Milley Tóth Ferenc

Don-kanyar, 1943. január

Soha ilyen tágas csapdát    ilyen földhözragadt tébolyt
oltott mésznél maróbb hóban mészfehéren vánszorognak
holdkráternyi meszesgödör a szélvájta zúgó síkság
karimáján selyemhurok    lebukó Nap a csomója
vén planétánk fordulása: gyilkos hurok feszülése
nem jut a végtelen égből már a ziháló tüdőnek
homlok-bunker izzó falán vitriolos sörét pattog
halántékon sámándobok rég elkésett riadója:
lóra lóra szárnyas lóra    bekerít a sunyi végzet
körös-körül éber éhség    vádoló farkasvonítás
bármit diktált járom-kényszer    mindenért megfizetsz hétszer
örökvesztes ez a részed    jégkristályos Lehetetlen

káprázatba rovásírást rongyba burkolt lábak rónak
görgesd Don – ha ki sem érti – hajdanvolt Levédiáig
halálos Muszájunk titkát    kérdőjellé görbült holtak
felnyílt szemét tükrözd tovább mocsárjégnek Urál-ködnek
konok Ázsia-anyánknak    vénséges vak mostohánknak.