Kiss Benedek

Augusztus tűzbikája

Dőzsölnek fények hegyen-lapályon,
augusztus bikája
lelegel minden zöldet.
Fölöttem olajos diófasátor,
gerincem nyomja a földet.

Kisült a fű mind, bökdösi oldalamat,
közöttünk bár a pokróc
jóságosan feszül.
A kukoricaszár is megsült
pár nap alatt –
csoda, ha szemem is kifeketül?

A döghőségben szúnyog se jár,
vérem kitárva bár pucéran.
Lustaságom már égre kiált,
homlokomon gyöngyös verejték,
csiklándva le-lesikkan.

Szomjan veszek el menten, úgy érzem,
de nincs, az istennek sincs kedvem
a présházba menni – öt méter! –
egy kis lehűtött sert vedelnem.

Várom, percegjenek el a percek –
ólomsúllyal tipor rajtam
augusztus tűzbikája.
Feküdnék inkább cuppogó sárba,
nyúvasztja szívem a nyár gyehennája.

Szúnyog és csillag

Én szívem békéje,
Szentgyörgyhegy nagysága,
óborok mélysége,
én szívem békéje,
Hádesznek tűz-szája.

Kézfejemen lepke,
mellettem a kutyám,
alszik lelkem lelke,
kézfejemen lepke,
izzik a délután.

Óborok mélysége –
a sör már elfogyott.
Én szívem békéje,
mély alkony kéksége,
csillagok, csillagok.

Jönnek a szúnyogok,
lábamnál a kutyám.
Tördemic fölragyog.
Szúnyogok, szúnyogok,
s csillag csillag után.

Harangkongás

Kabócák zengetik körben
a völgyet,
elhernyóz egy-egy pöttyös vonat.
Nézem. Mit is kaphatnék még
többet?
Mért kongat bennem az Isten
mégis
harangokat?