N. Pál József

A pokol köreinek enciklopédiája

Stéphane Courtois, Nicolas Werth, Jean-Louis Panné…: A kommunizmus fekete könyve

E vaskos kötet bemutatóján – ez év június 20-án volt a Jogtudományi Kar aulájában – legalább félezren tolongtak, a hallgatóságból még a karzatra is jutott. Forgatott a televízió, a beszélgetés elnöki tisztét az igazságügy-miniszter vállalta, a szerzők közül ketten jöttek el, hozzászólt a Történeti Hivatal elnökhelyettese s még két történész meg egy politológus is. Vagy három órán át tartott az egész, a hallgatóság néhány tagja is elmondta a magáét. Volt ott a teremben valami, amit talán feszült várakozásból, visszafojtott türelmetlenségből és a megkönnyebbült föllélegzés titkon őrzött reményéből gyúrt össze a mögöttünk fölgyűlt idő; a sóhajokból, az indulatot leplező fészkelődésből vagy az elharapott közbeszólásokból is érezni lehetett, itt szinte senki sem arra kíváncsi, hogy milyen színvonalú szakmunkával bővült a történettudomány. Mindannak, ami elhangzott, elsősorban morális tétje volt az ott ülők többsége számára, mint ahogy vélhetően morális tétje van e nyolc és fél száz oldalas munkának is. Mindez akkor világlott ki egyértelműen, amikor a több mint négy évtizede Párizsban élő jeles politológus fogott bele a maga hosszúra nyúlt mondandójába. Korrektnek és szikáran tudományosnak indult Kende Péter fejtegetése, de aztán – saját egykori emlékeit is fölhozván – minduntalan az 1953–1956 közötti reformkommunista (pártellenzéki?) csoport érdemeinek ecsetelésére tért vissza, amiből a hallgatóság csak azt hallhatta ki, hogy itt már megint mentegetőzik valaki, avagy megint magyarázni igyekszik azt, ami magyarázhatatlan. Feszengeni kezdtek az emberek, itt-ott halkan még szitkozódni is, többen elhagyták a termet, mások megpróbálták „kitapsolni” a szónokot. Gyanítom, hogy nem annyira a tényszerű megállapításokkal volt igazán bajuk az indulatosabbaknak, hanem az elhangzottak mögül fölsejlő látószöggel. Egy – minden demokratikus hitvallás és értékigény ellenére a „köldökzsinórt” végképp elvágni képtelen – gondolkodásmóddal, amely ma is úgy véli – Kende Péter három éve megjelent könyvéből idézek –, hogy „a kommunizmus sikereivel és kudarcaival, felmagasztosulásaival és megszégyenüléseivel együtt közös kaland, az egész társadalmat magával ragadó s együtt sújtó közös vállalkozás. Aki ezt nem akarja tudomásul venni, az teljesen félreismeri az elmúlt fél évszázad magyar nemzeti történelmét.”

Valahol itt lehet a kutya elásva. Stéphane Courtois a könyvet bevezető esszéjében (A kommunizmus vétkei) többször is megfogalmazza azt a morális indulat földobta kérdést, ami őt és szerzőtársait e gigantikus méretű munkára sarkallta. Miért nem kerültek eddig igazán mérlegre a kommunizmus bűnei sem történelmi, sem erkölcsi szempontból? Miért a kommunista bűntettekről szóló vallomásoknak a „bágyadt visszhangja”? Miért nem vagyunk képesek a kommunizmus elemzésének középpontjába állítani a tömeges, módszeres bűntettet, ha erre – teljes joggal – képesek vagyunk a nácizmus esetében már 1945 óta? Avagy: miért hallgat a világ e bűnökről, ha a nácikét annyit és okkal emlegeti; mi az oka a kommunizmus iránti intellektuális és morális elnézésnek, ha a fasizmus méltán esik anatéma alá (a két totalitárius rendszer „összevetése” csupán ennyi a kötetben). A szerző a bűnök takargatásának három okát is elemzi (a forradalmi eszméhez való ragaszkodás; mivel a Szovjetunió súllyal vett részt a nácizmus legyűrésében, a baloldal a maga emlékezettörténetében szinte teljesen kisajátította az antifasizmus fogalmát, így a kommunizmus „relatíve” a „jó” oldalra került automatikusan; 1945 óta a zsidókat sújtó népirtás számít a modern barbárság jelképének, amely „a tömegterror észlelésére kínálkozó egész érzelmi teret kitölti”), de szerintem ez a Kende Péter-idézet többet mond mindegyiknél. Pedig szerzője – a forradalom emlékének megőrzéséért végzett munkája számomra legalábbis ezt sugallja – szándéka szerint talán nem is óhajt „takargatni”, ha jól tudom, e könyv megszületésénél is segédkezett. Ez a néhány gyarló mondat nemcsak ama „fejlődéstörténeti determinációnak” a bizonyítéka, hogy az embert az őt felnőtté avató érzelmi, tudati és pszichológiai meghatározók, sőt értékválasztások egy életen át végigkísérik, hanem annak a fölfogásnak is, amelynek jegyében a honi és külhoni közvélemény-formálók igen nagy része továbbra is az „örök baloldal” permanens küzdelmét látja-láttatja a történelem mozdonyának. E gondolkodásmód pszichológiai alapvetése roppant egyszerű: soha többé ne ismétlődhessék meg a század botránya, a nácizmus. Mélységesen igaz ez, csakhogy e törekvés – ösztönei szerint? – minden olyan szellemi és tudati jelenséget szeretne szalonképtelennek látni, ami nem sorolható az általa tételezett baloldalhoz, vagy ami annak pozícióit gyengítheti, s mindez természetesen a dolog historikumára nézvést is érvényes. Így nemcsak arról van szó, hogy e nemes cél mai élenjárói érthetően nem emlegetik jó szívvel az elődök (apákat nem merek mondani) bűneit, hanem egy sajátosan dogmatikus modellalkotó kedv irgalmatlan logikájáról is. Ami „jobboldali” vagy – mondjuk – „nemzeti”, az eleve gyanús (antiszemitagyanús?) visszamenőlegesen is, s föltehetően már a „jobbról” jövő kérdések, vádak is gyanúsak. Lehet persze bírálni a kommunizmust, de csakis „balról”, onnét szemlélődve aztán nagy kalandnak vagy közös vállalkozásnak (is) látszhat a dolog, amit ennek okán akár még egy csipetnyi tisztelet is megillethet, ha éppen tisztelegni van kedvünk. Amúgy is régen volt az egész, nem is érthető, miért foglalkoztatja ez a fiatalokat – a gyilkolásokban is részes, hajlott korú ávéhásnak kenyeret adó harcos parlamenti képviselő értetlenkedett ilyenformán –, a történelem szemétládája 1945-ben megtelt, oda más már nemigen fér be.

Én ugyan nem tudom, hogy a balra-jobbra való osztályozásnak mi az – akár szaktudományos – értelme, de azt látom, hogy a kommunista eszme (no meg a hozzá kapcsolódó történelem) csak nem bír szalonképtelenné válni, sőt az értelmiség és a társadalom nagy része mintha jó – legalábbis megvetésre csak módjával méltó – emlékeket is őrizne azokról az esztendőkről. Amíg a „tévedtem, de egy jó ügyben hittem” kezdetű „gyónást” egy (volt?) kommunista akármikor nyugodtan elmondhatja, addig a nácizmussal való akár legcsekélyebb egykori érintkezés is örökös morális bélyeggel jár. Itt álljunk meg egy pillanatra, hiszen ez az utolsó mondat az egész történet talán leginkább neuralgikus pontját érinti. A század két borzalmának „összehasonlításáról”, avagy összevetési kényszeréről (kényszerképzetéről?) van szó, amely már a könyv 1997-es párizsi megjelentekor is elementáris indulatokat váltott ki. A vád az volt, hogy a kommunizmus rémtetteinek ily tömény elősorolása relativizálja a holokausztot, vagy legalábbis kezükre játszik az erre törekvőknek, sőt, hogy a százmillióra tehető áldozat fölemlegetésével a szerzők latensen még Hitlert is rehabilitálják. Nyugodtan mondhatnánk, hogy mindez rémkép csupán, vagy eszement bolondság inkább, hiszen a kötetben egyetlen mondat sem ad tényszerű okot ilyesmire (nem összehasonlító történetírással van dolgunk), ha e jelenség nem utalna egy olyan – úgy tetszik, egyelőre föloldhatatlan – lélektani csapdahelyzetre, amely mindkét irányban munkál azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a kommunizmust tetemre hívóknak sokkal gyengébb a hangjuk, és – a már elmondottak okán is – sokkal gyérebbek az átélt traumák kibeszélésére vonatkozó lehetőségeik. Meglehet, arról a levetkezhetetlennek látszó esendőségről van szó, amit a bevezető tanulmányban idézett Tzvetan Todorov úgy fogalmazott meg, hogy „gyászaink emléke sohasem hagyja, hogy észrevegyük mások szenvedéseit” – a szenvedések emlékével való hatalmi célzatú kalmárkodásról én most nem akarok beszélni –, talán ez az, ami e munka zajos fogadtatását meghatározta. Látni való ugyanis, hogy a vádak tisztán morális célzatúak voltak, mint ahogy – mondtam már – a könyv célzata is hangsúlyozottan morális, ezt bírálói hibátlanul megérezték, megérzik. A legnagyobb és megfellebbezhetetlen erénye az, hogy van, hogy megszületett – ellenzői szerint is ez a legnagyobb baj! –, mert szakmailag pontosan olyan az egész, amilyenek az első nagy, többszerzős összefoglalások lenni szoktak általában. Természetesen egyenetlen, módszertanilag is kevert, s valószínűsíthetőleg számtalan tévedés is terheli a szöveget (alaposabban ellenőrizni csak a Magyarországról beszélő lapokat van módomban). Egy monumentális munkáról van szó, amely folytonosan reflektál önmagára, nyitva hagyott kérdések tömegével találkozhatunk, néhol a terjedelem ellenére is vázlatnak tűnik, a tényfeltárás, az elemző meditáció és a vádirat mozzanatait együtt és egyszerre tartalmazza, mégis erkölcsi felkiáltójelként hat az egész, a szerzők még arra is ügyeltek, hogy a borító jó messzire ellátsszék. Célja túlmutat önmagán, megszólítani az olvasó teljes személyiségét óhajtja – sőt, befolyásolni is, ha tetszik! –, ahogy az a „színes” könyvek esetében már lenni szokott, jóllehet Magyarországon az ilyen – kék, fehér, szürke stb. – kísérletekben ez eddig nemigen volt köszönet.

Tíz ember munkája a kötet, a szerzők közül van, aki tucatnyi szakkönyv gazdája, van, akit Latin-Amerika-szakértő újságíróként jegyeznek, s van, aki egyetemi hallgató. Andrej Paczkowski a Lengyel Tudományos Akadémián működő Politikatudományi Intézet aligazgatója, Karel Bartosek cseh származású, de évtizedek óta Párizsban él, a többiek franciák. A látószög – ezt is megannyi szerzői önreflexió igazolja – a franciaországi értelmiség kommunizmussal szembeni felemás tapasztalatából fakad a leginkább, de a történet geográfiailag az egész földgolyót igyekszik átölelni. Öt nagy fejezetből áll a munka, amelyeket egy-egy emocionális hangon is szóló, egyszerre feladatkijelölő, egyszerre analizáló és értelmező esszé fog közre (A kommunizmus vétkei; Miért?) – mindkettő Stéphane Courtois tollából való. A szerkezet – akár a vízbe dobott kő keltette hullámok – a koncentrikus körök rendje szerint halad előre, egyszerre próbál megfelelni a keletkezés-, a kifejlés- és a hatástörténet mechanizmusa nyomon követésének, s próbál imitálni egy virtuális kronológiai sorrendet is egyben. A számbavétel az „őshazában” történtek analizáló elősorolásával indul (Egy állam a népe ellen, erőszak, elnyomás, rémuralom a Szovjetunióban), ezt a „forradalmi export” tényeinek – Komintern, trockizmus elleni világhajsza, Spanyolország és az NKVD, terrorizmus stb. – vizsgálata követi (Világforradalom, polgárháború és rémuralom), majd a mi szűkebb kelet-közép-európai, balkáni térségünk 1945 utáni históriája kerül szóba jó száz oldalon (A másik Európa, a kommunizmus áldozata). A negyedik fejezet – közrefogva egy igencsak részletes kínai és kambodzsai „betét” által – e rémtörténet ázsiai módozatait taglalja (Ázsiai kommunizmus: „átnevelés” és mészárlás között), az utolsó pedig – Latin-Amerikától Afrikán át Afganisztánig – mindazt, ami addig kimaradt (A harmadik világ). Négy földrészen történtek megrendítő enciklopédiája ez a szakmai és emlékállító föladatot egyként magáénak tudó könyv, végig az alcímben (Bűntény, terror, megtorlás) megjelölt eseménytörténet meghökkentő tényeire figyelve. Nem eszme-, nem társadalom- vagy politikatörténet ez tehát, s nem is a kommunizmus hét évtizedes uralmának monografikus összefoglalása, hanem a hatalmi téboly meghatározta huszadik századi szenvedéstörténet főbe kólintó tanúsítványa.

Milyen helyet foglal el a bűntett a kommunizmus rendszerében – ez a kötet egyik alapkérdése. Szándékosan provokatív e problémafölvetés, hiszen benne megint csak a már fölemlegetett „örök baloldal” magamentegető, felelősségtakargató szemléletének a cáfolata rejlik. Ama szemforgató fölfogás veleje ugyanis a „voltak hibák, tévedések”-féle magyarázkodástól a „szerencsétlen” sztálini „elhajlás” nyögvenyelős beismeréséig terjedt, éppen azért, hogy a szent és lényegi vonatkozásaiban nyilván ma is tiszteletre méltó alapidea azért valahogy mégis megmaradhasson a jelennek és a jövendőnek. E hosszú ideig – máig? – szorgalmazott hittétel minden rendű és rangú papjai hol a még „makulátlan” Leninhez, hol meg egyenesen a (fiatal) Marxhoz akartak visszahátrálni az időben, hogy aztán nyugodtan kísérletezhessenek tovább a más bőrére, miközben egy formációelméleti dogmát is fönntarthattak-fönntarthatnak. Mert ha az alap teoretikus igazsága és történelmi létjogosultsága igazolható, akkor nyilván e nagy kaland közben „elkövetődött” brutalitások, „visszaélések” is csupán üzemi balesetekként foghatók föl, amikről hol a történelmi kényszer, hol az ideológiai elhajlás, hol pedig az átgondolatlan káderkiválasztás tehetett – hiszen például Lenin elvtárs már idejekorán figyelmeztetett bennünket, hogy Sztálin egy erőszakos és goromba fráter, csak nem hallgattunk rá –, de nem tehetett maga az eszme, bűn lenne hát sutba vágni az egészet. Summa summarum: a terror, a kegyetlen politikai gyakorlat, a milliók életét követelő gyilkosságok egy sajnálatos torzulásból fakadt járulékos tényezők voltak csupán, de semmiképp sem következhettek a kommunista (szocialista) gondolat lényegéből; a (szélső)baloldaliság meg – ez is Lenintől tudható – amúgy is a kommunizmus megúszhatatlan gyermekbetegsége, amin egy tőrőlmetszett forradalmár előbb vagy utóbb törvényszerűen átesik. A kommunisták egy új világért harcoltak, segíteni akartak az elnyomottakon, eredeti céljaik – ellentétben a nácikéival – bár idealisták, de humánusak voltak (e tételhez igen-igen sokan ragaszkodnak), a gátak nélküli boszorkányüldözés tehát veszélyes lenne, avagy – amint ezt Budapest főpolgármestere is kijelentette – az antikommunizmus ideje végképp lejárt. A könyv ezt a máig szeretettel dédelgetett hiedelmet cáfolja meg – már a létezésével is.

Amikor Stéphane Courtois – a Nürnbergi Törvényszék bírósági szabályzatának hatodik cikkelyét s más egyezményeket, törvényeket idézve – a béke elleni bűntett, a háborús bűntett és az emberiség elleni bűntett jól ismert kategóriáit emlegeti, akkor nem Auschwitz „egyedülállóságát” vitatja, hanem azt bizonyítja, hogy a kommunista párt – például a nagy Szovjetunióban – mindezeket a bűnöket hiánytalanul elkövette. Ezek a rendszerek – az uralom megalapozásának érdekében – „valóságos kormányzati módszerré emelték a tömeggyilkosságot”, s nem volt idegen tőlük az egyes osztály-, társadalmi és népcsoportok (sőt népek, mint például a kozákok) kiirtásának terve sem. Bizony, a terrort nem a „történelmi szükségszerűség” (persze, ha a szükségszerűséget bolsevik észjárás szerint értelmezzük, akkor igen), nem a fiatal szovjetrendszer veszélyeztetettsége kényszerítette ki, a bűncselekmény a kommunista hatalmi-politikai gyakorlat lényegéhez tartozott a kezdettől, mindennek „teoretikus alapvetése” is megvolt már idejekorán. Szergej Nyecsajev, az orosz forradalmi mozgalom egyik legradikálisabb alakja – Dosztojevszkij róla mintázta az Ördögök című regényének Pjotr Verhovenszkiját – 1869-ben ilyenformán fogalmazott: „A forradalmár eleve elveszett ember. Nincsenek külön érdekei, magánügyei, érzelmei, egyéni vonzalmai, vagyona, még neve sincs. Mindent elnyom benne egy minden mást kizáró érdek, egyetlen gondolat, egyetlen szenvedély: a forradalom. Lénye mélyén, nemcsak szóban, hanem ténylegesen is, minden kapcsolatot megszakított a közrenddel, az egész civilizált világgal, minden törvénnyel, illemmel, a világ társadalmi szokásaival és erkölcsi szabályaival. […] Csak az a remény vezeti a forradalmárt a politikai és társadalmi életben, a műveltnek mondott világban, csak az a hit élteti, hogy a lehető leggyorsabban és legteljesebb mértékben elpusztíthatja. Nem forradalmár, ha valami iránt is szánalmat érez a világban. […] Különféle csoportokra kell osztani ezt a mocskos társadalmat. Azok vannak az elsőben, akiket haladéktalanul halálra kell ítélni. […] A másodikban meg azok legyenek, akiknek egyelőre meghagyjuk az életét, hogy az elkerülhetetlen fölkelésre késztessék a népet rémtetteikkel.” [Kiemelés tőlem – N. P. J.] Ez az iromány A forradalmár kiskátéja címet kapta: egyenes beszéd volt, ez nem lehet vitás, miként az sem, hogy Nyecsajev patologikusan eszement szavai termékeny talajra hullottak.

Az alulról feltörő tömegek akaratára való hivatkozás természetesen demagógia volt. Igazuk lehet a szerzőknek, amikor azt állítják, hogy a „nagy októberi” puccs után szinte rögvest elszabadult terror „örökölte” az orosz történelmen Rettegett Ivántól Nagy Péteren át a Pugacsov-lázadásig és még tovább végighúzódó gyilkos kegyetlenséget, akár az ölés formáinak változataira és könyörtelenségére nézvést is, de ami ekkor kezdődött el, az egyedi – pontosabban: ez is egyedi – lett a világtörténelemben. Azt, hogy a forradalmárok agyában a tömeggyilkosság gondolata, mint jól használható politikai eszköz, már október előtt készen állt, Dzerzsinszkij – ő lett az GPU, az NKVD, az MVD, a KGB elődjének, a hírhedt-rettegett Csekának a főnöke – 1917. augusztusi meditációja is igazolhatja: „Nem lehetne gyökeresen megváltoztatni ezt a viszonyt? [ti. a politika és a társadalom közötti viszonyt – N. P. J.] Például a társadalom bizonyos osztályainak leigázásával vagy kiirtásával?” Amikor – egy esztendő múlva – Grigorij Zinovjev is elmondta, hogy „mi a teendő” („Csak úgy győzhetjük le ellenségeinket, ha megvan a magunk saját, szocialista terrorja. Meg kell nevelnünk a mi oldalunkon, mondjuk, kilencvenmilliót Szovjet-Oroszország százmillió lakosából. A többihez egy szavunk sincs. Pusztulniuk kell.”), a „proletárdiktatúra ökle” – ez a fordulat Rákosi Mátyásnak is igen megtetszett – már jó ideje működött. Ez a minden „pepecselő jogászkodást” (Dzerzsinszkij kedvenc fordulata volt) elutasító szervezet már 1917 decemberében megalakult, áldozatainak száma csak az első évben 10-15 ezerre tehető minimálisan, a koncentrációs táborok (így nevezték!) építése is megkezdődött, Scsasztnij tengernagyot már egy valóságos koncepciós perben ítélték halálra, Lenin vérgőzös, indulatszavakkal, felkiáltójelekkel megtűzdelt „útmutatásai” pedig szinte mindennaposak voltak. A már korábban megfogalmazott elvi szándékot bizony Vlagyimir Iljics, a géniusz avatta gyakorlattá, s miközben – Gorkij emlékezése szerint legalábbis – a harctól megfáradtan szeretett gyermekfejet simogatva a messze jövőbe révedezni, ő adott parancsot a cári család halomra lövetésére, sósavval való leöntésére, gyermekestül és szakácsnőstül természetesen, ő juttatott – kizárólag a hatalom megtartása céljából – uralomra egy olyan utópikus ideológiát, amelynek semmi köze sem volt a valósághoz. Az úton – melyet az emlegetett Nyecsajev ajánlott többek között – ő rakta le a vágányokat, Sztálin már szinte zökkenőktől mentesen vonatozhatott tovább, akár a birodalom határain túlra is.

Ama kérdésre, hogy e földre hozott pokolnak mi volt a legjellemzőbb „karaktere”, többféle válasz is adható, én mégis kiemelnék egyet. Az emberi életnek, sőt a halál méltóságának az a tökéletes semmibevétele, amely a kommunizmus „hősi korszakát” áthatotta, csak a náci haláltáborok gyakorlatához fogható, még akkor is, ha Leninék és Sztálinék a gyilkolás „üzemmódjának” a tökélyre vitelében valóban elmaradtak a második világháború alatti fasizmustól. Nem alá- és fölé-, de mellérendelő viszony kell hogy legyen tudatunkban a két borzalom között, ezt akár még e rendszerek stiláris gyakorlatai is bizonyíthatják. Már Lenin sem kivégzendő embereket, de megsemmisítendő tetveket, csúszómászó férgeket látott mindenütt, vagyis ha tetszik, Visinszkij főügyész nyelvi leleményeinek is ő volt a szülőatyja. Vagy vegyük a következő idézetet: „Az ellenség mint alsóbbrendű lény iránt táplált zsigeri utálattal kell ápolnunk az osztálygyűlöletet. Az a legmélyebb meggyőződésem, hogy úgy, ahogy van, alsóbbrendű, elfajzott lény az ellenség, mind testi, mind »erkölcsi« tekintetben [kiemelés tőlem – N. P. J.].” Nem valamely náci teoretikus írta ezt a két mondatot, hanem az a Makszim Gorkij, aki korábbi fenntartásai ellenére oly lelkesen állt be a sorba. Még a Szovjetunió Kísérleti Orvostudományi Intézetének a létrehozását is melegen támogatta, mégpedig emilyen javaslatokkal: „már közel az idő, hogy sürgető kérdést intéz a tudomány a normálisnak mondott emberiséghez: akarjátok-e, hogy aprólékosan, tüzetesen tanulmányozzunk minden betegséget, nyavalyát, fogyatékosságot, az öregedést és a szervezet korai elhalását? A kutyán, nyúlon, tengerimalacon végzett kísérlet azonban nem elegendő ennek tanulmányozásához. Okvetlenül magán az emberen kell kísérleteznünk, okvetlenül ő magán kell tanulmányozni szervezetének működését, a sejten belüli táplálkozási, a vörösvértest-képzési folyamatokat, a neuronkémiát és általánosabb értelemben szervezetének minden életfolyamatát. Sok száz emberi egyedre lesz szükség hozzá, igazi szolgálat lesz ez az emberiségnek, és kétségkívül fontosabb és hasznosabb, mint egészséges emberek tízmillióinak – tékozlók és herék testileg, lelkileg elfajzott, nyomorúságos osztályának kényelmes élete kedvéért való – elpusztítása.” Nem lehet vitás: az „új ember” kinevelése biológiai feladat is e gondolatmenet szerint, a forradalom ellensége pedig – egy amúgy is pusztulásra ítélt osztályhoz tartozó – alsóbbrendű emberfajta. A végül megszeretett rendszer később magát Gorkijt is eltette ugyan láb alól, de ettől még tény: amit elmondott, azt Alfred Rosenberg vagy doktor Mengele sem igen mondhatta volna sokkal különbül.

Ez az uralmi forma, mely az emberek közötti kapcsolatok lényegévé a bizalmatlanságot és a kegyetlenséget tette meg, ráadásul még hazug is volt a velejéig. Nemcsak a (civil) társadalom ellen viselt totális – és eredményes – háborút, az egyes ember személyiségét is képes volt kilúgozni. A terror, a permanens félelem légköre tömegek morális vakságával párosult, milliók nőttek föl a kikényszerített némaság, a folytonos tabuizáló tendenciák s a szivárványos jövő ígéretének szorításában, amnéziába ringatott emberek énekeltek és zakatoltak együgyű öntudatlansággal, fittyet hányva nemcsak a rációnak, de a létezés legelemibb törvényeinek is. Ama Magyarországon is kötelezően bemagolandó versezetbe szedett „nagy lenini lámpa”, amelynek fényénél például szobrot kaphatott az apját hóhérkézre adó gyermek, egy olyan történelmi bűn szülőföldjévé tette Oroszországot, ami – a maga természetében – valóban páratlan. Ennek az ideológiának a „bornírt zsenialitása” ugyanis az volt, hogy sikerült elérnie: az értelmiség (például a nyugati baloldali értelmiség) és a társadalom jó része ne lássa át annak valódi természetét, hogy sokáig – máig, mint láthattuk – minden fönntartás ellenére többen mint egy nagy kalandról (is) beszélhessenek róla, vagy egyenesen sajnálják ezt az elvetélt kísérletet. Elutasítani a nácizmust mindenestül – főleg a háború után –, ehhez elég volt megőrizni az értelem és az erkölcsi érzékenység szikráját. A kommunizmus rothadtságát sokkal nehezebb volt azonnal fölismerni. Hitler haláltáboraival már 1945-ben szembesülhetett a világ, a győztesek közé került Szovjetunió rémtetteiről nemhogy filmfelvétel, de fénykép is alig-alig készült, a titkolózás, a múlt „végképp való” eltörlése csakúgy e rendszer lényegéhez tartozott, miként az agymosás, amit – főleg ázsiai tájakon – még ma is szeretnek „átnevelésnek” hívni. Ez a történelmi „szemtengelyferdülés” a szolidaritás és az ember etikai koordináta-rendszerének szétzüllesztésével-szétzüllésével járt együtt, joggal mondta hát Alain Besançon, a neves francia filozófus, hogy „nincs nehezebb, mint egy totalitárius rendszer felbomlása után helyreállítani a morális tudatot és a normális gondolkodást” (Kommunizmus: emlékezés és felejtés – avagy A nagy hallgatás, Európai Szemle, 1999/2.). Ma már tudhatjuk: mindez ott a legnehezebb, ahol volt ugyan kommunizmus, de már nincs, ellenben annak emlékezete – no meg „adományainak” emléke: a háromhatvanas kenyértől a „teljes foglalkoztatottságig” – elevenen él a lelkekben.

Ez a könyv a morális tudat és a normális gondolkodás helyreállításáért született. Legjobb és legalaposabb fejezete kétségkívül az a kétszáznegyven oldal, amely a Szovjetunió pártjának viselt dolgait vallatja (Nicolas Werth munkája). Ez a rész valóban eredeti levéltári kutatásokra épül – a magyar kiadáshoz Kun Miklós fűzött magyarázó jegyzeteket –, s ahogy mondani szokás: ha mindannak csupán fele lenne igaz, amit itt olvashatunk, az is elég lenne ahhoz, hogy az emberbe vetett reményről szóló himnuszokat hazugságnak érezzük. Hat és hét számjegyű adatokkal szembesülvén egy idő után a lélek is bizonnyal megkérgesedik, s az indulatot a depresszió vagy a kétségbeesés, esetleg a rezignáció válthatja föl. Mert hát ilyen nincs, és mégis van. Milliók halálát követelő, mesterségesen keltett éhínségek, a „nagy tisztogatás” 690 000 áldozata, hatezer vagy esetenként még több ember életéről döntő Sztálin-szignó egy cetlin, az értelmiség meg a katonai vezérkar kiirtása, a Gulag borzalmai, Katyn, egész népeket megmozgató deportálások, a mai áldozattá vált tegnapi gyilkosok tömege, meg a készülő nagy-nagy per, amiből csak a gazda halála miatt nem lett valóság – valószínűleg az sem egészen normális, aki képes mindezt ésszel fölfogni. Közben utasítások, gyűlölettől fröcsögő vagy éppen tökéletesen szenvtelen hangon szóló idézetek tömkelege, mert „ahol nagy fát vágnak, ott sok a forgács”. Talán elhihető: e hátborzongató lajstrom lényege nem csak az, hogy valóban húszmillió-e (százmillió az egész földgolyóra nézvést, amiből – ha igaz – Kína egymaga hatvanötmilliót „vállalt”) a húszmillió, esetleg valamivel több vagy kevesebb. Az uralomgyakorlási technikává emelt őrület – avagy nagyon is rideg hatalmi akarat – természetéről meg a „temetetlenül” maradt áldozatok emlékéről van itt szó. Egy olyan előre megfontolt, ha tetszik, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosságról, amely irányítóinak szándéka szerint – kétfelé osztva az emberiséget – az egész világ osztályrésze lett volna, s amely a szovjet hadsereggel hazánkba is megérkezett. Tudnunk kell róla, hogy ítélkezhessünk.

Persze sok mindenről majd pontosabban, mint itt olvasható. A már megnyílt – és a még zárt – levéltárakat igen-igen sokat emlegetik a szerzők, azok is, akiknek szövegében egyetlen ilyen hivatkozás sem fordul elő. (Az említett, Szovjetunióról szóló fejezeten kívül csak a Lengyelországról szóló résznél találtam ilyet.) Már megjelent – túlnyomó többségében természetesen francia nyelvű – könyvek, cikkek, dokumentumkötetek és visszaemlékezések jelentik a kötet további fejezeteinek forrásbázisát, akad olyan rész is, amely „újságírósan” vázlatos, s a valós tényekre nézvést bizony érezhetően a „sötétben tapogatózik”. Csak egy példa. Ismert, hogy Kim Ir Szen országába még a madár sem nagyon tudott bejutni, nemhogy a külhonból jött történész. Onnan még megszökni is csak keveseknek sikerült. Az egyikük elmondta: egy tízezer fős táborban naponta legalább öt embert agyonvernek, halálra kínoznak. Mivel az őrzött foglyok száma az információk szerint legalább kétszázezerre tehető, ez napi száz halottat jelent, tehát mintegy évi harminchatezer-ötszázat. Ezt kell megszorozni az észak-koreai kommunizmus esztendeinek számával, így lesz a végeredmény több mint másfél millió áldozat. Lehet, hogy valóban ennyi a dzsucse (magára utalt, önálló kommunizmus) eszméjének a „mérlege” csak a gyűjtőtáborokban, lehet, hogy több, de a használt történészi „módszertan” nem igazán meggyőző. (Ezeket a hiányosságokat a könyv támadói persze alaposan ki is használják.) Nekünk, magyaroknak nyilván a rólunk szóló lapok lennének a legfontosabbak, és bizony szomorúan kell megállapítanunk, hogy Etiópia vonatkozó históriáját például részletesebben tárgyalja a könyv. Térségünk népei közül külön fejezet csak a lengyeleknek jutott (nem csoda, hiszen lengyel szerzője is van a könyvnek), a mi szenvedéseink történetét „összevonták” a többiekével. Ezt a részt a cseh Karel Bartosek írta, érthető, hogy egykori hazája történelmét ismeri a legjobban, ez aztán meg is látszik a szövegen. Mi hat teljes oldalt kaptunk jól szétszórva (nyolcat, ha a Tanácsköztársaság másutt való tárgyalását is ideveszem), de ebben aztán annyi a rövidre zárt kijelentés, a ténybeli hiba és az elírás, hogy szomorkodni kezdek, ha a kötet általam nem ellenőrizhető részeinek adataira gondolok. Bartosek magyarul nyilván nem tud, a bibliográfia és a jegyzetek tanúsága szerint szinte kizárólagos forrásai azok a könyvek, tanulmányok voltak, amelyeket francia nyelven akár már 1989 előtt is elolvashatott (Arthur Koestler, Fejtő Ferenc, Molnár Miklós munkái, Kopácsi Sándor visszaemlékezése például), meg egy rövid, cseh nyelvre is lefordított összefoglalása a forradalom történetének (Békés Csaba, Rainer M. János és Germuska Pál dolgozata), amiből igen fontosnak tartotta kiemelni, hogy a lincselők „bemocskolták a forradalom becsületét”. A hibák egy részét a fejezethez kiegészítő jegyzeteket író Zinner Tibor kijavította, de azért maradt belőlük bőven a szövegben. Az a mondat, hogy Nagy Imre 1956. október 24-én „elfogadta a felkelők kormányának elnöki tisztét”, például teljesen értelmetlen, s azt sem hiszem el a szerzőnek, hogy a forradalom leverését követően csupán néhány hétig lett volna terror Magyarországon. Mérgelődni persze fölösleges, e rémtörténet hazánkra vonatkozó részét nekünk kell megírnunk alaposan, aztán meg sürgősen lefordítani majd néhány világnyelvre.

Maradt hát végeznivaló elegendő, de az úttörés érdeme immáron elvitathatatlan e csapattól. Szükségszerűen egyenetlen kötetben ugyan, itt-ott stiláris és retorikai fogásokkal is élve – számos szépirodalmi hivatkozást, keretbe szedett, a kínzások, a kivégzések borzalmas módozatait „illusztráló” emlékezést, kommentárt is olvashatunk –, de ők hozták tető alá azt a munkát, amely tanúságtétel arról, hogy a kommunizmus rémtettsorozata is (!) egyedülálló – ahogy minden népirtás az, ha meggondoljuk! –, s ennek fölismeréséhez csupán azt a köldökzsinórt kell végképp elvágni, ami a baloldali értelmiséget – többeket csak azért, mert a Szovjetunió is részese volt a nácizmus legyőzésének – még mindig e „kísérlet” emlékéhez fűzi kissé. Ők megtették. A szerzők bevallottan hívei voltak a kommunizmusnak egykor, szövegeikből kitetszik, hogy a szocialista gondolathoz való vonzalmukat ma sem adták föl egészen – például Courtois számára most érezhetően a „renegát” Karl Kautsky a „szent tehén” –, de nem hiszik már el, hogy e bűnök bevallása a baloldali gondolat vagy az antifasizmus pozícióit gyengítheti. Nem hinném, hogy hosszas pereket vagy megkésett bosszút szeretnének látni, de azt alighanem elvárják, hogy a bűnök és a bűnösök (!) még akkor is néven neveztethessenek, ha életben – vagy az utódaik igen magas pozíciókban – vannak, és hogy senki egykori hóhér vagy hóhérsegéd ne óbégathassa tele a világot avval, hogy a személyes jó hírnévhez való jogát megsértették. Végtére is a cél csak egy lehet: ne csak a kommunizmus, de maga a gondolat és a történet fölvállalása, mentegetése, „megmagyarázása” vagy annak a kísérlete is váljék végképp szalonképtelenné, ahogy ez a fasizmus esetében már 1945-ben megtörtént – ami persze távolról sem jelenti azt, hogy mindenki nyakát ki kell törni, aki tagja volt a pártnak egykoron. Mihelyt ez megtörténik – igen-igen messze vagyunk még ettől –, minden „számszaki” és egyéb összevetés azonnal értelmét veszíti, még maga a kérdés (melyik rendszer volt a bűnösebb?) föltevése is. Traumáink föloldódni, kölcsönös félelmeink elenyészni is csak ebben a morálisfelfogás-közösségben fognak végleg, s akkor gyászaink emlékének őrzése közben is észre tudjuk venni majd a mások szenvedését.

Akkortól aztán majd nyugodtan konferenciázhatunk a különböző típusú totalitarizmusok természetének a mibenlétéről, s megvitathatjuk azt is, hogy az ázsiai kommunizmusok miben különböztek pontosan az európaiaktól vagy a dél-amerikaiaktól (mert persze hogy különböztek, a szerzők meg is próbáltak rendet vágni közöttük, de a felszínes összevetéseken nemigen juthattak túl). Ennek még nem jött el az ideje. Ez a könyv szerencsére megvan, de tovább kell dolgozni, hogy a gond el ne tűnjék a süket csendben. Mert a vádak már elhangzottak, vélem, hogy – régi balos gyakorlat szerint – most majd az agyonhallgatás ideje következik. Nem kevesebb tehát a tét, mint hogy az itt fölfakasztott igazság képessé lesz-e a magunkról való közbeszéd (na jó: diskurzus) részévé válni, vagy továbbra is azoké lesz-e itt a hatalom, akik a tematikát és a beszédmódot megszabhatják. Múltban gyökerező hatalmukat – s ezáltal magát a múltat – ma is sokan félve vigyázzák, mi, mai országlakók pedig amúgy is utálunk hátrafele nézegetni (mindezt a múltvigyázók ki is használják, nagyon okosan). Ezért aztán a föladat nem oly egyszerű. A dolog rajtunk is múlik. Szemünkről föloszlik-e az a hályog, amit ennek a történelmi borzalomnak a csábosabb kivitele telepített oda nem is olyan régen, vagy – megnyomorított tudatú emberként – továbbra is hordjuk a virágot Kádár János sírjára? Ez is kérdés, illetve ez is a történethez tartozik. (Nagyvilág, 2000)