Cs. Nagy Ibolya

Az időtlenség lírája

Kiss Anna: másik idő

Sokféle úton közelíthetünk e kagylóhéjba, csigaházba zárt költőlélek, e másik időben bolyongó poéta, varázsszavú költőnő verseihez: megfejteni a titkait teljességükben aligha tudjuk. Amint válogatott írásainak gyűjteményes kötetén a borítóra rajzolt csigaház szimbolikus jelek sokaságát mutatja: csupa rejtély a költő is. E kövületábrázolás (Muzsnay Ákos munkája) a személyiség magába forduló zártságát éppúgy jelképezheti, mint spirálisan tekeredő ívével az élet önmagába visszatérő, „szivárványos folyamát” (Jel-folyam), végtelenségét vagy éppenséggel valami örök, valami egyetemlegesen azonos vázat, burkot, létezési formációt, melynek igazi lényegét a vázat s a házat kitöltő egyedi, egyéni tartalom mutathatja.

Hallgathatjuk tehát a versek holdig kattogó szövőszékének finom neszeit, nézhetjük e világnagy falikárpit, kozmikus falvédő képeit: úgy szőtte-öltögette őket a művész, az emberi létezés idejének meg az emlékek érzelemi-indulati rétegeinek olyan mélységeiből emelve ki a lírai élményeket, hogy a tökéletes, a teljes versre hangolódás, az olvasó és a költő valamiféle együttes, közös alámerülése nélkül e líra titkai talán még részleteikben sem fedik fel magukat előttünk. Akkor pedig a Kiss Anna-i szubjektumba ágyazott létélmények a mából kihullott (Ady) ember egzotikusan különös élményeiként tűnhetnek csak fel számunkra. Meg kell értenünk tehát a költői vallomást: az idő s a kultúrák közös mélye az otthona, s el kell fogadnunk a meghívást e virtuális világba, e másik időbe.

De Kiss Anna számára nincs külön képzelt, álmodott és való világ. Egymásra épül, egymásba ömlik minden, amihez ébren vagy a költői látomás révén köze van, köze lehet, s egyszerre él benne az időnek minden kiterjedése is: a költő tehát folyvást úton van. Így nemcsak a kultúrák közös mélyének – egyik hatalmas versélménye –, de a személyessé, konkréttá tehető sorsélményeknek, az egyembernyi időszakasznak a tájait is járja. Utóbbi – a másik meghatározó versteremtő – ugyanúgy magában foglalja a családi múlt, emlékezet, eseménytörténet időszeleteit-rétegeit, mint az emberiség története a kultúrák egymásra épülő lemezeit; s be kell lépnünk vele a személyes emlékek házába is.

Egy színteret s időt kerülünk csak el, akárcsak ő: a jelent.

A naponta megélt időt, a naponta bejárható teret: a most, az itt nem érinti meg Kiss Annát. Nincs benne-rajta a lenyomata, vagy ő nincs jelen a való világban. Csak a teste a huszadik századé: a lelke időtlenül bolyong a mitológiai hét világ, kilenc ég, a pogány néphit alsó-felső-középső világainak valamelyikében. Akárha reinkarnálódott táltos, sámán volna: mindenekelőtt a természet kultikus tájai érdeklik, a mitológiai idő: a „lét-tojás arany / köldöke” (Nagy madár), a lent és a fent, az ég és a föld, az Éganya, a Földanya, a Vízanya, a lélekfa. És bolyong a maga s elei múltjában is: szecessziósan színes, amolyan békeidősen régmúlt családi történetekben, a saját gyermekkorának tájait és élményeit felidéző emlékrétegekben, a realitás és a képzelet közös teremtményének költői matériájában.

Közelítsünk hát eddigi életművének foglalata, e válogatott kötet műveihez ezzel a meggyőződéssel: az ő „legsajátabb” hangja – ahogyan a fülszövegben vallja Kiss Anna –, látásmódja és elkötelezettsége, poézisének ismertetőjegye, a jel, amely „megkülönbözteti” őt mindenki mástól, amely tévedhetetlenül kijelöli helyét a kortárs magyar líra vonulatában: az időben, a kultúrákban járás-élés, permanens létezés képessége. Az a világértelmezési, egyben művészi adottság, amellyel a mítoszi irrealitást, alogikusságot a lét és tudat természetes realitásaként képes szemlélni, megélni, láttatni. „Emelkedett realitásként”, „életként”, amely „magában rejti saját mitikus igazságát és értelmi struktúráját” (Alekszej Loszev: A mítosz dialektikája), s amely adottság, képesség és látásmód költői személyiségének önmeghatározásában is segítségére van. Valamiképpen ez a rendkívül összetett időélmény, létérzékelés jellemzi allegorikus meséit (Illetlenek-ciklus), Az idő fejezetcímmel is hangsúlyossá tett verses életregényt, a verses jeleneteket, színműveket, dramatikus hosszúverseket, melyekben személyes, tárgyias életmozzanatokból épül a szimbolikus, a konkréton túlmutató poétikai építmény. A kötetzáró versciklus (Áttűnések) darabjai pedig mintegy az időélmény lírai záróakkordjaiként a bennünk, velünk élő „másik idő”, a lét „áttűnéseinek” lényegét fogalmazzák meg. „Lassú filmként” változik s jön velünk az idő, álomból valóságba s fordítva, „hamlet-madár” tojásai görögnek lét és nemlét között éppolyan valóságosan, mint amilyen életszerű és valóságos a természet jelenségeinek, a szélnek, a víznek, a nap- és évszakoknak egymásba tűnése, olvadása, permanenciája. Egy képvers nyitja a kötetet, egy szem-vers, s érteni véljük szimbolikus üzenetét: azt a másik időt figyeli vele s láttatja velünk Kiss Anna. S szerkezeti keretbe zárja – a könyv elején lévő kép, a vizuális érzékelés, majd a végén a szó, a filozófiai érv közötti keretbe – a létezés filmszalagját. A „lentet, a / Fentet és a Közepet, / hol születni, / meghalni kényszerülünk”; a „kétértelmű, felséges jelet”, a spirált, a szüntelen ciklikusság, a végtelenség, a születés és halál azonosságának jelképét (Jel-folyam).

Vagyis a Kiss Anna-i líra keletkező és elmúló világainak szakadatlan folyamából az „örök visszatérés” mítosza sejlik föl. Az a nálunk főképpen Mircea Eliade könyvéből (Az örök visszatérés mítosza) ismerős lételmélet, mely szerint valójában semmi új nem történik a világban, mert „minden egyes dolog ugyanazon őseredeti archetípusát ismétli. Az idő csupán arra való, hogy a dolgok megjelenhessenek és létezhessenek”. S ezen a létszemléleten alapvetően nem változtat, csupán árnyal valamit az a modern kori embert gyötrő ambivalencia, mely a könyv utolsó ciklusának verseiben az idő másfajta érzékeléséről is poétikai képet ad.

 

Kiss Anna mitologikus versszövegei – a kötet Kozmikus falvédő című első ciklusa – nem tetszenek másodlagos műélmények, kultúrélmények lenyomatainak – holott nyilvánvalóan azok, azok is –, sokkal inkább primer, szinte tapasztalati élménynek, vagyis azt mondhatjuk: a költő, személyisége minden érzékenységével, a mitologikus világkép iránti fogékonyságával, az idő végtelenségének és önmegújításának hitében-tudatában új mítoszokat teremt ezekben a versekben. Az ember, véli, olyannyira része a kozmosznak – egy „kozmikus falvédő” figurája –, hogy minden egyedisége, egyszerisége ellenére inkább otthona a végtelen, mint az evilági, emberéletnyi idő. Nem is annyira az egyediség, az egyszeriség érdekli tehát, hanem embersors és embersors azonossága, a végtelennel mért hasonlósága. Vagyis hogy az archaikus idő teremtésmítoszaival, fogalom- és képhasználatával elmondható-e, kifejezhető-e a mai ember létfilozófiája, nembeli élménye, létérzése. A Nagy madár, a Dödö dödö, az Égjáró, a Kozmikus falvédő, a Túl a sakktáblán, a Tovább, a Jel-folyam a finnugor, az ősmagyar s más népek mitológiai születés- és teremtésmítoszainak, Föld és Ég, ember és teremtő mítoszi kapcsolatának újrafogalmazásával valójában az élet és a halál örök nagy kérdéseire meg a vers teremtésének, a mű és művész születésének alkotáslélektani rejtélyeire keresi a feleletet. A Kozmikus falvédőben szálról szálra szövődik a lét ciklikus, parttalan, végenincs ábrája:

 

Alkonyodik virrad

alkonyodik virrad

eleven elevent etet

élő élőnek enni ad

[…]

fordul az ég le napja nincs

fordul alulra holdja nincs

megáll a föld az ég felett

gyökér gyökért növeszt magából

a lent a fentnek tükre lett

[…]

a volt a voltat eteti

a holt a holtnak enni ad

 

– a Tovább Nagy László-i „bagolyasszonykája”, a néphit boszorkánymadara, mezőségi, székelyföldi, nyitrai népballadák síró, társat, gyermeket, kincset vesztett Bagolyasszonkája – itt ismét egy rejtélyesen misztikus versfigura – azt kérdi: „ám én / mivégre élek”; a Jel-folyam szép zárlatában pedig az élet örök, rendületlen, meg nem állítható forgásának metaforáit sodorja-forgatja a végtelen folyam:

 

A víz csak

forgatja, őrli a

hajódongákat fává és a fát

maggá, a magot jellé,

csak fogalmaz,

mindent,

a Lentet, a

Fentet és a Közepet,

hol születni,

meghalni kényszerülünk…

 

Ez a kötetnyitó ciklus a születés, a teremtés égi pillanataival indul, s nevezhetnénk talán a Nagy madár című verset a költőember világra ébredése mitologikus megjelenítésének is. A semmi, a gyanútlanság, a tisztaság, a naivitás állapotának és pillanatának: „lét-tojás arany / köldöke voltam / mégis az égről / semmit se tudtam / arany tojásszik / pirosra pirkadt / mégis a földről / semmit se tudtam”. Az élet, a lélek otthona, forrása ez a tojás az ősmagyar mitológiában is, s Kiss Anna az eszmélés szimbólumaként használja a versben. A világ birtokbavételének szimbolikus versszövegével folytatódik a fejezet, a Dödö dödö földre, a „lenti világba” emigráló égi leánykájának, a Kalevala vas-világát is idéző „kampókezű vaslánykának”, talán a bálványhitű kor teremtményének felfedező, magányos csellengése találkozások és meglepetések, csalódások és dühös ellenszegülések kálváriás útja lesz. A leánykát az asszony követi, egy „kovaföldi asszony”, aki most, a költői énkép újabb, másik, szinte kronologikusan is azonosítható változatában, vagyis már érett felnőttségében, asszonyiságában testesül meg (Égjáró). „Egy nap kettőt” öregedve, „feneketlen éhséggel”, az élet hét „magosát”, mitológiai hét stációját bejárva, lentről fölfelé, visszafelé indulva, „minden utak végét” is látva, a halált is megismerve már. Az Égjáró „hét magasságában”, „hétágú szolgafájában” az ősi égig érő fa, a Világfa hét- (vagy másutt kilenc-) stációjú, hétegű planétamítoszai elevenednek meg, s ebbe a fenti világba, a csúcsra, ahol a teremtő lakik, nem is juthat el földi ember. A vágyakat, üzeneteket közvetítők viszik, ahogy a Jel-folyamban írja a költő: „csak a sámán / tülekszik fel az égbe”.

Hogy azután a Kozmikus falvédő asszonyembere ugyanilyen mitologikus szó- és képhasználatban mintegy filozófiává szője a tapasztalatait, az örök körforgás változtathatatlan rendjét:

 

Fordul az ég tükör magába

fordul alulra vissza újra

mered alá a haj sötétje

lobban a ruha ujja

fillérfa cseng rázkódik játszik

kinek mi híja annak látszik

játszik egészet véle minden

Uram a fonalat elrágom

én e művet késznek tekintem!

 

Metaforikus szereplíra Kiss Annáé, olyan poézis, melynek minden mitológiai figurája a lírai én egy-egy alakváltozata, a születéstől a halálig, a kezdettől a végig. A legteljesebb, legáradóbb személyesség jellemzi ezt a költészetet, a lírikus ki sem pillant a maga teremtette világból-időből, szimbólumainak feloldásához sem kínál semmiféle poétikai segédeszközt: vagy értjük és elfogadjuk ezt a mitológiai szinkretizmust, vagy elveszünk jelképeinek, archaikus szemléletének erdejében.

Heideggeri gondolat, hogy a műhöz csak a szimbólumok megértésén át vezethet út, ám a megértéshez ismerni kell a „szimbólumok és jelek történetiségét és kultúrát formáló szerepét is” (A műalkotás eredete). De hogyan is volna elvárható a mű, a vers minden befogadójától ez a mitológiai jártasság, bennfentesség, a jelek és jelzések üzeneteinek pontos ismerete, a dekódolási alkalmasság! Ám utaljunk ismét Mircea Eliade elméletére, amely szerint a szimbólum, a rítus, a mítosz a maga sajátos módján, eltérő szinteken, ám mégis kifejez a dolgok „végső valóságáról egy olyan összetett rendszert, amely összefüggő állítások sorozatából áll, és amely egyfajta metafizikát is alkot”. Tehát a pontos lefordíthatóság nélkül, a jelek szó szerinti értelmezése híján is magával sodorhatja az olvasót a rendszer metafizikus tágassága, a szemlélet alapvetően tiszta körvonalai s nem utolsósorban az a költői varázserő, amely esztétikai élménnyé alakíthatja – alakítja – most épp az örök visszatérés lételméletét.

Külön vizuális és akusztikai univerzumot teremt magának e versekkel a költő, a civilizáció által meg nem érintett természet, a mitologikus őstermészet, a természeti ember (mondhatjuk talán Cocchiarával, hogy az „örök vadember”?) imádságköltészetének, ráolvasásköltészetének, varázsszövegeinek fölidézésével, olykor mintha a sámándobok ritmusára tördelődnének a gondolatok, sorok. Versnyelve, poétikai eszköztára is archaikus, nemegyszer a közvetlen jelentés nélküli hangutánzó, hangfestő szavak titokzatossága, sejtelmessége, a magyar népköltészet rontó-bájoló mondókáinak gyakran már megfejthetetlen, ám épp titokzatosságuk miatt hatékony szókapcsolatait juttatják eszünkbe („dirr durr / elkapom / háját befalom / húsát / nem adom / csontot vetek / neked / ég apám / gebedj / meg!” – Dödö dödö). Képi világában, trópusaiban a mítoszok, mesék növényei, állatai, égitestjei, tárgyai a leggyakoribb üzenethordozók, bőven alkalmazza a számmisztika jelentéses varázsszámait (kilenc nap, kilenc ég, hétlukú orros halfej, hét üst).

Kiss Anna költészetében a születő és meghaló, ám ily módon folyvást létező és teremtő ember mítosza fogalmazódik meg. József Attila vallja, hogy a műalkotáson kívül nincs szemléleti egész. Az archaikus, a történelem előtti ember tudatában még volt: ezt a szemléleti következetességet, a létező és létezhetetlen dolgok ősi, békés, természetes egységét, a teremtés rendíthetetlen rendjében való hitet éli át és őrzi, építi magában a költő Kiss Anna is: verseiben emiatt lényegülhetnek át a kultúrélmények a lírai én legszemélyesebb tulajdonaivá.

Nem kevésbé szürrealisztikusak, szabad asszociációjúak a többnyire dialogikus verses mesék vagy mesei-mitologikus versszövegek, prózaversek sem. Éppolyan metaforikusság jellemzi e műveket is, akár az első ciklus verseit, s e lírai hangoltságú műmesékre is igaz a mesék ősállapotára utaló állítás: együtt van bennük mítosz, monda, legenda, egyszerre van bennük tudás, vallás és költészet (Nagy Olga: Barangolásaim varázslatos tájban).

A „példátlan szerelem” állandóságát, végtelen erejét, „gyötörtető” kínjait jelképezi például a Sötétpej ló szimbolikus története, a Kendersziget Orsolyája a mitológiai tengeri szörny, az életen és halálon uralkodó leviatán foglyaként éli le az életét, vagyis eteti-növeli magának, magában a minden emberi életen úr végzetet. S hogy (talán) még csak álom ez a mesében, vagy a mesei időszámítás egyszerű csodája, vagy többszörösen telített metafora, vagy épp az a mesei állapot, melyben minden lehetséges, és mindennek az ellenkezője is, amelyben minden ellentétben áll a praktikus világgal: száz év után hazatérve, fehéren, sírva, anyja mégis épp olyannak látja lányát, mint annak előtte: „veres-szép” hajúnak, ifjúnak”. Okos bagoly és Bábos Dániel, Hazug lúd és Ásító róka, madarak, karmeliták és gyertyaöntőnék meg a Kásaevők szereplői bolyonganak a varázsmesék reális-irreális színterein, múlt és jelen, létező és virtuális keveredik a mesetörténetekben, amelyekből akkor is kisejlenek a költő sorsélményeinek mozzanatai, szimbólumokba ágyazott történéselemei, ha az olvasó előtt részleteikben ismeretlenek ezek az élmények. Szó sincs tehát szabályos szerkezetű, a mesei kellékeket, eljárásokat következetesen alkalmazó, könnyen érthető műmesékről. A költő nagy vonalakban átvesz néhány tipológiai alakzatot, a maga képére és hasonlatosságára formálja, s most általuk, velük mondja el, rókákkal, ludakkal, madarakkal, egy girbegurba város lakóival mondatja el, hogy a világ, az élet sohasem lehet csak valóságos vagy csak képzelt, hanem egyszerre mindkettő: a mű pedig a valóság egy újabb, egy másik dimenziója, amelyen már rajta van a világot értelmező művész keze nyoma is.

Többosztatú az a világ is, mely az Idő címet kapott ciklus verses regényeiben, elbeszélő verseiben, hosszúverseiben feltárul: legalább annyiféle, ahányan e művekben megszólalnak, emlékeznek. A költő most többszörösen is alakot vált, s míg egyfajta családtörténet – vagy az övé, vagy másé, vagy így senkié – epizódjait mondja egy „hanyagul vázolt kronológia” szerint, egy „aprósüteménnyel álcázott nagy, családi vetítőben”, az emlékezés omlatag körvonalú képeit az „alulvilágított” filmszalag képével szimbolizálva (Szent Virgil árnyékában), maga is ide-oda hajlik, hogy alakjainak mondatait megértse s átadja. Ki is lép ebből a világból, Anyánk, Apánk, Vikol nagymama és Vikol nagypapa meg Lenor néném és Zsofa, Kristóf és Ombódi úr és a sublótról leeső Szent Virgil-szobor, egy család születéssel, halállal, befőzésekkel, virágültetéssel, szoknyavarrással, a (volt) mindennapok lassan araszoló, drámai és komikus jeleneteivel teljes életének színtereiről. S a tárgyiasított, szikár történetek meg a történetből kibeszélő, érzelmekkel fűtött hangú költő szövegrészei szikrázva sütik ki a lényeget: Kiss Anna ismét egy másik időben jár, most a személyes, empirikus emlékek olykor homályos, olykor világítóan tiszta pillanatfelvételeit keresve. A fehér damasztabroszon virító sárga körték, az égre hullámzó csíkos dunna, az ablak ládáiban sárgálló fű, „Anyánk” szegfűmagjai, egy arannyal kivert terítőcske (A kandúr és a lámpavirág), s elindul visszafelé az idő: és „a képzelet / belőlük rakja össze / az ő tűnékeny, másféle világát, / olyan szépet, / hogy megfájdul a szív”. „Éjszaka, nappal, / minden irreális, / mintha élő textileket hajtogatna egymásra valaki…” – írja másutt (Az alvadtvér színe), s a vissza-visszatérő kép: a megszőtt lét, a versbe-verssé szőtt idő, az orsót pergető, a szövőszéket kattogtató költő képe most is felbukkan (Gyöngy és madár). A Holdig a szövőszék kattogása pedig hangsúlyosan is ezt a szimbólumot teszi meg a vers lírai alaphelyzetévé. Az álom „új aspektust” ad térnek, időnek, tárgyaknak, emlékeknek, egy nyár röpködő függönyei, sértődékeny pilléi, pillangói, lepkéi (talán az ógörög lélek szó is felbukkan itt?), jázmin és rózsa illata, egy citromszelet, egy ezüstkanál fénye: apró tárgyaiban, illataiban, hangulataiban újra előtolakszik a múlt. A vers finom, pontos, tiszta képei, a lassú ritmussal haladó sorok, a hangulati rétegek közé szőtt történeti mozzanatok, az egészet befátyolozó lágyság meg a szenvtelen vagy inkább tárgyias, olykor éppenséggel ironikus elbeszélői hang, a poétikai elemek, minőségek keverése: valójában ez az esztétikai képlet jellemzi Az idő versszövegeit. „Sosem volt, lassított filmek” emléknyoma ez a költőben, egy szürreális film kockái, amott a nyár képeivel, másutt („Ó, ha meglenne a posztóm”) a hulló hóéval, melyből temetői krizantémok és holtak emléke világol ki; de mindegyikből az idő múlásának neszezését halljuk. Csupán a vers alaki jellemzői különböznek – dramatikus monológvers –, A macskaprémes hölgy beszélője, lírai alanya is áthág minden térbeli, időbeni gátat, őt is előhívja valaki a múltból, vagyis a „volt a voltat”, ő is emlékkép, egy változat, egy filmkocka, a „régi szép mohácsi gyermekkor” alakja, talán egy festmény modellje, egy festő álma, egy már ugyancsak holt festőé, teremtmény, aki azáltal létezik, hogy az idő végtelen körforgásában, az örök visszatérésben bízó költő, Kiss Anna megidézi, ezáltal életre kelti őt. Saját énképét, önportréját.

Még két, dramatikus játéknak álcázott mű egymás színterein átjáró, egymás létmódjában fel- s felbukkanó, jobbára színpadi helyzetek nélküli, monologizáló alakjai után egy „valóságosabb” Balassa-játék Lengyel szép Zsuzsannáról s az Áttűnések apró versdarabjainak, töredékeinek címekkel ugyan tagolt, ám egyetlen, központozás nélküli folyama zárja a könyvet.

S azt a világértelmezési, világszemléleti ívet, mely az idő mitológiai mélységeinek fölidézésétől jutott a „meg-meglódul / értem / tulajdon / árnyam”; a „világ nem / tükör tán a / kapun túl?”; a „lehet hogy / én haltam meg itt / vagy / álom vet / partjára” egzisztenciális létélményéig. A „világtalan terekből” „sunyítva” előtörő víz, az alvilági folyó az egyembernyi idő végességét jelzi, angyal, kígyó, alma képe kínálja, pusztán a megnevezés által, a bibliai, keresztény teremtésmítoszhoz is kapcsoló fogalmi asszociáció lehetőségét; s ez a mítosz már nem az örök visszatérés mítosza. „A kereszténység és a modern ember végleg elhagyta az archetípusok és az ismétlés paradicsomát” – írja Mircea Eliade, s Kiss Anna kötetzáró verseiben is feltűnik ez a modern kori létfélelem, ambivalens tudatkép.

Feltűnik, de csak nyomokban. Mert a „mi is vagyunk e kurva létben” szemléleti kétségbeesése mellett ugyanebben a poétikai alakzatban, ebben a mozaikokból összerakott versfüzérben mégis jobbára a világ „szakadatlan” körforgásának élményéből építi a verset. A víz, a szél, a felhők, a Hold őselemi mozdulását verseli meg, igéi célratörően kifejezőek és egyértelműek, mozgásra utalóak: változik, fut, vet, gördül, ont, nyílik, sodródik, bomlik, pereg, hullik, távolodik, neszel, zörög, csorog, fúj, lobban, nő, lódul, lélegzik, dől, tűnik, forog (illetve ezek módosult alakjai). Kiss Annát – szép szerelmi képéből vett ötlettel („nem tudok elszakadni tőled, / mert mintha minden / hajam szála a / kabátodra hurkolódott volna”) – mintha minden haja szála ama végleg eltűnt világhoz kötözné.

Talán úgy is mondhatjuk: ez a meglehetősen zárt, komoly líravilág, ez az alapvetően egyélményű, a létezés nembeli élményét vizsgáló, elemző költészet valójában hidat is emel korok és tudatállapotok közé. S miközben minden vágya, vonzalma, szemléleti alkalmassága, hite amaz archaikus világfélen marasztalná Kiss Annát, át kell élnie, átélni kénytelen e másik partra szorultak kivetettségérzetét is. Mircea Eliade kifejezésével: a „folyamatos idő” sokkját. (Kortárs Kiadó, 1999)