„Magyarul nem szabad írni!”

I.

A szikár, féllábú férfit a BBC televízió esti híradójában láttam először. Bugyuta újságírónő igyekezett interjút készíteni vele orosz tolmács segítségével. Ha angolul írnék, most azt mondanám: „pókerarccal” hallgatta a kérdéseket, ami azt jelentené, hogy arcizmai mozdulatlanok, és a szeme sem rezdül, nem lehet tudni, milyen lapot osztottak neki, azaz magyarul: nem küld a világnak audiovizuális üzeneteket, tökéletesen ura az érzelmeinek, nem hajlandó megosztani senkivel sem. Volt ideje gyakorolni a pókerarcot, több mint félszáz esztendő állt rendelkezésére.

Talán másnap a Times is foglalkozott az esettel, sőt vezércikkben kommentálta. De nem csak a Times, az egész világsajtót bejárta, igazi „sztori” volt, ehhez hasonló szenzációt csak az jelentett, amikor húsz vagy harminc évvel a háború befejezése után a Fülöp-szigeteki dzsungelben japán katonákat találtak, természetesen egyenként, akik képesek voltak megőrizni rejtekhelyüket s ezáltal az életüket. Nem tudták, hogy a háború véget ért. A féllábú, szikár arcú férfiról a nyugati sajtónak elsősorban az jutott eszébe, hogy „hát akkor hol van Wallenberg?” Bevallom, nekem nem ez jutott eszembe. Hanem az, amit az interjú során orosz kezelőorvosa mondott, mintegy magyarázatként: „Aki az orosz pszichiátriai kezelést ötvenhárom évig kibírta, azt igen szívós szervezettel áldotta meg a sors.”

A magyar médiában is hamar kiderültek a részletek; először is szakemberek utaztak ki megvizsgálni a féllábút (a nevét, mármint az újságokban közzétett nevét azért nem említem, mert kiderült, hogy nem ez a neve), s azon morfondíroztak, hogy hogyan biztosítsanak neki hazai kezelést, hiszen az illetőnek nincs taj-száma. Ez az akadály időközben elhárult, s a féllábúnak, hogy ne mondjak béna hadfit, nem kellett utólag befizetnie 1945-ig visszamenőleg a tb-járulékot. Mert szerfölött gyanús egyén volt, hiszen lehet, hogy nem is magyar, Csehszlovákiában születhetett ugyanis, illetve Ukrajnában. (A kis okos újságírónő nem volt tudatában, hogy amit ő Ukrajnának gondol, tehát Kárpátalja, akkor még Csehszlovákia területét képezte.)

Noha minden tv-adást megnéztem, és több újságot is átböngésztem, nagyon nehéz bármit is kideríteni a szikárarcúról. Veér András irgalmas szívűnek bizonyult főorvosi minőségben, nem írt elő rigorózus rehabilitációt, csupán az aggasztotta, hogy az ötvenhárom évig kezelt betegnek egy kissé magas a vérnyomása. Beszélgetett is páciensével, aki aránylag nehezen szocializál. Habár emlékeiről már beszélt a tudós főorvosnak, ő csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy két spontán megnyilatkozása volt az exhadifogolynak. Mikor arra kérték, hogy írjon, kijelentette: „magyarul nem szabad írni!” A másik kijelentés: „meleg víz!”

Ebben a két kijelentésben benne van a sorsa. Hiába igyekeztem liberális elánnal distancírozni magam azzal, hogy „féllábúnak” neveztem fentebb, meg „béna hadfinak”. Nem megy. Ízlelgetem a szavakat: „meleg víz”. Milyen szép kifejezés, mily melegség árad az ajakzárral képzett zöngés hangból: meghitt, mindenség, múlt, miért, és mily férfiasan végződik az a zöngés párjában: víz, tűz, kéz, néz. MELEG VÍZ. Nem langyos, nem forró, nem áporodott, nem jeges, nem poshadt, nem hideg. Egyszerűen meleg víz. A nyugati civilizációban a kényelem első számú fokmérője: kinyitom a csapot, és abból árad vagy csobog vagy csepeg vagy ömlik vagy kibuggyan a meleg víz. Nincs ebben semmi különös, csak annak, aki majdnem egész felnőtt életében nélkülözni kényszerült, sok más mindennel együtt.

De hát pszichiátriai kezelés alatt állt. Nem kell ellátogatnunk Tatárisztánba vagy Tatáriába, hogy megismerjük életkörülményeit, hiszen a Csehov által leírt állapotok nemigen változhattak: „A kerítés felfelé meredező éles szögeivel… azt a különös, nyomasztó, elárvult, elátkozott hangulatot árasztja, amely nálunk Oroszországban csupán kórház- és börtönépületek sajátja… A fal… mocskos-világoskék színű, a mennyezet olyan füstös, mint a szénégető viskóé; látszik, hogy télen füstöl a kályha, és széngázszagot áraszt. Az ablakokat belülről vasrács csúfítja el. A padló szürke, szemetes. A levegőben savanyú káposzta, kormos lámpakanóc, poloska és ammóniák bűze elegyedik, és ez a bűz, az első pillanatban, azt az érzést kelti a belépőben, hogy vadállatok ketrecébe jutott.” (A 6-os számú kórterem) Csehov 1892-ben írta az idézett sorokat. Távol Moszkvától, az isten háta mögött száz év nem nagy idő. Az ötvenhárom évig kezelt magyar hadifogoly ott-tartózkodása alatt esetleg bevezették a villanyt, de abban biztos vagyok, hogy az áramszolgáltatás nem lehetett zavartalan, s ilyenkor mégiscsak Csehovnak volt igaza.

Fontos adatot tehetek hozzá Csehov leírásához: „Magyarul nem szabad írni.” Miért? Mert megtiltották. Miért tiltották meg? Mert akkor ez a félbolond esetleg levelet írna, hogy itt és itt van, s tegyenek érte valamit! Hiszen jogtalanul tartják itt, a hadifoglyokat a genfi konvenció értelmében 1947 táján szabadon engedték, mert szabadon kellett engedni őket. De hát a mi hadifoglyunk esetleg hepciáskodott, és gyorsan bedugták a bolondokházába, és ott felejtették. Mert a mi magyarunk karakán, keménykötésű fickó lehetett: akkor ő meg nem beszél oroszul. Talán ez tartotta életben. A dac. A passzív rezisztencia. Ez volt az a kis lelki motyó, amit a sajátjának mondhatott. Elzárkózott, befelé fordult, a Szabó Lőrinc emlegette „benső végtelenbe”.

II.

A magyar sajtó elég sokat idétlenkedett a szerencsétlen, inkább mégis azt mondanám: sorstalan emberen. A főidétlenkedőt Majláth Mikes Lászlónak hívják, kinek Vitriol rovatát időnként olvasom a Magyar Hírlapban. Nem mondanám, hogy mindig remekel, de azért időnként alaposan eltalálja szarva közt a tőgyét. Mint most is. (A félreértések elkerülése végett ismételten kijelentem, hogy Majláth Mikes Lászlót főidétlenkedőnek neveztem fentebb, s ha ez szükségesnek mutatkozik, kijelentem közjegyző előtt is, két tanú által hitelesítve, nehogy megint szegény Pomogáts Bélát pereljék.)

Tekintetes Törvényszék! A polgári perrendtartás értelmében először is tisztázzuk, mit értek idétlenkedésen. A rossz ízű viccet. Ha azon nevetgélek, hogy az ifjabb Masaryk összecsinálta magát, amikor defenesztrálták. (Ez a szakkifejezés. Magyarul: kidobták az ablakon.) Vagy ha azon élcelődnék, hogy Déry Tibornak öregkorában gyakran elcseppent az orra, és ezt nem vette észre.

Nomármost. Tegyük vizsgálat tárgyává (a rövidség kedvéért) MML idétlenkedéseit. A fentebb említett írásműnek A francia fogoly címet adta (MH, 2000. augusztus 11.), hogy a mi hadifoglyunk esetével kapcsolatban elsüthesse idétlen poénját, mely szerint „a szmolenszki elmeosztályon megtalálták az utolsó francia hadifoglyot, aki még 1812-ben esett fogságba… onnan gondolják, hogy francia”, mert „úgy mutatkozik be az adjunktus úrnak: én vagyok Bonaparte Napóleon!” Jó, hogy felkiáltójelet tett a slusszpoén után, mert akkor nem tudnám, hogy nem lehet az igazi Napóleon, aki ugyebár Szent Ilonát nyomta egy ideig, s tudjuk! igen – tudjuk! –, hogy meghótta magát. Mi ehhez képest ötvenhárom év?

Tekintetes Törvényszék! Ezért az idétlenkedésért javaslom, ítélje MML-t arra, hogy egy hétig minden reggel mosakodjék hideg vízben derékig, és utána olvassa el egy Pilinszky nevű költőnek A francia fogoly című versét.

A második idétlenkedése pedig az, hogy műfelháborodik azon, hogy dédnagyapját, akit a gorlicei áttörésnél láttak utoljára, Kun Béla, illetve Rákosi nem hozta haza, de majd a Veér András igen! A tudományos igazság kedvéért megadom forrását. MML Karinthynál olvasott Gorlicéről. Tekintetes Törvényszék! Büntetésként javaslom, hogy MML-t arra ítéljék, hogy addig olvassa Karinthyt, amíg meg nem találja a gorlicei áttörést (többször is előfordul), s csak utána engedjék meg, hogy elmenjen megkeresni a „dédpapit” (MML szava). (Felőlem Veér András helyett Török Mónikát is magával viheti.)

A legnagyobb idétlensége pedig az, hogy a hadifogoly „ötvenhárom év alatt nem volt hajlandó megszólalni oroszul. Lehet persze, hogy nem dacból, nem nemzeti öntudatból, egyszerűen nincs nyelvérzéke.” A jóból is megárt a sok. Tekintetes Törvényszék! Humanitárius okból az a kérésem, hogy MML-t ne küldjék ki terepmunkára Kutyelnyicsbe, mert esetleg megtanul oroszul, becslésem szerint öt-tíz év alatt. Távolléte alatt ki fogja vitriolba mártani (no nem azt!) a tollát, a Magyar Hírlap hasábjain?

A magyar társadalom nagy része szerencsére nem majláthmikeslászlókból áll. Bizonyítja ezt az ajándéközön, amit a volt hadifogolynak küldenek. Bizonyítja ezt, hogy magáncég állta a hazaszállítás költségeit (szőrösszívű, kapitalista). Az angol sajtó sem élcelődött, sőt azt is tudták ott, a ködös Albionban, hogy Sárospatakot emlegette (így, accent acute-tal!). Abból pedig Rákosinak sem sikerült Szabolcs-Szatmár megyei falut csinálni, mint egyes tévériportereknek sikerült, hiába szántották fel az angol internátus teniszpályáit. Viszont ott volt Zemplén megyében kiegészítő parancsnokság, ahol soroztak.

Az igazsághoz tartozik, hogy volt még egy ilyen hosszú lejáratú hadifogoly, bizonyos Rudolf Hess, Hitler jobbkeze, akinek a Mein Kampfot diktálta, és aki rejtélyes körülmények közt bekövetkezett haláláig (1987-ben) negyvenhat évet töltött fogházban. Igaz, az elegáns Spandauban, s neki nemcsak szabad volt németül írnia, de látogatókat is fogadhatott havonta.

A mi hadifoglyunkkal pedig reménykedjünk, hogy talán még sikerül neki összetalálkozni egyívásúakkal egy ultipartihoz, ahol szilvórium mellett bemondhatja egyszer majd a negyven-száz-piros ultimót, hiszen eddigi életében csak betlire játszhatott.

Czigány Lóránt