot (Táj kőhíddal és várral) őriz. Itt, Miskolcon négy rézmetszete és két rézkarca látható. Ha a Remete Szent Antal megkísértése szép, az Adonis halála a vadkanvadászaton egyenesen gyönyörű.

És akkor még nem szóltam Marco Ricci (1679–1729) rézkarcának – Vezeklő remeték – fényjátékáról, a fa kérgén és a felhők között vibráló fehérségről, a klasszikusok, Rembrandt, Poussin és Watteau festményeit rézbe metsző, illetve karcoló grafikusmesterekről, és nem Rudolf Alt, a bécsi művész litográfiáinak szépészetbe oltott humoráról. Ebben a kollekcióban a staffage – egy kissé kitágítva a fogalmat: a tájba állított, azt élénkítő ember, állat, szobor, megannyi sosem volt vagy nagyon is valós Árkádia-jelenet – oly fokozottan él, hogy nem szűnünk meg csodálkozni az antik istenvilág és a profanitásig húzódó létszükségletek ilyes összebékítéséről.

(Nemzedékek értékharca – a rézmetszettől és a litográfiától a számítógépes nyomatig) A jubileumi miskolci grafikai tárlat – a városhoz kötődő Feledy Gyula és a zseniális Szalay Lajos szellemujjára figyelmezve – ezúttal is olyan seregszemle volt, amelyen a ma már klasszikusnak számító értékek, negyven év nagydíjasainak munkái a forrongó, több irányzatot magában foglaló mai magyar grafika jeleseinek és kezdő tehetségeinek műveivel találkoztak. Ha a nekem legfájóbb távol lévőt megemlítem – az elementáris erejű linóleummetsző Gyulai Líviusz nemcsak innen, de a nagydíjasok közül is (mert nem kapott!) hiányzik –, csak azért teszem, hogy még jobban elcsodálkozhassak a háromszáznál több alkotó hétszázat fölülmúló alkotásán. A friss és a pár évvel ezelőtt készült műveken, a hagyományos technika mellett is invenciózus lapokon s az elektrografika és a számítógép – a korra is jellemző mechanika – vibráló látomásain. Ha a díjazottak közül csak az egymástól legtávolabbi pólusokat veszem – az édesapjától örökölt mívességet álommá-költészetté rézkarcoló Rékassy Esztert, valamint a korábbi minimalos rézkarcoktól a számítógép realizálta testnyomatig eljutó Koronczi Endrét, eme két tündökletes fiatalt –, akkor is nyilvánvaló a technikától szinte független értékek egymásmellettisége, vagyis az értékazonosság.

A nagy „öregek”, Rozanits Tibor, Deim Pál, Lóránt János Demeter, Swierkiewicz Róbert, Kocsis Imre, Ujházy Péter mellett – ezt a sort a sajnos nemrég elhunyt Kovács Tamás is erősíti – igencsak meghatározó a középgeneráció (Almásy Aladár, Püspöky István, Muzsnay Ákos, Banga Ferenc, Prutkay Péter, Sóváradi Valéria, Kéri Imre, Szabados Árpád stb.) jelenléte. Noha a nemzedéki összetartozás nem föltétlenül jelöl – főképp a technikát és a művészetfilozófiát illetően nem – azonos értékvonulatot, jól látni a kapcsolódásokat. És, szerencsére, nem csupán a közel azonos évjáratok alkotói között, hanem a „mester” és „tanítvány” viszonyában is. Kondor Béla rézkarcainak szellemisége, amelyet leginkább a vonalháló keservét létállapottá tevő egzisztenciális kozmosz mutat, mély nyomokat hagyott a középgeneráció nem egy alkotóján (csak egyetlen példát említek: a Püspöky István Pilinszky-lapján releváns megfeszítettség-élményt).

S nem véletlen a mostani tárlaton egyedüli rézmetsző Vén Zoltán (mily remek az orosz irodalomból táplálkozó érzelmes s egyúttal dévaj piktogramsorozata, a Tatjatiti levele Anegihotenhez!) Gácsi Mihályhoz való kötődése sem, ami kiváltképp plebejus humorában nyilvánul meg. Bár a fotóalapú grafika, sajnálkozva nyugtázom, a miskolci tárlatot igencsak elkerülte, lehetetlen nem észrevenni a fiatalon eltávozott Gémes Péter testszenvedésének fény-árnyék hatását, hacsak nagy áttételekkel is, a fiatalabb nemzedék néhány reprezentánsán. Furcsa módon Parádi Tamás leheletfinom Gyümölcseink II-je (2000, mezzotinta, hidegtű) éppúgy eszünkbe jut, mert tárgyköltészete emberarcú, mint Szíj Kamilla artisztikusan fölépített, kilenc grafikai egységből álló [sarok]Ház-tornya (1998–99), ez a hidegtűvel megérzékített, a négyzeteken belüli sárga négyzeteket mint fényforrást (fókuszt) közelítő, szelíden támadó, némi figuralitásában is absztraktnak tetsző rajzsorozat. A két ágból nyíló szentendreiség meg – az egyiknek a Barcsay–Deim-féle nyugodtság, a másiknak a Vajda Lajos-stúdiósok vonzó és taszító harsánysága az alapja – Aknay János művészetében találkozott. Ha a festőművész-grafikus mostani szitanyomata (Nagy utazás, 1999) csupán arra bizonyíték, hogy a rovásírásból szerveződött angyalszárnyak mint grafikai toposzok, a síkkonstruktivizmust jelírással megbontó különleges érzelemtérképek milyen variációs gazdagságnak a forrásai, már megérte a kísérlet.

A szitanyomat különben is olyan tenger, amelyen a flottilla megannyi vezérhajóból áll. Karakter, tehetség, tudás – ezek az irány meghatározói, Míg Gallusz Gyöngyi technikai bravúrja a dekorativitást sem elvető szépségeszményt közvetíti, renddé szervezett harmóniában: szín- és formaélménnyel, addig Benes József különleges Vénusza, ez a nőiséget fokozott testélménnyé tevő gólem (Husika IV., 1999) – a több mint fél évtized előtti, Palme Ház-beli kiállítástól a grafikus idáig fejlődött – rút hegyvonulattá emeli érzékiségünk tárgyát. Olyannyira rút, ám rút bájaival incselkedő ez a test, hogy lassan már-már szépnek látjuk. Ezzel szemben Borgó szitanyomatain a szimmetria a kultikus élmény, amely a mitológiai alakzatok seregét termi-teremti. Ha nem a zsúfoltság kápráztat, hanem azon belül a jobbára egy alakra való koncentrálás, nem marad el a siker (Stick W September, 1999). Olajos György egyszerre történelmi és organikus tájat idéző labirintusaiban, eme szépséges időutazásokban a függőleges és vízszintes, milliméternyi folyosók attól izgalmasak, hogy nem bontják meg a síkot, inkább a piktogramszerű grafikai ábrákat (templom, oszlop, torony, kagyló stb.) bekötik a lap erezetébe (Fűszerek, 2000; Alvó erdő, 2000).

A kiállításon alig lehet találkozni fametszettel – ami van, az viszont elsőrangú (Nagy Csabának főképp a Térhelyzete [2000] tetszett, festői hatást imitáló, hullámzó fehér foltjaival) – a linóleummetszet is elég ritka; Banga Ferenc szép, tömött lapjain kívül Csomós Zoltán artisztikus lendülete (Fúga IV., 2000), König Róbert mesteri módon megoldott – ugyancsak tömött – ünnepkívánás-lapja (Württembergi karácsony III., 2000) érdemel figyelmet. S nem utolsósorban Tellinger István furcsa szentképparafrázisa (Ikon? III., 2000). S azon litográfiáknak se szeri, se száma, amik belém ivódtak: fe Lugossy László: Fokozott strand (1999); Almásy Aladár: A villakezű madár fán keresztül intim lélegzetre vár; Jovián György: Provence-i kézirat; Kovács Bálint: Folytatás II. (2000); Kovács Péter: Állapot A (2000); Sóváradi Valéria: Víz és part II. (2000); Szabados Árpád: W.S. Kútbanéző II/2; Véssey Gábor: „Rouge et noir I. – Van Gogh levele” (2000); Zsankó László: Fel-le (1999).

Miskolci múzeumsétámon megint csak megbizonyosodhattam arról, hogy a textiles Kókay Krisztina mennyire tud rajzolni (Ararát, 2000); hogy Prutkay Péter, ez a lassan nagydíjassá váló mester mily félelmetes humorral fűszerezi látomását, a történelmi ereklyék közé a ma talmiságát is belopva (Régészeti lelet, 2000); hogy Stefanovits Péter modernitása nem a technikában (agfajet komputer-print) keresendő, hanem sokkal inkább a múltban (is) gyökerező értéklátomásban (Átszűrődés I-III., 2000); hogy Sulyok Gabriella rézkarcai grafikailag tökéletesített lélektükrök („… Angyal száll…” [1999], „…elszáll…” [1999]); hogy a balladából (Kiss Ilona: Bagolyasszonyka, 1999) a humorba lépve (Szarvas Ildikó: Michael, 1999) nem a tematika külsőlegessége tart fogva, hanem a benne, általa mélyen megélt életfilozófia. Lévay Jenő finom, lágy Váltótér – Repülőhíd-tervei (a kölcsönvett ötletekkel) éppúgy magukkal ragadnak, mint a fiatal Lévai Dóra vegyes technikával készült pillanat-emléke (Déjŕ vu I. 2000).

Ha hidegtű, akkor Damó István (Zuhanás II., 1999); ha komputergrafika, akkor Bakos Ildikó (A kert II., 1999), ha elektrografika, akkor Haász Ágnes (Dobfaggató, 1999) a kedvencem.

Ha grafikai seregszemlén akarok újólag műszaknyi időt, vagyis nyolc órát eltölteni, akkor – legyen ebben csodálattal vegyes dicséret is – kalauzul aligha választhatnék magamnak jobb társat, mint a miskolci XX. Országos Grafikai Biennále főrendezőjét és kurátorát, Dobrik Istvánt, illetve Szoboszlai Lillát.