GÉCZI JÁNOS

Géczi János

Tiltott Ábrázolások Könyve

(részlet)

(Az éden)

Meghitt beszélgetésbe keveredett a fülemülékkel, elvegyült a kert rózsaillatával, mégis, mintha megromlott volna az idő, szüntelenül azt kérdezte:

– Hol van a gyűrű?

A gyűrűjét kereste mindenkinél és mindenkor, mert emlékezett, hogy azzal jegyezte meg kedvesét, a gyűrűjét arra húzta, akit szeretett, akár hevesen, akár csak nagyon, akár kevésbé, s akár éveken át, akár annyi idő alatt, amíg teste felől elhúzódott a férfi teste, s a felhő árnyékának adta át a helyét az árpával érő körtefa árnyéka. Csupán annyiban lehetett bizonyos, valamikor tavasztáj végével ajándékozta el a peremén dudorokkal díszített, sárgarigó-karátos aranygyűrűjét, amikor Szászországban megáradtak a fürge és jeges vizű patakok, Moldvában, avagy a Balkánon hatalmas, öldöklésbe torkolló felkelések támadtak, s a Földközi-tenger partján a bozótosban körmeit sárgította a hegyes láng, hogy végül vörös agyaraival habzsolja fel a kiszikkadó vidék erdeit, Budán pedig kisemmizett zsidókat vertek mint a boszorkányos szélvészek szándékos okozóit. Tavasz végével estek meg vele a legborzasztóbb képtelen dolgok: a természete elé állt egy régebbi természet, mint a nyíló pipacsok, úgy kezdte a csókokat rabolni, s mint a kutyák, úgy kezdte fölhajtani a saját üzekedését. Aminek aztán az lesz a vége, hogy puszta kezével húzza rá szeretőjére a saját gyűrűjét, hogy év múltán, ha izzani kezd az arany, és szorítja a viselőjét, visszafusson az hozzá, segítségért, vegye le róla a rabjegyet, s neki ne kelljen sokáig várakozni, keresgélni. Hitte, van olyan szótár, amelynek lapjaiba ha beleszúr egy – kicsi vagy terjedelmes – szócikkelyt, mert valaha ő fogalmazta meg, vissza is hozza számára a könyvet. De sosem hozta vissza egyik szeretőjét sem a gyűrű. Hiszen olyan nehéz súlyú volt az, olyan fájdalmas a viselése, hogy a kóbor peregrinus diákok inkább Padovába vitték vagy Montpellier-be, hogy árán hónapos lakhatást vegyenek, s elkezdjék hallgatni a stúdium generálét, kiképeztessék magukat orvosnak, jogásznak avagy klerikusnak, Bácskában pedig mélyen a föld alá temették, de ha kiáradt, mindig megtalálta a Tisza, és átadta a Dunának, a szír iniciáléfestők sem tudták korongnyi lapkákká hengerelni, hogy aranyfátyolnak ragasszák a festett emberalakocskák hátterébe: az aranygyűrű minden évben meszszi földre vándorolt, hol háromárbocos hajóval, hol karavellával, hol kecses ívű repülőszárnyon, hol pirospozsgás mesteremberek lábán, hol hallgatás köpenyébe burkolódzó tudósok szekerein. S neki, a gyönge szárú liliomnak, hajlongó tubarózsának, harmatos szegfűnek, büszke margarétának kellett érte menni, neki, s a hetedhét határt aprólékosan átkutatni, megforgatni a borostyánleveleket, hátha gyűrűnyom ragadt a hátlapjukra, belenézni a kővé fagyott csigák tengerfényű kanyarulataiba, a koszos ruhájú, pállott szavú szolgák közt tudakolózni a gazdaurak ilyen-olyan fehérneműje után, lábnyomról lábnyomra végigkutatni a kiterjedt Európát, egészen addig, amíg szíve helyén a semmi idegen anyaga veri a ritmust, s fel nem ébred egy olyan fogadóban, ahol a véreres szemű, drabális testű, nagy mellű vendéglősné éjszakánként dalra fakad. Kereste a széltől formázott sziklák között Karintiában, megfordította a mudejár csemperakók fején a piros turbánt, a császári szolgálatba állt jezsuiták reggeli vizeletére rutafű nedvét csepegtette, olyan aggályosan tett tűvé mindent, olyan aprólékosan vizsgált meg minden félreeső szicíliai lakóbarlangot, cigányputrit és folyó menti kastélyt, hogy el sem akarta hinni: nem találja elbitangolt kincsét.

A gyűrű pedig nem veszett el. A gyűrű mindig megvan.

Annál, akit évente elhagyott, és évente zavart bele a világba.

A világot kellene keresnie, az az ő hűtelen szeretője! Azon ragyogott, mint a mindenség sárga közepe, a gyűrű, fényesedett a fehér lenvásznak dörzsölésétől, kopott az ütemes, kitartó mozdulatoktól, s aludt a végtelen, meleg, párás és szerelemszagú sötétben.

A gyűrű helyett mindig újabb gyűrű kerül, pontos másolat, amelyről, bár maga készítette el, mindenkor azt hihette és állíthatta, az eredeti, s amely – utóbb – elődjéhez hasonlóan elveszett: vagy talán belehullt az édes illatú, kéjes jajgatású, selymes ölelésű semmibe. A semmi! A semmi, amely az ő szívét is megzakatoltatta némelykor, és számos alkalommal nyugtalan, végenincs keresgélésbe hajszolta bele.

Ahogy a gyűrű megromlott az alakváltogatásban, az ő szíve is a sok szenvedelmes szerelemben. Hát hogyne romlott volna el maga az emberi történelmet hangtalanul elviselő idő is, az idő, amelynek zugaiban talizmánok – csontkocka, Szent Jeromos foga, keresztes lovagok tengeri sókristálya, egy betű Paracelsus kódexéből, a mészárszék tuskójának faforgácsa – zörögnek, pénzek gurulnak, s a rontó tekintetet magához ragadó, a gonoszt magukba fagyasztó jadekövek. Az idő meg-megrázta magát, ilyenkor balladák ritmusát zörögték benne a kincsek, zöld völgyeket, a Képes Krónika iniciáléinak lovai robogását, a legutolsó napot, amelyet magába foglalt az olvasó éjszakája, álmos boroskupát és pogány istenek dominólapjait. Mindig s mindenkinek ugyanaz a zenei ütem pergett belőle elő, ahányat lépett, annyiszor, ahányat pördült, ugyanannyit – jaj volt annak a férfinak, aki megkapta a gyűrűt, tagjáról soha le nem húzhatta, el nem veszthette, át nem adhatta, el nem ajándékozhatta. A gyűrűvé lett az élete, s gyűrűvé kerekedett maga is.

A gyűrű asszonya mégsem mondhatta:

– Milyen egyforma minden!

Mert nem egyforma. Ahány regény, annyiféle történet. A Duna, ez a délkeletbe szaladó folyam hiába indul mindegyikben a Fekete-erdőben, még ha azonos is a különböző lapokon a neve, sohasem szelte ketté ugyanazokat a városokat – Bécset, Pozsonyt, Budapestet, Belgrádot –, nem ugyanazokat az úszó szigeteket lebegtette vízhúsú hátán, nincs bennük két azonos arc, amelyet ugyanúgy simogattak a fűz barkás kesztyűi, miként a folyók kék halálai sem voltak ugyanazok a beléjük halóknak. S végül, jóval a Vaskapu után, a szétiszaposodott deltát követően nem ugyanabba a tengerbe futott a folyó, mert hol vizákat, hol pedig nyelvhalakat ringatott, vadkacsáknak adott otthont, avagy pólingoknak, egyszer lipovánul beszéltek a halászai, máskor darabos bolgár módra, csupán a vak tekintet látta, a süket fül hallotta, a néma nyelv szólította ugyanúgy.

A gyűrű asszonya ezért sopánkodott azon, hogy elvirágzanak a rózsák! A rózsákat – a sok-sok szálú bokrost, az évente csak egyszer vagy a folyamatosan virítót, a sárga, piros, fehér, a szirom külső és belső oldalán más-más színben tündökölő, a szív, a tányér, a káposztafejecske és süveg alakú rózsákat – ugyanis nem tudta pontosan megnevezni, ahogyan a képnek sem lehet neve, amely a tükörben fölrémlik, csak a tükörnek és csak a tükrözésnek.

A rózsák szépek voltak, a rózsa neve – a rózsa nevei – már nem volt se színes, se illatos, se kedves.

Pedig olyan asszony volt, takaros, akinek léptei nyomán is források fakadtak, nem csak az ölében, nem csak a szavaiban. Neki bánat nem jutott, hiszen aki örök életet kapott, nem ismerkedett meg a hűséges szenvedéssel: a baj, a rontás, a sírás, a fájdalom csak a halandók sajátja. Úgy érkezett Veszprémbe, mint akinek mindegy, hova is megy, hol születik meg ismét, s úgy ment el, mint akinek az is mindegy, mit hagy maga után: fölégett várost vagy sívó pusztaságot. S amikor betoppant egyetlen batyujával, amelyet lehúzott a gyűrű emléke, frissen lépdelt, bekószálta a hét dombot ellepő, nádfedeles házak sok közét – az utcák délnek, a nyomorúságos épületek északnak tartottak –, s amikor rátalált a Szerelem-szigeten a csermely nagykanyarjának néhány ölnyi, de zsírosan fénylő földjére, amelyre délutánonként – tavasszal, nyáron, ősszel és télen – a Benedek-hegy árnyéka vetült (ő pedig ilyenkor a korai ebédet követő fertály órácskát, amelybe belegömbölyödött, mindenkor felajánlotta az álom istennőjének, tehát igényelte a muskotályos peremű félhomályt), szeszélyesen fölkacagott, mert megtalálta a boldogságát. Nem tudott – nem volt képes! – betelni az örömmel: sárga hagymákkal ültette tele a hegy meredek oldalát, a görög apácáktól kis levelű, szürkéslila szirmú, bódító odorú orgonabokrot kért és ültetett a szirt alá, cigánymeggysövények kora tavaszi virághabzásában akart gyönyörködni, poszméhek dongását hallani, szenderek röptében gyönyörködni. Leander is került, s muskátli, zsálya, tulipán, árvácska, borzas kata, margitvirág és pettyegetett tüdőfű. Poszáták és kékcinegék, ökörszem és vörösbegyek, aranymálinkó, szajkó, feketerigó, kármin pirók, telente pedig csonttollúak, mezei és házi verebek, csókák s a múlt recsegő hangján kiabáló vetési varjak. Kiskertjére, gyümölcsösére, zöldségeságyásaira, hogy a termékekből vásároljanak, lejártak a kanonokpalotákból, sváb menyecskék válogattak a dús salátafejek, hars póréhagymák, gyöngyös bőrű kelkáposzták, meleg vizek ízét magába gyűjtött paradicsomok és méregerős macskapöcse paprikák között, hogy végül hosszú ujjú, bordó padlizsánokat, légazdag almákat és körtéket, mézhúsú szilvákat is vásároljanak. Elnézte, hogyan járult elébe a város apraja és nagyja, s hogy emlékezzen a látogatóira, mindegyikben megfordított – észre sem vették – egy kéztőcsontot, ujjpercet, higygyék, nagy munkában fáradtak ki, nagy utat tettek meg, ide, hozzá, s az az érték, amelyhez jutottak, nagy, már-már megfizethetetlen és ismét megszerezhetetlen.

A gyapjútakácsok – akiket, amióta a városba telepedtek, minden században másként neveztek, a tizenhetedikben gyapjúműveseknek, a tizennyolcadikban posztókészítőknek, a tizenkilencedikben szűrvégszövők a nevük, s a huszadikban szűrcsapók, holott nem végeztek egyebet, mint ugyanazt a gyapjúművelést – és egyéb kézművesek szögében találta meg otthonát, a házfala színe is olyan volt, mint az abaposztóé. Nemegyszer elnézte, miként tisztították a nyomorúságos műhelyekben a csapók a feldolgozandó szőrt, miként mosták, kapkodták a hullámok elől a tisztuló gyapjút, s hogyan tapasztották és gubancolták össze a hosszú szálakat. A csapást kedvelte leginkább, amikor a mester egy nagy íjhoz hasonló, mintegy két méter hosszú rugalmas fából készült, ideggel, húrral vagy dróttal kifeszített szerkezet húrjára terítette a feldolgozáshoz előkészített, megtisztított gyapjút – angyalbundát –, az íjat a lábával egy földbe vert tönkhöz szorítva megfeszítette a húrt, majd elpendítette, s így belelőtte a gyapjúcsomót a levegőbe. A szálak a levegőben szerteperdültek, s könnyű, bontható, laza pelyhekként hullottak a széles asztalra. A fellazított anyagból körömpőn, a tépőszéken húzták a gyapjúszálakat, hogy a fonalat rokkán fonják, szövőszéken szőjék laza lapokká. A kallómalmokban a megszőtt szövetet tömörebbé, ellenállóbbá hengerelték, verették, nehezékekkel sulykoltál, hogy a préselt, tömörített anyag szinte vízhatlanná és eltéphetetlenné alakuljon. A kallatásnál a szélek kiálló részei lehulltak, a darabkák az anyag anyjától elvesztek: elkallódtak.

Tavaszi reggelenként parlagi juhok, merinói birkák, bakonyi kosok hangjára ébredt: a káptalani bérleményekről, a kádártai legelőkről, a jutasi határból terelték be a nyájakat a völgyi apácák kolostora elé, a megáradt Séd elterítette a már kiszáradt porondra, és szekérszámra nyírták le a büdös gyapjút a jószágokról. A tavaszi hetekben kondérszámra hordta haza a lanolint, azzal töltögette a mécseseket, abból főzte a szappanát, öntötte karvastagságú – gáliccal kékre színezett – misegyertyáit (ő tanította meg a kék lángú gyertyák gyártására az alvárosiakat, s ő szoktatta a szenteket a bárányszagú, lassan égő szentségekhez), s azzal kente be hervadhatatlannak tűnő, rózsás arcbőrét. Gyertyáiért cserébe lópokrócot, ágytakarót, cifraszűrt kapott – mindezeket sötétre festve, kivarrva adta tovább mint hadfelszerelést, parasztok ünnepi viseletét, iparosgöncöt. Kék posztóiért csikók nyakán csilingeltek a csengők, szánokon kolompoltak a kisharangok, pénzek csörrentek egyik tenyérből a másikba, mint a meseszerű mesében vagy a prédikátorok könyveiben.

A zöldségek, a ruhafélék biztosították a megélhetését, a kékfestéssel csupán saját igényei kielégítésére foglalkozott. Csikász Imre mesterember udvaros telkén szerezte be az egy-egy vödörnyi indigót. Addig, amíg – eltelt már akkor húsz év is, hogy a veszprémi, csillagokkal teli égbolt alá költözött – egy hirtelen kerekedett vihar ki nem mosta vagyonából a mestert. A kipákban fölhígította, majd szertevitte a festőanyagot a gyorsan kerekedett förgeteg, s attól fogva a festéktartályok örökre üresek maradtak. Félóra alatt vált koldussá a mester, félóra alatt dőlt el, hogy a magányosan élő asszony nem jut többé a ritka indigóhoz, s félóra alatt halt ki a városi kékfestőipar. Indigószínbe öltöztek a patak kövei, a csíkok és a keszegek, a hátrafelé úszó rákok, a sédkender alja, a gyékényes, de a füzek is, derékig csurom kékké változtak. A házak töve is kikékült, s mert az esőtől felverődő sár nem látszott meg rajta, azóta olyan is maradt.

Ha kezét homlokához közelíti, alkarja kék erei, ha ír, tintaceruzájának nyoma, ha belenéz szeretői szemébe, azok karimás és tág írisze, amíg csak meglesz a múltja – és azt ugyan el nem tudta veszíteni –, mindenkor jelentkezni fog szapora emlékei közül a vászonfestés. Miként a kékre festett anyag a fehérneműn, a szövetet megropogtató, minőségét úgy ellenőrző tenyéren, vagy a porcelánon, ha törlőruha futott át rajta, emlékezete magáénak fogadta el ezt az ibolyakék árnyalatot: a levenduláit is emiatt tartotta háza előkertjében s a méhesben – hogy a szorgalmatos méhek gyűjtötte mézben is érezze nagy, hóval pustorgó estéken, zimankós teleken a kék engedelmes és számtalanszor kipróbált ízét.

Sosem akarta a múlt megváltoztatásának isteni műveletét gyakorolni, elég volt neki a jelené. Abban bizony gangosan járkált, magához hajlította a virágok szárát, a fűz derekát, a legények karját. Ha rábukkant a neki tetsző pillanatra, alaposan megragadta a nyakörvét, a csahosan acsargót leszelídítette, megjuhászodtak tenyere alatt a darabos, vad mozdulatok, s a pillanatokat éjszaka labirintusokká, nappal fényteli, szabad mezőkké varázsolta át, s maga volt, aki legelőször bevetette magát az útvesztőbe, vagy kifeküdt a fűszálak közé, számlálni a felhők és a széptevő, hernyóbajszú legények századát.

Tavasz, nyár, ősz, tél: mókuskerék vagy vékony drótú madárkalicka? Mikor s hogyan! Kinek mi! Ha kívánta, tetszőleges színekkel megfestett egy egész várost – még úgy is, hogy nem látta soha, ha kell, utcasarok képét vázolta oda, ahol nem is állt derékszögben egy sarok, és senki meg nem mondta, valódi-e vagy sem. A házát is így, tündérire teremtette, s amit a mesterek, a belváros polgárai vagy a hegycsúcson álló vár kanonokpalotáinak reverendásai az ő otthonának véltek, s megesküdtek arra – föltartott, két gótikus ujj, zongorista módon rövidre vágott körmök –, hogy az évszázadokkal korábban épült, s azóta ott áll a Szerelem-sziget felső csücskének duzzasztógátjánál – ahol kettéválik a Séd, s a harsányabb beszédű ág a sziklák alá húzódik, azokkal jobbízűen tud elbeszélgetni, s a gyengébb, a lassúbb, a terebélyesebb a malomárokban ringatja magát tovább, hogy végül mégiscsak bátorságot merítsen saját színéből, s meglódítsa a malom nagy vízkerekét, kiemelje, csőbe töltögesse és felnyomja az édes vizet a várba, a püspöki palota ciszternájába. Holott nem. Azt a házat egy éjszaka skribálta színes krétával, szurokba mártott pálcavéggel, korongecsettel a fehér porba, egyetlen setét éjszaka, amely telis-tele volt látomással, lidérccel, mellkasnyomással, s igencsak ügyeskednie kellett, hogy a szedett-vetett iparosportát – elöl a műhely, mögötte a raktár, hátul a lakótér, a pincében a nyersanyag, a pajtában a kész termék – reggelre létrehozza, s úgy rendezze a dolgokat, mintha ezer éve változatlanok lennének. Végtére is gyüttment volt ő, csak éppen gyüttmentségének bizonyítékai nem látszottak ki a házacskája vakolata alól.

Még a Szent Benedek szikláján is alakított egy keveset – szombat délutánonként túl nagy árnyat vetett a kertjére –, azt sem vette észre senki. Belepiszkált a középkori vasakba – kengyelvas, zabla, nyílvég, kapocs, gyöngy és kerámia zörgő halmába –, a napnyugta felé húzta néhány lábnyival a csúcson álló, négyszegletes, tornyocskás, gúla formájú, zömök, kőkeresztes kriptát – az egyik oldalt kétszer is megigazította, de végül is piszkozatként otthagyta az átrendezett épületet, mert belebotlott a hajdani temető köveibe és az elhantoltak porladó csontjaiba. Az ékszereket összekapdosta – almadin és türkizlapú aranygyűrűk, igazgyöngyös füzér, karmos saslábban végződő kucsmafogó, füles gomb, félpitykegomb, ezüsttű, dudorokkal díszített vaskos aranykarika, talán akkora, amilyen az ötéves lánykák alkarjára is húzható –, azok közül egyet-egyet alkalomadtán a ruhájára, karjaira, ujjaira is tűzött, avagy – ünnepi táncdalként – a hajában viselt. A sírmaradványok jóvoltából lett a városban honos, a cukrászdában elfogyasztott búrkiflik és tejeskávék okán ismert – s portája változatos termékei után kedvelt.

Fa nőtt az udvarán, dió. Nagy a lombja, szagos a levele, évről évre gazdagon termett, ezért idővel még kiterjedtebb udvartartást kerített magának a legkülönbözőbb fajú madarakból. A madárdalból ugyanis nagy esőzések idején, amikor szünetet tartottak hulltukban a csöppek, kristálytisztán hangzottak fel a madárhangok, henger, kocka, gömb és gúla: az euklideszi geometria négy tiszta formáját farigcsálta olvasóvá, így, ha vasárnap hajnalonként elindult a templomba, cinegék és poszáták, rigók és csalogányok éneke csörgött az övén, s az oldalsó kápolnában – oltárán rózsák pompáztak, kertje virágai –, ahová igyekezett, s amelynek lépcsejére ájtatosan letérdelt, minden mozdulatával felhangzott az arkangyalok mennyei éneke.

Némelykor – ha kinyílt a gyújtoványfű, s a vaddisznókondák bemerészkedtek a város alá, ha az elzörgő szekerek után már nem röpültek a gyurgyalagok, s a fény, hogy ledöntse, oldalról vágott alá az udvar diófájának – szomorú volt, asszonyi bánatnak vélték volna ismerősei, s ilyenkor kék szemű férfiak arcát érezte az arca fölött, pedig nem hajolt rá megcsókolni más, mint a veszprémi égbolt. Szertelenné változott, cigarettafüst fúvásával rémítgette a kaszinó délutáni kisasszonyait, vagy barna csuhába beöltözötten visszasétált az Árpád-házi királyok idejébe, s elzarándokolt a királynéi szövőműhely szentélyéhez, hogy képzelgései csokrát odahelyezze az oltár márványlapjára. Különös tekintettel figyelte a közeli erdő avarját, mikor villan meg benne a vörös foltja, türelemmel várta, hogy megszámolja, hány lépés veri s csörgeti a száradt cseravart, kutyakoponya szájpadlásának ívéből jósolt, és Kamillának szólíttatta magát, mintha kecsesen, rézmetszett alakkal, fájdalmas képpel egy reneszánsz herbáriumból lépett volna elő. De a titkát a pálinkaszag is megőrizte, a pántlikái sem lobogtatták szerte, s a pára, amely tarkójáról szállt fel, nem beszélt arról a hőségről, amely kiadta számára az utat.

(A hasonlatgyűjtő)

„A Csomay-strandot, akkori nevén völgykúti fürdőt 1933. június 9-én nyitották meg, akkor volt a hivatalos ünnepség, melyen több nevezetes személy is megjelent, köztük Béldy Lajos, a Magyar Úszó Szövetség társelnöke, és dr. Bárány István, a MUSZ úszókapitánya, maga is híres sportoló. Ő egy kis bemutatót is tartott. De emellett a megnyitón úszóversenyt rendeztek és vízilabda-mérkőzést játszottak. Meghívták ifj. Horthy Miklóst is, de a kormányzó sportért rajongó fia – betegségére hivatkozva – nem tudott eljönni.

A fürdő ötlete a Csomay családtól származik, elsősorban Csomay Kálmán építőmesteré az érdem. És hogy mennyire fontos egy polgárosuló korban egy ilyen intézmény létrehozása, mely jó szolgálatot tesz a városiaknak, ugyanakkor itt tartja a vendégeket, arról beszéljen Héjj Gyula cikke a helyi Hírlap június negyedikei számából:

»Városunk, a Bakony legelső városa, az ezeresztendős település, amely központi fekvésénél fogva hivatott lett volna, hogy a hegyvidéknek, a közeli Balatonnak és az ország északi részének metropolisa legyen, az idők folyamán egyszer csak elmaradt természetes fejlődésében, lemaradt a reá mint hivatottra váró szerepről, s a környező városok messze megelőzték. Az elmaradás akkor kezdődött, amikor Veszprém vasútját Jutason, a Balatonnal összekötő vasútját igen nagy kerülővel az Öreghegyen, illetve Alsóőrsön át vezették, messze elkerülve a természetesnek kínálkozó, a város érdekeit szolgáló vonalvezetéseket. Hozzánk nem került semmi, ami új életet, frissebb vérkeringést jelentett volna. Mi a régi századok emlékein, romjain élünk csupán.

Százszoros örömmel kell tehát üdvözölnünk azt, aki a régi varázst igyekszik megtörni azon a területen, amelyen eszközök állnak a rendelkezésére. Csomay Kálmán építőmesteré az érdem, hogy visszaszerez Veszprémnek egy olyan területet, melyet a Balaton hódított el tőle akkor, amikor a mai értelmű, napsugarat, levegőt, vizet, természetet és nyugalmat egyesítő fürdőzés megszületett«” – írja és idézi majd hatvan évvel később egy tanár és újságíró, aki úgy ragaszkodik a lehetőséghez, hogy a város múltját vájárként föltárja, mint a sötét bányajáratok a fekete színével még nem szembesült kőszénhez.

Az ünnepségen az asszony is jelen volt – gombszegfűcsokrával foglalatoskodó, harminchat éves, ragyogó nő –, feszes, vállát is eltakaró, fodros úszóruhában, veres haját gumisapka alá szorítva, öltözékével mindenki tudtára adta, hogy számára nem a megjelenő, szmokingos notabilitások a fontosak, hanem a kristályként ragyogó vizű úszómedence. Egyébként is a vízbe ugrás rövid pillanata alatt villant át rajta, amikor éppen a levegőbe kapaszkodott, s a levegő puha karjai nem tartották meg, hogy köze lehetett a létesítményhez: ő volt, aki ötven éve – s éppen a főjegyző fiai közül a legidősebbnek, aki éppen a helyi újság megalapításával foglalatoskodott, s minden piszlicsáré javaslatot, hírt feljegyzett nagykockás noteszába – ötletet adott, amely aztán szépen beágyazódott – magként – a talajba, az ásványvizektől, tavaszi záporoktól megduzzadt, s egyszer csak kihajtott.

Viktor oly hirtelen szeretett bele, mint a júniusi reggelek az egyre sárgább és cukrosabb nap fényébe. A vár utcájában sétált – amely valaha utzaként kezdett a lejtőn fölfelé tipegni, hogy idővel uccává szélesedjen, valahol a Jánossy Gusztáv-ház boltíves kapuja előtt, s végül (az agg papok sóhajainak elég teret adva) utcává dagadjon, s a paloták kezét fogva maga mellé állítsa az épületeket –, árgus szemekkel figyelte, a szüntelenül fúvó szél mikor sodor lábai elé egy hírt, mikor súg a fülébe valami holnapig is fontos információt, s hogyan lebben meg a függöny némely ablakban, hátha egy történet található ki annak könnyű mozgásából. Koldusokat látott a templomok előtt – a felvidék legtisztább, legsnájdigabb semmirekellőit –, alamizsnatégelyeket, szabadon kóboroló kutyákat, hamuszürke egyenruhás gerléket a pestisszobor körül; de nem látta, mert még el sem lett ültetve, a jezsuiták előtt idővel feltörő és a torony gombjáig fölkúszó trombitafolyondár sárga harsonáit. A séta hasznos volt. A séta annak az útvonalnak a nyomában haladt, amelynek eredményeként már a gyerekkorában megalkotta legelső, a családban nagy sikert arató művét, a veszprémi cselédműszótárt. S akkor pedig, ott, a világ végén, ahol csak a pokol szikláira lehet zuhanni, vagy a felhők lépcsein a mennyország kékje felé szaladni, megpillantotta az asszonyt – iszfaháni selyemből varrott ruhában –, ahogy Szent Katalin-szegből a vár hátsó följáratán közeledett.

– Nem lesz föltámadás – dünnyögte, s leginkább magának dünnyögte, hiszen a vár épületeiből sosem loccsant a kőre mosogatólé, nem bújtak elő a résekből bogarak, félrebillentett fejű macska sem ingerkedett senki templomjáró vénasszony kendőjével a vakablak üregéből, s Flórián, a gipszszent egykedvűen öntögette alá gipszvedréből a gipszbe fagyott vizet – s a folyadék megragadt a veder peremén, kissé belenyúlva a levegőbe. A vár lakói annak ellenére titokfalú házakban éltek, hogy nap nap után találkozni lehetett velük – főpapokkal, apácákkal, ispánokkal és szolgaseregükkel –, s a cselédek hada is a városka lakói közül verbuválódott. De némán s a némaságtól bután ragaszkodott egymáshoz minden magas szemöldökereszű épület s az épület valamennyi lakója, mintha a szó kalapácsként szétverhette, rommá dönthette volna a patinás, büszke, magányos várnegyedet.

Az ifjú szerkesztő úr – újság ide vagy oda – leginkább a lányderekakra írt jobb kezével áhítatos, nagy szavakat, tekintetével katalogizálta s rövid hírekbe fogalmazta, a legjelentősebb szavakat félkövérrel kiemelve, a hosszú szoknya alól kivillogó bokákat, s mindenféle leadeket szerzett a nagykendő alatt hullámzó mellekről. Nem lett volna idegen tőle merészebb vezércikkek írása, huncut és kacagtató mesék költése, arcpirosító anekdoták szerzése sem – csakhogy az újság, a hatoldalas Vármegyei Közlemények akkor függesztette fel tevékenységét, az ígéretes indulást követően, éppen a negyedik szám után, amikor özönölniük kellett volna az előfizetőknek, a hírlapos példányok száma is növekedésbe fogott, s a jó szagú asszonyok, bársonyos tenyerű nagylányok és iparos apauruk is beleforgattak volna a rotációs oldalaiba. Viktor másodszor is bukott férfi volt. Először azért, mert otthagyta a jogi egyetemet, aztán pedig mert elúsztatta, nyomdagépek hathatós segítségével eljátszotta indulótőkéjét, amelyet – hozomra ugyan – apjától kapott, a város egyik első emberétől.

– Nem lesz föltámadás – legyintett a főjegyző, de kinyitotta bibliáját, és előszámolta azt a pénzt, amelyet fia kért tőle. Annak nagyobbik fele ugyan az adósságok törlesztésére ment – kártya, kártya, kártya –, kisebbik negyede az alakuló szerkesztőség bankettjére, de nem akart senki sem bonyodalmat, se a fia kitagadását fontolgató atya, se a homályba kapaszkodó szemű anyja, se öccsei, holott nekik biztos ismereteik voltak, mitől is kerül ekkora összegbe a lapcsinálás.

Viktor megemelte tekintetével a vörös lépcsőn fölfelé jövő asszonyt, hogy repüljön. De az asszonyt, hiába is volt olyan törékeny és kicsi, csak lehúzta nehéz sörénye, a kőhöz tapadó cipők talpa, és a bánat, amelynek súlya csak a férfiak hiányával mérhető. A férfi fixírozta a nőt, s a nő érezte, hogy a közelében nagyokat ver valaki szíve. Mire elsorolta a lépcsők utolsó számát is a szattyáncipellő – annak akkora mindig a talpa, mint a fájdalomé –, lehullott a cinegét elfogó sas csőréből az utolsó madártoll, minden elvégeztetett.

Tajtékoztak a szerelemben, habot vertek, s csak jót tett az ügyüknek, hogy Viktor húszéves volt, s Róza tizennégy évvel több, a férfi a nőhöz idősödött, a nő az ifiúrhoz fiatalodott.

Titokban esküdtek össze, ami titkot éppen az esküvőt követő óráig tartott meg a templomi oltár – dáliák fehér lampionjaival világították ki –, amely elé a fogadalomtételhez térdepeltek.

Az újság nem folytatta működését, az ifjú férjet kitagadta az apja, s életében ki nem ejtette többé az elsőszülött fiú nevét, csak a nyálában forgatgatta, s Betekints-völgyben, a magány burájával lefedett ház körül egyedül a közönyös szél huzatolt. A fiatal pár a városból elköltözött.

Elérkeztek a hosszú himnuszok, elégiák és ódák éjszakái: egymás után születtek a költemények, hol hexameterek aranylánca fonódott a meztelen csípő köré, hol gázel fahéjszínű fátyola. Trocheusok libbentek a hatos, hetes, nyolcas sorokban, hol Vörösmarty Mihály, hol Arany János hangján, máskor pedig Czuczor Gergely és Babits Mihály orgánumán zengtek fel, Venantius Fortunátus énekelt – Pange lingua gloriosi praelium certaminis! – egy tizenhatos szótagszámú sorban. Nem hiányoztak a rímtelen anakreóni metrumok, a Balassi-szak és a Himfy-szak, s ó stanzák, tercinák és ritornellek, a mélyvörös, olasz formák egyike sem. A hajnalok egyre-másra ugyanarra a triolettre ébredtek, a délutánok pedig egyazon mesteri rondeau-ra. A világirodalom valamennyi poétája odalépett hozzájuk, s váltakozva olvasták a költeményeket, hogy aztán átengedjék számukra a lelkes szavakat, mondják tovább, mondják újra, tegyék át a mondatokat a maguk mondataiba, a literatúra valamennyi formája hozta a maga boroskupáját, töltsék meg színtiszta – édes, félédes, félszáraz, száraz – borral, amely a testük szőlőtőkéjén termő gyümölcsből erjedt, s létükből bőven patakzott.

Charles d’Orléans sokszor szólalt meg, s nem zavarta, hogy Velence kövei között, Rovinj halászkunyhói egyikének fala mentén, Budapest vagy a misztikával átitatott Boroszló utcáin gurultak szét – mint gyöngysorból a gyöngyök – verssorai, mert azokat mindenkor összeszedték, s gondos türelemmel új lánccá fűzték, s a nagy szemek rímeire, a kisebbek sorismétléseire gondosan figyelve.

Le temps a laissié son manteau

De vent, de froidure et de pluie,

Et s’est vestue de broderie

De soleil rayant, clair et beau.

Il n’y a bęte ne oiseau

Qu’en son jargon, ne chante ou crie:

Le temps a laissié son manteau

De vent, de froidure et de pluie.

Rivičre, fontaine et ruisseau

Portent en livrée jolie

Gouttes d’argent d’orfčvrerie;

Chacun s’habille de nouveau

Le temps a laissié son manteau

De vent, de froidure et de pluie

– ismételte tovább a padovai és a montpellier-i füvészkert sok ciprusa, ahogy a koronák fekete csúcsai köröket karcoltak a legfényesebb csillagok köré, csillogtatta meg hullámain a Rajna, a Temze és a Guadalquivir, s a legszánalmasabb teremtmények is, éljenek bár az elemei a világban, avagy a szellemiek legalsóbb szféráiban, jambusok összeszámlálásába fogtak, ha újra és újra felhangzott a költemény.

S ha mégsem, a boldogság kárpitja akkor is minden elveszett szót eltakart.

Hosszú utazások következtek a másoknak szürke délutánokban, és csonka történetek sehol nem maradtak utánuk. Nem kísérte őket gyilkos, nem látták Palermót, a kátyúkat és a viskók sárga börtönét, amint nem látták Velencét, Rovinjt, Párizst, Córdobát, Krakkót, járhattak azon az úton, ahol a kés jár, nem látták a barátságtalan helyszíneket, az arcokat – régen elmosódtak azok egyébként is –, és a zsoldjukból, amelyet kaptak, idővel semmi sem maradt, csak a pénz csörgése, csak az idő, amelyben kopott a márvány, s csak egy szó, amely úgy zengett, mint a szerelem.

Legendát farigcsáltak a puha bélű fügefagallyból, alakokat formáztak kenyérbélből, s mert alig hat hónapot töltöttek együtt, kitágították közös múltjukat, s a fél évvel korábbi megismerkedésük időpontját majdnem egy teljes évtizeddel korábbra, egy téli napra helyezték át. Eszerint amikor Róza – amiként férje szólította, röviden, hogy hosszabb legyen a vele töltött ideje – Vé életébe véglegesen belépett, bevackolta magát az éppen formálódó, rőtvörös novellájába is. A találkozás pillanatában rózsaeső hullott a fűtetlen kamarában munkálkodó férfira. Vé, mivel nem tudta eldönteni, mi az oka az illatos virágok télvíz idején való megjelenésének – az íróasztal, a gyertyafüstszagú kamra s a kamra előtt elterülő, puszpángsövénnyel körbekerített, behavazott kert piros szirmokkal lettek beszórva, s a hosszú szárú bimbós virágok egyre-másra nyíltak és illatoztak, hiába rettentette a városka lakóit a farkasordíttató fagy –, tíz évre elhagyhatta az írást, megszabadult rabságától. Nem volt szüksége sem arra, hogy a tollba kapaszkodjék, sem hogy megengedje, a toll megfogja a kezét.

A kamrában hagyott novella azonban kiszabadult a falak közül, fehér papírszárnyait meglengette, mint a nagykócsag, amikor fölrepül, belekortyolt a szélbe, hogy megállapítsa, röptét a négy világtáj mely mutatópálcája vezényeli, s néhány nappal később a Kvarner-öböl sólepárlójának sekély vizébe szállt le, s gázlólábait ismét használni kezdte. A novella, az asszony és Viktor ismét összetalálkozott.

A barokk városkapu címerállata, a sas akkor is ott gubbasztott a feldöntött korsón, s jelszava – denficienter – őrzésével foglalatoskodott, amikor áthaladtak az óratorony boltíve alatt. Hármasban tekintették meg az Ágoston-rendi kolostort, a hozzá tartozó Szent Jeromos-templomot, kézen fogva szörnyülködtek a Természettani Múzeum kitömött szörnyein, bolondos maradványain, formalinban úszó, meseszerű lényein, s néztek alá Trsat várából a házrengetegre, a játékhajókat fogadó és elengedő kikötőre, Krk és Cres szigetére, s a nyugati Monte Maggiore tövének mondén pálmafáira, amelyek alatt napernyősen pihegő úriasszonyként ott volt Abbázia.

Róza és Vé belefeledkeztek a Trsati Szűzanya szemébe, Názáret fényeit keresték benne, s annak boldogító adományát vitték magukkal, amikor 561 lépéssel visszaereszkedtek a lépcsősoron a városka központjába. Könnyűek voltak, miként a kőlapok, ha kerekített glagolicával vannak teleróva, hiszen az írás átvállalta a rájuk nehezedő terhet, s nem kellett többé kegyhelyekre járni, szentélyek kincsei közt forgolódni.

– Dolgoznod kell – hajolt hozzá az asszony, s a vacsora tányérját eltolta keze alól. – Mit szólnál ahhoz, ha megint író lennél? – mosolyodott Vére.

Viktor visszapottyantotta a tálba a mutató- és a hüvelykujja csipeszében tartott szem fekete cseresznyét.

– Mindig író kívántál lenni – folytatta az asszony, és cigarettára gyújtott. – S azt hiszem, képes vagy erre a munkára.

– Igen? – de a férfi kérdésében több volt a nem.

– S a novellákból nem, de az árukból meg tudunk élni – suttogta tétován a mondat végéről a kérdőjelet bizonytalanul elhagyó asszony, s nem említette, hiszen az övé volt, a vagyont, amely elkopott.

S amilyen hirtelen, nagy suhogással érkezett a szerelem, olyan hirtelen állított be a csend, tompa szemmel, zilált frizurával, ócska cipőben, még Fiuméban, ahol csupán három napot tartózkodtak – mert már nem volt város, amely több napnál tovább tartotta volna a száját, s nem harsogta szét pénztelenségüket, szertelenségüket és fátumukat –, s éppen a halszagú Gomila egyik pocsék osteriájában, ahol reájuk talált meséivel egy kalandor, a hazug olasz–horvát–dalmata Trivulzio; s e csend hosszú botjával kipiszkálta a verseskönyvekből a szavakat, hiába is kutatta a tekintet a keskeny papiros oldalait, nem talált azokon semmi boldog olvasnivalót.

Viktor nem hitte el, hogy fehér lehet a világ. Azt sem akarta elhinni, hogy cellulózfehér lett. Levegőnézésből, idegesen rágcsált Brittanica szivarokból, a Meyer’s Conversations Lexiconból kipingált nemesi címerekből, éjjelizenékből és borokból következett a komplikált szerkezetű semmi.

Elkezdődött a láncszemek elején: a megszületéssel, a maga rendkívüliségében. Ahogyan 1868-ban világra jött. De lekésett. Már néhány száz évvel azelőtt kellett volna megszületnie. Kétségtelen ez, mert a mában soha, egyetlen percre sem lehetett otthon úgy, mint itthon van a többi ember. Hinni kell – bár a regényolvasónak nem szokása mindent elfogadni –, hogy az ő kínos életének minden belső hánykódása vergődő küzdelem volt a meg nem egyező korral, ami végül is kezdte legyűrni és rákényszeríteni a szép, nemes rezignációra. De úgy látszik, csak formálisan adta meg magát, a lelke mélyén nem halt el a korábbi század visszhangja. Később is, amikor már széttépte az élet, furcsa kis szobáiban középkori várúr volt, és kedvét a zord napokon is barátainak vendégelésében lelte; az éjszakában, itt és ott, a Lajosok korából pajzánul kiszökött pozőr volt, amikor csodálatos történeteit képzelte, az apró kis szoba falai szétnyíltak, és ő szomorúkék szemével Szeszosztrisz fáraó piramisának dohos belsejébe látott be, vagy a fakó messzeségben megpillantotta Kökküregén kán tatár hordáit. Amikor egyedül volt, Shakespeare lelkével beszélt, vagy elküldte a képzeletét, hogy járja be Babilon napsugaras utcáit, keresse fel Mekkát a szent Kába kövének érintésére. Az isteni eredetű kőnél sokszor járt a kósza képzelet, amíg az szerelmessé nem tette magába, és nem is engedte el többé.

S folytatta tovább a lánc közepével. Vágyó szeretet fogta el minden iránt, ami a kabalisztika országába való, attól kezdve gyakran tárta fel képzelt csarnokait a tudós ramban fogadására. És mindezekbe a megnyilvánulásaiba egész lelkét belevitte, szinte nyugtalanul várta, amíg átlépheti a túlzás határait. Kevés ellensége volt – hiszen szeretetre méltó tudott lenni –, de ezek közt a kevesek közt bizonyára a legunottabb – ez több, mint a gyűlölet –, a legunottabb ellensége az aurea mediocritas, az arany középszer volt, aminthogy minden aranyból valót sietve eltolt magától. És ez egyben a sors kegyelme volt iránta, nem sok eltolnivalót torlasztván útjába.

Egyet azonban biztosan. Azt megkapta és el is hárította, amint nőtt – és nőttön-nőtt – a súlya. A gyűrűt, amelyet Róza húzott rá, csupa élvezetből, s amely gyönyörökhöz is juttatta mindkettőjüket, de bizony elvette tőle az összes erejét, boldogságát, s továbbadta a feleségének, hogy ottmaradjon az elválaszthatatlan kísérőjével, malaclopóban lopódzó barátjával, a közönnyel, s a másikkal, aki cilinderben járt, a vágyakozással.

Viktor a lánc végének utolsó aranyszemét is megvizsgálta. És abbamaradt a lánc olvasása, de ottmaradt nála – s elkezdte, mint a múlt az értékeit, karátjai számát növelni – az arany.

Róza vállára terítette az este első fuvallatának vállkendőjét, beleharapott a fügébe, s lenyelte a gyümölcs vérszínű húsát, beleszagolt Vé cigarillójának füstjébe – avarszaga volt, mint az ősznek –, és annyit mondott, hogy meg kell keresnie egy hasonlatot, s fölállt, hogy elsétáljon a sarkon túl, ahol a zsinagóga tövében nagy kanalával főzött fagylaltot osztogatott a turistáknak egy italino. A gyermekek alkotta sorba azonban, amely a nyalánkság előtt kanyargott, már nem állt be, a homályt választotta – egy erkély alatt vagy egy kapuzugban –, egy lépcsősorét avagy az oleanderekét, azt már nem tudja senki, mert senkire sem tartozik.

Vé két héttel később visszavedlett Viktorrá, s táviratilag pénzt kért szüleitől, hogy legyen miből megváltania Dalmáciából Pestig a vonatjegyét. A szülőktől ugyan nem érkezett semmi hír, de Jenőtől igen, tőle sem ropogós bankók, de egy jegy, amellyel felülhetett a harmadosztályra, s kishivatalnokok rózsavíztől szagló feleségei és terebélyes szoknyájú parasztasszonyok között egyéjszakányi idő alatt visszaérkezett abba a világba, ahol magyarul írták az újságokat. Beköltözött egy hónapos szobába, s hogy magyarázatot keressen – amelyet aztán mégsem talál meg –, nekikezdett megírni egy történetet, mert tudni akarta, mi lesz benne az utolsó mondat.