Brasnyó István

A prágai légikikötő

A csehek nagy kék puha szemekkel néztek
tolószékben utazó arabot hisz Arábiából érkeztem
aki képes lábra állni és váratlanul
gurulásról járásra váltani
legalábbis valami hasonlóra
és észrevétlen lelépni az üvegcsarnokból
maga után vezetve röhögő tevéjét

Csak átutazóban voltam cseh vízum nélkül
ahogy mindenki átutazóban van a Földön
s ez nem föltétlenül igényel cseh beutazási vízumot
bár Rilke meg Kafka járt az eszemben
Prága tompított fényben régifénykép-megvilágításban
az a mindenekfelett magasztos légkör
meg hogy egy időben mennyire kedveltem Holant
viszont sohasem láttam Prágát és
immár sohasem is fogom látni
csak a seszínű Vltavát ahogy kanyargott odalenn
a levegőből nézve jelentéktelen patak

Végtére is hazafelé tartottam a magam
fertőzött és lezárt megüszkösödő világába
amelyből semerre sem vezet kiút
talán szerencsém hogy ott még nem figyeltek föl rám
mert akkor az a hely sem létezne számomra többé
haza sem lenne már érvényes belépési vízumom
maradhatnék ítéletnapig a prágai reptéren
üvegkalitkában széksorok közt bukdácsoló fehér hollónak
Szilágyi Örzsébet megíratlan levelével
kézipoggyászom tologálva magam előtt a tolószékben
vámvizsgálaton átesett három gatyával meg öt színes trikóval