AMBRUS LAJOS

Ambrus Lajos

Lugas

Szentek fuvarosa

Felső-Magyarország monarchiabeli legjobb ismerőjét nevezték barátai-ismerősei így: a művészettörténész Divald Kornélt, aki 1872 és 1931 között élt, és több jelentős műve közül a Felvidéki séták című darabját most adta ki újra (az 1928-as harmadik kiadás után) a miskolci Felső-Magyarország Kiadó. A mű üdítően kellemes olvasmány – feltétlenül beszerzendő, mert hézagpótló memoár, útinapló, útleírás és sok minden más egyéb; a régi magyar élet, a régi magyar képzőművészet-műtörténet, a régi magyar–német–tót együttélés elevenedik meg benne, ami, persze korunk gyermekei volnánk, egy jobb világ utáni melankolikus vágyakozás ezredvégi mélabújával tölti el olvasóját. Az olyat is, akár engem, a Lugas íróját, akinek még familiáris kapcsolatai is fűződnek ehhez a históriai tájhoz: Felső-Magyarországhoz, a Felföldhöz, a Felvidékhez, Szlovákiához, „észak géniuszához” – atyai családja a Monarchia szétesésével került a trianoni Magyarországra.

A szerző Divald Kornél tudós és polgári (vagy polgári és tudós) felmenőkkel büszkélkedhet: a francia eredetű család már a 19. századra közmegbecsülést szerez (életélményeik-életvezetésük nyugodtan összevethető a jóval ismertebb Márai-féle „felvidéki polgár” képével) – a selmecbányai Divaldok közül erdőmesterek, pénzügyi és miniszteri tanácsosok kerülnek ki; egyikük akadémiai levelező tag, másikuk megírja a zólyomi kir. erdészetek rövid vázlatát, harmadikuk a szepesi bányászattal, a körmöci pénzveréssel vagy Rozsnyó 17. századi történetével foglalkozik. Divald atyja, Károly (1830–1897) már szó szerinti magyar felfedező: a legelső hazai tájfényképész, aki mindenkit megelőzve készít felvételeket a Magas-Tátra és a Keleti-Kárpátok zordon hegycsúcsairól, poétikus vízeséseiről, párás, ködben úszó tengerszemeiről – aztán majd irodája adja ki a teljes felföldi képanyagot. (A Divald-féle képeslapok kisebb példányszámú darabjai ma jelentős értéket képviselnek a gyűjtők körében.) Az ő munkáját annyiban folytatja szerzőnk, Kornél, hogy mindazokat a muzeális emlékeket, amelyeket a századelőn felgyűjt-felleltároz-elhelyez és tudományosan rendszerez, egytől egyig, néha kalandos körülmények közt lefotózza – ennek a képanyagnak egyes darabjai láthatók a kötetben is.

A Felvidéki séták valójában Divald Kornél gyűjtőútjainak olvasmányos leírása: többször, több tempóban bejárta a különböző vármegyéket; főként kedvenceit: Szepest és Sárost (ez utóbbi székhelyén, Eperjesen született), de Árvát, Lipótot, Zólyomot, Barsot, Hontot, Trencsént és Gömört is – elsősorban a „peremet”, a „széleket”, a történelmi Magyarország eldugottabb helyeit, ahol majd’ minden „rongyos faluban”, miként ezt Krúdy-Szindbád írja, van valami különlegesség, említésre méltó dolog. Ha más nem, akkor legalább valami román kori templomrom vagy különc papi ember, tudós költő vagy festőművész, gyűjtő uraság vagy kanonokkert; ha az se, akkor valami ócska fogadó vagy levendulaillatú szoba, de ha véletlenül még az sem, akkoron valami poros raktár asztalkendője alatt szunnyadó műremek vagy egy faluban felejtett kőpellengér, mint a liptói Tarnócon. Mert a Felföld hihetetlenül gazdag (volt) műemlékben – nem véletlenül írja a szükséges büszkeséggel Divald, hogy „Lőcsén kívül még annyi jelentős kulturális múltú város van a Szepességben, amennyi tíz alföldi vármegyében sem maradt ránk”. És ez a lényeg: a Felvidék a műemlékek országrésze. Különben középponttalan tájegység; nincs centruma, sok apró városa viszont igen (topográfiai viszonyai szerint települései kicsinyek és ritkásak) – a művelődés és polgárultság eszközeit és eszményeit átveszi elsősorban német, de magyar mintákra is; az egészre, a történelmi tájegységre, miként ezt Hamvas állítja Az öt géniuszban, a provincialitás, a természetközeliség, a melankólia és az irrealitás a jellemzőek.

Persze tudjuk, ezzel együtt, a szepesi és a bányavidéki városok, de Pozsony és Kassa művészete: kultúrhagyaték. Olasz és francia vendégművészek simítják-simogatják a német munkákat, és ezzel legalább háromfajta ízlést, karaktert és vérmérsékletet egyesítenek – miként Cs. Szabó László is megjegyzi a Magyar néző-ben. A művek: csodás templomok, fejedelmi szárnyas oltárok, szobrok, festmények, kovácsmunkák, padsorok, stallumok, polgárházak, udvarházak, kastélyok itt-ott engednek a latin derűnek és bájnak, de a magyar megrendelő ízlésének is. Szepességben és Sárosban, ebben a két, volt észak-magyarországi vármegyében ráadásul akadt még egy különleges magyar műveltség is: egy régi nemesi kultúra valahogy itt rekedt maradványa. Tradíció, patriarkális életrend és életvezetés volt itt, de korszerű tárgyi műveltség is – ősi magyar gavalléria a német „szépmíves gond” és a szláv mélabú között. A legjobb helyeken nem az illúzió, hanem ideálok működtek – miként az egy Bach-motetta is, a házi színház, de egy jó vendégség is. Szimmetria és nem aritmia. Stílus, társalgás, világnézet. „Szinyei Merse Pál, a sárosi nemesúr és immár világhírű festő a fivéreivel vállán vitte a temetőbe öreg szlovák szolgájuk koporsóját. Ez a mozdulat is magyar műemlék, talán a legszebb egész Sárosban” – írta Cs. Szabó 1938-ban. De Szinyei nem is volt provinciális, melankolikus, és az irrealitás rabja sem – művében, amelyet szinte mindig átleng a sárosi napsütés, önismeret és egyensúly van, az örök bölcsesség jelenlétének biztos tudata. De különben okszerűen gazdálkodott (ha ő személyesen nem túl sikeresen is), miként a legjobb szepesi és sárosi családok is – emellett működött itt egy valóban eruptív, nem svarc-gelb ’48-as hagyomány is, univerzális kultúraigény is, több nyelv és kultúra ismeretének igénye; kölcsönös megbecsülés a környező falvak lakóival, akik szinte kizárólag szlovákok voltak, vagy egyéb nemes szenvedély és passzió is, amilyen a színházalapítás, az irodalompártolás vagy a kertépítés-kertészkedés szenvedelmei voltak.

Divald szívéhez talán a Szepesség esik a legközelebb, a „mosoly, derű, halk szívesség” vidéke, elsősorban kiemelten gazdag művészeti emlékanyagai miatt – ahol, miként líraian írja, legszebb évszak az ősz, a természet színpompás haldoklásával, az elmúlás setét szomorúságával; akár magát Krúdy-Szindbádot, a nagy Utazót olvasnánk, ahogy Podolint és Késmárkot, a Poprád vidéki német bányavárosokat vagy Nagyőrt és a reneszánsz kastélyokat, az álmokat, a felhős tájakat és a fűtetlen szobákat bolyongja. És persze Lőcsét, ahol Divald a régiségek gyűjtését kezdi, miként azt a Lőcsének régiségei című fejezetben leírja. Nincs itt hely az egész kötet módszeres áttekintésére, azt azonban nyomatékkal kell említeni, hogy Lőcsén dolgozott és tartott műhelyt 1502 és 1534 között az egész magyarországi késő gótikus faszobrászat legkiemelkedőbb figurája, Lőcsei Pál, aki főművén, a lőcsei Szent Jakab-templom 18 méteres főoltárán kívül a Felvidék legalább 4-5 vármegyéjét árasztotta el a műhelyéből kikerült csodálatos szárnyas oltárokkal. A krakkói és nürnbergi Veit Stross-oltárok stílusában, ide, a világ végére készült gótikus oltár Lőcsei Pál mester műve – szentjei ma is emberszerűek és győztesen dicsőségesek. A mohácsi vész körüli időkben élt művész saját figurái – így a főoltár Madonnája és részben Szent Jakab apostola vagy a betlehemi jelenet figurái, mindenekelőtt azonban az áhítatos imádkozó pásztor szobra – teljes világképi és esztétikai harmóniában élnek korának európai színvonalával, elsőrendű kvalitásokkal előadva. A templom külső képe is lenyűgöző arányú – maga Lőcse városa Divald idejében még nem szenvedett súlyosabb esztétikai rombolásokat, noha a templomtornyot már akkor is nem oda illő tetővel újították fel, vagy átépítették a város históriai piacát, és brutálisan elcsákányoztak egy egész sor „lábasházat”; Lőcse festői hatású erődítményei azonban megmaradtak, és mint egy jellegzetesen felvidéki urbs, az egész volt élvezhető. Élt és működött a reneszánsz a városi lakóházak struktúrájában, a csipkés oromzatokban – legszebb felvidéki műemlékekként a századelőre már csak a Spielenberger- és Thurzó-ház maradt –, másutt viszont remekbe faragott kapuk, kovácsolt záradékvasak, fejedelmi részletek, nagyszerűen faragott ajtókeretek, oszlopfejezetek, loggiák, belső udvarok, árkádos folyosók emlékeztettek a reneszánszig visszahátráló időkre. Lőcse sok mindenről nevezetes, azt azonban kevesen tudják, és ezt Divald sem említi, noha ő maga a húszas években feltűnt a pesti Centrál kávéházban, a Nyugat törzsasztalánál, hogy főgimnáziumában tanított rövid ideig a magyar irodalom nyughatatlan fenegyereke, Szabó Dezső, akinek Lőcsei legenda című elbeszélésén kívül persze nyoma sincs ennek az egyszerre városias, egyszerre provinciális településnek. Én viszont egyetemista koromban egy szlovák háznál lakva kerestem a fantaszta, diákjai által rajongott, igazgatóitól rettegett pályakezdő nyomait, a hetvenes években, reménytelenül persze, hisz mint Babits Fogarason vagy Juhász Gyula Szakolcán, Szabó Dezső is Tomiban érezhette magát száműzve, Ovidiusként – de hát a századelő cipszer Szepességének külső képe egészében mégiscsak arányosan míves volt. „Egy-egy szepességi város terjedelmét, lakosai számát nézve valóságos fészek alföldi nagy falvainkhoz képest. De alig van itt olyan eldugott kis hely, amely régi templomát, városias külsejét meg ne őrizte volna. A piacon a házak mind emeletesek…” – fejezi be büszkén szepességi tudósítását a szerző.

És hogy mi van belül, a lelkekben? Melankólia, fátyolosság? Irrealitás? „Szláv mélabú?” Párás „égbolt”? A szellemet az álmodozás jelenti? Befejezetlen, álmodó, utópista ködlovagok vidéke a Felföld, mint Justh Zsigmond műveiben? Vagy sajátosan boldogtalan, mint Krúdynál? Divald szakférfiú, műtörténész, de azért szépíró is (Tarczai György néven belletrisztikai dolgozatokat is kiadott), bár a lélekábrázolás mélységéig ebben a műben nem jut le. Nem is dolga – azt azonban A magyar Gascogne című, Sárosról szóló fejezetben jelzi, hogy Mikszáth erősen ironikusan kezelt világában, A gavallérok földjén vagyunk-volnánk, a magyar Don Quijoték földjén. „Sáros a jó tónus és az illúziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten, és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Esterházy közt ülök – írja Mikszáth 1897-ben –, pedig voltaképpen tudtam, hogy ezek megyei írnokok és apró tisztviselők, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk, hercegi grandezzával tudnak megválni utolsó ötforintosuktól.” (Szinyei, az elegáns és mély festő, noha barátságban állt Mikszáthtal, soha nem bocsátotta meg azt a botlását, amiért kigúnyolta az ő rajongva szeretett Sáros megyéjét…)

Eperjes, Bártfa és Kisszeben fallal kerített szabad királyi városok voltak valaha Sárosban, számtalan, itt most fel nem sorolható műemlékkel – azt mondja Divald, hogy a 380 sárosi község közül 285-öt felkutatva talált: 39 gótikus, 20 átalakított középkori, egy 16. századi kőtemplomot, 45 17–18. századi faépületet, 11 várromot, 9 várhelyet, 12 nagyobb szabású, művészi díszítésű kiváló kastélyt, 29 ép és használt, 11 szétszedett, de még összeállítható szárnyas oltárt, 24 faszobrot és szárnyképet, 30 gótikus ötvösmunkát (úrmutató, kehely, cibórium); középkori bakacsinszőttest, későbbi hímzett és csipkézett terítőt, kendőt és lepedőt akkora tömegben, hogy a múzeummá átalakított bártfai városházában nem tudták helyhiány miatt kiállítani. Hihetetlen lista – szinte az egész könyvön keresztül. De nemcsak városok, templomok gótikus, reneszánsz és barokk harmóniái érzékelhetők, műtörténeti bemutatók és leírások, hanem felvillan a fátyolos egű felvidéki táj is, hegy-völgyeivel, kastélyaival (eljutunk Jernyére Sárosban, a festő Szinyei Merséhez, Malonyára a nagy botanikus Ambrózy-Migazzihoz vagy Nagyőrre Czóbel Istvánhoz, Mednyánszky sógorához), aztán megismerkedünk a vörösvágási opálbányászok (!) életével, tutajosokkal, fuvarosokkal, magyarokkal, németekkel, szlovákokkal, ruténokkal, festői várromokkal a Vág mentén (ne feledkezzünk meg Mednyánszky Alajos báró festői leírásairól sem), a zborói száz hárssal, az első háborúban hadszíntérré vált Makovicával, Sáros legészakibb járásával, a Rákócziak ősi fészkével; Gömörrel, Trencsénnel és még kisebb terjedelemben Kassával is – egy teljes, mára már csak nyomaiban itt-ott fellelhető, Trianon előtti világgal.

Divald könyve persze nem teljes tabló (amint e bemutatás is csupán elnagyolt képet festhet a műről), annyi azért bizonyos, hogy telitalálat volt újbóli kiadása. (A kiadás apróbb hibáival együtt, így például a szedési elírásokkal, tévedések átvételével [54. o.: Czóbel nem Béla, hanem István], utcakép megfordításával [15. o.], képek kicserélésével [195. o.] stb.), Divald mégis, az utolsó lehetséges pillanatban hatalmas munkát végzett el, műve a magyar kultúrtörténet felbecsülhetetlen darabja. S hogy azóta sok minden megváltozott, leromlott, eltűnt? Hogy e brutális század átcímkézte vagy megsemmisítette? Lehetséges. De a becsületes és erős mű ellenáll az időnek – Divald Kornélt pedig úgy kell emlegetnünk, mint a szívós, szakadatlanul végzett igényes munka diadalmas megtestesülését.