Szakolczay Lajos

Rácsszerkezet, illetve mitologikus teremtéshimnusz

Csengery Ibolya és Lovász Erzsébet művészetéről

A mitológia mint a belső – lelki – érést segítő folyamat nem csupán a születendő festményre, grafikára van jó hatással, hanem az ősök tiszteletére is. Egyszerűbben: Lovász Erzsébet nem a fantáziavilágát megpezsdítő holt és élő mesterekre emlékezik – például Chagallra vagy Molnár Sándorra –, hanem a rokon elődre, Csengery Ibolyára (1900–1990). Arra a – betegsége miatt sajnos kiteljesedni nem tudó – festőre, a Csók István- és Rudnay Gyula-tanítványra, aki neki a kezét fogta: rajzolni tanította. Ebben az hommage-ban szeretet van, köszönet van; mintha viszonoztatnék az, amivel a matróna – a művész nagyapjának testvére – őt és a megannyi segélyre szorulót elhalmozta.

A Csengery Ibolya-portré emberi színei, melyek közül a közösségért végzett szolgálat: a szeretettel energiát adó a legfontosabb, ennyiből is látszanak. De milyen alkotó volt? Mit látott meg a körülötte forrongó világból? Posztimpresszionista színes pasztelljei – a kékes vízen lebegő csónak, a mezőn száradó sárgásbarna szénaboglyák, a cserépkorsóból virító három napraforgó, a kövekkel teli vízpart átkelőinek időtlen téblábolása, a fák és hegyek zöldjéből a sima víztükörbe hasító hajó stb. – harmonikus életképek.

Ám Csengery Ibolya mégsem ekkor ért a titok közelébe, hanem öregkorában. Amikor már levetette a korábban szépnek gondolt élet külsőségeit, és – Zsennyén szemlélődve – a táj keresztjeit létesszenciává sűrítő fekete-fehér lapokon, bölcs belenyugvással, a halál rettenetét fogalmazta. Ezek az expresszív szén- és filcrajzok arról tanúskodnak, hogy a tájban fölfedezett, a fénynek csak igen kis jelentőséget tulajdonító rácsszerkezet már kitörülhetetlenül ott van – szinte fulladást okozva – a művész bensőjében. A csaknem absztrakt képet adó vonalháló sötét éjszakája, a leküzdhetetlennel való viaskodás drámai jelleget kölcsönöz eme sajátságos – a természetelvűből lételvűvé avanzsáló – érési folyamatnak. Csengery Ibolya ekkor a legmegrendítőbb, grafikája ekkor a legösszefogottabb, legfájdalmasabb.

Lovász Erzsébet emlékező gesztusa, öntörvényű parádéja azért is különleges érték, mert egy karakteres életmű hitelesíti. Életmű, amelyen ugyan néhány mester szellemujja, ha haloványan is, nyomot hagyott, de szimbólumrendszerét, ikonográfiai újdonságát tekintve annyira egyéni, a kortárs művészetben annyira egyedülálló, hogy csak ámulunk épülésének következetességén. Ebben a víziószerű, a mitológiából és a Bibliából igencsak merítő – a belőlük vett „történéseket” erkölcsi parafrázisként megjelenítő – időutazásban az a nagyszerű, hogy az időnek nincs kezdete és vége, hanem csak – szinte kizárólagosan – kimerevített pillanatai vannak.

De bennük csupán az organikus létté torzított, eme torzítás által az egészet több irányból feszítő szerkezet az állandó (viszonylagosan állandó). A többi a nagy ősokra, a világteremtés pillanatát megidéző gesztusrendszerre visszavezethetően állandóan forr, gomolyog. Az így keletkezett – tudatosan ilyenné tett – örvénylést az artisztikusan megválasztott, több technikával (olaj-vászon, olaj-kréta, tus-akvarell-pasztellkréta) fölvitt színvilág éppúgy erősíti, mint az égi és földi motívumok, az egymással egyenértékű, az érzékelés más-más sarkát fölvillantó szimbólumok-jelek.

Ez utóbbira egyetlen példa: a gyakran szakramentumként kezelt bibliai jegyek (Tudás fája, kígyó stb.) fenségét sohasem kezdik ki – még az egymás melletti létükben sem – a hétköznapi tárgyak, illetve a kávéfőző, a kesztyű groteszk imádatában megnyilvánuló profanitás. Az amőbaszerűen elnyúló testekbe, arcokba beépített különféle üregek-tölcsérek, amelyek máskor jelképiségük mellett térkitöltőként funkcionálnak, a világot figyelő szemet jelképezik (például a Szent Sebestyén-lapokon). A sófárból eredeztethető hallójáratok-kürtök meg – Bosch elátkozott kertjében érdemes-e riadót fújni? – úgy szervülnek testrésszé, hogy a tapadókorongok másik vége, jelezvén a motívumkincs kozmikusságát, az univerzumban van.

Lovász Erzsébet művészetét tehát nem az újexpresszionizmushoz valamennyire köthető expresszív lendület, kiváltképp nem a szürrealizmus – grafikáin ugyancsak nyomot hagyó – álomrévülete jellemzi. Sokkal inkább valaminő filozófiai burokban megjelenő létimádat. A figuralitásról – mert groteszkké torzított alakjai az absztrakt felé nyújtóznak – úgy mond le, hogy közben organikus jegyeket mutató sejtelemvilága ezer szállal kötődik (igaz, a mitológia által) valamely jellegzetes figura vagy szinte élőlénnyé emelt természeti rekvizitum (Ádám, Éva, illetve báránykígyó-fa) megjelenítéséhez. Ahogyan Weöres Sándor orfikus költészete, bohócmaszk ide vagy oda, egyfajta teremtéshimnusz volt, mitikus lubickolás egy, így sohasem volt őskorban, úgy Lovász Erzsébet egyszerre archaikus és mai, hallatlan belső energiákról – lázadásokról, félelmekről, kitörésekről – árulkodó érzelemleltára is mitológiába oltott képi varázslat: a teremtés dicsérete.

Az, hogy a művész folyamatokban, sorozatokban – ciklusrendet előhívó témaegységekben – gondolkodik, nem kevéssé magyarázza világtágító próbájának elevenségét. Aki látta a több mint egy évtized előtti Édenkert (Stúdió Galéria, 1988) vörös lobbanású, a mélykék tengert vagy eget belső vizekre – a lélek áramába – emelő különleges bestiáriumát, az sosem feledheti az élénk színek nyugtalan vibrálását. Ez a villódzás a későbbiekben szinte egészében megmaradt, de a tisztán érzéki módon szerveződő, nagy foltok – expresszív állat-lángcsóvák – helyére egy többszörösen összetett, a képfelületet gyakran meg-megszakító s egyúttal a motívumokat összehálózó szimbólumrendszer lépett.

A Variációk a Tudás fájához című sorozat képei, a nagyobb méretű olajfestmények éppúgy, mint a vegyes technikájú grafikák, a hagyományos ikonográfiát sutba dobták – egyik jellegzetes példája emez új képszervező erőnek az Ádám, báránykígyó-fával (1991) –, és úgy tették aktívvá a szerkezetet, hogy a megszokott vérbő alakok helyébe egy átszellemült emberpár (vagy annak egyik tagja) került, a mítoszt kiegészítő elemek (a fa, az alma) társaságában. Némelykor maga a Fa (és a bárányfej) lesz – a kígyóval vagy a kígyó nélkül – a képegészt kitöltő mitológiai rekvizitum.

A Csiga repülése című sorozatból, bár az 1991-es vászon sem elvetendő, nekem a 2000-ben készült festmény a legszebb, a legmegrázóbb. Talán mert szellősebb, mint a kilenc év előtti, mert a kék térben a barna-sárga, a csigát közrefogó faágak-emberkarok valaminő bölcsőfélét szimbolizálnak. Jóllehet a kép eszközrendszerében is sokkal bonyolultabb, mint ahogyan az elsőre látszik, a Lovász Erzsébet-i mitologikus vizuális példatár esszenciája, filozófiája ilyesféléket közvetíthet. A pogány isteneknek áldozni nem akaró Szent Sebestyén, akinek fához kötött testét számtalan nyílvessző szabdalta, a törhetetlenség keresztény mártírja. A művészt nyilván a vértanú erkölcsisége ragadta meg, ám ez kevés lett volna vegyes technikájú képeinek hitvallásához. Lovász Erzsébet képszerkezetein a gyökerével dantei pokolmélységekbe ereszkedő fa – néha úgy is mint a mártír teste – élő bábu lesz, akit Isten báránya is megérintett. A felületet élénkítő jelimádat, drámai érzékenységű színvilágot vonva a megfeszített test köré, attól megejtő, hogy mitológiai érrendszerében, tisztaságkereső próbáiban benne a festőművész lénye is.