Bálint Tibor

Halálraítéltek olimpiája

Már városszerte ismerték azt a Bástya utcai elvénhedt udvart az Óvárban, amelynek mélyén a várfal egy megmaradt szakasza vonul át a lőrésekkel. Ha valaki bekukkint oda, úgy tűnhetik neki, hogy a házak az udvar közepén terebélyesedő hatalmas hársfa ágain függenek, két tucatnyi, színehagyott kartondobozként, amelyek a múlt kegyelt kacatjait és titkait őrzik. A széles teret itt-ott lécből, rozsdás pléhlemezekből és cserépdarabokból összetákolt tyúkudvarok csúfítják el, a háttérben egymás mellett sorakozó árnyékszékek hangolják le a környéket.

A lakók kétharmada idős özvegyasszony, némelyikük már tíz, tizenöt, sőt húsz éve eltemette az urát. Egyébként is, a nők a legtöbb esetben túlélték élettársukat, mert régebben nem dohányoztak, alkoholt alig fogyasztottak, és a szülés, szoptatás, az örökös készenlét a család fenntartásáért szívósabbá tette őket szervezetileg, lelkileg egyaránt: az asszony, ha egyedül marad is, megáll a lábán, el tudja tartani magát, a férfi ilyenkor megroggyan, gyámoltalan lesz, és nem ritka, hogy hamarosan követi elvesztett feleségét, aki hűséges támasztéka volt.

Ha az ember nappal e népes udvar közelébe ér, és megáll egy percre a járdán, annyi pityegést, rekedtes köhögést, asztmás fuldoklást, zsörtölődést hall, mint az aggmenházakban, a vásott kölykök pedig be is kiáltják néha, hogy „banyatanya”, és röhögve, visongva tovatrappolnak. Mikor meleg az idő, a vénasszonyok künn üldögélnek bérelt házacskáik előtt, és ráncos arcukat, fonnyadt mellüket, amelyből az idő a húst is kiszívta, száraz vagy dagadt lábaikat odakínálják a napnak; de amilyen elesettek és gyöngék, ha az egyházi gondnok megjelenik a házbérért vedlett disznóbőr táskájával, még a nyomorék is odaaraszol hozzá, gyűrűbe fogják a rózsaszín tokájú, apró, riadt embert, ócsárolni kezdik, még le is köpködik. Mert a pénz ugyebár jól fog, meg se várja a nyugdíj napját ez a törpe kufár, hanem az utolsó banit is kiszedi a zsebükből! – mondják. – De azt ki viseli a lelkén, kinek fáj, hogy becsurog a víz a lakásokba, hogy kiüt a salétrom a falakon, hogy a feltornyosult szemét heteken át fülled és bűzlik, noha a város milliókat fizet közadóból a cigányoknak…

Hatalmasan fölháborodva ilyenkor még azt is a szemére vetik, hogy párzás idején nem tudnak aludni a macskáktól, mert vernyogásukkal olyan zajt csapnak a várfalon meg a háztetőkön, olyan sivalkodást, mint száz gyerek a szülészeten… Ősszel a legtöbb veszekedés az óriási hársfa ráérős vetkőzése közben tör ki, jóllehet a csodás lombhullató igazságosan osztja szét sárguló leveleit, a váltakozó széljárás szerint; a lakók mégis tépik-marják egymást, mindenik a szomszédjára acsarkodik, mert az egy ganédomb, hagyja, hogy az ő küszöbére sodródjék a szemét; noha persze fölkelne, ha az ágy is fölkelne, de ennek a déligalvónak, párnaposzogatónak mindig is büdös volt a munka!…

Később az is szóba jött, hogy ki kellene vágni a fát, de a plébános hallani sem akart erről. És az asszonyok már kikaparták volna egymás szemét, és a férfiak is fenték a bosszú késeit, amikor a sátán megjelent közöttük, és a fülükbe súgta, hogy segít rajtuk; olyan tanácsot ad, amiért életük végéig hálásak lesznek neki, csak bízzanak benne! Tehát naponta ki-ki készítsen elő egy kancsó sós vizet, és a sötétség beálltával, óvatosan széttekintve, öntse azt a fa tövébe; ha így tesznek, májusban még rügyet sem látnak majd a fán, nemhogy levelet!…

Hogy ki lehet ez a tanácsadó, senki sem tudta, mert mindig éjszaka jött haza, és reggelre eltűnt, de oly különös alak volt, hogy később is maguk elé tudták idézni magas termetét és fekete arcát, amelybe beleette magát a korom, mint a szénégetőknek; füléből nem szőrpamacs állt ki, hanem valóságos tollbokréta, s az is fekete volt, mint valamely sötét bagolyé, a hangja pedig távoli mennydörgéshez hasonlított. Rejtély volt, honnan jött, mi a foglalkozása; talán már ült is lopásért, csalásért, és most egyik napról a másikra odaszegődött Szemes Vilmához, aki takarítónő volt a belgyógyászaton, és két gyerek anyja. Mindjárt a bejárat mellett kapott egy kis lyukat, de a szoba mind szűkebb lett terebélyes alakjának, hatalmas keblének. Egy idő után aztán ezzel fordult a hazaérkező férfihoz, aki egy erős, elszánt kandúr makacsságával indult a szoknyája után:

– Ide figyelj, te kecskelábú, kanálfülű ördög!… A kicsiket anyám nyakába sóztam, de ebben az egérlyukban ketten sem férünk el!… Ha nem szerzel pénzt, hogy még egy szobát ragasszunk ehhez, le is út, fel is út!… Az én hátamon nem fogsz élősködni, az fix!

– Azt mondod, ördög vagyok? – kérdezte Gligor bizakodó hízelgéssel, és megnyalta nagy, lila száját. – Bizony, de nem drakula, ellenkezőleg, békés, tüzes ördög!… Télen kifűtöm neked a lakást a testemmel, és ha rád ereszkedem, elperzselem az ágyékod!…

– Ezt már tapasztaltam…

Vilma a férfi szájára tapasztotta a tenyerét, és kissé zavart meghatódottsággal nézett föl rá:

– No gyere, ma el akarok égni!…

Megfogta Gligort, és az ágy felé húzta. Jó néhány perc múlva azonban ugyanaz a nő volt, akinek a hangjától néha fölzengett az udvar, akit a tapasztalat hamar megrontott:

– De ebből nem élünk meg, ördögöm! – szólt a tükör előtt fésülködve. – Farka más ördögnek is van!… Tehát amit mondtam, megmondtam!…

 

Bántás a dohányfüstöt fújva komoran eltűnődött: eleinte azt hitte, időt s teret nyer Vilma kitüntető elismerése után, bár azt is érezte, hogy az asszony nem tréfál, s kirúgja. Mielőbb cselekednie kell hát, de egyelőre jobbnak látta, ha visszaveri a támadást, és meggyőzően védekezik.

– Mit akarsz?! – dördült rá. – Hogy felakasszam magam, embert öljek, vagy betörjek egy pénzváltóba?!… Hiszen nem Ceaułescu idejében élünk, amikor ingyen osztogatták a betonkamrákat, csak hogy feltöltsék Erdélyt oltyánokkal!… Ma még egy kukuriku is nyolcvan-százmillióba kerül, gyémántbogaram!…

Vilmát azonban ez nem hatotta meg:

– Tehetsz, amit akarsz, azzal csak tetézed a bűneidet – mondta nyugodtan, a tükörből figyelve Gligort, és a fésülködést szemfestéssel folytatta:

– Tudom, hogy a gyermektartás miatt bujkálsz, mint a férjem, amiatt változtattad a munkahelyeidet; végül bemondtad az unalmasat, és az utcát választottad, hogy neked ne szóljon a reggeli duda… Ma sem vagy bejelenkezve sehova, még hozzám se, de én tovább nem vállalom a rizikót miattad!…

Ez már sok volt a férfinak, és a szelíd tüzes ördögből hirtelen előbújt a durva, önérzetes csavargó. Odalépett Vilmához, és már-már pofon vágta:

– Elhallgass, te szingyula, mert megcsaplak! Ha nem kellek, miért fogadtál be!… Mert nem volt kéznél más ördögfarok?!…

Még ott állt egy ideig mereven, fenyegetően az asszony mellett, aztán a karja lehanyatlott, és morogva kiment, becsapva maga mögött az ajtót. Utána napokig feküdt izzadtan, tehetetlenül a gondok alján, nem tudta, mihez kezdjen, és vergődésében ki-kijárt az udvarra szemlélődni. Nyár volt, a hársfa vékonyabb ágai csupaszon, feketén rajzolódtak rá a kék égre, és a vénasszonyok örültek, hogy a fa többé nem árnyékolja be az udvart, nem veszi el tőlük a napot. A lakók mosolyogva ismerték fel a sátáni tanácsadót, s az egyik intett is neki, hogy üljön le a lakása elé kitett padra.

– Hogy van, mámi? – kérdezte Gligor, mert kedve kélt beszélgetni. A nyolcvanhét esztendős Vicsekné, özvegy Szálka Mária lemondóan legyintett:

– Hát lehet ma jól lenni és jól enni? – nevetett, és a fogatlan szája elé tette a kezét. – Bizony mind betegek vagyunk, akik itt lakunk. Engem álmatlansággal vert meg az Isten. Fölriadok éjszaka, mikor ráül a lidérc a mellemre, és többé nem tudok elaludni, hajnalig nyitott szemmel meredek a sötétbe; de még ennél is roszszabb, hogy ilyenkor ezerszer átdarálom az emlékezetemen nyomorult életemet, amelyet úgy meguntam, hogy kérem a fennvalót, ne hosszabbítsa meg szenvedésem napjait, hanem szólítson magához…

Sóhajtott, utána folytatta:

– Én még viszem valahogy a keresztem, de vannak itt olyanok, akiket nálam is kegyetlenebbül megkorbácsolt a sors, mielőtt keresztre feszítenék. Czugnénak itt a szomszédban levágták a rákos mellét, a másik véreset vizel hetek óta, a harmadik nyavalyatörős, ha elesik, összetöri magát, és kihabzik a szája, a negyediket biztosan elviszi egy újabb szívinfarktus; de van olyan, aki ki sem mozdul a lakásából, s ha megkérdik, mit csinál, azt feleli, hogy csak ül, üldögél, és várja a halált, mert fehérvérűséget állapítottak meg nála…

Most Gyurica Mihály kacsázott a pad felé; a kiöregedett pincér odaült Bántás mellé, és nyögdécselve mindjárt ezzel kezdte:

– Naponta a kínok kínját állom ki a szélkólikám miatt!… Néha úgy érzem, mintha valaki a csuklójára csavarná a beleimet, és ilyenkor bicskát vágnék a hasamba, csak ne fetrengjek!…

 

E vallomásokat hallgatva Gligorban fény gyúlt ki a lét súlya alatt, és egyszerre minden érthetővé vált számára; mert nem pénz kell ide, gondolta, hanem türelem és szemfülesség, s ha így fogja fel, nemsokára válogathat a lakások között; hiszen itt vergődnek körülötte a halálraítéltek, lakásaik hagyatékként kínálkoznak, neki csupán résen kell lennie, melyikük dobja fel hamarabb a talpát, s azonnal kirámolnia a holmiját az ajtó elé, s ha szükséges, őt magát is a koporsóval…

A következő napokban önállósult: ő maga faggatta ki a lakókat a betegségükről, felírta a nevüket, a házszámukat, és jegyzeteket készített, mintha segíteni akarna e nyomorultakon. Mikor elmondta tervét az asszonynak, Vilma mosolygott, szórakozott az ötletén, de utána arra gondolt, hogy a más tájakról idevetődött férfi, akivel eleinte olyan csodásan megértették az ágyban egymást, talán oly képességeket is hozott magával, amelyek előbb-utóbb többet hoznak a házhoz, mint lusta dögsége. A kórházi takarítónő sok mindent hallott a beutaltaktól meg az orvosoktól, és tanácsokat tudott adni a betegségek lefolyásáról, természetéről.

Gligoron már rajta volt az ördög sarkantyúja; megmentettnek érezte magát. Sietve, kapkodva végzett mindent, mámorossá tette a vélt lehetőség. A városban vett jó néhány ív csomagolópapírt, fölrajzszegezte a szoba falára, az emberi test körvonalait rajzolta rájuk a maga módján, hasadt, fekete körmei közé fogva a ceruzát, és igyekezett megjelölni a belső szerveket; de oly tudatlan volt, hogy a lépet sem tudta hova helyezni, míg Vilma meg nem mutatta neki, az oldalára bökve, hogy ott rejtőzik, ni, a hasüreg felső sarkában…

– És a lépfene, az micsoda? – kérdezte később a kórboncnok ostobán ártatlan arccal.

– Többnyire a szarvasmarhák kapják el – magyarázta az asszony –, és az elhullott állatokat döggödörbe dobják, annyira fertőzőek; de a cigányok sokszor leverik a verem ajtajáról a lakatot, szétdarabolják a marhát, és hazaviszik csemegének…

A megszállott rajzolt, rajzolt, néha leült, és más betegségeket írt ki a füzetéből; azonban itt is el-elakadt, ott is, és újra a klinikai takarítónőnek kellett kisegítenie:

– A fehérvérűséggel meddig lehet élni, Vilma, és hogyan képzeljem el a beteget?… Ha, teszem azt, fölvágná az ereit, vér helyett valami tejféle fröccsenne ki belőlük? – emelte fel a fejét mély töprengéséből. Az asszony eddig igyekezett komoly maradni, de most kitört belőle a kacagás; végigvetődött az ágyon, és föl-földobta magát, mint aki a szeretkezés ravasz, kiszámított csiklandozásaitól hánykolódik.

– Csak kacagj, kacagj, te luburgyina, mert a jövődet kacagod ki! – mormogta Gligor, és visszament az ábrákhoz. A veszélyesebbnek sejtett betegségeket pirossal, a többit kékkel vagy sárgával jelölte meg, a kóresetek pedig egyre szaporodtak: infarktus, szívroham, agygörcs, szív- és tüdőasztma, vesebaj, csontlágyulás, kibomlott visszér, eskór… Vagy húsz páciens fájdalmát jegyezte fel, már fütyörészve dolgozott, kétségek nélkül. Vilma egy ideig szórakozva figyelte a buzgalmát. Mintha egy bolondot nézne, de amikor rájött, hogy a bokrétás fülű ördög mire aspirál, hogy komolyan veszi a dolgát, a fejéhez kapva fölkiáltott:

– Ó, te szerencsétlen félnótás, te nyámnyila… Épp egy ilyennel álltam össze, aki lottózik az életemmel és mások életével is!… Van neked egy csepp eszed is?!… Hiszen ezek a vén picsák olyanok, mint a földre hullott sörteszál, amely akkor is fölkunkorodik, ha ezerszer tapos át rajtuk az úthenger!… Ezek még téged is túlélnek a részeges pofáddal, nemhogy engem!…

– Hogyhogy túlélnek?… Ne űzd az eszed!… Igenis hamarosan rendben lesz a szénánk!… Czugnénak itt a 7-es lakásban levágták a rákos mellét, a szomszédja, Sáfár Ida ki se mozdul a szobájából, csak ül, és várja a halált, mert leukémiát állapítottak meg nála. Mondjam, hogy Ebe Józsefet meg kell operálni, mert odabenn is tapogatózva jár, úgy nyomja az agydaganat az idegeit, és néha fölkiált, hogy ne lármázzanak, mert beszakad a dobhártyája a zajtól; nemsokára tehát mindhárman hideget szellentenek, és mindüknek három szobája van… Mit akarsz ennél többet?…

– Semmit – legyintett a takarítónő. – Ismertem olyan fehérnépet, aki a fél csecsével még tizennyolc évig elhúzta… Az ilyenekre építesz, te hatökör!…

 

De az ördög annyira bízott magában, hogy végül megszervezte a halálraítéltek olimpiai vetélkedőjét, és mindenik betegség egy-egy csapatot képviselt. A selejtezőn huszonnégy betegből tíz kiesett, nem jutott be a reumás, a köszvényes, a hörghurutos, a szélkólikás, a visszeres, nem számított a vesekő, az epekő, az aranyér, a gyomorfekély, sőt a kizárt sérv sem; a nyolcas döntőben pedig valóban csak nyolcan maradtak, a betegség kilátásai szerint:

AGYDAGANAT

LEUKÉMIA

AGYVÉRZÉS

SZÍVROHAM

INFARKTUS

VESEELZÁRÓDÁS

MÁJZSUGOR

VÉSZES VÉRSZEGÉNYSÉG

Miután Vilma megtagadta az útbaigazítást, Bántás Gligor a szomszédokhoz fordult, akik ismerték egymás nyavalyáját; tőlük tudta meg azt is, hogy Bodrácska János a 13-as lakásban tüdőüszök áldozata. Úgy kell elképzelni ezt a bajt – mondták –, mint a tűzben parázsló fának egy elüszkösödött részét, rotható darabját; az ilyen embernek még a lehelete is bűzös, és a napjai meg vannak számlálva…

A négyes döntőben így a tumor után mindjárt a tüdőüszök következett, utána a fehérvérűség, majd az agyvérzés és a szívinfarktus. Itt azonban be is fejeződött a vetélkedés, mert a szervező az elődöntőt és a döntőt már ki sem írta, hisz számára a továbbiakban mind esélyesek voltak; ezért éjjel-nappal fülelnie, kémlelnie kellett, nehogy az lehelje ki a lelkét hamarabb, akire nem is számított; de bármily éber volt, a halálraítéltek, mintha mind élni szerettek volna, megmakacsolták magukat, és ő csak sóhajtásokat, nyögéseket, halk jajgatásokat hallott, és ez annyira a kétségbeesésbe sodorta, hogy úgy érezte, megint gödörbe esett, nincs kiút. Főként azután, hogy egy este a félmellű Czugné megbolondult, és énekelni kezdett: azt énekelte, hogy Megyen már a hajnalcsillag lefelé…

Gligor vergődését a takarítónő észrevette, és most a piaci kofák és ringyók módján támadt rá:

– Ide figyelj, úrfi! – tette csípőre a kezét, és a szeme villogott. – Ha nem szeded fel a mogyoródat, és nem lépsz le, reád hozom policiát!… Mit képzelsz, nálam lehet ingyen pápálni és morgyelni?!… Tévedsz!… A játéknak vége!… Le is út, fel is út!…

De az ördög ezúttal nem ijedt meg: ha a játszmának valóban vége, akkor méltón kell befejezni! – gondolta, és Vilmának úgy tűnt, mintha mosolyogna, amitől őt fogta el a félelem.

– Csillapodj, édesanyám, csillapodj! – sziszegte Gligor. – Meglátod, hogy engem nem lehet csak úgy, búcsúszó nélkül kidobni… Először is csípsz egy olyan dádát, hogy belenyomorodsz, másodszor följelentelek a rendőrségen, hogy lopod a gyógyszert a kórház raktárából, és ehhez öt-hat tanút is kapok a trógerek között egy liter vodkáért…

Kirántotta az asztalfiókot, előkapta a húsdaraboló bárdot, és az asszony felé sújtott vele. Vilma nagyra tágult szemmel, sikoltva hátrált, amíg a nyitott ablakhoz nem ért, és kiugrott a félemeletnyi magasságból. Később a szomszédok hozták fel törött lábbal, és végigfektették az ágyon. Gligor ekkor már a kocsmában volt, és egész reggel dühösen ivott, amíg le nem részegedett. Akkor hazatért, lekapkodta a falról az ábrákat, hengerbe csavarta, és hóna alatt ezzel a könnyű ágyúcsővel elindult a nyilvános orvosi rendelő felé. Rettentő indulat dolgozott benne. Félresodorta a belgyógyász professzor rendelője előtt várakozókat, sípoló szuszogással az orvosi szobába rontott, ott térdre zuhanva előrenyújtotta a kibontott tekercset, és elbődült:

– Doktor úr, esedezem, segítsen rajtam! Vizsgálja át ezeket a levázolt eseteket, és mondjon véleményt: melyik betegnek nyergelik hamarabb a Szent Mihály lovát, mert nekem ettől függ az életem!…

És ott térdelt ez az ördög a megdöbbent professzor előtt rimánkodón és mégis fenyegető várakozással.

 

Ennek a furcsa históriának nincs igazi csattanója, váratlan befejezése; az író úgy találta, hogy az ő elképzelése sápadt, erőtlen az izzó valósághoz képest, hagyta hát az életet megszólalni, hadd fejezze be ő a tragikomédiát, és húzza össze a függönyt. A valóságban pedig ez történt: egy holland üzletember több száz millió dollárért megvette a telket, hogy hatalmas áruházat építsen rá. Az új tulajdonos szétszórta a lakókat, kit hova lehetett, és a buldózerek nekimentek a házaknak. Bántás Gligor beállt a szemetesek közé, és a cigányok tágas barlangot vájtak neki a városszéli hulladékhegy oldalában. Vilma, miután kisántikált az ortopédiáról, összeállt egy zöldségkereskedővel, és jól megértették egymást: a betegekről azonban nem tudni, melyikükkel mi történt…