Angyalföldi elégia

Az ötvenes évekbeli páncélosbázis épületét a Magyar Nemzet szerkesztőségének elhelyezésére 1996-ban pár hónap alatt átalakította az új tulajdonos Postabank sajtóholdingja. Angyalföldre igyekezve képzeletben újra ott duruzsolt velem az egyébként megszüntetett 55-ös villamos, végig a Váci úton, s mint harmincnégy évvel korábban, éreztem karom zsibbadását, mikor a lépcsőn lógva az emberfia azon imádkozik, hogy kibírja a következő megállóig. Néha – kéziratüledékkel teli agytekervényeimet kiürítendő – elballagtam a közeli Róbert Károly körút egyik börtönszerű tömbjéig, ahova egykor bölcsészként megérkeztem. Magyar Rastignac, kezében vulkánfíber bőrönddel. Az 1962-ben kezdő, addigi legnépesebb évfolyam elszállásolásának gondjain a honvédség egy laktanya átadásával segített az ELTE-nek.

Szerkesztőségi mélázások során a 15-ös villamos is eldöcögött velem a Huba utca sarkáig. Utolsó éves egyetemistaként (már a Ménesi úton laktam) – bohó felbuzdulásból – társadalmi munkában (tehát ingyen) mindennap magyarra tanítottam az itteni szakmunkásképzőben elhelyezett vietnami fiúkat, lányokat, akik a náluk dúló háború alatt tanulni jöttek Magyarországra.

Aztán Rastignacnak mégsem sikerült meghódítania a Várost: 1967-ben elkerült Budapestről. (Novellafüzérét előtte még közlésre elfogadta az Új Írás – szerzőjük akkor még nem tudta, hogy ezek soha nem jelennek meg: lumpen közegből verbuválódott ifjúgárdistákról szóltak szálkás iróniával.) Az ország több megyéjébe küldött sokadik eredménytelen álláspályázat után ott álltam az egyik művelődési osztály folyosóján, egy ajtó mögül égzengés, vízzubogás, kijött egy kopaszodó, testes férfi, megigazította a nadrágját, s közölte, hogy abban a megyében már ne számítsak tanári állásra. Mögötte a vécé csillapuló forrásbugyogása. Az élet a legjobb dramaturg. Sőt, ismétlő. A rendszerváltozás utáni – rövid „emelkedésemet” követő – szerkesztőségi leváltásomat szintén egy „vizesblokki” helyszínen közölte velem a pártállamban elmozdított (tehát a bukást jól ismerő), ám az új helyzetben megint felívelő pályájú szerkesztő.

Álláskeresés közben egyébként találkoztam tanügyi korifeussal, aki büszkén emlegette „két diplomáját”: az egyiket tanárképző főiskolán szerezte (levelező tagozaton), a másikat ugyanazon szakon a bölcsészkaron (levelező tagozaton). Kétségkívül türelmet és kitartást igénylő módon, vezetői munkája mellett – miközben a legkisebb aggály nélkül döntött nappali tagozaton egyetemet végzettek sorsáról.

Harminchárom éve, belefásulva az álláskeresésbe, s pénzemből kifogyva végül szülővárosom gyáróriásában kezdtem el dolgozni – egyebek közt műszaki szövegeket fordítottam.

Mérnök bátyám, aki 1960-ban diplomázott, arról dohogott, hogy úton-útfélen olyan főnökökkel hozza össze a sors, akik mérnöki szakértelmet követelő beosztásokban (némelykor a mérnök megszólítást kikövetelve) technikusi végzettséggel (gyakran ezt az oklevelet is esti vagy levelező tagozaton megszerezve) vezetnek osztályokat, gyárrészlegeket.

S megerősödött a közös tapasztalatunk: a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején – viszonylag fiatalon – pozícióba kerültek ott testesednek előttünk mindenütt. Szerkesztőségi típusjelenség volt az a vezető, akit valamikor az ötvenes évek elején „kiemeltek”, s attól kezdve főszerkesztőségnél alább már nem adhatta: lett légyen az akár egy periférikus lap is.

A „nemzedékesdi” nem most bukott fel az emlékezetből, hanem amikor pár éve a polgárinak mondott, markáns publicista olyan „szlenggel” utalta az ún. „nagy generációt” az élet bizonyos fertályára, hogy azt az Eötvös Collegium nemzeti liberalizmusán érlelődött fanyarságom röstelli idézni. Életkori vehemenciáját és a kényszerű társadalmi sorban állás izzadságélményét teljességgel megértve az jutott eszembe, hogy az elhíresült filmben „nagy”-nak titulált nemzedékem tagjaiból a rendszerváltozáskor az új helyzetnek legfeljebb csak azok lettek haszonélvezői, akik a változások felgyorsítói voltak, s a politikai elitbe avanzsáltak. Tehát oly nagyon sokan nem. Sőt, nemrégiben egy hatvan feletti tudós férfiú arról értekezett, hogy az elmúlt évtized, s benne a „diploma + két nyelv + netán korai Ph. D.”-nemzedék – egyébként örvendetes – térhódításának igazi vesztesei a negyvenesek, ötvenesek, akik kimaradtak ma természetesnek vett lehetőségekből (kezdéskor tisztes fizetés, teljesítményelvű előmenetel lehetősége, külföldi ösztöndíj stb.). S – nagyvonalú egybemosással – ezt a derékhadat, amelynek élete javát kimért reménytelenséggel morzsolta le a „létező szocializmus”, nem egy történelmi kényszerekkel kijelölt és később leszámítolt korszak elviselőjének, hanem – előszeretettel – okozójának tekintik az utánuk jövők. A „legszigorúbb elbánásban” azokat részesítve, akik éppen hogy nem megalkuvásból, karriervágyból, hanem racionális alapon vállaltak részt belőle. S a megtévesztettektől avagy rosszul választóktól manapság nemegyszer a moralitás jogát is megvonnák. Holott a moralitás nem helyes vagy helytelen politikai döntésektől függ egyedül. Különösen, ha történelmi fiaskók hiteltelenné teszik a személyes jószándékokat. S mivel az elmúlt ötven év, ha másban nem is, „fedő ideológiákban” oly gazdagon burjánzott, sokakat megillet a „jóhiszeműség vélelme”.

Lám, hova jutunk a semmitmondó „nemzedékesditől”. Nemrégiben Angyalföldön, kezemben felmondási papírommal, az járt a fejemben: életemben legalább van némi változatlanság. Kezdőként is, kifele menőként is feleslegesnek lenni. Valamikori egyetemi jellemzésemben volt egy passzus: „erős kritikai szellem jellemzi”. Talán némi következetesség is maradhatott bennem, ha az összevonás előtt álló Magyar Nemzetnél, legutolsó munkahelyi felszólalásomban a döntéshozókat bíráltam. Magamra vethetek hát.

A kör – hogy úgy mondjam – visszatért önmagába. Egy kis dudor azért kitapintható. Apró forradási hiba. Halálig szóló emlékeztetőül.

 

Marafkó László