Néhány sor Szigethy Gábornak

Kedves Gábor!

Igazad van, amikor azt írod a Kortárs szeptemberi számában (Telefonbeszélgetés), hogy a hajdani Mozgó Világról nyilatkozva mindenki óhatatlanul „a mai helyzethez, a mai helyzetéhez igazítja a hangsúlyokat”, ezért a krónikás még nem mérlegelhet, értékelhet, összegezhet. A ’89-es fordulat óta a különösen ádáz politikai elfogultságok miatt föl sem merülhetett ez ügyben józan diskurzus – érintettként ezért hagytam föl én is a Mozgó-história megírásával (csak egy bevallottan szubjektív vázlatra futotta a Sinistrától Ibusárig című kötetben).

Nagyon sajnálom azonban, hogy oly ingerülten elutasítottad azt a szorgos fiatalembert (Németh Györgynek hívják), aki nekivágott ugyan a Kádár-kori irattárak lehangoló dzsungelének, anyagot gyűjtendő a Mozgóról, de kezdettől látta, hogy a papírokból semmit sem fog megérteni. Szóra kell bírnia a tanúkat. Nos, bizonyos, hogy ez már csak töredékesen sikerülhet, és meglehet, hogy akarva-akaratlanul még mindenki hazudni fog neki, de tudhatod jól, nincs olyan hazugság, mely ne volna beszédesebb egy KISZ KB-jegyzőkönyvnél. Ha Németh nem, majd a visszatekintő utódok boldogulnak azzal, amit összeszed.

Annyira azért nem rejtelmes a dolog, hogy misztifikálni kéne. Itt van például a Te ’83-as, írószövetségbeli előadásod szövegének, úgymond, titokzatos felbukkanása. Nincs benne semmi titokzatos. Az akkori szerkesztőtársak nevében ma is köszönöm, hogy egy drámai pillanatban deklaráltan a szövetségesünk voltál: Balassa Péter és Papp Zsolt elemzéseivel együtt a Tiédet is azért írattuk le sebtében titkárnőnkkel saját magnófelvételünkről, hogy dokumentumként nálunk is kéznél legyen. Már nem használt semmit. Utólag, hidd el, használhat, bármint kommentálod is.

Barátsággal:

Reményi József Tamás