Csuang-ce ombudsmanja

 

 

 

 

Nagyszerű dolog olyan nézetekkel vitatkozni, melyekkel hajlandóságos különbözésben állunk. Az ilyen szóváltás nem igazán vita, inkább eszmecsere. Például Zágoni Ferenc védegyleti előadásának kiindulása gyökeresen eltér az én fölfogásomtól, következtései, javaslatai mégis a legnagyobb rokonszenvet keltik bennem. Nincs vita köztünk a tekintetben, hogy bolygónk helyzete roppant súlyos, minimum ombudsmanért kiált, s ennek a helyzetnek az egyik előidézője az, amit Zágoni „technikai neutralizmusnak” nevez. S aminek lényege, hogy „a technika önmagában sem nem jó, sem nem rossz, az emberen múlik, hogy tudását jóra vagy rosszra használja”. A gondolat gyökerét Szophoklésznél találja meg, s rámutat arra, hogy a jó választás nem egyszerűen „ismeretelméleti” kérdés, melyet fölkészültséggel és némi etikával helyesen dönthetünk el, hanem ontológiai. Azt állítja, hogy az „eszközhasználat az embernél genetikailag kódolt sajátosság […]. A cselekvést egyetlen motívum, a cél elérése irányítja, amihez képest a célra irányulás minden egyéb hatása »másodlagos«, elhanyagolható. És itt van a lényeg: e figyelmen kívül hagyás nem szubjektíve, szándékoltan valósul meg [tehát sem ésszel, sem erkölccsel nem befolyásolható? – Cz.], hanem biológiai meghatározottságaink szerint.”

Nos, a genetikailag, a cél elérése és a biológiai meghatározottságaink kifejezések azok, amik szóváltásra indítanak.

*

Buji Ferenc hívta föl a figyelmemet Csuang-ce következő történetére.

„Ce-kung, miközben a Han folyó jobb partján járt, megpillantott egy öregembert, aki veteményeskertjében dolgozott. Öntözőcsatornákat ásott, s a kúthoz menve maga merített vizet belőle, s a kezében vitte a vödröt, hogy a csatornákba öntse. Ily módon nagy fáradsággal igen csekély eredményt ért el.

Ce-kung így szólt:

– Van már egy olyan találmány, amelynek alkalmazásával egy nap alatt akár száz csatornát is tele lehet önteni. Csekély fáradsággal sokra megy vele az ember. Nem akarod azt használni?

A kertész fölegyenesedett.

– Mi volna az?

– Egy afféle emelő, fából – felelte Ce-kung –, amely hátul nehéz, elöl pedig könnyű. Ezzel sokkal gyorsabban lehet vizet meríteni, és annyit, hogy csak úgy ömlik. Úgy hívják, hogy gémeskút.

Bosszúság futott át az öreg arcvonásain, majd nevetve válaszolt.

– Én úgy hallottam az én mesteremtől, hogy az ilyesféle ügyes találmányokban furfang és mesterkedés van. Ahol pedig furfang és mesterkedés van, ott a szellem az agyafúrtságban merül ki. De ha valakiben ilyen elcsökevényesedett szellem él, annak tiszta egyszerűsége odavan. Ha pedig valakiből kivész a tiszta egyszerűség, annak ingatag lesz a lelkivilága, és az ingatag lelkivilággal nem fér meg a Tao. Nem mintha nem ismerném az efféle dolgokat, de szégyelleném alkalmazni őket.” (Csuang-ce bölcsessége)

*

Az öreg kertész kulcsszavai: furfang, mesterkedés, elcsökevényesedett szellem, a tiszta egyszerűség elvesztése, ingatag lelkivilág. Nézzünk körül, kérdezzük meg magunkat: igazolódódott-e a kertész sejtése? Ki ne olvasott volna olyasféle reklámszöveget, amely számítógépes könyvelést, kódolást, párválasztást és miegyebet kínál? Nem furfang és mesterkedése-e a számítógépre való hivatkozás? A szó ugye napnál világosabb, hogy varázsige, megbabonázza az érdeklődőket, az objektivitás, a csalhatatlanság isteni fényével kápráztatja őket. Lehet-e varázsigékkel ráolvasni másutt, mint a szellemi elcsökevényesedés állapotában, a tiszta egyszerűség elvesztése után, az ingatag lelkivilágúak körében?

*

Csuang-ce kertészének gondja azóta is fölmerült sokakban. Például a hippik vagy ötven éve láttak át a technikai neutralizmus – vagy más néven: a pragmatista filozófiák – szitáján, és kivonultak a fogyasztói társadalomból. Mindenféle elhagyott helyeken alapítottak kommunákat, ahol egyszerűségben, tisztaságban, furfang és mesterkedés nélkül próbáltak élni. Nem véletlenül hatottak sokukra a keleti vallások eszméi. Gazdaságkorból azonban nem sikerült kilépniök, mert munka nélkül rászorultak a megvetett társadalom hulladékaira, és a kábítószerre is, mint mesterkedésre és a szellem elcsökevényesítőjére.

A hippik elődei, az Amerikában élő amisek régi német bevándorlók leszármazottai. Ők már kétszáz éve, a gazdaságkori fordulat tájékán elutasították a modern civilizációt és a technika önállósult fejlődését. Filmeknek hálás színfoltjai festői, tizennyolcadik századi viseletükben, szekereikkel. Ám a szekér is gép, akárcsak az eke meg a lábítós varrógép. Sőt, a kőbalta, s nemkülönben Csuang-.ce kertészének vödre. Ha szigorúan vesszük, valamennyi eszközünk valamilyen masina. Mind furfang és mesterkedés, hogy valamiképpen megtoldjuk, kiegészítsük magunkat.

Nyilvánvaló, hogy nem lehetünk meg eszközök nélkül. A kérdés az, hogyha már elindultunk a szerszámkészítés útján, akkor hol van az a határ, ahol meg kell állnunk. Egyáltalán, létezik-e ilyen határ? Hol és mikor esünk saját furfangunk vermébe, ahol már annyira elcsökevényesedik a szellemünk, hogy nem vesszük észre: gépeink fogságába estünk!

*

Gépként működik a város, a lakóház, a demokrácia, a világgazdaság, a pénz. A gép a legfontosabb státusszimbólum – autótól a bunkofonig –, állítólag azért, mert időmegtakarító készülék, noha aki utánaszámol, kiderítheti, hogy az általa megtakarított idő töredéke a beszerzésére-ápolására fordított munkaidőnek.

Az emberi lelket is úgy fogják föl, mint valami szerkezetet; leválasztva a teljességről. Ugyebár mindenkinek van Ödipusz-komplexusa és hozzá meg egyéb lelkifurdalásaihoz kapcsolódó elfojtása. A komplexus itt bemegy, a pszichiáter ott kiveszi. Az asszisztensnél tetszik fizetni. Ugyanerre a rugóra járnak a mai amerikai regények és filmek: aki már látott kettőt, az tudja, hogy a következő húszezerben hol bukkan föl az apakomplexus. Természetesen a globalizált epigonok is erre a kaptafára fércelik összeszarkázott mondataikat. A zene a legtisztább ügy: a diszkó-dumdumot gépek találják ki, gépek masinálják, gépek élvezik.

Ki ne tudná úgy, hogy a gép van miértünk? Hanem melyikünk alkalmazkodik a másikhoz? Naná, hogy mi az eszközökhöz. Azok az emberek és csoportok kerülnek a csúcsra, akik jobban érzik és értik a technika működését. Olybá tűnik előttünk, hogy nincs is más választás, hiszen a bolygót átfogó nagy rendszerek – a közlekedés, a világpiac, az ENSZ, a GATT, a WTO, az informálás, a pénz és az ő forgalma, és így tovább – mind gépeken keresztül működnek. Maga a globalizáció is egyetlen gigantikus masina.

Molnár Tamás írja: „Általában a gépekkel és az élet elgépiesítésével kapcsolatos balsejtelmek – ahogy a költők rossz előérzete Pascal, Goethe, Baudelaire, Henry Adams és mások tanúsága szerint határozott balsejtelemben öltött testet – a XIX. század folyamán egyre erősödtek, amikor az embernek a technika fölötti uralmát a technikának az ember fölötti uralma váltotta föl. […]  A technika nem bábáskodik többé az új értékek születésénél, hanem maga nemzi, sőt szüli őket. Bátran állíthatjuk, hogy az életterünket elhódító technika megszűnik értékközömbös lenni, és az értékek meghatározó forrásává válik. […] Vajon a technika csupán a homo faber eszközeinek körében tapasztalható jelenség-e, avagy képes történelmünket pre- és poszttechnikai korszakokra osztva, véget vetni a politikának?” (Századvégi napló)

*

Mielőtt messzebbre kanyarodnánk, szögezzük le kétségünket az eszközhasználat „genetikus” – itt: kivédhetetlen – mivoltáról. Masináink immár nem belőlünk, hanem önmagukból erednek, sőt, ők váltak „értékek meghatározó forrásává”, bennünket pedig saját működésük segédeivé fokoznak le. A „kivédhetetlenség” nem belőlünk ered, hanem a gólemmé vált civilizációgépből. Értelemszerű, hogy ez a technika – ha egyáltalán tekintettel bír lenni bármire – ökológiai, morális és hasonló szempontokat nem ismerhet. Jól mutatja ezt például az oktatásgép szelekciós rendszere: az bizony a technika érdekei szerint válogat tantárgyak és tanulók között. Nem napról napra szorítja ki a csak embernek való tudást, jelesül a művészeti tárgyakat, a hit- és erkölcstant stb., s dobja félre a csak embernek alkalmas diákokat? A művészeket, a szemlélődőket, az egyszerűeket, a szilárd lelkűeket, a furmány és mesterkedés nélkülieket. Mert szerencsére bőven akadnak ilyenek, miként Csuang-ce kertésze is létezik, több mint két és fél ezer éve él az említett genetikus meghatározottság nélkül…

*

Talán azért, mert az embernek mások a genetikus meghatározottságai. Hogy jobban értsük, térjünk a második vitapontunkra, arra, hogy az ember intencionális lény, célra irányultan él és cselekszik. Ez bizonyára így van, hanem az a kérdés, hogy mi a cél. Csuang-ce kertésze egyáltalán nem arra törekedett, amire Zágoni ősembere, aki mindössze banánt akart szerezni. Ez az ősember, így mindössze állat volt, és az is maradt, amíg csak a banán után ácsingózott. Olcsó szellemeskedés volna kijelenteni, hogy szellemi színvonala tökéletesen azonos a gazdaságkori barbiéval, aki ma uralkodik, s aki az ökológiai és egyéb válságokat előidézte. A barbi legföljebb csak gondolja magáról, hogy a majomtól származik: talán tudatlanságból, talán a korszellem miatt, talán hogy felelősségét elhárítsa.

Csuang-ce kertésze szellemi programot valósít meg a tiszta egyszerűségben, a furfang nélküli életben, a Tao keresésében. Európai – keresztény, óegyiptomi, mohamedán stb. – fölfogás szerint üdvprogramra törekszik. Célja a Tao, a mi szavunkkal a menny, módszere a művelés: a világgal harmóniában lenni, az anyagot megszentelni, fölemelni. Ő a répáját nem azért öntözte – Hamvas Béla megállapítása szerint –, hogy bővebben teremjen, hanem hogy a répa jobban érezze magát a földben. És a répa jól-léte megteremti fogyasztójának is tiszta egyszerűségét, jól-létét.

Ebben az kultusz–kultúra egységben élt az emberiség az összes korábbi korszakában, a különféle rítusokat gyakorló vallási társadalmakban. Mondani sem kell, hogy bűnök, eltévelyedések és ezernyi gazság tengerében, de mégsem azzal az állati színvonalú célsorral, hogy neki csupán ennie kell, laknia kell, szaporodnia kell. A Bertrand Russell szavával hatalomfilozófiáknak nevezett elméleteket, a szolipszizmust, a pragmatizmust és a többit természetesen ismerte, sokan gyakorolták is, de az élet alapprogramja abból indult ki, hogy az ember minőségileg több az állatnál. Lelke van, és célja ennek a léleknek a fönntartása itt a földön és az örökkévalóságban. Ez alapozta meg szolidaritását, szeretetét társai iránt, gazdai helyzetét-felelősségét a Teremtésben.

*

A vallási korszak embere tehát gazdag, árnyalt, bár gyakran megingó érték- és célrendszerben élt. A XVIII. században megkezdődött gazdaságkori fordulat ezt megszüntette és lerombolta. Kultúránként, országonként, sőt személyenként különböző időpontokban és eredménnyel. Polányi Károly írja A nagy átalakulás című könyvében: „A társadalom a piac függelékeként működik. Ahelyett, hogy a gazdaság lenne beágyazva a társadalmi viszonyokba, a társadalom van beágyazva a gazdasági rendszerbe. A gazdasági tényező minden más eredményt kizár.[…] Korábban elvben sem létezett olyan társadalom, amelyet a piac irányított volna; a gazdasági rendszer nem-gazdasági indítékok alapján működött.”

Gazdaságkor a szellemi célokat és törekvéséket kiiktatta, más szóval az áldozat irányát megfordította, a gondolkodás rendszerében egybetartozókat szétválasztotta, a massmedia révén a valóságot leváltotta, s olyan embert nevelt, aki mindezt elfogadja. Az egybetartozók szétválasztásának őrültségére egyetlen példa tisztelt vitapartneremtől: a tulajdonosok-politikusok nyereségérdekeltsége elvált és szembefordult azzal, hogy ők egyúttal földlakók, gyermekeket, unokákat nevelnek, akik elől elélik, elemésztik a Föld javait. Ugyancsak Russell írja: „Az őrület sikere az irodalomban, a filozófiában, a politikában egyik sajátossága századunknak.” Hozzátehetjük: az egész korszaknak.

Természetesen mondhatja valaki, hogy mindez hit kérdése, ki ebben hisz, ki abban, és így tovább. Egyet ne feledjünk. Ontológiai – Zágoni Miklós szerint: biológiai – meghatározottságunk nem hit kérdése. Vagy van lelkünk, vagy nincs, függetlenül attól, hogy hiszünk-e benne, vagy sem. Ha a macska azt hiszi, hogy neki kopoltyúja van, akkor megadja az árát. Nos, ha van lelkünk, akkor ehhez az ontológiai meghatározottsághoz teljesen más célrendszer tartozik, mint ha nincs. Utóbbi esetben minőségileg nem különbözhetünk az állattól, s céljaink sem lehetnek másmilyenek, magasabbra tekintők, mint a majomé vagy a hangyáé. Akkor aligha van értelme arra gondolni, hogy a következő nemzedékeknek megóvjuk a tiszta vizet, a jó levegőt, s eltegyünk nekik egy kis kőolajat. Akkor kergetnünk kell a korlátlan növekedés ábrándját – átkeresztelve olykor fönntarthatónak –, miért is járnánk el másképp, hisz ebben az egyetlen életben kell fölhabzsolnunk a lehető legtöbb élvezetet magunknak.

*

A szellemi elcsökevényesedés állapotában, a tiszta egyszerűség elvesztése után, az ingatag lelkivilágúak körében, ahol a furfang uralkodik, lehet-e más eljárást alkalmazni, mint furfangot? Jogi ravaszságot szembeszegezni a mohósággal. Ombudsmant, aki figyel, szót emel, lecsap, intézkedik.

Jobbat nem mondhatok. Kell az ombudsman.

Nálánál már csak az lenne jobb, ha szellemi elcsökevényesedésünk megállna. Ha a száradó gallyakon virágok lobbannának föl, ha a furfang kimenne a divatból, a tiszta egyszerűség visszatérne.

 

Czakó Gábor