Monostori Imre

Gens una sumus?

Domokos Mátyás: Írósors – Németh Lászlóról

Domokos Mátyás e legújabb könyve, az Írósors kristálytisztán érthető, színes és változatos, izgalmas és megrendítő, fennkölt, majd szarkasztikus, tapintatos, majd indulatos, meggyőző és provokatív, önveszélyesen őszinte és – legfőképpen – csillogóan okos.

Egyszóval: kivételesen jó olvasmány. Annak teljességét viszont, hogy ebbéli minősége mellett mi minden még, csak a könyv végigolvasása után érzékelhetjük. De ne szaladjunk olyan gyorsan! Álljunk meg inkább egy pillanatra, hogy szemrevételezzük ennek a könyvnek a címét. (Domokos Mátyás ugyanis még kötetcímeinek a kitalálásában, kiválasztásában is igényes, szellemes és pontos.)

Ezúttal ez a cím – Írósors – Németh László különféle sorshelyzeteit és az arra adott válaszait jelenti, ám emellett, illetőleg ezek ürügyén jóval tágabb értelmezési tartományt is magában foglal. Nevezetesen: a 20. század második fele egészen napjainkig tartó szellemi-irodalmi világának, életének megannyi feszültségét, megoldatlan problémáját, elvarratlan, kusza szálait. Valóban úgy érezhetjük – erre ő maga is utal egy helyütt –, hogy ama bizonyos csontváz valóban ott lapul a szekrényben, és bármikor előzuhanhat…

Itt van például e kötet legkorábban, 1976-ban született kitűnő tanulmánya, amely A „Sorskérdések” sorsa címet kapta. A szigorú pártirányítással működő és előírásszerűen még mindig sorvezető hivatalos irodalompolitikával szemben Domokos Mátyás itt a teljes magyar szellemi-irodalmi örökség számbavételét és a vitatott kérdések tisztázásának igényét jelenti be. Lefegyverző tárgyismerettel és – a józan ész szerint legalábbis – cáfolhatatlan argumentációval. E tanulmány láthatóan „csempészáru” a hetvenes évek közepén-végén, súlyos eretnekség! A Sorskérdések című Németh László-könyv akkor még csak kéziratának tanulmányait ugyanis úgy mutatja be, mint amelyekről „a történelem konzíliuma” állított ki „megerősítő szakvéleményt”. S a történelmi idő nemcsak Németh László „diagnosztizáló zsenijét” igazolta – szögezi le Domokos Mátyás –, de e diagnózisokban szét is választotta „az igazat a félrefogásoktól”.

E tanulmány talán legfontosabb része, fejezete az idők folyamán – nyilvánvalóan mesterségesen – legsúlyosabbá transzformált, bizonyos körökben mind a mai napig eredendőnek és megbocsáthatatlannak kikiáltott Németh László-féle bűn: az – úgymond – sorskérdéssé mitizált „zsidókérdés”; vagyis: az „antiszemitizmus” álságos problémájának az egyenesen szóló, tudós emberhez egyedül méltó tisztaságú (és tisztességű) fölvetése és végigvezetése. Komoly vesztesége a Németh László-kutatásnak, hogy Domokos Mátyás ezen – még 1977-ben – szétkiáltott, valóban úttörő jellegű és jelentőségű fölfedezései – különösen az említett utóbbi – valahogyan (valahogyan?) homályban maradtak, a tudományos (vagy éppen áltudományos) megközelítések nemigen vettek róla tudomást, vagy pedig (meg sem említve persze magát a tanulmányt) vele szemben foglaltak állást. Ez esetben is megtörtént, hogy a megkerülhetetlennek látszó fölfedezést könnyedén meg lehetett kerülni. (Méghozzá az úgynevezett szigorú „szakmaiság” és „tudományosság” örve alatt vagy éppen ürügyén.)

Számos hasonló szándékú és igényű esszé, tanulmány született Domokos Mátyás gondolkodva-értelmező tudósi műhelyében Németh Lászlóról. Láthatóan azzal a céllal is, hogy e roppant nagy életműnek talán a legfontosabb, a mindannyiunkat érintő közös erkölcsi tanulságait és művészi igazságait tárja fel. Egyszersmind, hogy mintegy „visszaigazolja”, mintegy hitelesítse is őkat. Hiszen az ő számára, nemzedéke számára a Németh László-i gondolatvilággal való megismerkedés valóban „sorsszerű” volt. Talán éppen „a szorongó tájékozatlanság” miatt. Hiszen – vallja Domokos Mátyás – Németh Lászlónak „sikerült megvalósítani írói programját: a harmadik Magyarország ideájának kívánatossá tételét”. Nemzedékeket ébresztett rá – írja – „köztük az enyémet is […], hogy a minőséggel beoltott élet jelentheti csak – társadalmi-szociális és individuális-szellemi értelemben egyaránt – a magyar élet mindenkori bajainak és nyavalyáinak a jó megoldási lehetőségét, vagy borúlátóbban fogalmazva: a felülemelkedés reményét a rossz történelmi determinációkon, a megmaradás életreceptjét.”

Domokos Mátyás Németh László írói teljesítményét emberi és etikai szempontból is példaadónak tekinti. Hiszen már nem sokkal a pályakezdése után megtervezte teljes írói pályáját. De még ennél is csodálatosabb – értelmezi ezt az írói „növéstervet” Domokos Mátyás –: „fél évszázados pályafutása során a terveket igazoló művet látástól vakulásig tartó kegyetlen írói munkával […] ki is sajtolta magából”.

A minőséggel beoltott élet – ezt a címet adta Domokos Mátyás az 1985 decemberében a székesfehérvári megyei könyvtárban (alighanem az első „szabadon” megtarthatott) Németh László-konferencia bevezetőjeként elhangzó előadásának; és végig azt a gondolatot, sorshelyzetet – ha tetszik: „írósorsot” – láttatja, amelynek nem csak Németh László volt egykor részese: mert hiszen a történelmi idő múlása egyáltalán nem jelentette a „szorongó tájékozatlanság” enyhülését. Ellenkezőleg: a Tanú híressé vált bevezető mondataiban megidézett „hajótörött”-lét a világnak, Európának ezen a fertályán továbbra is meghatározó maradt. Publicisztikusabban fogalmazva: Domokos Mátyás ezzel a gondolatmenettel is megkérdőjelezte a létező szocializmus „megoldóképleteit”; miként – ma már ezt is tudjuk – a „hajótörött-lét” és a „szorongó tájékozatlanság” napjainknak is talán a legjellemzőbb közérzettünetei.

Szorosan e ponthoz kapcsolódik egyik visszaemlékezése Németh Lászlóval történt beszélgetésükre, melynek során az író Irgalom című regényét értelmezte. „Azt magyarázta, nekihevülten, hogy ebben a regényben a diagnózis értelme a válasz. Hogy az élet tragikus lényegének a fölismerése a beavatkozásnak melyik útjára tereli az embert. A morfiumos fecskendő után nyúl-e a cinizmus, a humanizmus álarcában, mint Füredi doktor teszi, vagy »az életösztön pártjára áll« […]”. Németh László nem tagadta, hogy „elfekvőnek látja a világot, de az életösztön pártján”.

Domokos Mátyás Németh Lászlóról szóló esszéi, tanulmányai – miként már utaltunk rá – számos fontos és eredeti fölfedezést tartalmaznak. Az egyik legérdekesebb a Bűn című regény értelmezése és értékelése. Korábban ezt a regényt többnyire csak a „szociális bűntudat” morális mércéjével mérték; kevésbé méltányolták viszont mint írói, mint művészi alkotást. Domokos mintaszerű újraértelmezése rávilágít arra, hogy ez a regény legmélyebb rétegeiben „a század egyik tömegélményét”, a „világűr hidegének” érzetét idézi föl. A regénybeli „mindkét embernek ezt a közös nagy gondját fogja körül; alapbaját, amelyben azonban nem ismernek egymásra […].” Ebben a műben – mutat rá Domokos Mátyás – megvalósul a nagy regényekre jellemző „kvázirealitás” is: a történet az idő múlásával beágyazódik önmaga tökéletes illúziójába, úgy, hogy az olvasó már nem is tartja regénynek, hanem valódi történetnek.

Domokos több helyütt is kitér a Németh László-i regénymodell modernségének a kérdésére. A Bűnről például bebizonyítja, hogy mélyáramaiban a prousti módszer érvényesül, remekműrészletekkel. Majd másutt Fülep Lajos egyik tanulmányát idézi a 19. századi európai regény modernségének mibenlétéről. Fülep szerint a modern regény – még akkor is, ha történelmi – mindig a jelenről és mindig az egyén és a társadalom szoros összefüggésrendszeréről szól. Másfelől: a modern társadalmi regény mindig történelmi is egyben, abban az értelemben, hogy az idő múlásával történelmi érvényűvé válik. Nos, Németh László regényei ebben az értelemben számítanak modernnek – mutat rá Domokos Mátyás.

Rendkívül érdekesek a Németh László hódmezővásárhelyi éveivel foglalkozó tanulmányok is ebben a kötetben. Az egyik azt a nagyszerű gondolati ívet rajzolja föl, amely a vásárhelyi évek érlelő közegétől az életmű vitathatatlan remekművéhez, a Galileihez nyúlik át. Rámutatva arra, hogy a Németh László-i életmű második, nagyobbik részének „növésterve” és művészi eredményei a vásárhelyi korszak terméke. És éppen ez a tény, ez az eredmény a „másodvirágzás” legfontosabb jelentése! Így például a Galilei-téma is ide gyökeredzik. Mégpedig azért, mert Németh László itt és ekkor „vetíti rá gondolkodásában a filozófiát az emberi történelemre, mert ekkortól kezdi őt […] foglalkoztatni a természettudományos gondolkodás és az egész újkori történelem világa […]”. Ennek nyomán ragadja őt meg a modern társadalom írástudójának és természettudósainak erkölcsi dilemmája.

Domokos Mátyás nemcsak elsőrangú esszéista, de megbízható filológus is. (Mikor mire van inkább szüksége: a választott téma önmagát írja, íratja a szerzővel, az elmondandó gondolat s a mögötte munkálkodó indulat legszerencsésebb arányait keresve.) Bizonyítja ezt Németh László vásárhelyi éveinek sajátos szempontú megvilágítása, az üldözött s az öngyilkosságra állandóan kész író, tanár vergődéseinek, kínlódásának kettős megörökítése. Egyrészt az Égető Eszter Méhes Zoltánjának – az író alteregójának – nagy dilemmájában: az elaljasított élet vagy az önkéntes halál vállalása; illetőleg – a másik tükör – az író köré fonódó politikai háló mintaszerű rekonstruálása révén. Németh már 1946 januárjának végén megírja egyik levelében, hogy ha letartóztatják, be fogja venni a mérget (úgy érzi, hogy „egy jó halál talán még a magyarságon is többet lendít, mint néhány közepes színdarab”); de korábban és később is számon tartja a menekülésnek ezt a lehetőségét. (A nyilas üldöztetés idején egy zsilettpengét törtek ketté Illyéssel – hasonló céllal. Arról is tudunk, hogy még évekkel később is javasolta egy társaságban a tiltakozásnak és menekülésnek ezt a formáját.) Domokos Mátyás persze nem az öngyilkosságnak mint bekövetkezhető realitásnak vagy éppen mint szerepjátszásszerű romantikus elvonulásnak az alternatíváit vizsgálja (egyébként különös feszültséget ad a szituációnak, hogy éppen 1946-ban írta Németh az öngyilkossággal végződő Széchenyit), hanem leginkább a kommunista hatalmi mechanizmus aljasságát, valamint azt, hogy micsoda hatalmas irodalmi értékkel lenne szegényebb a magyar irodalmi kultúra, hogyha Németh László saját regényhőse sorsára jutott volna. (Persze a kommunista kultúrpolitika csak az ötödik kiadástól kezdődően „engedélyezte” Méhes Zoltán öngyilkosságát!) Jóllehet később finomult a kín – szögezi le Domokos Mátyás is –, de a nevet változtató kommunista párt 1956 után is „változatlanul ambivalens módon kezelte a művészeket; a suhogtatott fenyegetések és a cinkos kacsintások két véglete közt”. Nagyon fontos megfigyelés továbbá az is, hogy „Németh László alkatának szüksége volt a sérelemre: a sérelem volt írói ihletének radioaktív fűtőanyaga, amit aztán könnyűszerrel be is szerezhetett az őt ért kritikákból és irodalompolitikai megnyilatkozásokból.”

Akárcsak Illyés Gyulát, Németh Lászlót is belülről ismeri Domokos Mátyás. Ami természetesen föltételezi a hosszú éveken át tartó személyes ismeretséget is, ámde ennél sokkal többet is: a „diagnosztizáló” kritikus, irodalomtörténész jól működő empátiáját. Az óriásivá duzzadt Németh-levelezést olvasva, kommentálva egyszer csak a következőket jegyzi meg (az előbbi gondolatmenet mintegy folytatásaként): „A levelek olvasójának […] olyan benyomása támad, ami levélről levélre haladva, helységnévről helységnévre ugrálva meggyőződéssé szilárdul, hogy e levelek írójának, teremtő ihletének talán éppen erre az űzöttségre és nemcsak lételméleti, de praktikus értelemben is megvalósult kivetettségre (Geworfenheit) volt titkon szüksége. A bánki sértődés mindennapi inzultusára, mert éppen ez sarkallta szüntelenül munkára – a bevérzésekig – az agysejtjeit.”

Nemkülönben fontos észrevétel – amolyan részleges magyarázat a „magánszorgalmú” befeketítők részére is, akik örökösen a kádári hatalommal és a Szovjetunióval való „megbékélés” gesztusait hozzák fel Németh László erkölcsi befeketedettsége legfőbb bizonyítékaként – Domokos Mátyás egyik idevágó levélidézete Némethtől: „vadállatokkal szemben nem lehet a becsületünket elveszíteni; ha valaki kannibálok közül csak úgy szabadulhat meg, hogy valami hókuszpókuszokhoz jó képet vág – az nem megalkuvás…” Írta mindezt 1958-ban, egy évvel a Kossuth-díja után, s egy évvel szovjetunióbeli utazása előtt.

A levelezésfolyamból is nyomon követhető, hogy „az öregedő író esztétikai nézeteivel és az írói erkölcsről vallott felfogásában hogyan hajol egyre közelebb Tolsztojhoz”. Végleg megszilárdul benne az a meggyőződés, hogy „az író legfőbb kötelessége, hogy műveivel a »hogyan éljünk« kérdésére adjon morálisan hiteles és követhető választ. Életreceptet. Enélkül ugyanis, Németh László felfogása szerint, aminek hangot is ad levelezésében, »az írás jellemrontó pálya«.” (Az „íróság” ilyeténképpeni felfogása, ez a 19. századinak ható „konzervativizmus” is minden bizonnyal közrejátszik abban, hogy mai világunkban az oly taszítóan agresszívvé vált neoliberális ideológiák és esztétikák tantételei szerint Németh László életműve legföljebb csak irodalomtörténeti szempontból érdemel némi figyelmet, ámde már nem felel meg a „modernizáció”(?), az emberi gondolkodás modern válfajai kihívásainak és az individuális szabadság által megszabott és elvárt esztétikai, filozófiai és regénypoétikai követelményeknek.)

Az Írósors című tanulmány- és esszékötet legszínesebb, legkalandosabb fejezetei a szerző személyes emlékeit és dokumentumait felelevenítő, illetőleg feldolgozó történetek. A Németh-kötet, a Sorskérdések sorsa is ide tartozik természetesen. Van ebben a hosszú történetben minden, ami „szórakoztató” az olvasó számára: félreértések, hazudozások, csalások, komolytalan komolykodások stb., mégis valami opálos szomorúság önti el ezt a másfél évtizedes huzavonát. Fájdalom és nyomorúságos méltatlanság: a már (régen) halott író foroghatott a sírjában. De minden hiába: ennek így kellett történnie. Ella néni hiába írja leveleit, hiába szuttyongatja „Gyurit” (Aczél Györgyöt), ő minduntalan visszatáncol. (Egyszer azt mondja Ella néninek, hogy „mostanában lényeges külügyi tárgyalások folynak, el kell olvastatnia a kényes Sorskérdéseket a külügyminiszterrel vagy a megbízottjával.”) Máskor meg Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó igazgatója azt írja Ella néninek, hogy „a megszerkesztett s felsőbb hatóságainkhoz eljuttatott kéziratot egyelőre nem leljük”. Valahogyan eltűnt. Aztán az Akadémiai Kiadó igazgatója is elkér egy másolatot, amit végül egy küldönc hoz vissza azzal, hogy tévedésből került hozzájuk. Igazi tragikomédia. Amit legjobban tán Illés Endre helyzetének abszurditásával jellemez Domokos Mátyás: „Mint jó barát és írótárs szeretné megjelentetni azt a könyvet, és a maga módján küzd is érte, amelyet mint kiadói igazgatónak – s ezt neki kell a legjobban tudnia! – tilos megjelentetnie.”

Hogy mi mindenről kellene még beszélnünk Domokos Mátyás e legújabb könyvének elolvastán, még csak pontokba szedni is bajos volna. Az Írósors szívdobogtató főcím láttán azonban nem lehet elkerülni az utalást egy szinte prófétai hevülettel megírt, már-már a kiáltvány műformájába sorolható, indulatos őszinteséget sisteregtető írására. A nemzetközi sakkszövetség jelmondatának – „Gens una sumus” (azaz egy nemzetség, egy „tábor”, egy „kör” vagyunk) – megkérdőjelezett, azaz kérdésként föltett változatáról van szó, mellyel a jelen magyar íróinak, írástudóinak immáron teljes és véglegesnek látszó csoportokra, táborokra, kasztokra szakadását kommentálja. Ennek a darabokra szakadásnak a legfőbb okát abban látja, hogy a kilencvenes években egyre mélyülő alkotói-írói válság ütötte föl a fejét, amelynek „legszembetűnőbb tünete a kortársi regényirodalom sorvadása […]”. De ez is csupáncsak okozat – fűzi tovább a gondolatmenetet –, az alapvető ok abban ragadható meg, hogy nincs meg az összkép „a világról, amelyben élünk és éltünk, s amelyről azt hittük, hogy a múlt érzelmileg, erkölcsileg és világnézetileg egyaránt indokolt és jogos tagadása azonos lehet a mögöttük lévő kor íróilag értelmezett, egységes és hiteles látomásával”. Elveszni látszik az emberek, az írók azon hite, „belső meggyőződése, ami minden írói kifejezésnek, minden formáló ihletnek a legerősebb rugója, hogy tudniillik összefüggő elképzeléssel, koherens látomással rendelkezik a világról.”

Hogyan is írta Németh László 1932 szeptemberében a Tanú 1. számának beköszöntőjében? „Folyóiratom ihletője e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek.”

Írósors! (Nap Kiadó, 2000)