Pécsi Györgyi
Mi vész el az
egységben?
Balla D. Károly: A hontalanság metaforái
Balla
D. Károly igen kellemetlen könyvet tett le az asztalra, az utóbbi évtizedben
írt tanulmányainak, esszéinek válogatását, s egyúttal egy kárpátaljai írástudó
szellemi útkeresésének dokumentációját. Nem teljesen új a kötet, első
tömbje Kis(ebbségi) magyar skizofrénia
címmel 1993-ban megjelent, és már akkor is rendkívül csalódottnak és
keserűnek tetszett, azóta pedig, újabb híradásai szerint, a helyzet tovább
romlott, jóllehet demokráciában, összeomlott kommunizmus/szocializmus után,
globalizáció meg EU szomszédságában javulnia illett volna. Az írások
keserűsége a szétnyíló olló miatt nőttön-nő: beszélni már (egyre
többet) szabad, lényegi változás azonban nem történik, a hit viszont, hogy
értelmesen, emberhez méltóan változhatnak a körülmények, szisztematikusan
kilúgozódik. Balla D. összegzése, számvetése, mely valójában diagnózis,
valószínűleg mérföldkő a kárpátaljai magyar irodalom
meglehetősen bizonytalan éntudatában, egyes megállapításai pedig –
kárpátaljai magyar irodalomról ott, a kárpátaljai magyarság helyzetéről
itt – bombaként kellene robbanjanak, ám itthon, úgy látszik, csak azon kevés
irodalmár olvassa, aki eddig is figyelemmel kísérte a kárpátaljai irodalom működését,
mások meg (konferenciák hallgatói) bólogatnak: valóban nagyon tragikus a
helyzet.
Vélhetően
többen (főként kárpátaljaiak) sok mindenben más véleményen vannak, mint
Balla D., és bizonyos, hogy létezik másféle elgondolás a kárpátaljaiság
múltját, jelenét, jövőjét illetően, csakhogy – és ez a lényeges – ama
másmilyen vélemény Magyarországon, fontosnak tekintett magyarországi
médiumokban nem mutatkozik meg markánsan. Nem tudok az övével szembeállítani
olyat, amely magas szinten, átgondoltan, részletekbe menően mást állítana
vagy másként beszélne (a szórványírás is kevés), amely képes lenne artikulálni
azt a dilemmát, sokféle vitát, tán viszályt is, amely a kárpátaljai magyar
irodalom közérzetét ma meghatározza. Valóban elvitathatatlan érdemei vannak
Balla D. Károlynak a kárpátaljai magyar irodalom szervezésében, képviseletében,
szinte felsorolhatatlan, mi mindent tett és tesz folyamatosan, egy személyben
eme régió szellemi nagykorúsodásáért, de hogy a kárpátaljai magyar irodalom ma
egyet jelent Balla D. Károly személyével, ahhoz a magyarországi irodalmi
közélet is hozzájárult. Ha Kárpátaljáról esik szó, szinte biztos, hogy Balla D.
a befutó, ő lesz a meghívott és
az előadó, a (legitim) vélemény; nem zászlóshajó, hanem egyetlen vívó a
tornán, aki szerencsés esetben önmaga ellenzékét is maga szólaltatja meg. S
noha ez a választás az eddigi művek alapján természetes, egy kép a közvéleményben
attól lesz tagolt, ha a sokféleségnek nemcsak utat engedünk, de támogatjuk is,
ellenkező esetben az érdem idővel „leosztott” szereppé merevedhet.
A diagnózis: provincializmus
A
helyzetértékelés és diagnózis szenvedélyes, könyörtelenül, már-már túlzóan
következetes: „A diszfunkcionalitás tüneteit már korábban is bőven
felmutató kárpátaljai magyar irodalom mára nagyjából megszűnni látszik: az
a része, amely jellemzően kárpátaljai,
egyre kevésbé mondható irodalomnak, az a része pedig, amelyik irodalom, az egyre kevésbé kárpátaljai.”
Túlhajtott népiség, a közéletiség kizárólagos elvárása, szellemi renyheség,
vidékiesség – kísértetiesen emlékeztet a hatvanas évek szlovákiai magyar
irodalmának megszólítására, amikor Tőzsér Árpád (meg az Irodalmi Szemle
Sturm und Drang-nemzedéke) indított csatát a provincializmus ellen, amely aztán
az Egyszemű éjszaka nemzedékének
megjelenésével nyert megerősítést, a vetés pedig a grendeli generáció
föllépésével, az úgynevezett egyetemes magyar irodalomba való integrációval
érett be. Emlékezetes, Tőzsér nem csupán szépíróként jelentette be a
modernitás radikális igényét, de elméletét, kritikáját is megalkotta. Balla D.
Károlynak nemcsak több kijelentése rokon Tőzsérével, de egyszemélyes
színre lépése is rá üt. Némiképp, mert miként Balla D. megjegyzi, azok, akik
radikálisan másként vélekedtek, más utakra léptek, zömmel elhagyták Kárpátalját
– nem a Szovjetunió égisze alatt, hanem már az összeomlás után. (Maradtak is,
teszem hozzá: a Balla D. által is „jegyzett” fiatal író, irodalomtörténész,
kritikus Penckófer János, a költő Vári Fábián László, Füzesi Magda, a
fiatalabb nemzedékből Csépe György stb.) Aztán a kilencvenes évek elején
Erdélyben is látványosan zajlott le a hasonló indíttatású, a korszerűbb, a
tagolt irodalom igényének teoretikus (főként a Cs. Gyímesi Éva
kirobbantotta, gyöngy és homok
metaforában megjelenő) vitája a transzszilvanizmus fogalma körül; a
Vajdaságban pedig a modernitás színre lépése még a Symposion-nemzedékkel
megtörtént. Utoljára tehát Kárpátalja is „besorol”, mondhatnám ironikusan,
holott valóban szükséges és törvényszerű folyamatok játszódnak le,
politikai-társadalmi beágyazottságtól függően eltérő időkben.
Balla D. pedig a legkisebb és legnehezebb sorsú „sípocskát” illetően a
legmerészebb megfogalmazója a korszerű irodalom igényének.
Balla
D. kifogásai és kívánalmai hasonlóak Tőzséréhez és Cs. Gyímesiéhez:
túlhajtott népiség, provincializmus, az elkötelezett írói szerepbe való
belemerevedés, a hagyományok szűken értelmezése, az intellektus hiánya,
„szűkkeblűség és rövidlátás”, amely a dilettantizmusnak is teret
adott, egyáltalán, a tagolt irodalom jelenléte és ennek a tagoltságnak a
legitimációja stb.; és főként: hagyjon föl az irodalom irodalmon kívüli
tényezőkkel (gyűjtőnéven a társadalom vízügyeivel), az irodalom
legyen csak irodalom – ezeket konok következetességgel és szigorral fogalmazza
meg. Csakhogy Balla D. kötetének mintegy kétharmad részét teszik ki a
kárpátaljai magyarság politikai, társadalmi, nemzetiségi helyzetét, kulturális
intézményeit, sőt lélekszámát taglaló elemzései (a fogyás okai, migráció
stb.), a magyarság esélyei, identitásának vizsgálata, azaz a kőkemény
vízügy, és pusztán a maradék harmada a szűkebb értelemben vett, az
irodalom állapotát fölmérő, kondícióelemző írás, a csak irodalom. Megjegyzem: a „vízügyek”
általában hiányoztak Tőzsér Árpád szellemi arzenáljából, illetve csak
annyiban jelentek meg (lásd a Pozsonyi
Páholy című esszékötetet), amennyiben az önismeret, az irodalom
éntudata szempontjából fontosnak minősültek; a civil jelenlét Cs. Gyímesit
is csak rövid időszakra (a Collegicum
Transilvanium kötet) csábította, majd visszatért az irodalom(tudomány)
területére.
Persze
azáltal, hogy Balla D. kicsiny írói közösség tagjaként szólal meg,
egyben-másban eltérő lesz a szempontrendszere (múltértelmezés,
régióhagyomány) és írói magatartása is. S ha előrebocsátom
ellenvetéseimet, nem a vita szándékával, inkább azért teszem, hogy jelezzem:
nem egyszerű a kisebbségi író szerepe, olykor önkéntelenül is besétál
azokba a (zsák)utcákba, amelyeket egyébként éppen elkerülni szeretne.
Egyfelől
a posztmodern kor és a civil társadalom igénye alapján elutasítja a hagyományos
írói szerepeket (képviselet, közügyek fölvállalása), azaz az író legyen csak
író, maradjon az irodalom műfajain belül, ne eszköznek tekintse az
irodalmat, hanem célnak, s egyébiránt a műfajon belül írjon arról, ami
számára a legfontosabb: vízügyekről akár (ez kevésbé rokonszenves
számára), meg művelhet úgynevezett öncélú irodalmat is (ez inkább).
Másfelől viszont mint kárpátaljai író az irodalom mellett – egyébként
meggyőző – esszéiben, tanulmányaiban szenvedélyesen aggódik a
kárpátaljai magyarság fogyatkozása, az intézményi háttér zsugorodása miatt,
kétségbe vonja a demokrácia, a civil szerveztek hatékonyságát és hitelességét –
ami viszont egyáltalán nem illik bele az általa is ideálisnak elgondolt
(poszt)modern(be játszó) író(ság) fogalomkörbe, még a „műfajok”
különválasztásával sem. (Ez természetesen nem kárpátaljai vagy balladés sajátosság, találunk hazai
példákat is.) Végtére is föl lehet tenni a kérdést: ki beszél itt? Az irodalmi
provincializmus minden sallangját elutasító csak
író/költő, avagy a népéért síró bús
bocskoros…? Egyfelől követeli, hogy az író végre ne foglalkozzon
politikával, társadalmi kérdésekkel, ezekre legyenek ott a civil társadalom
képviselői (beleértve az úgynevezett független médiát is – helyes,
egyetértek!), másfelől viszont kénytelen bemenni ebbe az utcába, mert –
miként írja – a civil társadalom képviselői nem nyújtották azt, amit okkal
várt el tőlük a kisebbség, és arról a hiteveszettségről,
kiábrándultságról és csalódottságról beszél, ami a kárpátaljai magyarokat éppen
a civil szervezetek készületlensége, alkalmatlansága miatt érte a
rendszerváltozás után. Nem önnön állításával akarom szembeállítani Balla D.-t,
mindössze jelzem, hogy a kívánatos igénynek és a valóság igényének egyszerre
megfelelni nem könnyű. Hogy bármennyire szeretne, nem tud kikecmeregni
ebből a csapdából maga sem. Talán legerősebb írása, a Kisebbségi áramszünet a schengeni fal
tövében (1998–99) című olyan összegzés, amely politikushoz,
társadalomtudóshoz egyaránt méltó lenne, s amelyet, ha következetesen
alkalmazzuk a „csak író”-elvárást, valójában egy
politikusnak/társadalomtudósnak kellett volna megfogalmaznia. S éppen mert a
civil szféra nem teljesített az ideálisnak megfelelően, kérdőjelezi
meg a modern, európai, globális kor kívánalmát, s hosszabbítja meg maga is a
tradicionális kérdésre a választ, hogy vajon szabad-e (elegendő-e) csak
irodalomról beszélni egy másfél százezres, sokszorosan megalázott, valamint
részlegesen kiirtott közösségben. Balla D. küszködik, mint Isten angyala
Jákobbal, mert modernség meg Európa ide vagy oda, alapvetően etikailag
viszonyul szülőföldjéhez; nemcsak az íróban leledző szülőföldképhez,
de az énen túli világhoz is azzal az attitűddel, amit úgy hívnak,
szolidaritás és közösségvállalás. És mint írástudó, pláne világot járt
írástudó, erkölcsi kötelességének érzi, hogy értük és helyettük is
megszólaljon.
Népi írók nagy karámja
Az
újabb kori határon túli irodalmak értelmezésénél megragadt egy toposz, amelyet
Cs. Gyímesi Éva fogalmazott meg, miszerint – főleg a hetvenes–nyolcvanas
években, a legitimáció érdekében – a határon túli kisebbség a magyarországi
népi irányzat igényeinek kívánt megfelelni, s ez konzerválta az eleven
szellemet. Ezt ismétli el lényegében Balla D. Károly is („…mind az
irodalmunkkal foglalkozó szakemberek, mind az itt élő írók, mind a
helybéli olvasók körében uralkodónak
számít az a vitatható nézet, amely szerint kisebbségi helyzetben a kialakult
tradíciók követésének, a sorsproblémák realisztikus feltárásának és a közösség
iránti elkötelezettségnek van egyedül létjogosultsága, míg a másik pólushoz
közeledő tendenciákat a nemzetiségi lét fenntartása szempontjából
kerülendőnek vagy egyenesen károsnak gondolják”; és: „Könyvkiadók, lapszerkesztők, pályázatok hirdetői,
műsor-összeállítók, irodalmi estek szervezői [és hallgatói!],
találkozók rendezői stb. éppen és jellemzően ezt várják: a kárpátaljai
irodalomról kialakult saját képüknek a visszaigazolását. Verset, novellát,
regényt írni »csak úgy« ezerszám tudnak Magyarországon; ha köztük publikációs
teret, nevet, elismerést akarsz szerezni: írj kárpátaljai, kisebbségi, határon
túli, kívül rekedt, megkeseredett, nemzetmentő, nyelveket őrző,
történelmet és hazát sirató műveket, mert ezt te tudod a legjobban és
leghitelesebben!”). Jóllehet hasonló módon vélekedett a népi írókról,
irodalomtörténészekről Tőzsér Árpád is, csakhogy mégis másként, és
ezáltal mást is mondott. Azt tudniillik, hogy a határon túli, kisebbségi magyar
irodalmak felé a kommunista diktatúrák évei utáni szolid enyhületben az
érdeklődés és a bátorítás, egyáltalán, a tudomásulvétel a népi írók részéről indult el
(Csoóri, Görömbei, Illyés, Czine Mihály), s ez az érdeklődés (részben) természetesen
fonódott össze egyfajta nemzeti irodalmi gondolatkörrel (saját esztétikai és
eszmei ideáikkal), és – teszem hozzá – Kárpátalját alighanem ma is főként
a konzervatív irányzat figyeli. Ami – egyetértek – nem jelenthet – és szerintem
nem is jelent – szabad utat a sematikus, szóvirágokban kifulladó, nemzetsirató
heroizmusnak, amatőrködésnek, dilettantizmusnak (ezt a szót Balla nem
használja). A nem népiek részéről az érdeklődés csak jóval
később jelentkezett, de az ő érdeklődésük sem kevésbé – vagy legalább
annyira – irányzatos. Ahogy Szirák Péter tanulmányából kiderül, míg a
hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években a népi irodalom integrálta a határon túli
irodalmakat, ma ugyanezt a posztmodern teszi, és – mondom most már én – a
posztmodern(ebb) csoportosulások természetesen a posztmodern(ebb) határon túli
szerzőket találják meg, és viszont. (A fölpanaszolás szól a népi íróknak
is, de legalább annyira a nemzetiségi irodalmak belső tagolatlanságának,
rugalmatlanságának, tunyaságának, a Balla D. által sokat ostorozott
szervetlenségnek, a szuverén alkotások hiányának.) Az említett kizárásos
befogadáskívánalom aktualizálásaként föltehető a kérdés: most, amikor egy
másik irányzat a legerősebb, vajon optimális mértékben, a maga
sajátosságában fogadja-e a határon túli irodalmakat, vagy azon túl, a
legitimizációra törekvő kisebbségi irodalom tesz eleve másféle
engedményeket; azaz egyik (vélt vagy valós) csapdából besétál egy másik (vélt
vagy valós) csapdába, népi epigonizmusból egy posztmodern epigonizmusba? Ami azért
nagyon is elképzelhető. És itt van egy freudi elszólása Balla D.
Károlynak. A tabudöntögető fiatalok elmenekülésének okáról írja
költőien: „Identitásuk elkötelezettjei a vasárnapi töltött káposzta után a
ház elé kitették a viaszosvászonnal fedett konyhaszékeket, odakészítették a
tájjelegű savankás házi bort, majd népdalokat és hazafias nótákat dúdolva
békésen ultizni kezdtek. És ekkor mintha… Motorkerékpárral bőrdzsekis
rockerek rontottak volna közéjük, akik – miután elmenekültek Magyarországra, ma
már – hamburgert és pizzát esznek, pezsgőt, sört vagy tonikot isznak,
metálzenét, dzsesszt és worldmusicot hallgatnak, pókert játszanak és
bridzselnek, de ennél is jobban szeretnek az interneten szörfölni” – a képes
beszédnél maradva megjegyzem: a savankás házi bor meg a hazafias nóta tényleg
pocsék, de engem állati riadalom fog el a bőrdzsekis motorosoktól is, a
hamburger szerintem normális ízérzékű ember számára fogyasztásra
alkalmatlan (Bécsben szintén a belváros legközepében van a McDonald’s, de oda
egy bécsi, ha ad magára, be nem megy), miközben azért megszállottan lógok a
hálón. De elismerem, minden viszonyítás meg nézőpont kérdése. Széchenyi
például a Kisfaludy gőzös Balatonra bocsátásakor arról sóhajtozott,
kárhoztatva a magyar elmaradást, milyen szép is lenne, ha a Balaton teli lenne
gőzhajókkal…
És
vajon – kérdezhetem? – a legmélyebb (magyarországiak számára elképzelhetetlen)
nyomorúságban leledző kárpátaljai magyarok, az olvasók, miközben azon kattog az agyuk, lesz-e krumpli
vacsorára, segélyekből fölöltözötten egy mégoly remek rocker- vagy
performansz-előadást hallgatva hogyan festenének? Vagy akinek káosz van a
fejében a magyar történelmet, kultúrát, sőt a konyhanyelvvé leromló
anyanyelvét illetően (anyanyelvromlás nemcsak az úgynevezett nép, de az értelmiség
körében is), vajon értheti/élvezheti-e a maga teljességében a nyelvet
kiforgató, a nyelv szabályait széttörő vagy tagolatlanul kommunikáló
performanszot? Persze jó lenne ennyire
tagolt irodalom, de ahhoz nemcsak az íróknak, az olvasóknak is föl kell
növekedni. Amire – lásd például a schengeni
falat – túl sok esély nincsen. És itt az ember (én, és úgy vélem, a fájó ellentmondást pontosan érzékelve
Balla D. is) már arra gondol, igaza van Mi©osznak: „Mit gondol bizonyos számú
vers szerzője, amely versek megmaradtak azokból az időkből
emlékül, tanúságtételnek? Azt, hogy fájó ellentmondásban születtek, és jobb
lett volna, ha ezeket fel tudja oldani, a verseket pedig nem írja meg.”
Az író meg az olvasó nép
Vannak
helyzetek, amikor az olvasó elvárja, hogy ne szakadjon el tőle az író, ami
tehertétele is lehet az irodalomnak (pontosítok: a modern irodalomnak), hiszen
az olvasó a maga szintjén olvas, és az önmagáról kialakított képet óhajtja
viszontlátni. De az olvasói „cenzúrának” engedve is születhet jelentős
irodalom, lásd például Kányádi Sándor költészetét. Kányádi beépítette
költői programjába a közérthetőséget is, és fontosnak tartja, hogy mindenféle előképzettség nélkül
olvashatók, megközelíthetők legyenek versei.
Közhely
ma már, hogy a diktatúrákban – különösen a kisebbségi közösségek számára – az
írott szó a szólás és a megmaradás alkalmasint egyetlen formája volt. Az írónak
egyszerre kellett a politikai cenzúra kijátszására ügyelnie, és lehetőleg
a nép (csak így: nép) aggodalmát a nép számára is fogyasztható módon
megfogalmaznia. A civil társadalmi nyilvánosság egyéb eszközei – független
sajtó (ha ugyan), korrekt képviselők (ha ugyan) – birtokában természetesen
ma már nem létszükséglet, sőt anakronizmus változatlanul ezt a sajátos
tolvajnyelvet használni, és igaza van Balla D.-nek: aki mást akar, az lehessen
akármilyen, lehessen tetszőlegesen kísérletező, hagyománytagadó vagy
hagyományőrző, a lényeg a mű esztétikai minőségen áll (vagy
bukik). Ám – mint Balla D. indulatosan megjegyezi – a rendszerváltozás után
csaknem egy évtizeddel a nép nem akarja tudomásul venni, hogy más az irodalom, a művészetek
rendeltetése, mint hogy a közös fájdalmat kijajongja. Az olvasók
ragaszkod(ná)nak íróikhoz, verselményeikhez is akár – mert mihez
ragaszkodjanak, kérdezem: képviselőikhez, a médiához, a civil
kezdeményezésekhez, netán a tőkéhez? Ezt a görcsös kapaszkodást nem
könnyen viseli el az író, aki szeretne végre a maga dolgával törődni,
ráadásul a kor is egyre erősebben individualizálódik. Ugyanakkor – mégis,
minden szánalmas, kisszerű és korszerűtlen megjelenésével együtt is –
„az íróba kapaszkodó olvasó” jelensége önmagában is megrendítő. Mert ha folytatjuk a gondolatot, fölmerülhet, hogy
ha az író elszakad vagy el akar szakadni a néptől, vajon miért várja el
továbbra is, hogy a nép azért csak olvassa őt, vásárolja meg könyveit
magas példányszámban, hallgassa fölolvasott verseit, egyáltalán: érdeklődjön iránta? Ha nem érzi,
hogy róla is, neki is szól az irodalom… (ha népen nem a
lumpenizálódott fogyasztókat, hanem az úgynevezett alsóbb, normális értéktudatú
osztályokat értjük). Másrészt viszont minden író megszólal valakik helyett, csakhogy a modern irodalom nem
a nép nevében, a nép hangját szólaltatja meg, hanem egy nagyon szűk
rétegét, a beavatottakét. Tandori, Esterházy, Garaczi éppúgy a bennünk
lévőt szólaltatják meg, de ezekhez a művekhez kevese(bbe)knek van
valódi bejárásuk. Ám Márai például nagyon büszke volt arra, hogy őt az
olvasói tartják el: az a művelt polgárréteg, amely egyébiránt talán már
csak az ő esszéiben, regényeiben létezett.
A
„templom” úgy is megépült, hogy nem volt erős polgárságunk, civil
értelmiségünk, nem voltak erős társadalmi szerveződéseink. Vajon most
vannak? Polgárságunk, autonóm értelmiségünk, civil érdekképviseletünk? És ahogy
Balla D. az újjáalakult civil szerveződésekkel, a sehogyan sem alakuló
polgári középréteg helyett a fogyasztóval (Kárpátalján: a jóformán semmit nem
fogyasztó fogyasztóval) szembeni szkepszisét megfogalmazza, nekem azt jelzi: ha
az írók elszakadnak a néptől, akkor ritkás térbe kerülnek ők is meg
az úgynevezett nép is.
Hagyománytalanul
A
kárpátaljai magyar irodalmi önvizsgálat fájdalommal, illúzió- és
mítoszrombolással jár. Balla D. – éppen mert messzire lát – érzékeli, mennyire
anakronisztikus az ott-lét. A hagyományokból még a „piroscsizmás népiséget”
(Doboss Lászlónak, a csehszlovákiai Sturm und Drang-nemzedék másik
képviselőjének korabeli kifejezése) se igen tudhatja magáénak, mert mindig
is peremvidék volt, periféria, melynek korábban sem voltak jelentős szellemi
támaszpontjai. A „fölülről” erőszakolt kommunista hagyományra (Illés
Béla, Hidas Antal) kár szót vesztegetni, viszont jelentősebb hagyományt a
szovjet hatalom éveiben sem tudott kitermelni. Kétszerzős irodalomnak lett
elkönyvelve, ismétli a toposzt Balla D. is. Tartok tőle, vagyis eléggé
bizonyos vagyok benne, hogy az egyébként sokat hivatkozott Kovács Vilmos
regényének értéke is csak a szakmabeliek előtt ismert, és ismertebb a
regénytörténet kálváriája, amely ezért sem épülhetett be a magyar regényirodalom
recepciótörténetébe (mint Sütő András és Székely János például). S ha
Balla D. is azt kéri számon, okkal és önérzetesen (ahogy korábban a
csehszlovákiai és a romániai irodalom alkotói), hogy a magyarországi kritika ne
eufemizmussal tekintse, hanem értéke szerint kezelje végre, nos, nem lehet
panasza: Görömbei András* legutóbbi összegzése szerint Kovács Vilmos regénye
irodalomtörténeti jelentőségű
(tehát nem igazán öntörvényű esztétikum), Balla Lászlóé pedig csak
irodalompolitika-történeti. Ennél is
könyörtelenebb a csak irodalmi értékrendet szem előtt tartó Szirák Péter,
aki igen alapos, elmélyült, a jelenkori határon túli magyar irodalmakat
rendszerező tanulmányában meg sem említi (!) a kárpátaljaiakat. Elek Tibor
pedig az újabb évtized mérlegét megvonva is annyit állapít meg, hogy
„ígéretesek” a kilencvenes évek; és Márkus Béla sem értékeli túl az utóbbi
évtized talán legfontosabb kárpátaljai regényét, Vári Fábián László A sátán fattyát, különösen annak
folytatását. (Az évtizedek óta Budapesten élő Szepesi Attila nem
tekintődik kárpátaljai írónak.) Ha tehát a népi irodalmárok lojálisan
viszonyultak abban az eszement korban a kárpátaljai irodalom nehezen
megszülető műveihez, elsősorban bátorítás, buzdítás gyanánt
tették. Vajon ha nem vesznek róla tudomást, ha szigorú kritikával illetik, mit
pusztítottak volna el? Miközben akkor is pontosan tudták, mi mennyit ér. Mint
ahogy a szakma – a kritika minden
betegségképzete ellenére is – ma is pontosan
ismeri az abszolút és a helyi értékeket.
Régió vagy csak úgy magyar?
„Minden
eredmény és néhány látványos fejlődési tendencia ellenére irodalmunk nem
képes sem önálló szerves egészként működni, sem zavarmentesen
beilleszkedni a magyar kultúra vérkeringésébe.” Balla D. Károly azzal a
paradoxonnal jellemzi irodalmi közösségüket, hogy több, mint műhely, de
jóval kevesebb, mint önálló régió. Régióvá növekedését továbbra is gátolja a
hagyománytalanság, a jelenkori társadalmi, politikai, kulturális és
legfőképpen gazdasági környezet. A kárpátaljai magyar irodalomnak nincs
éntudata, írja Balla D., ismételve Tőzsér Árpád gondolatát, aki a
(cseh)szlovákiai magyar irodalomról mondotta ugyanezt a hatvanas–hetvenes
években. Nincs kritikája, nincs elmélete, nincs teóriája. Egy idő után,
teszi hozzá Balla D., tökéletesen mindegy, milyen okok miatt nem születik meg,
egy idő után csak az számít, ki maradt a pályán.
Részben
lezajlott és részben zajlik a magyar irodalom definíciója körüli vita, amiben
annyi a bizonyos, hogy egy magyar
irodalom van, gyűjtőnéven egyetemes
magyar irodalom, másrészt hogy a határon túli magyar irodalmak –
főként az ifjabb nemzedékek – szívesebben hagyják el a jelzőt, s
tekintik magukat csak úgy magyar írónak.
E nyilvánvaló tendencia ellenére mégis helyénvaló lehet azon tűnődni, vajon szükséges-e, hogy továbbra is
legyenek régiók, például kárpátaljai magyar irodalom, és ez esetben a másfél
százezer lélek mire elég. Jó lenne hinni, hogy bármire. (Az észtek összesen
nincsenek kétmillióan, Izland lakóinak száma meg alig több mint negyedmillió,
ámbár a várható átlagéletkor ott hetvenkilenc év, nincs kommunizmusélményük,
Csernobiljuk, munkácsi tésztagyáruk.) A burgenlandi magyarság meg sem kísérelt
önálló irodalmat létrehozni (semmilyet sem!), mely még a kárpátaljainál is
vidékiesebb, zömében falusi lelkekből áll, Jugoszlávia szétesésével pedig
elenyészik a szlovéniai, a horvátországi. A vajdasági symposionisták
elutasították a kisebbségi mítoszt, s a háború után a szerbiai (?) irodalom is erősen zsugorodik, utánpótlás híján.
De még a jóval nagyobb lélekszámú szlovákiai magyarság számára is kétséges a
régiótudat: elsősorban a magyar irodalom részeként definiálja magát,
másodsorban tekint csak szlovákiaiságára, mely egyfajta közép-európaiságban
nyer értelmet. Pillanatnyilag csak az erdélyi irodalom önazonosság-tudata él még,
de a legújabb nemzedék(ek) szívesebben definiálják magukat csak magyarnak, s
nem erdélyinek vagy romániainak. (Markó Béla jegyezte meg: félő, hogy
előbb válik meg régiótudatától, „tüneményes képességétől az
önazonosságra”, mint valóban megélte volna lehetőségeit.) Kárpátalja
helyzete azért reménytelen talán, mert előbb fog integrálódni az egyetemes
magyar (vagy betagozódni a magyarországi!) irodalomba, semmint önmagát
meghatározta volna. A tendenciákat és erőirányokat látva nem kétséges,
hogy régiótudat helyett egyértelműen az úgynevezett egyetemes magyar
irodalom egészébe való integrálódás a jövő, s ha tud a régió kimagasló
képviselőket küldeni, jó, ha nem, elhal, amatőr lesz,
provincializmusba süllyed. Ráadásul ma, a globalizáció pillanatában az egységes
magyar irodalom eszményének a legmagasabb az árfolyama, és ez jó, mert végre
nem otromba sorompók különítik el azt, ami összetartozik. De az örvendezés
mellett valami beárnyékolja ezt az egységesülést. Nem bizonyos ugyanis, hogy a
korábbi, a Trianon utáni erős régiótudatok föladása nem jelent-e többet és
mást is. Nem bizonyos, hogy ez az intenzív integráció nemcsak kívánatos
irodalmi okokkal magyarázható, de nemkívánatos politikai, társadalmi okokkal
is. Tudniillik a magyarság lakóhelye, számaránya, intézményei, nemzeti,
kisebbségi létének egésze szamárbőrként húzódik össze a határon túli
területeken – az irodalom (a számos kisebbségi szellemi műhely) pedig,
mert ereje már nincs rá, nem is
törekszik önálló szellemi létre.
És
kérdés, hogy az integrálódott magyar irodalom nem lesz-e szegényesebb,
egyszólamúbb (kétszólamúbb). Az is elképzelhető, hogy a magyarországi
irodalom mindössze magához hasonítja a határon túliakat, megvalósítván a
kisebbségi írók rémlátomását, akik (mint fogyó rész-egész) „besorolnak” a magyarországi
megosztottságokba, ahelyett hogy különös, sajátos nyelvükkel, szemléletükkel,
másfelé is nyúló érzékelőikkel kölcsönös megújítását erősítenék. A
hetvenes–nyolcvanas évek szellemi pezsgése azért is volt különösen nagy élmény,
mert többfelől táplálkozott: másféle levegőt áramoltatott be a
csehszlovákiai, a vajdasági, az erdélyi és a hazai magyar irodalom a nagy
egészbe. Olyannyira, hogy okkal nem sorolható be a hazai Nagy László-i
nemzedékbe Kányádi, vagy a Csoóri-félébe Tőzsér, nem beszélve a vajdaságiakról
meg a párizsi műhelyesekről.
Ők és mi (nem irodalmilag)
Amikor
leültem Balla D. Károly könyvéhez, elhatároztam, szigorúan csak irodalmi
szempontoknál maradok, csakhogy mindjárt a meghatározások és az alapfogalmak
történelmi-társadalmi kontextusba kerültek. Meg erről is szólnak Balla D.
dolgozatai. Konkrétabban is indokolja: „a kárpátaljai magyar írók
teljesítményét alapos társadalmi beágyazottságuk miatt igen nehéz pusztán
művészi szempontok alapján szemlélni, pláne elemezni!”
Semmiképpen
sem mehetnénk el szó nélkül (el fogunk menni) a hivatalos és a nem hivatalos
Magyarországot ért súlyos kritika mellett. Azaz: hogyan viszonyul(t) a
kárpátaljai magyarsághoz negyvenéves mulasztás után Magyarország. Erről
(és a mindenkori kisebbségekről) írta Kontra Ferenc, hogy „mi csak a
területeinkkel együtt kellünk nekik” (mármint a mindenkori hivatalos
Magyarországnak). Balla D. szerint a legmostohábban a kárpátaljaiakkal bánt a
magyarországi közvélemény. Nem érdemes vitatkozni, de szerintem a
burgenlandiakkal, akiket a vasfüggöny miatt nemes egyszerűséggel csak
kommunistának tekintettek az osztrákok, s akikért nem igazán fáj a szív itthon
(mivel jobb létet kaptak az anyanyelvért cserébe). Hogy Güssing a Batthyányak
Németújvára lenne, a török időkben szellemi végvár, ahová Szenczi Molnárt
is hívták professzornak, garantáltan „nem ugrik be”. Viszont „beugrik” Ungvár,
Munkács, Beregszász. Láng Gusztáv ír arról, hogy a nehezen tolerálható,
irredentának tetsző Makkai Sándor-i kijelentés, miszerint Csonka-Magyarországon
csonkamagyarok élnek, annyiban igaz ma is, hogy az a hatalmas szellemi
utánpótlás, amely a peremről érkezett Magyarország egészébe (különösen a
török megszállás körüli kétszáz évben), kultúrájába, tudományába,
magatartásába, nyelvi sokszínűségébe, az a határon túli magyarok
olvadásával együtt apad. Tóth László szerint a múltfelejtéssel most érik be a
„szellemi Trianon”. Például nem tudjuk, ha valakit úgy hívnak: Köbölkuti,
Ruttkai, Petri, Zentai, Szacsvay – ezek a nevek településeket idéznek. A
Szepességet illetően nagyjából befejezett folyamatról beszélhetünk, az
északi megyékből a városalkotó szász és magyar népesség lényegében
eltűnt vagy beolvadt, s el Erdélyből a szászok, a zsidók, örmények;
Székelyföld kivételével a magyarság lakóhelye, aránya zsugorodik, nem beszélve
a Bánát valahai sokszínűségéről; Kárpátalján a ruszinok
cserélődnek ukránokkal és oroszokkal. S itt – és a jövőben – talán a
magyarság számszerű vesztésénél is fontosabb, hogy a valóban
multikulturális talaj lúgozódott ki, az, ami sajátosan közép-európai volt,
mondhatnám: a közép-európaiság tapasztalata, s helyét az egynyelvűség és
az egykultúrájúság, az intolerancia foglalta el. A szellemi utánpótlás
olvadását vagy a multikultúrák eltűnését semennyire sem érzékeli a magyarországi társadalom. A szocialista
érában felnőtt generáció pedig, ha személyes kötődés nem alakult ki,
értetlen még a határon túli magyarokkal szemben is; s habár egy trianoni
tüntetés tömegeket tud felvonultatni, egy normális embernek általában ma sem
jut eszébe, hogy csak úgy kóboroljon Kárpátalján, vagy a sítúra szabad
félórájában Poprád mellett középkori Szent László-freskókat keressen.
Okkal
veti föl Balla D., hogy az ukrán és ruszin irodalom felé is nyitnia kellene a
kárpátaljai irodalomnak, ahogy például a kalligramosok a szlovák, az erdélyiek
a román felé nyitottak. Igaza van, de nyitnia kellene Magyarországnak is.
Itthon sincs egyetlen olyan nagy példányszámú, közvélemény-formáló lapunk sem,
amelyik tudatosítaná, hol élünk (a média csak botrányszinten „nyomat be” egy-két
szöveget a reklámok közé), fogalmunk
sincs, hogyan élnek, gondolkodnak a körülöttünk élők. (A Duna TV
érdemei elvitathatatlanok a magyarság egészét illetően, de a szomszéd
népekkel már nem foglalkozik.) Pedig Magyarország nem Hollywooddal meg Bajorországgal
határos. Közönséges szlovákokkal, ruszinokkal, románokkal, szerbekkel,
horvátokkal, osztrákokkal vagyunk telekszomszédok, sőt, bizonyos helyeken
közös a telek is. És bármennyire törekszünk Európába, ők a mi szomszédaink ezer éve, és ezután is ők lesznek
(remélhetőleg). S célszerű lenne ismernünk a szomszédot, saját jól
felfogott érdekünkben. Mert enélkül a valóban létező multikultúrájú talaj,
amely megteremtette a szepességi reneszánszot, az erdélyi toleranciaeszményt,
most miáltalunk pusztul el.
A
kárpátaljai provincia tíz körömmel kapaszkodik az értelmiségébe, az íróiba, és
kiválásukat a közösség (mindig és mindenhol) csak akkor bocsátja meg, ha
valóban magasra emelkednek. Az írástudóban pedig megjelenik a morális dilemma:
kárhoztatható-e, ha eltávozik, ha „magára hagyja a népet”. Erre a csapdára utal
Balla D., amikor agyelszívásról, az értelmiség kivándorlásáról beszél. Hogy míg
a határok nyitottak, elmehet az informatikai szakember, a művészréteg és a
szakképzettek – azaz kettéválik a társadalom, nemzettöredék –, de mi lesz
azokkal, akik ilyen-olyan oknál fogva nem képesek erre? Mert felelősséget
érez a posztmodern író is, ezúttal minden kétely nélkül. Piacgazdasági
szempontból a képzetlen (és bizonyos részében képezhetetlen) réteg
nyilvánvalóan teher, és teher az alkotó önérvényesítése szempontjából is (nem
lehet csak író, mert felelős
azokért, akik a nevüket se igen tudják leírni). Csakhogy ez az ezer/kétezer év
azt is megmutatta, hogy nem lehet csak úgy vállat vonni, jóllehet – éppen a
globalizáció miatt – egyre kisebb az egyéni önrendelkezés érvényességi köre, a
szolidaritásvállalás hatékonysága. (Erre mondja Balla D.: sajnos, nincsenek
gazdag olajkutak Kárpátalján, így az ott élők világpiaci árfolyama is igen
alacsony.)
A
médiából áradó magyarországi közöny arcpirító. Valójában csak Erdélyért érez
bűntudatot és tenni akarást a magyarországi magyar. Talán vagy főleg
azért, mert – korunk terminus technicusát alkalmazva – az erdélyi lobbi (az áttelepültek, elmenekültek, a repatriáltak
tízezrei, nemzedékek Trianon óta, valamint az otthon maradók magas szellemi,
kulturális foka és az a szellemi hagyomány, örökség, amit Erdély jelent még ma
is) volt annyira erős, hogy a romániai magyarság létveszélyét föl tudta
mutatni, a kárpátaljaiak meg se túl sokan nincsenek, későn is szólalhattak
csak meg, s akkor sem látszottak elég szalonképeseknek. Mint a kiscsikó, akit
több hónap után engednek ki az udvarra: járni tanul bizony, és korántsem
mutatkoznak rajta Kincsem nemes képességei. Végül is tudomásul kell vennie a
kárpátaljai magyarságnak, hogy annyi figyelem irányul rá, amennyit maga föl tud
kelteni. Amennyit ki tud lobbizni Magyarországon vagy az EU-ban, esetleg az amerikai
parlamentben. Ehhez pedig elsőként iskolák kellenek, aztán világjárás,
kapcsolatok, profi menedzselés, otthon pedig: legfőképp megélhetési
minimum.
Töredék hazácska
Egyik
írásában Balla D. a kárpátaljai magyar irodalom újabb termését, antológiáját (Töredék hazácska) elemezve
megállapítja, hogy a kárpátaljai irodalomban a legfontosabb gondolat a haza
értelmezése, a hazához való viszony megvallása. Ironikusan konstatálja, hogy a
kárpátaljai írók gyógyíthatatlan hazakomplexusban szenvednek – rögtön hozzáteszem:
akárcsak a szerző, Balla D. is, hiszen az ő írásai sem szólnak
másról, mint a szűkebb hazáról. De igaza van, az avatag pátosz, a nemzeti
romantika, a bukolikus tájélmény, a heroizmus provincializmusából ki kell
lépni.
Balla
D. Károly kötetének legmegrendítőbb és legemberibb, legszabadabb vallomása az, amikor arról
beszél, hogy ő nem szereti a saját
hazáját – ha jól értem, nemcsak az országot, hanem már a szülőföldet
sem. Azt hiszem, igazából ennél a pontnál vált valódi tabudöntővé és –
sejtésem szerint – egyfajta kollektív tudatalatti elementáris megfogalmazójává.
Természetesen a megvalósult kommunizmusban elképzelhetetlen lett volna,
sőt ma sem diplomatikus és illő megkérdezni, hogy szabad-e szeretni
azt az országot és szülőföldet, amelyik nem képes eltartani fiát, amelyik
nem képes mást adni, mint nyomort és megaláztatást. Azonban ebből a nemszeretem élményből éppúgy
születhet nagy, hiteles, esztétikailag érvényes konzervatív meg (poszt)modern
irodalom, mint a szeretemből.
Lehet, hogy ez a sokféle óvatosságból ki nem mondott, önmaga előtt is
titkolt, eddig bevallatlan élmény, éppen ez a hiteles. Nemcsak a legendás
osztrák, Thomas Bernhard utálkozását, de azt is el tudom fogadni, hogy
borzongását egy intoleráns országban, Ausztriától keletre, szubkulturális
élményből egy kisebbségi fogalmazza meg (másként, tehát mást). És
születhetnek abból a dilemmából is művek, hogy melyik a kisebbik rossz: ha
valaki ragaszkodik az anyanyelvéhez, de közben már csak konyhanyelven képes
reprodukálódni, azaz deklasszálódik, vagy ha kínlódva bár, de föladja
identitását, és a következő generáció már fájdalommentesen simul bele a
többségi nemzetbe. Születhetnek művek a nyelvi önfeladásról, ami
szükségképpen bekövetkezik, minél kisebb egy nyelvi közösség. Születhetnek
művek abból, hogy eltűnik alólunk, belőlünk valami.
(Természetesen elfogadva Tőzsér Árpád állítását, hogy a témasovinizmus
semmilyen esetben sem esztétikai értékmeghatározó.) Ez az identitással
küszködő tudatgubanc sem speciálisan magyar bennszülött jelenség/betegség.
Gion Nándor amerikai fordítója
például – semmi köze a magyarokhoz – arról győzködte a szkeptikus írót,
hogy Amerikában pontosan a nemzetiségi együttélés problematikáját értik meg
novelláiban, mert szerinte Amerikának pillanatnyilag az a legfontosabb dolga,
hogy újradefiniálja önmagát, és azok a nemzetiségi dilemmák, amelyek nálunk
társadalmi szinten jelentkeznek, ott a magánéletet befolyásolják.
Minden
ellentmondásosságával együtt is fontos állomása a kárpátaljai magyar
irodalomnak Balla D. könyve, és jó lenne, ha – főként ott – parázs viták fogadnák. Pontosan azt fogalmazza meg, hogy a
kommunista diktatúrák összeomlásával egészen más helyzet állt elő, mint az
az első remények szerint képzelhető volt. Hogy sem a diktatúrák
összeomlására nem volt fölkészülve a kárpátaljai magyar társadalom, sem (még
kevésbé) arra, hogy szabadulásával a schengeni határvonal mentén újabb brutális
fal épül, és már az az illúzió sincs, hogy a keményen kapitalizálódó
Magyarországgal egy karámban marad. Kiderült, a segítő kezek ellenére is magára van utalva. Hogy bármennyire
abszurd, az Internetre kell kapaszkodnia a kenyérgondok, a mindennapos
nyomorúság közepette is, mert máskülönben tragikusan és végzetesen leszakad,
elcsángósodik, elindiánosodik.
Persze
tudom, nem muszáj Kárpátalján magyarnak megmaradni. De ruszinnak se. Máshol
románnak se, franciának se, angolnak se, kínainak se. Sőt, egyáltalán
megmaradni sem muszáj.
Utoljára
pedig csak annyi bizonyosságom maradt, Balla D. Károllyal szólva, hogy:
„Magunkra találni: nehezebb, mint gondoltuk volna.” (A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága kiadása, Budapest,
2000)
*Szirák Péter, Görömbei András, Elek Tibor, Márkus Béla tanulmányait
lásd a Nemzetiségi magyar irodalmak az
ezredvégen című kötetben. Szerk.: Görömbei András. Kossuth Egyetemi
Kiadó, Debrecen, 2000.