Kolozsvári Papp László

Na és?!

Vegyük a szovjet Kurszk atom-tengeralattjáró katasztrófáját. Nem elírás, az a hajó mind szerkezetében, főleg azonban szemléletében, sorsának alakulásában, utóéletében, illetve halálában szovjet. Szovjetebb már nem is lehetne. Ahogyan a kis menyétképű kágébésből is a szovjet nevelés szennyvize tört fel. Katasztrófa – na és?! (ahogyan Horn Gyula, szovjet nevelésű volt miniszterelnökünk mondaná). Mit számít? Az élőanyagot leírjuk, a hajóba idegen a lábát be nem teheti – mellesleg mi a lószart lehet ott kikémlelni egy búvárruhás mentőcsapatnak? Hogy milyen alakúra tervezték a manométert? Hantában a régi szovjet fantáziátlanság. Úgy hazudni, mint a tengervízfolyás. Hogy jött a gonosz ellen-tengeralattjáró, s nekik ment! Hát ezek még mindig hülyének nézik az embert? Hogy jön a hajó, de senki sem veszi észre! Gonosz hajó jön! A periszkópja se áll jól! Ha pedig félszemű, akkor az csak imperialista lehet! Hogy Oroszország közben imperialista hatalom lett – na és? A gaz hajó pedig úgy eltűnik, mint a kámfor. Ő bezzeg sértetlen marad, karcolást sem szenved, a harcra, hadi manőverekre tervezett és megépített Kurszk pedig kilyukadt. Ki a fene szopja be ezt? Newton második törvénye! Pártgyűlés volt helyette? Vagy még mindig az elvetemült ellenség az egyetlen benyalható belpolitikai csavaroscukor a szovjetizált embernek? Ezt kell beadni a gyerekeknek is, tejberizs helyett?… Hogy vannak áldozatok? Na és? A hazáért harcoltak! Ugyan mit számított az emberélet azokban az iskolákban, melyeket az orosz elnök elvégzett? A jó kommunista jó csekista is!, mondta Lenin.

Mi pedig itt élünk, elvben két határ, valójában híg levegő választ el a legembertelenebb rendszer lassan oszló tetemétől. Az ember nem tudja kiverni a fejéből a vadabbnál vadabb feltevéseket. Mert mi jó ennek a politikának és hadvezetésnek? Az, ha egyetlen tengerész sem marad életben, hiszen a végén még eljárna a szája? Arról, hogy igazából már rég csak a csoda menti meg azt a tengeralattjárót a robbanástól; hogy ami megtörtént, az olyan szükségszerű volt, mint ősszel a lombhullás…? Mint Csernobil? Aztán meg, mi volt az az embertelen – szovjet! – közöny, ami a Murmanszkba a saját költségükön odaáramló családokat kísérte? Akik csak ültek ott, hírzárlattól süketen, szorongástól félőrülten; holott különgépen, a tetves szovjet hadsereg költségén kellett volna odavinni az anyákat, apákat, feleségeket… De mit is mondhattak volna nekik? Hogy két napig csak K-vonalakon telefonálgattak egymásnak a szovjet elvtársak, hogy hogyan kezeljék a kérdést (= mit hantázzanak)? És nemhogy segítséget kértek volna, eltitkolni próbálták a katasztrófát – épeszű katonaember gondolhat-e olyat, hogy ezt el lehet titkolni? Ha szovjet, gondolhat! Mint aki hetven évig egyedül van a világon. Amikor aztán a szovjet mentőhajó kudarcot vall – már hogyne vallott volna, hiszen azon az elvi alapon nyugszik minden, hogy hagyni kell pusztulni azt a hajót, hagyni megdögleni azt a legénységet, a sérültet felfalja a falka, csak mint az állatvilágban –, aztán csak mint a Szovjetunió hetven évének minden percében, hazudni pofátlanul, gátlástalanul, értelmetlenül! Miféle medve? (Az eset sokkal szörnyűbb, semhogy leírja itt az ember a szakállas Kennedy–Hruscsov-viccet.) Amikor tehát a szovjet mentőegység nem tud rácsatlakozni a Kurszk vészkijáratára – nem lehetett, megrongálta az imperialista kísértethajó! –, rácsatlakozik viszont a norvég (a gaz finánctőkés, embertelen embermentő hajó), akkor senki sem mondja: emberek, hazudtunk arcátlanul, éjjel-nappal, minden hullámhosszon. Mellesleg a mentőhajót bérbe adtuk egy amerikai cégnek, s ami van, azt nem azért tartjuk, hogy menteni lehessen vele, hanem hogy zavarossá tegyük a vizet, nem is alkalmas mentésre, igazából citromfacsarásra való – nagyhatalom vagyunk!, úgy láttuk jónak, ha a kaukázusi citromot a Barents-tengeren facsarjuk a Fekete-tenger helyett, egy külön erre a célra felingerelt hajóval és legénységgel, s e megoldás már csak azért is jó, mivel ott mindjárt a Barents-tengerbe lehet önteni a citromlevet, nem kell visszavinni a Fekete-tengerre; hogy a citromot a tengerbe facsarni hülyeség?, na és?! – mert citrom van, elvtársak!, de kevés, úgyhogy azok, akik nem vettek részt a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban, menjenek haza.

Az emberiség sűrített formában kapta meg ennek az oszladozó birodalomnak minden embertelenségét. És a szomszédok még mindig mi vagyunk. Nem támadástól tartok, hanem a posztkommunista reflexektől. Attól a hatalmi kivagyiságtól, amiről ez az alulfejlett szomorúfűz Putyin tett tanúbizonyságot azzal, hogy rá se hederített a tragédiára. Hogy aztán most kihirdesse a nemzeti gyászt, s ebből a sántakutya-propagandagépezet nagy humanizmust próbáljon kigyurmázni…?! Ó, nem! Az első reflexeket kell figyelni.

És az ember fél meg csodálkozik attól és azon, hogy a köznép demokratikusan beleszavazhatja a hatalomba nálunk, másodszor is, a posztkommunistákat. Azokat, akik valamiféle nemzetellenes liberalizmust lépten-nyomon fölhörgő színtársulattal párban kerültek volt a kormánykerékhez, s akiket csak egy népszavazás tudott megfékezni abban, hogy ki ne árusítsák az ország alól a földet. Kedvenc hőmérőm, Seres László vetette papírra: igenis legyen privatizálható a magyar föld. Neki aztán mindegy, nem az övé. Minek következtében a nem tőkeszegény, hanem tőkétlen magyar állampolgárok elől az utolsó göröngyig felvásárolták volna a termőföldet. Na-és-Horn tanácsadója, Popper pedig az Új földesúrral példálódzott…

Több nap telt el azóta, hogy a fentieket írtam – szerencsére! –, ennyi idő kellett ahhoz, hogy megintsem magam: Laci (ilyen meghitt viszonyban vagyunk), Laci!, mondok, sose írj indulatból! Csak lassan, komótosan, s az egész csordát! Így aztán Na és?!-re változtattam ennek a cikknek a címét (A hely, ahol élünk sápadtnak tetszett), s immár Barents-tengermély empátiával révedek vissza a történtekre. Szíven ütött (s én nem ütöm vissza) az, hogy a szovjet elnök, amint felfogta, hogy itt gyászolnivaló van, nemcsak hogy fekete öltönyt vett, de még fekete inget is. A gyászhuszári tollbokréta valahogy nem jutott az eszébe. Nekem ugyan a fekete ingről, ha kamaszos hangulatok járnak át, Stevenson hősei jutnak eszembe, a Kalózok szigetéből, ha pedig visszaroskadok roncsolt idegzetű valómba, az SS dereng föl. Ha végül képes vagyok ellenállni az iszonynak, hogy boldog lehessek viszonylag, ahogy a költő mondja, akkor csupán azt a tahóságot látom az orosz elnök fekete ingében és fekete nyakkendőjében, amit Grósz Károly miniszterelnök sárga zoknijában láttam – hozzá sötét öltöny, fekete cipő – a spanyol király fogadásakor. Surmók vagyunk, na és?! Miénk a világ egyhatoda!

S miközben immár ég a moszkvai tévétorony is, s különböző erők vállvetve vetélkednek a gyújtogató megtisztelő címéért – a világ, amelyben élünk! –, láthatták végre a kommunizmus szép esélyegyenlőségén lihegő némely polgári demokraták, a Lajtától nyugatra, milyen lépcsőházba tér haza egy atom-tengeralattjáró parancsnoka, ha szovjet. Az efféle házakat még Magyarországon is felrobbantják (Ózd, Székesfehérvár), ha önkényes lakásfoglalók szétlakták. A tévétorony égése egyébként kapóra jött a renegát kágébésnek és reklámstábjának (fekete ing, fekete nyakkendő, fekete gatyamadzag, ha gyász, legyen kövér!), hogy a részvétlenségről (na és ha meghalt a Kurszk legénysége, katonák voltak, nem?!) áttérjen a követelésre: láthatjátok, milyen állapotban van az ország, tessék dolgozni! Hát ettől aztán fognak! Hogy a pusztuló szovjet rendszerben a munka annyit tesz, mint szitával vizet merni, na és?! Hogy az állapot vagy helyzet abból a Vasököllel védett, csonttörő rendszerből vétetett, melyből a munkára felszólító orosz elnök felívelt, na és?!

Azt mondják, minden nép azt kapja, amit megérdemel – ó, milyen lelkesen bólogattam erre, amikor a Haza román Tölgye még árnyékba borította Erdélyt! Megrendültebb lettem azóta, nem találtam jobb szót rá. Rezignált…? A kommunizmus gyakorlatában értelmét vesztette az olyan fogalom, hogy nép, az olyan konstrukció, hogy társadalom. Amiképpen a csonttörő Cseka leszármazottja, a Putyint egyetemi diplomához juttató KGB által szétmarcangolt embereken nem lehet számon kérni holmi emberi reakciókat, úgy azon sem lehet csodálkozni, hogy a menyétarcú karatés karrierista (gyönge ez a szó, magam is tudom) népszerűbben kerül ki a Barents-tengerből, mint amilyen azelőtt volt. (És hogy megviselte szegény fejét a hozzátartozókkal való purparlé! Nekem is szakadt meg a szívem! Végül is jó halom pénzt vett ki a többi – sorsáért igazán nem felelős – szovjet ember zsebéből, hogy betapassza ezeknek a száját. Micsoda ember, kész Lenin – pénzt osztott, pedig akár lövethetett volna is!) És gördül tovább a félig nyúzott szovjet rendszer meseszekere a maga abszurditásaival, amiket még mi, az efféle rendszerben fölcseperedettek és végigvonaglott életűek sem tudunk megérteni. Hogy egy államelnök, aki annyira bele van szőve ebbe a szovjetszagú rendszerbe, mely akkor is hazudik, ha az igazmondás állna érdekében, hogy egy efféle államelnök nem hagy csapot-papot, reálpolitikát a jó francba, s rohan a Krímből Murmanszkba, egyszerűen azért, mert ember…?! (Ámbátor a kis elnök akkor már tízezer felé szakadhatna, ahogyan ezt az égő tévétornyokkal, süllyedő hajókkal, virtuális Csernobilokkal, terrorrobbanó házakkal kipitykézett, s mint ilyen s éppen ezért iszonyúan veszélyes birodalmat elnézzük.) Na de ha Putyinnak épp ez állt volna érdekében! A Murmanszkba rohanás, a katonaruhás ügyetlenkedés, esetlenkedés egy hajó fedélzetén (ami mellesleg hínárgyűjtésre, nem tengeralattjáró-mentésre való – a hínár pedig milyen jól felhasználható a mongol határnál, párnatölteléknek – odaviszi azt a Transzszibériai; hogy drága, viszont értelmetlen?!, na és?!, s nem az, hogy bejelenti, nem akarja jelenlétével hátráltatni a mentést?! Oly messze van a nyirokrendszerében még mindig szovjet birodalomban minden, ami emberi, mint Murmanszk Rómától. De hogy a reflex, egy árva, szikrányi (iszkrányi!) reflex se pattanjon ki a leninizmus alvadtvéres faggyújából?! S hogy ennek a dilettáns embertelenségnek (na végre, egy jó definíció) a következtében Putyin elnök népszerűsége növekedjék…?! A lakosság pedig (se nem nép, se nem társadalom) végül is irigykedve gondoljon a meggazdagodottakra, hogy nem tudott az én részeges fiam ott lenni! – a posztszovjet világ belső mércéi szerint alkalmasint annyi szakadt rá a Kurszk-családokra, mint magyar emberre, ha rádől egy lottófőnyeremény. Hogy hát odalett a fiuk, férjük, testvérük… Na és?! Valamit valamiért, mondja a posztszovjet lakosság. Ma nekem, holnap neked, mint írta Gorkij – mellékfoglalkozására nézve a Cseka csodálója és megéneklője – a Makar Csudrában.

Vagy mégis kezd felcsillanni valami a demokratikus Nyugatból itt-ott? A cinizmus például! A vén ripacs – az Északi Flotta parancsnoka – érzelmi túltengésében és önimádatában leveszi a sapkáját, s úgy kér bocsánatot, amiért nem tudta megmenteni az embereit, hogy aztán lemondjon, s hogy a lemondását az elnök ne fogadja el! Cinikus, abszurd – felléphetnének vele a Moszkvai Nagycirkuszban –, épp csak az sikkadt el vele, hogy marad minden a régiben, ha volna is, akivel le lehetne váltani azt a főparancsnokot, aki bérbe adta az egyetlen mentőhajót amerikai turistáknak, hogy a Titanicot kukkolják, és egyszerűen nincsen eszköz arra, hogy bárkit is megmentsenek, ha valami baj történik az egyre roskatagabb szovjet hadigépezetben… ha tehát elcsapható is volna a vén ripacs, nem csapatik el, ő fogja tovább csinálni, idegrendszerébe mélyen belekódolva, miszerint az ember, az élőanyag smafu; ha igazán tudná, hogy az emberélet fontos, nem vált volna belőle admirális a Szovjetunióban és a jelcini–putyini rothadásban. Hogy legalább a kurvákat kéne kicserélni, ha már új díványra nem telik?! Na és, na és, na és?!

A nagy abszurd árnyékában – és szomszédságában! – iszapos lábfürdővé kellemül a mi kis abszurdunk. Teszem azt, a na és?! szülőatyjának, Horn Gyulának újabb kűrje. Az még hagyján – nem az, de vegyük annak –, hogy lepubizza Torgyán Józsefet a Magyar Köztársaság Parlamentjében (álmomban sem jutna eszembe, hogy azt gondoljam, Horn Gyula részeg volt az Országgyűlésben, pedig ez enyhítő körülmény bizonyos esetekben; ó, nem, a volt miniszterelnök nem megy el részegen olyan helyre, ahol az országos ügyekben döntenek, ugye nem?). A lepubizás pedig bagatell ahhoz képest, hogy a pártjának nemhogy esze ágában sincs emiatt megkövetni a Házat, hanem még ő áll az erdő felől. Na és?!, ha pubizott? Ahogyan, na és?!, ha Nagy Sándor vip-hiteles képviselő nem vonja le a következtetést, s nem vonul vissza gördülékenyen az aktív politizálástól. Na persze, nincs hova – vagy van? –, a politika nálunk még megélhetés, kenyér, nincsenek a háttérben mogyoróültetvények, degesz bankszámlák – vagy már vannak? –; annyi bizonyos, hogy Sándorunk, végül is Nagy, egy makedóniait is megszégyenítene életképességben. Csak menne már Indiába! S ha miniszterelnökké emelkedik (ő a negyedik az ácsingózó sorban: Kovács, Németh, Horn), igazán előrelépés lesz a magyar demokráciában, hogy már nem egy karhatalmista vezet minket, csupán egy vip-hiteles, jó együttműködésben azzal a Sándor (ő nem nagy, ő László) vip-hitelessel, aki igazán rugalmasan működött együtt a munkásosztály érdekében a pártállamban mind a párttal, mind az állammal, és senki sem mondhatja, hogy nem becsületes, hiszen vissza akarja ő fizetni azt az államadósságot, ami a szakszervezetek kádárista gazsulálása idején halmozódott fel. Na és?! A vip-hitelt, ja, azt nem akarja visszafizetni. Ha esetleg azt is ránk lehetne hárítani…! Vagy már ránk van? Na de még egyszer!

Elvétések hosszú sorát lehetne kimozaikozni a parlament olajralépéséből. Hogy így magunk között vagyunk, tulajdonképpen elég nagy leégés volt, Kovács elvtárs, érdemes volt forszírozni? Igazán csak a magyar Calibanok és az elfogult – egy frászt az, arról az oldalról megfizetett! – sajtó miatt sikkadt el a következő gyöngyszem, drága Kovács elvtárs. Még szerencse, hogy itt vagyok én! Feláll a nagy olajgyűlésen Hegyi Gyula, s értelemtől sugárzó arccal azt mondja, hogy az Országgyűlés elnöksége hasson oda, hogy a tévé közvetítse végig a vitát. Mert az ország népének már csak ez hiányzik! Az szinte hagyján, hogy Hegyi képviselő – a kegyed pártjából, sima szavú Kovács elvtárs – nem ismeri azt a törvényt, amit ő szavazott meg (az ember már annak is örvend, hogy az elnök ismerte), miszerint a parlament nem felettes hatósága a tévének, nem utasíthat, nem hathat oda. Na de mutyiban, vélheti Hegyi képviselő, az ön pártjából, Kovács elvtárs, az egyik elnök odaszólhatna a másik elnöknek! Hogy ez valóságos polbiznisz? Na és?! Nem is ez a baj, Kovács bátyuska, hogy ilyen surmók ülnek a frakcióban (s írnak a Népszavában és a Magyar Hírlapban), s ekkora bakokat lőnek. A probléma az, hogy mit láthat a magyar Caliban – végeredményben én is, hej, ha egyszer én is Caliban lehetnék!, szép magyar vitézek, aranyos leventék! – abban a még csak meg sem hosszabbított műsoridőben. (Mert a meghosszabbítottban aztán hallhatja Horn Gyulát pubizni!) Azt láthatja, amint Hegyi Gyula zsírosan röhög azon, hogy a fejét már rég, a pártját mostanság, politikusi állását remélhetőleg hamarosan elvesztő Kuncze súlyos gorombaságokat mond. Ha csak a röhögésünket és a tudatlanságunkat közvetíti a tévé, ugyan miért kell törvényellenes felszólamlást tenni a parlamentben? Hogy na és?! Ja, persze, hogy na és, persze, elnézést! Nem fog ez menni ilyen surmókkal, Kovács bátyuska. Hogy a választást meg lehet nyerni, na persze, persze, illetve elveszítik azt a fiúk, mindegy, mindegy. Na de ezekkel kormányozni, Kovács atyuska?!… Vagy csak legyen meg az a hatalom, a többi egy nagy na és?!

Az a gorombáskodás sem volt kutya! Azzal kezdte a jó Kuncze, hogy a magyar parlamentarizmus tekintélye odavan! S hogy ebben ők, igen, a politikai elit a hibás. (Itt már csak felkaptam a fejemet! Merthogy most jön a kanyarfúró! Jött! Biztos ki van itt találva valami, mondok magamban!) Mire nem az olajhárfát kezdi pengetni a jó Kuncze (olaj vagy eol, nem mindegy az, szerkesztő úr?!, mondhatnám úgy is, hogy na és?!), nem azzal kezdi, hogy az én belügyminiszterségem idején virágzik ki ez az iparág, akkor lopják ki az ország szemét, s Pallag úr biztos megemlíti, hogy mit tettem ellene én, a belügyminiszter, mivel azonban korunk hőse, Pallag úr, Old Death – Öreg Halál, ahogyan May Károly mondaná – egy árva hangot sem ejtett arról, hogy mit tettem én, Kuncze Gábor belügyminiszter, abból önök is kihüvelyezhetik, tisztelt (igen!) tisztelt képviselőtársaim, hogy az olajgengszterizmus ellen nem tettem semmit. A jó Kuncze azonban nem ezt mondja. (Na és?!) Hanem kajaibrahimozik egy jót. (Tetszenek emlékezni, Kaja –, tudom, hogy Kaya, szerkesztő úr, de hát ezt abból deriválták, világjó név!, állítsuk csak vissza! – Kaja Ibrahim tehát a török válogatott balösszekötője, aki az egyenlítő gólt rúgta a németek ellen!, vagy a vezetőt?, s a románok ellen…? Na és?!) Van egy kis ima, amit a jó Kuncze elmond minden este, egyre gorombább hangon, hogy mire a parlamenti felszólalására kerül sor, úgy menjen neki, mint a karikacsapás. Van ebben a fohászban Kaja és Ibrahim, van benne egy uncia Nemzeti Színház, van egy kis miniszterelnök-lehallgatás porban, hogy könnyebben lehessen bevenni. És minden ebből következik, főleg visszamenőleg. (Vesd öszsze: semmit sem lehet nehezebben előre látni, mint a múltat.) Hogy ez a kunczei fohász egy kicsit együgyű, hogy az emberek már csak arra emlékeznek, hogy Kaja Ibrahim – na jó, mondjuk meg az igazat, szerkesztő úr! – a török válogatott gyúrója volt, s maga Kadhafi ezredes bízta meg azzal, hogy tegyen bombát Jörg Haider karinthiai sípályája alá (így robban fel aztán a moszkvai tévétorony), ha már úgyis Ausztriába utazik az Európa-bajnokságra. Hogy Hollandia-Belgiumba utazott? Na és?! Ne terítsük ki egészen a lapjainkat, szerkesztő úr? Hiszen csak a hülye nem tudja, hogy Kaja Ibrahim ütközött össze a Kurszkkal!!!

Ó, nem működik ez már, jó Kuncze Gábor! Együgyű PR ez, Pokróc úr! Addig ismételgetni egy löttyedt kis imát, amíg vérré nem válik a Calibanokban? Ezen azért már túl vagyunk. Demszky is ezt mondja, aranyos Pokróc úr. Hogy ez a párt már fityinget sem ér! Új, friss eszmék kellenek. Bizony! Körül kell nézni az eszmék piacán, ahogyan azt Haraszti és Kis pártnokok tették volt, közvetlenül a maoizmusuk után. (Na és?!) De lehet, hogy Hegyi Gyula törvényhozó megnevettetése a tévé egyenes adásában önnek már sikerélmény!

Bizony, nemes arcélű Kovács atyuska, az olajülés hozadéka egy pubizó Horn, akit egy egész ország láthatott élőben, köszönhetően a törvénytelen javaslatot tevő Hegyinek. S én igazán úgy tudom, kedves Kovács mester, hogy Horn Gyula antialkoholista, s ezt mondom is mindenkinek, lám, most meg is írom, de az ország mégiscsak úgy látta, hogy a Calibanok miniszterelnöke részegen marhaságokat beszél. (Hát te nem láttad, te hülye?!, kérdik tőlem. Én pedig mi mást tehetnék, mint hogy elkezdem félrehívni egyenként az országot, hogy megmagyarázzam nekik, Horn vízivó, látszik a fején. Nem lehetnék én az önök ötödik miniszterelnök-jelöltje, Kovács elvtárs? Jó, jó, nincs sok esélyem rá, hogy a mozgó hajfixálószer és a türelmi zónák apostolnője elfogadjon. Na de a részvétel a fontos, ahogyan a nagy török sportember, Kaja Ibrahim mondta!)

Na és, ha valaki egy magát a verésektől összeszaró miniszternek még be is húz egyet, s ezt írásban is lefekteti! Ki más is lehetne ez az önfeledt homo ludens, ha nem a Bauerek kiterjedt családjának egyik tagja? A Bauer apuka. A temetőprivatizátor kajaibrahimnok, Eörsi Mátyás nélkülözhetetlen munkatársa! Igen, igen, a berlini Eörsi István rokona… Hogy na és?! Mi sem természetesebb! Ha azonban a szarosra, könnyesre vert miniszter megabrichtolójának, Bauer elvtársnak a képletébe belegondolunk, s ehhez hozzávesszük az ifjú Bauer napirend utáni hozzászólását, s látva látjuk, hogy ez az egész lehetséges, hogy ez a Magyar Köztársaságban nem holmi ízléstelen, émelyítő székelyvicc (Látod, Julcsa, azt a nagy szart a bokor alatt?! Me’ azt én szartam!), hogy ez így igaz, abban már nem csak egy kis magyar lábvíz van, hanem valami kurszki! Na persze: ott egy birodalom, itt egy bilidarom, ott egy atom-tengeralattjáró, itt egy parlament, ott egy kágébés, itt egy ávós… Ahogy Verne Gyula írta: Emelkedünk? Dehogyis! Süllyedünk! Annál is rosszabb, zuhanunk! Ki idézi már végre tovább Vernét: Dobjatok ki minden nehezéket!

Megértem, hogy nem tetszett kinyalni az olajülés tejfölös köcsögét, Kovács bátyuska (pedig szépen fejlett angóramacskának tetszik lenni). Vagy rosszul figyeltem meg a teledurrogtatott politikai légtérben való mozgását az elnök elvtársnak? Elnézést, ha így van, oppárdon. De akárhogyan legyen is, jó nagy leégés volt az olajhárfa, kedves Kovács mester. Torschluss-pánik? Ugyan, igazán nincs miért! Lehet még emlékiratot írni, hogy merre tetszett felszedni a cölöpöket. Hogy leverni? Na és?! Egy helyre megy, mint a nagyréti rablópecsenye.

Tudom, szerkesztő úr, már megint indulatból… Ne is tessék mondani. Öregszem is. S tetszik tudni, milyenek a vének: dühösek, hogy az augusztus 20-i tűzijátékra sokan kíváncsiak, nem csak ők. Szeretnék, ha egyedül volnának a világon. Mint a kommunisták. Ah, azok az emberirtások Moszkvától Irkutszkig… izé, az Verne… Moszkvától Kambodzsáig. Ahogyan egy vaskövetkezetességű, elméletileg jól alátömöckölt népirtás megtébolyodik. Ah!

Ugye, elmegy ez a kis lírai átvezetés abba, ami még hátravan, szerkesztő úr?… Csak frissen, vidáman! Tessék elképzelni, hogy magyar állampolgárok egy csoportja, mondjuk, önhibáján kívül elveszti lakhelyét. Sajnos, nem példátlan, hány ezer emberre dőlt rá a ház árvizes, belvizes, aszályos honunkban…? Tegyük fel, hogy nevezett magyar állampolgárok a kisujjukat sem mozdítják azért, hogy fedél kerüljön a fejük fölé, hanem fedelet követelnek, hogy azt építsék meg nekik, mert az nekik jár. Addig, mondjuk, egy művelődési házban laknak, s nem fizetnek se villanyt, se semmit. A számlát a falu állja, közpénzből. Végül más magyar állampolgárok pénzén elkezdenek házat építeni nevezett magyar állampolgároknak. A munkálatok haladnak, az sem zavarja meg az építkezést, hogy aposztrofált magyar állampolgárok közül némelyek, átmeneti felindulásukban, embert ölnek. Nem lesz baj belőle, a rendőrség megvédelmezi a gyilkost adó magyar állampolgárokat más magyar állampolgárok önbíráskodásától. A lényeg az, hogy a házak megépülnek, közpénzből és közmunkából, de magyar állampolgárok érintett csoportja nem költözik be. El akarja azt adni. Hiszen az övé. Tényleg az övé. Neki építették közpénzből. Mivel laknia kell, egy ideig Budán lakik elképzelt magyar állampolgárok nevezett csoportja, Budán, egy villában. Már ahogy árvízkárosultak szoktak. Aztán elutazik Strasbourgba, hogy bepanaszolja hazáját, mely házat épített neki. A történet a képzelet szüleménye, ha a valósággal egyező mozzanatot talál benne valaki, az a véletlen műve. Hogy miért vagyunk egészen biztosak benne, hogy ez a történet nem lehet igaz? Azért, mert nem dolgozó, noha egy művelődési házban ingyen lakó magyar állampolgároknak nem lett volna miből megélniök, éhen haltak volna. És ugyan miből futotta volna arra, hogy Franciaországba utazzanak? Az álmunkban sem jutna eszünkbe, hogy a Magyar Köztársaság, mindközönségesen: a magyar ember elítélése az európai emberjogi bíróságon bárkinek is érdekében állna. Azt pedig egyenesen nevetségesnek tartjuk, hogy létezzenek olyan, nem kimondottan pénztelen körök, melyeknek érdekében áll, hogy nevezett magyar állampolgárokból pojácát csináljanak, olyan hazudozásokba manipulálják bele őket, hogy ott végre szabadon lélegeznek, mert itthon nem lélegeztek szabadon. Az ifjúsági turistaszállóban, amit ezúttal az ottani önkormányzat fizet. Eszelősnek tartjuk azt a feltevést is, hogy ha nevezett magyar állampolgárokat mint üldözötteket Franciaország befogadja – földet, pénzt, gépet ad nekik, ez a franciáknál valóságos népszokás, vesd össze Zola Patkányfogójával; esetleg a chartres-i székesegyház ólomüveg ablakait ráadásul, hátha színesfém-kereskedéshez támad kedvük –, kimondva ezzel a magyarokra azt, hogy fajüldözők, hogy ez bárkinek is pénzt érjen. Ilyen soha még csak meg sem fordulna a fejünkben. Amiképpen az sem jutna eszünkbe, hogy nevezett magyar, illetve akkor már francia állampolgárokat világ körüli útra lehetne vinni, ahol is elmondanák mindenkinek, hogy őket a Magyar Köztársaságban mennyire fajüldözték. Ugyan kinek állhatna ez érdekében, ugyan ki adna erre pénzt…? Nevetséges feltevés. Álmélkodó kérdéseink már csak azért is jogosak, mivel – a példán felbuzdulva – más magyar állampolgárok csoportozatai is jelét adták, hogy ők is az emberjogi harci ösvényre lépnének, mire eredeti magyar állampolgári csoportunk kézzel-lábbal tiltakozott az emberjogi küzdelem eltömegesedése ellen. Ha ez az egész történet igaz volna, kénytelenek volnánk itt azt a megszorító észrevételt tenni, miszerint eme képzeletbeli csoport és képzeletbeli finanszírozói teljesen úgy viselkednek, mint akik le akarják rugdosni követőiket a fényes emberjogi ösvényről. Nehogy keresztbe tegyenek az ő bulijuknak. Találjanak ki ők is valamit. Hát hogy is juthatna eszünkbe, hogy a magyarok lerasszistázásának és a kéjes-nyálas aktus világgá maszatolásának akár csak egyetlen pártizánja… izé, partizánja is volna? Ha pedig eme kiagyalt magyar állampolgári csoportot az emberjogászok Strasbourgból hazavágják, még mindig világ körüli útra lehet küldeni őket. Sőt, úgy csak az igazi! Nekik szép élmény, maguk is szakképzett emberjogászokká növik ki magukat lassacskán, egyre folyékonyabban nyomva a szöveget, ami pénzt ér, az expedíció finaszírozóinak pedig egy meleg érzés: nem éltek hiába! Ott segítettek, ahol tudtak… Ha aztán végül befejeződik a világ körüli út, élményekben gazdagon térhet majd haza nevezett magyar állampolgárok világlátott csoportja… Hej, de szép is volna, ha így volna!…

De hagyjuk a tudománytalan fantazmagóriákat!

Ugye, tudok én indulatok nélkül is írni, szerkesztő úr?

 

Budapest, 2000. augusztus 22., 29–31.