Kedves Miklós!

Komor gyönyörűséggel hallgattam előadásodat. A jelenre vonatkozó részeivel minden tekintetben egyetértek. Valaki, végre, kritika tárgyává teszi a technológiai neutralizmust, a felelőtlen fölszínesség globálisan uralkodó elvét!

Az ökológiai katasztrófa okait  illetően azonban eltér a véleményünk, és ez a véleménykülönbség most érdekesebb lehet (a háttéri harmóniát, ehhez, gondolom, megadják közös védegyleti ügyeink: a jövő nemzedék országgyűlési biztosáért folytatott fáradozásunk, s a Roosevelt téri fák kísértetei, akiket nem sikerült megmentenünk).

Egyértelműen az embernek valamiféle biológiai meghatározottságát emlegetni a mai krízissel kapcsolatban – ez a látásmód (és hangoztatása) maga is a krízishez tartozik: része és – eredetében is, folyamatosan is – oka is annak!

Ami a bibliai (nyugati) világot illeti, régebbi ezoterikus hagyományok szerint, amelyek a Teremtés könyvében gyökereznek, azzal mindenesetre összhangban vannak, az ember „találmányai” valójában nem emberi művek; az ember, magában véve, nem is lett volna elég okos hozzájuk; bukott angyalok származtatták át őket az embereknek. Némelyek még az írást is idesorolták; „mert az ember nem arra született, hogy könyveket írjon és olvasson, hanem hogy kendőzetlenül szemlélje az igazságot”.

Akármit gondoljunk is a bukott angyalokról (és ezt az „akármit” nem vállvonogatva mondom: a technológiai neutralizmus tévhitében az egyházak ma már ugyanannyira vétkesek – ha történelmileg nem is ugyanúgy –, mint mindenki más), ez az elbeszélés arra vall, hogy az emberiség bizonyos körei (úgymond: a beavatottak) kezdettől fogva tudták: a célorientált gondolkodás élet- és szellemellenes.

Ennek következtében a nyugati világban is sokáig számos fékező erő hatott a haladáshit ellenében. Idetartozott nem csupán az Egyház annyit kárhoztatott haladásellenessége (amely, mint tudjuk, filozófiai értelemben csak fölszínesen és féloldalasan volt megalapozva, és már csak emiatt is bukásra volt ítélve), a földmívesek maradisága – „ami jó volt apámnak, jó lesz nekem is”: ma kezdjük csak látni, mennyi mindenben igazuk volt –, hanem maga a művészet is, még az olyan technológiai zseniké is, mint Leonardo da Vinci volt, lásd kéziratos hagyatékát.

A kínai kultúrának próbáltak már igazságot szolgáltatni (lásd Joseph Needham hatalmas tudománytörténeti enciklopédiáját), korai technológiai kibontakozását elemezve, amely Európáét évszázadokkal megelőzte; azt már kevésbé vizsgálták, pláne nem dicsérő értelemben, miféle fékek tartották vissza mégis a dolgok kárhozatos „megragadásától” – pontosan attól az attitűdtől, amely bennünket a romlásba vitt, s amelyről előadásodban Te beszéltél. Pedig ott mélységesen filozofikus magatartásról volt szó: a „megragadás” mint negatív tendencia, mint betegség a buddhizmusnak is, a taoizmusnak is az alapfogalmai közé tartozik. „Azt képzeled tán hogy megkaparinthatod / az égalattit és átváltoztathatod? / Nem hiszem hogy ez sikerülni fog”, mondja Lao-ce; és azt is mondja: „Ha van is már csónak kocsi / mért kéne utazni / ha van is vértjük fegyverük / minek mutogatni?”, meg azt is, hogy „sok kocsi nem kocsi”; A változások könyvében, a klasszikus kínai kultúra legmélyebb alapvetésében pedig ez a versike olvasható:

 

Elhagyja kocsiját
és gyalog megy tovább
az igazság tiltja
a kocsikázást;

Eugen Herrigel Zen az íjlövészetben című könyvében arról a majd négy évig tartó tanulási folyamatról számol be, amelyben a tanítvány megtanulja szándéktalanul engedni el a nyílvesszőt; olyan föladat az, amelyet ő, a német filozófia professzora először meg sem ért.

És a bölénycsordákat sem az „indián” vadászok irtották ki, de mit törődünk mi ezzel; még az elnevezésük is földrajzi tévedés, de ettől azért mi föl nem adjuk.

Ha tehát a keresztény és buddhista ontológia szerint leírható úgy is a helyzet, hogy a mostani emberi lény, egyáltalán, az emberi lény a „megragadás” intenciójában, egy tisztán szellemi szféra vagy hely magafeledésében jött létre mint veszedelem: ugyanezen leírásban a maga eredeti lényének vagy helyének emlékét is mindmáig őrzi.

És ez csakugyan így van; és ez az „emlék” az úgynevezett primitív népekben még elevenebben is él.

Vagyis ha Te, többé-kevésbé joggal, az emberi lényről bizonyos irtózattal beszélsz, ez az irtózat nem vonatkoztatható az emberi lényre mint olyanra; és ennek a lénynek a vétke nem egyszerűen egy szerencsétlen adottság meghosszabbítása, szerencsétlen mai végkimenetelben. Sokkal inkább valami fokozódó bűnbeesésről lehet beszélnünk (mint Franz von Baader tette), az Isten-Természethez (Böhme, Goethe) fűződő kapcsolatunk radikális megszakításairól, újra meg újra; a legrettenetesebb módon épp a mi évtizedeinkben. Bizonyára rejlik biológiai természetünkben is valami katasztrofális meghatározottság, ki ne érezné ezt; az igazi csapás azonban egy régi és bonyolult és javunkra szóló szellemi és természeti meghatározottság kárhozatos szétroncsolása, eredeti, fájdalmas, ingatag és mégis boldogító helyünk vak és mégis tudatos fölszámolása – és ez a mi tettünk, maiaké. Valamennyi ön- és közveszélyes lépésünkhöz föl kellett adnunk előbb egy odafönti és egy mélybeli összefüggést.

 

Budapest, 2000. október 2.

                                                     Szeretettel üdvözöl

Karátson Gábor