Szente Imre

Ötvenhat és előzményei

Fodor András feljegyzéseit követve s kiegészítve

Ebben az ezredfordulós évben immár negyvennegyedikszer emlékezünk vissza az Ötvenhatos Forradalomra. Elmondtunk-e vajon mindent róla évtizedek során? Sokat, de aligha mindent. Ahhoz ugyanis az kellett volna, hogy mindenki megszólaljon, aki csak lakója volt az akkori Magyarországnak, mert azok, így vagy úgy, valamennyien átélték. Sőt, az is átélte, aki csak külföldről követte eseményeit a lapokból s a rádióból. Az 1996-os negyvenedik évfordulón egy ilyen fültanút szólaltattam meg a stockholmi Önképzőkör nyári táborán: a nyugati magyarság egyik legkiválóbb író-gondolkodóját, Szabó Zoltánt, aki szinte napról napra lejegyezte londoni őrhelyén a hazából érkező híreket s a maga kétség és remény közötti hányódását, kiútkeresését távoli, de lélekben soha el nem hagyott hazája számára.

Korabeli, tehát ma már történelmi tanúvallomást idézek ma is, ezúttal egy tágabb magyar nyilvánosság előtt. Több vaskos kötetben maradt ránk Fodor András naplója, melyet tizenéves éves korától évtizedeken át különösebb irodalmi ambíciók nélkül, tiszteletre méltó állhatatossággal vezetett, még a terror éveiben is, ami pedig nem volt veszélytelen. Nagy érdeklődéssel olvastam, s térek vissza hozzá időnként: olyan gazdag tartalmú, nevekben s eseményekben bővelkedő, (ön)cenzúrától megnyirbálva is dokumentumerejű.

Fodor András ugyanabban az évben került fel Budapestre egyetemi hallgatónak, amelyben én végzett tanárként elhagytam a fővárost. A „fordulat éve” volt ez, ’47–’48, a kommunista országlás kezdete, amikor az én nemzedékem sorsa megpecsételődött: aki nem disszidált, vagy nem húzta meg magát valami viszonylag politikamentes szélárnyékban, mint én vidéken, hamarosan Kistarcsán, majd a hírhedt recski kőfejtőben kötött ki. Még akik „balra előztek”, a Györffy-kollégisták s egyéb társutasok, hamarosan azokat is szétszórta az elszabadult terror. Az utánunk következő nemzedék, amelyhez Fodor András is tartozott, szerencsésnek mondhatta magát, hogy később született, s nem volt ideje kompromittálnia magát a háború körüli zavaros időkben, főleg a kommunista terjeszkedést meggátolni akaró diákpolitikában. Ám ha Rákosi bosszúszomját nem váltották is ki, mert „tiszta lappal” indultak, nekik is kijutott a megpróbáltatásokból. Azokból is kevesebb ugyan, mert sem Fodor, sem barátai nem voltak politikus hajlamúak, eleve más ambíciókkal indultak az egyetemre: az irodalom, a zene, a képzőművészetek s a tudományok érdekelték őket. Az ország nagy hírű „kitűnőek iskolájának”, az Eötvös-kollégiumnak voltak a diákjai, ahová bejutni főnyereménynek számított szegény sorsú tehetséges fiúk számára, amilyen Fodor is volt.

Sajátságos külön világ, beltenyészet volt az Eötvös-kollégium: a francia és angol elitiskolák rendjét s szellemét honosította meg. Az intenzív és sokoldalú képzést a bentlakás és az egyéniséghez alkalmazott tanári vezetés biztosította, a társas együttlét formáit, a fegyelmet pedig a növendékek önszerveződése, szigorúan tekintélyalapon. A háború után, a ’45 és ’48 közötti demokratikus közjáték alatt megőrizte önállóságát, s ápolta hagyományait a kollégium. De már akkor világos volt, hogy elitjellege szálka a kommunisták szemében, polgári-nyugati szelleme és szokásrendje, mely szöges ellentéte a népi kollégiumokénak, puszta létével a „reakciót” erősíti, ezért a hatalomátvétel után első dolguk lesz ennek az idegen gócnak a felszámolása.

A kollégiumban, mint az egyetemen is, már a népfrontos-koalíciós időkben folyik a kommunista készülődés, infiltráció. Fodort is szervezi beépített emberük ’47 végén: lépjen be abba a progresszív bölcsészegyesületbe, mely a régi „reakciós” Bölcsészsegítő örökébe lépni hivatott. Íme egy érintkezési pont sorsunkban: a Bölcsészsegítő körüli utóvédharcokat mi, „priuszosok” vívtuk szétszóratásunk előtt.

A kollégiumnak talán legérdekesebb tanáregyénisége, aki mágnesként vonzza maga köré a fiatalokat, köztük naplóírónkat is, Fülep Lajos, a már hatvanas éveiben járó polihisztor. Eléggé bemutatja őt Fodor: találkozásaikról két vaskos kötetet állított össze naplója anyagából: Ezer este Fülep Lajossal (1986). Fülep Lajos a magyar glóbus nagy gurui közé tartozik, aki elsősorban egyéniségének varázsával s élőben megfogalmazott tanításaival hatott, mint Szókratész, mert bár nagyszerű filozófiai és művészettörténeti tanulmányokat is írt, életművének sokat tervezett megkoronázása végül is a tollában maradt.

1949 elején a Mindszenty-per, őszén pedig a Rajk-per kutyakomédiáját hallgatják a kollégisták. A közvetítést nagygyűlés követi a díszteremben, ahol már az újonnan betelepített párthű elemek viszik a szót, s szólítják fel a régi lakókat állásfoglalásra, figyelik, ki nem veri a tenyerét kellő lelkesedéssel Sztálin és Rákosi nevének hallatára. Íme, egy aranyköpésnek beillő hozzászólás a kor jellemzésére: „Olyanok is olvassák Sztálin elvtárs életrajzát, akik ezt nem érdemlik meg!” Folyik az „osztályidegenek” kizárása: Domokos Mátyás és Lator László is köztük van. A „munkásszármazású” Fodor András egy elmaradt vizsga miatt kénytelen távozni. Kárörvendő gyűlölködés kíséri a kizártakat: „Lesz rá gondunk, hogy az egyetemen se sokáig maradhassanak.” Fodor három hónap múlva, vizsgáját letéve visszaköltözhet a kollégiumba, miután a telet fűtetlen albérletben fagyoskodta végig x-kategóriás barátaival. Az ő számukra nem nyílik meg újra a kapu.

 Mindez, tudjuk, eltörpül a kinti ország megpróbáltatásai mögött. A naplóíró nem tudja, vagy óvatosságból hallgat róla, hogy kora hajnali „csengőfrász” ébreszti családok százait, hogy zsúfolásig telik a kistarcsai tábor, ahonnan nemsokára marhavagonokban szállítják a pusztulásra szánt munkaerőt a recski kőbányába vagy a tiszai erőmű építéséhez. Már akik túlélték a verőlegények kezelését az Andrássy út 60. pincéjében. A szörnyképét nem a napló mutatja fel, hanem például elhunyt költő barátom, a volt recski fogoly, Csendes Béla sorai: „Mekkora éjszaka volt! Az ölés hajtó eszmévé / vált a tudatban és kötelességgé szabadulni a / lélek tiltó gátjaitól, hogy társsá váljon a / társadalom a bűnben, a hallgatásban azonképp. // Éhségben született mezei ivadékok lettek / hóhérokká, s eltorzult lelkű verő vad / némberré, elegáns nyomozóktól ölni okítva / rúgták szét a vesét, a herét, törték a gerincet…” A megrendítő vers közös barátunk, Majsai Emil emlékét örökíti meg, aki minden Eötvös-kollégium nélkül is a magyar jövő nagy reménysége volt, s akinek valóban szétrúgták veséit, heréit az ÁVO kínzókamráiban.

Hogy a társadalom minden tagja társsá vált ha nem is a bűnben: a hallgatásban – tagadhatatlan szomorú igazság. Az élet folyt tovább, s akinek ez a szörnykorszak volt a fiatalsága, puszta biológiai kényszerből még élvezte is. A háború veszélye Damoklész kardjaként függött a világ felett az ötvenes évek hajnalán: csoda-e, hogy a fiatalságot hatalmába kerítette az „egy nap a világ”-hangulat? Budapest operával, színházzal, hangversennyel, tárlatokkal gyönyörködtet, táncra, szerelemre készek a lányok, elbűvölő szesztestvérek körében vesztheti el időnként akadékoskodó józan eszét a fiatal. A napló pár odavetett vonással hoz emberközelbe pusztán nevük, műveik után ismert személyeket, elsősorban magát Fülepet és a köréhez tartozó fiatalokat, de másokat is: írókat, művészeket, politikusokat. Csatlósék is felbukkannak egy-egy pillanatra, fiatalon, derűsen, rokonszenvesen. János azóta Katival együtt immár örökre elsüllyedt emigrációs múltunk része. Fodor mindenkit ismer, s szinte mindenkivel találkozik; sokszor egymáshoz küldik őt a „nagyok” valami postával. Így kerül többek között Lukács György, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc színe elé. A szembesülés nem mindig előnyös oldaláról mutatja neki a „nagy embert”: Illyést, akit különben nagyon tisztel, hidegnek s bizalmatlannak találja.

Annál több lelki-szellemi támogatást kapnak a bontakozó tehetségek Fülep Lajostól. De még a már beérkezettek is, mint Weöres Sándor, ő is gyakori látogató a budai Széher úti villában, ahová hetenként viszi a hűvösvölgyi villamos a Moszkva téren találkozó kis csapatot. Jórészt ugyanazokból tevődik össze Sárközi Márta klientáléja is: ő a szellemi táplálékon kívül jó falatokkal is traktálja mindig éhes fogadott gyermekeit. Egy közülük, az életét és költőzsenijét bőkezűen tékozló Kormos István – Fodornak is barátja s alkalmi ivócimborája – siratja majd el a „fánk-ujjú asszonyt” 1969-ben.

Egy évvel az 1949-es őszi tisztogatások után végleg megszűnik az Eötvös-kollégium: diákszállássá – vagy Fodor megfogalmazása szerint: „kaszárnya-kuplerájjá” – alakul át. Siralmas vége egy nagy múltú, európai színvonalú intézménynek. Naplóírónk az Andrássy úton látja 1951-ben a feliratot: ÉLJEN 1 MÁJUS, „a szervilizmus nagyobb dicsőségére ilyen szórenddel” – jegyzi meg epésen. E májusi tudósítás zárómondata Kállai Gyula és Kádár János letartóztatásának híre. A jól ismert szabály szerint a forradalom, még ez a hitvány, lekopírozott álforradalom is felfalja saját gyermekeit… Fodor után azonban magára erőltetett farkasmosollyal nyújtja ki kezét a Párt: káderezésre idézik az ávósoktól nyüzsgő pártházba, közlik, hogy vele a pártnak céljai vannak. Nem húzhatja meg magát, ahogy szeretné, valami könyvtárban vagy múzeumban: egyenest az írószövetségbe küldenék lektornak s természetesen spiclinek. Üggyel-bajjal rázza le a nagy jóakaratot. Kollégiumi magyartanára, Király István, aki nemsokára a Csillag folyóirat szerkesztője s írók-költők kenyéradó gazdája lesz, felszisszen, mikor tanítványa kiböki, hogy neki egy sztahanovista bátyja van Csepelen: „És te még tétovázol? Még mindig nem ismered fel a költői témát a változásban?” Értsd: miért nem írsz a Pártot és új, szabad életünket dicsőítő verseket? Van oka rá, hogy nem ír: ’51 nyarán a Grősz-pert hallhatja a rádióból, nővérétől pedig kérdésére, hogy s mint vannak otthon, ezt a feleletet: „Csupa jó újság van, nem internáltak bennünket, nem vették el a házat, sőt édesanyánk özvegyi nyugdíját sem.” Valóban jó hírek ezek, ha meggondoljuk, hogy folynak már a kitelepítések, zárt vagonok hurcolják a Hortobágyra az „osztályidegen” családokat.

Naplóírónknak szerencséje van: Pesten maradhat, még állást is kap tervezett nősülése előtt mint „szemináriumvezető tanár”, nem mint barátja, Lator László, akit a nyugati végekre, Körmendre száműznek tanárnak, s majd csak ’55 nyarán térhet vissza. Mint ugyancsak Vas megyei tanárnak volt alkalmam találkozni vele; én könnyebben viseltem önkéntes „száműzetésemet” szülővárosomban, Celldömölkön, mint ő az „idegenben”. Amikor csak tehette, rohant föl Pestre teleszívni tüdejét kultúrával, részt venni barátaival a „Fülep-szeánszokon”. Azok az új alapítású vidéki gimnáziumok viszont méltán örültek szerencséjüknek: nálunk is kiváló tanári kar verődött össze az odatoloncolt „reakciósokból”. A Kiskunhalasról mindenéből kifosztva hozzánk érkező Jónás Márton olyan matematikusokat nevelt, akiket a határokon túl is számon tartanak.

1953 elején már a kacsalábon forgó Budapest is tudott a vidék, az ország kétségbeejtő állapotáról: a gazdasági csődöt nem lehetett titkolni tovább. Az is világos immár, ha nem ír is róla a sajtó, kik s személy szerint ki a felelős mindezért. Nem kell bűnbakot keresni, mint Moszkvában, ahol ekkor lepleznek le nagy hűhóval egy „terrorista orvoscsoportot”, akik el akarták tenni láb alól a vezetőket. Fülep szobájában télikabátban kucorogva beszélgetnek erről; február van, de sem Pesten, sem Budán nem fűtenek. Március 6-án gyászzene szól a rádióban: meghalt Sztálin. „A háború befejezése óta ez a legnevezetesebb nap – olvassuk a naplóban. – Nem lesz többé »Éljen Sztálin!«” De a naplóírót is kivezénylik díszőrséget állni a Sztálin-szobor mellé. „A rádió a Sztálin-kantátát recsegi”, ugyanazt, amit korábban, még a zsarnok életében én is zengtem a celli tanárok énekkarában… – mit tagadjam? Mert megtagadni lehetett volna ugyan, de milyen áron? Király István verset kér Fodortól a Csillag Sztálint gyászoló számába. Nem írja meg, képtelen megírni… Mikor azonban májusban Tolna megyébe küldik választási agitációra, nem mondhat nemet. A bátaszéki kultúrotthonban „tizenkilenc strófás csasztuskát írtam a jó gazdákról” – vallja naplójának. Alighanem ugyanaz a választási kampány volt ez, amelyre engem is, mint városkánk többi pedagógus-rabszolgáját, kiküldtek egy faluba agitálni. Nem mentem el, de meg sem tagadtam. Kint töltöttem a napot a tó mellett, a Pártnak pedig jelentettem másnap, hogy a faluról feljött vásárosokat kérdeztem ki, s beszéltem rá, hogy a Pártra adják szavazatukat (adhatták volna-e másra?). Megbízóim először meghökkentek, de aztán földerült a képük, s még dicséretet is kaptam leleményességemért: miért is utaztam volna ki, mikor a falu népe ugyanakkor bejött a vásárra? Elfogadták volna-e Sztálin halála előtt ezt az érvelést?

Az ’53-as év nyara még nagyobb változásokat hozott: júniusban felkelés tört ki Kelet-Németországban, munkástüntetés, kormányválság, tankok felvonulása a nép megfékezésére. Nálunk is gyökeres reformokat követel a Párt Nagy Imre-szárnya a várható forradalmi hullám megelőzésére. Július elején leváltják a Rákosi-kormányt, Nagy Imre lesz a miniszterelnök, kiesik Rákosi és klikkje, elhangzik a rádióban Nagy Imre felejthetetlen beszéde. „Magyarok…” – a szokásos és gyűlölt „elvtársak” helyett, meleg férfihang Rákosi recsegése helyett. Amekkora az ország népének öröme, ugyanakkora a hithű ortodoxok és kollaboráló opportunisták riadalma. „Hogy lehet elképzelni az ország vezetését Rákosi elvtárs nélkül?” – kérdezi megrökönyödve Fodor egyik tanártársa. No hiszen, nem tűnt ő még el: a Párt vezetése továbbra is a kezében maradt, s nem telik bele csak pár hónap: a hatalomba is visszatornázza magát, sikerül meggyőznie Moszkvát nélkülözhetetlenségéről. Arról nem is beszélve, hogy Gerő Ernő, a legveszedelmesebb, aki majd ’56-ban játszik végzetes szerepet, mindvégig a nyeregben maradt.

Az ország nem sokat észlel a politikai változásokból. Az elhurcoltak visszaszállingóztak ugyan, már aki életben maradt, de csak a társadalom alján húzták meg magukat, rehabilitálásuk szóba sem jöhetett. Nem javultak a közállapotok sem: ősszel folytonos áramszünet állította le a villamosokat. A változás abban merül ki, hogy az írók már beszélhetnek az ÁVH „túlkapásairól”, a falu nyomorúságáról a miniszterekkel való találkozón, de végül Hegedűs András semmitmondó válaszával kell beérniük, hogy „azért mégsem egészen úgy van, elvtársak”. December 4-ről való naplófeljegyzés: „Amikor kilépek az utcára, az összes lámpák elalszanak. A villamosok állnak… A város sötét, reménytelen, mintha háború lenne. Ki felelős ezért?”

Aki e sorokat írja, már boldog újházas. Persze csak kis felesége van, háza nincs. Lakása sincs: közös konyhán súrlódnak a háziúrral, zsörtölődve osztoznak a gáz- és villanyszámlán. De Fülep Lajos és társasága, a fiatalok bizakodva néznek a jövőbe. Elég egy kicsit megemelni a födőt, hogy a pesti népben fölbizseregjen az életkedv, s a színházban bajaikról-gondjaikról is megfeledkezzenek, ha kárörömmel nevetgélhetnek a bajok okozóin. Lám, Urbán Ernő Uborkafa című vígjátéka mily csípősen odamondogat Rákosi elvtársnak, aki maga is ott ül az egyik páholyban! A feléje vetett pillantások mintha vele évődnének: „Na, mit szólsz hozzá, Matyi?”

Egyelőre úgy tűnik, hogy az emberközelség megóvja az országot a tragédiától. A karácsonyra hazautazó fiatal költő komor sejtelmeit is ez oszlatja el: „Valahogy az az érzésem, mintha egy megszállt ország utolsó vonatjával utaznék. Próbálom elhessegetni nyomasztó érzéseimet, sikerül is, amikor egy városi munkás és egy nagygazda évődő párbeszédét hallgatom. A társadalmi feszültség is kedélyesebb s emberibb közelről.” Az még eszébe sem jut senkinek, hogy a felgyűlt feszültségek három év múlva romhalmazzá változtatják a szép, békülékeny Budapestet. Hogy egy másik költő, az ugyancsak dunántúli Nagy László lázálmai válnak valóra: „…nem hittem volna soha, / nem hittem volna soha: / hogy ti szűzek az ágyatokban / hideg fegyverrel feküsztök, soha: / hogy ti kölykek a tejfogatok / hirtelen kipotyog s iszonyatos / gyöngyvirág nyílik a kövezeten – / végzetes vízszintesekkel / elkészül a város címere újra, / cirkalma lesz a füst és fohász, / mert eljön a fekete katona, / eljön a fekete katona.”

Az új esztendő, 1954 sem hoz változást. „Csodálatos ez a nyomorúság! Napok óta nincs gáz egész Budapesten… Korlátozzák a vonatforgalmat…” – olvassuk február 3-ról. Anyaghiány miatt állnak az üzemek, az üzletekben átveszi uralmát az immár fogalommá váló hiánycikk. Leállt a földalatti építése is, már vicc is van róla: „Melyik a világ leghosszabb földalattija? – A budapesti. Oszlóban van a vége.” A Nagy Imre-epizód után a Párt óvatosabb az értelmiséggel. Persze ravasz bekerítő taktikát folytat: az Illyés képviselte népi-nemzeti vonal megosztására az eddig fasisztának bélyegzett Erdélyi Józsefet „rehabilitálja”. Ugyanakkor mézesmadzaggal csalogatja a fiatalokat. A Csillag közöl Fodor-verset is mutatóba, sőt az év közepe táján a szerkesztőségbe is beveszi a költőt. „Lám, a Fodor is kurva lett” – kommentálják „lepaktálását” kollégiumi társai.

 Az írószövetség nyári kongresszusán parázs viták folynak az irodalom feladatáról. Legélesebben Sarkadi Imre, az ígéretes tehetségű s hét év múlva majd tragikus véget érő prózaíró száll szembe a marxista vaskalapossággal, támadja a „vonalasokat”, vitázik Darvas Józseffel s Király Istvánnal, aki neki is főnöke a Csillagnál.

A főváros, sőt az egész ország lázban van e hónapok alatt, ám nem az irodalom, nem is az országos nyomorúság tartja izgalomban, hanem az „aranycsapat” világraszóló teljesítményei a zöld pályákon Európa-szerte. Végre büszke lehet valamire a meggyötört, megalázott magyar, kielégülhet a szomjas nemzeti büszkeség. Július negyedikén azonban a döntőben elszenvedett vereség után hideg zuhany oltja ki a nemzeti eufóriát; egy új Lech-mező gyásza szakad a magyarságra, s egy kisebbfajta forradalomba torkollik a keserűség. Ki tudja, hol áll meg a felelősök keresése? Ahogy a labdarúgás lekerül a napirendről, kitetszenek a gazdasági csőd hullafoltjai. Október végén nagy a gyarmati kormányzat megrökönyödése: a Pravda vezércikke Titót rehabilitálja, bezúzzák az ellene írt műveket. Előbb-utóbb a „Rajk-bandát” is rehabilitálni kell. A „szabad pártnap” tagsága Rákosi, Gerő, Farkas, Révai felelősségre vonását követeli. Lázonganak a fiatalok: „Felszabadulásunk után tíz évvel végre ideje volna valóban fölszabadulni.” Hamarosan kiderül azonban, hogy korai volt az öröm, s korai a félelem is. Év végére szigorodik a „nemzetközi helyzet”, a Szovjetben fölülkerekednek a sztálinisták, idehaza föllélegeznek. A napló hűségesen jegyzi és kommentálja a „meteorológiai ingadozásokat”.

1955 elején enyhül a háborús feszültség a világban. A hazai enyhülés lemérhető azon is, hogy a Csillag közli Németh László Galilei-drámáját. A párton belül azonban kiéleződik a harc: Rákosi elérkezettnek látja az időt, hogy leszámoljon Nagy Imrével, aki gyengének bizonyult, hogy beváltsa a hozzá fűzött reményeket, s akit Fülep „passzív, nemtörődöm, kis kapacitású embernek” tart, mások ellenkezőleg: „kemény legénynek”, mert nem volt hajlandó önkritikára. Utólag megállapíthatjuk, hogy puszta létével mellőzöttségében is a Rákosi-ellenes reformszárny vezére s ugyanakkor Moszkva bármikor kijátszható talonkártyája volt. A napló beszámol Király riadalmáról: „Rákosi elvtárs elégedetlen a Csillaggal… Bizony, jobban is dolgozhatnának az elvtársak.” Gergely Sándor a költők verseiben talál kifogásolni való kitételeket. Még a legvonalasabb Kuczka Péter Jó hír című versében is valami okból félreérthető ez a sor: „az őszi vetés jól telelt”. Fodoréban pedig az a valóban kétértelmű kitétel, hogy „a nép halálos dermedtségben várta a fölszabadítókat”. Szántó Tibor novellájából kihúzza a cenzúra ezt a mondatot: „És ekkor egy borzas katona imbolygott elő… rátartotta a puskacsövet”. Fodor Nyekraszov-fordításában is akad kifogásolnivaló: „bölcs vezetőnk az erőnk zsigerelte ki”, meg hogy „az éhség terel össze szövetkezeteket”. Ejnye, ez a múlt századi orosz költő! Nem gondolt a kényes utókorra!

A csatározások színtere egyre inkább az Irodalmi Újság. Néha a már megjelent számot elkobozzák egy túl merész vers miatt, például mikor Benjámin László kikészíti Darvas Józsefet és Szabolcsi Miklóst. A verssel csínján kell bánni, akár a nyílt lánggal gyúlékony környezetben. Juhász Ferenc és Nagy László némely verse körül szenvedélyes viták lobbannak fel, az utóbbinak A vasárnap gyönyöre című költeményét letiltotta Andics Erzsébet. Fodor naplója pillanatfelvétellel örökíti meg a költőt a békekölcsönjegyzés „ünnepélyes alkalmával”: „A Gorkij fasorban biceg velem szemben Nagy Laci… Botjával, szürke kordbársony kabátjában, íme, az egyik legtehetségesebb magyar költő… megy békekölcsönt jegyezni.” A békekölcsönt különben „föld alatti kölcsönnek” hívja a néphumor, mert mire kisorsolják, a föld alatt leszünk. Ősszel gyakori válságainak egyikét éli át az írószövetség. Rákosi szükségesnek tartja, hogy maga „beszéljen az írók fejével”. Az elégedetlenség általános, de nem az egyetértés jegyében. „Nem érzi az ember, hogy Magyarországon, magyarok közt van – olvassuk a naplóban. – Ha két ember találkozik, ketten háromfelé haragszanak. Micsoda jelenetek tanúi vagyunk a villamosokon, a sorbaállásoknál!” Alpári a hang az írógyűléseken is: „Te hazafiatlan, te József Attila gyilkosa!” Nem tudjuk meg, kit aposztrofáltak így. A kétbalkezes országlás ellen főleg Déry Tibor és Benjámin László tüzel: „nincs krumpli, nincs zsír, nincs hús, sorbaállások…” Benjámin ellen nagy a fölháborodás, mert két versét beolvasta a Szabad Európa Rádió. Idáig jutottunk… „Mintha a Horthy-korszakban lennénk” – méltatlankodik Horváth Márton. A „frakciózó” írókra kizárás vár.

Ilyen országra köszönt rá a végzetes-nevezetes 1956-os év. Mintegy jóslatként, földrengésre ébred a főváros és környékének népe január 12-én. Sok sebesült, két haláleset. Reng a föld a politikában is: februárban összeül Moszkvában a bolsevik párt XX. kongresszusa, melyen Hruscsov Sztálin babérjait tépdesi. A Szabad Nép az eddig agyonhallgatott Kun Béla születésének 70. évfordulójáról emlékezik meg. „Majd leestem az ágyról – jegyzi Fodor február 21-én –, eszerint hát Rákosi megszűnt a tanácsköztársaság vezéregyénisége lenni?” De Rákosi sem hagyja magát: a „személyi kultuszt” eszébe sincs önmagára vonatkoztatni: a „kiskirályok” ellen mennydörög. Fodor a főnökével, a különben is ideges Királlyal gonoszkodik: nyilván őrá is céloz Rákosi, ő is fejbólogatókkal veszi körül magát. Egy minket, nyugatiakat közelebbről érintő hír: Fodor, éppen Király kezéből, hozzájut a müncheni Látóhatár egy számához, melyben Kovács Imre a „kijózanult emigrációról” ír, arról, hogy az emigráció, legalábbis annak gondolkodó része föladta már hamis képzelgésekre alapozott igényeit holmi „hatalomátvételre” Amerika segítségével, és a reálpolitika útjára térve kapcsolatot keres – nem a kommunista helytartókkal ugyan, hanem a hazai, ugyancsak realista s a nemzet sorsáért felelősséget érző gondolkodókkal. A forradalmat megelőző hónapok alatt meg is valósult ez a kapcsolat: a vasfüggöny két oldalán, a mesterségesen elválasztott hazafiaknak szóértése, egyazon célért fáradozása.

Nagy a megrendülés Sztálin bűneinek feltárása nyomán, pedig a hazai sajtó nem is merte lehozni a Hruscsov-beszéd teljes szövegét, és alaposan alábecsülik az áldozatok számát: ötezerről beszélnek, holott milliókról kellene. Királyt és hasonszőrű társait azonban megnyugtatja, hogy Rákosit nem mozdítja el Hruscsov. Pezsgős áldomást isznak rá a Csillag szerkesztőségében. Örömükben még Weöres Sándor verseit is beengedik a folyóiratba: „Hát jó, nem bánom, jöjjön a Weöres!” (Eszembe jut Arany Vörös Rébékjéből: „Hadd jöjjön hát a kasznár!”) Az örömbe hamarosan üröm vegyül: április közepén „ellenforradalmi” hangulat uralkodik a taggyűlésen, Nagy Imre rehabilitálását követelik. Aggasztó hírek: „Tito Moszkvába érkezett… Molotov lemondott külügyminiszteri tisztéről.” A Petőfi-kör vitáin a közgazdasági egyetemen egyre forróbb a hangulat. Rehabilitálják a kizárt Lukács Györgyöt; Rajk László felesége pedig férje rehabilitálását követeli. Helyezkednek, önkritikát gyakorolnak, Canossát járva bocsánatot kérnek a korábban oly magabiztos „vonalas” írók és kritikusok. Fodor hidegen kommentálja a teátrális, könnyes jeleneteket: „Háy Gyuláék úgy nézik mindezt, mint a vállalkozók, akiknek sok befektetés, sok kockázat után végre jövedelmez az üzlet.” Királyt is undorral tölti el a köpönyegforgatás: csak azért is Rákosi hívének, sőt sztálinistának vallja magát. Kemény visszavágásra készül a Központi Vezetőség is: végleg kizárják Nagy Imrét, éppen mert annyian követelik visszajövetelét, s vele együtt „összeesküvő” híveiét is, akik a születésnapját ünnepelték nála. „Jellemző – olvassuk a naplóban –, hogy Illyés betegségére hivatkozva nem ment el, Veres Péter fél óráig maradt, s emiatt is hosszan kellett magyarázkodnia…” Meglepetésként azonban Rákosi lemondását adja hírül a rádió július 18-án, „mondja a rég áhított szöveget”. Rákosi lemondólevelét hallgatva Fodor még szánni is tudja: „…visszatekintve múltjára, még szinte emberi is tud lenni…” – írja. „Régóta készültem erre az érzésre, azt hittem, felszabadítóbb lesz. Lehet, hogy az utód miatt nem teljes a megkönnyebbülés.” Az utódot Gerő Ernőnek hívják. Hamarosan kiderül, hogy eben gubát cseréltünk… Az irodalom kap az alkalmon, hogy szellőztesse a „személyi kultusz” bűneit: legmegrendítőbb hatása Déry Tibor Szerelem című novellájának van, egy ártatlanul bebörtönzött politikai elítélt szabadulását írja le valóban páratlan művészettel. Déryt, Tardos Tibort, Gimes Miklóst, Vásárhelyit és társaikat, akiket kizártak, visszaveszik a pártba.

Az év eleji földrengés mellé, ha babonás hajlamúak volnánk, utólagos bölcsességgel még egy rossz óment állíthatnánk: szeptember elején szinte lángolva, vörösen izzik a Föld-közelbe érő Mars bolygó.

Háborús hangulat azonban nincs az írók gyűlésén: felszabadultan folyik az elmúlt évek túlkapásainak szellőztetése. Nem mindenkinek tetszik azonban a szélsőségek ütköztetése: Fekete Gyula szerint némelyek csak az árkot látják kétfelől, mintha az út csak arra való lenne, hogy elválassza az árkokat. Nyilván Fodor Andrásnak is ez a véleménye, ezúttal is Háy van a bögyében: „Háy Gyula felszólalása előtt már a filmfelvevőgép bókol, s élvezheti a jó befektetés fölötti diadalt. Nem inkább a körmét rágó Király a szimpatikusabb?” Jelentkeznek a fordulat évében hidegre tett „újholdasok”, de még a kárhoztatott absztrakt költészetnek is helyet kér a nap alatt Jánosy István. Mindez persze csak a „fecsegő felszín”, az egyelőre „hallgató mélyben” tragédiák érnek. Bejegyzés szeptember 29-ről: „Holnaptól hatszáz vonat leáll. Az ország 1945 óta soha nem tapasztalt gazdasági csődben lévén, három hétig nincs normális közlekedés a vasutakon.”

Október elején az Irodalmi Újságban Háy Gyula „alaposan kikészíti a funkcionáriusokat”. Mért nem szeretem Kucsera elvtársat? a cikk szállóigévé vált címe. Méray Tibor ugyanabban a számban Rajk és társai másnapi temetésére írt megrendült hangú búcsúztatót. Lám, így avatódik a nemzet mártírjává a volt véreskezű belügyminiszter. Kezdődik a nagy elkenősdi, a kilencvenes évek rákfenéje. Fodor is ezt érzi: „Többen kérdezik tőlem, kimegyek-e. Nekem nincs mit lerónom sírjánál” – írja.

Semmi sem mutat különben arra, hogy véres napok küszöbén áll az ország. Hisz a lengyelek „felkelése” közvetlen előtte valójában csak az eddig is folyó szóháború nyíltabb fázisa volt, Gomulkát lökte a felszínre, aki a lengyel nép szája íze szerint fogalmazta meg a szocializmust. A Szabad Nép október 21-i számának olvasói sem tartották nagyobb szenzációnak, mint Kosáry Domokos cikkét, mely az Eötvös-kollégiumot „rehabilitálta”. Tudjuk, hogy a lengyelek támogatását célzó békés tüntetésnek készült a 23-ra meghirdetett gyűlés is a Petőfi-szobornál, a „zászlós ifjak” és a köröttük tolongó kíváncsiak csak a szabad szó kimondásának s hallgatásának mámorában akartak fürödni. Hisz még a legvérszomjasabb „Vesszenek a gyilkosok!” is elhangzott már a Petőfi-körben, s a szabad ég alatt sem volt nagyobb hatása, mint a többinek: „Nagy Imrét a kormányba!”, „Éljenek a lengyelek!”, „Egyenlőségen alapuló szovjet–magyar barátságot!” Egy röpirat a régi Kossuth-címert követeli vissza, egy másik október 6-át és március 15-ét. Nemzeti ünnepnek készül ez az október 23-a is, semmivel se véresebbnek Petőfi márciusánál; vidáman köszöngetnek egymásra a tömegben az ismerősök, a boltban felvásárolják a háromszínű szalagot. Mennyire magyar a Kossuth téri nagygyűlés is! Veres Pétert, aki az írószövetség pontjait felolvassa, vállon viszik, Bessenyei szaval, a nagy késéssel megjelenő Nagy Imrét lehurrogják, mikor „Kedves elvtársaknak” szólítja a megjelenteket, megéljenzik a „Honfitársak, barátaim!” megszólításért. Szót azonban nem fogadnak neki: nem mennek haza megnyugodva, hanem a Rádióhoz tódulnak.

Hiú igyekezet utólag kideríteni, honnan pattant ki a robbanást előidéző szikra. Gerő beszédéből? Mi mást lehetett volna várni ettől a magyar léleknek oly idegen szürke eminenciástól, mint ádáz eltökéltséget, hogy kenyértörésre viszi a dolgot a rábízott provinciában, még Moszkvát is színvallásra kényszerítve? Mert világos, hogy nem óhajtott meglepetés volt az oroszoknak is a fegyverek megszólalása, csak Hruscsov ellenfelei, a sztálinisták dörzsölték a kezüket: tessék, ez lett a nagy leleplezés következménye! Gerő szavai, magyaringerlő rideg hangjukkal s tartalmukkal együtt csak leplezték kimondójuk még sötétebb szándékait, titokban tartott intézkedéseit, melyekkel szabad kezet adott az ÁVH-nak a békés forradalom provokálására. Arra viszont sem Gerő, sem az ÁVH nem számított, hogy a fegyverek a másik oldalon is percek alatt előkerülnek, s az ellenfél nemcsak visszalő, hanem őket is elsöpri még a szovjet beavatkozás előtt.

Amilyen kereken megfogalmazható mindez utólag, annyira érthetetlen s logikátlan az ablakán kitekintő Fodor Andrásnak a 24-re virradó hajnalon. „Magyarok, fogjatok fegyvert!” – hallja a kiáltást, s látja, hogy „teherautóról rendőrök fegyvert osztogatnak”. Páncélosok dübörögnek, az egyikről sorozat pásztázza a házak falát, rakott teherautó a nyomukban, dalfoszlány száll róla: „Valahány csepp esik rája…” Nem, örömre nem érez okot, sem kedvet a naplóíró. Mielőtt cselekvés válthatta volna fel a szóözönt, a szó felszabadulását, beleszóltak a fegyverek. Ahol a fegyverek beszélnek, minden más szó veszít a súlyából. Emlékszem a riadalomra, mellyel magam is fogadtam a rádióból városkánkig elhallatszó pesti fegyverropogást és az egymásnak ellentmondó híreket. Időbe telik, távlat kell ahhoz, hogy fényes csillaggá váljon tudatunkban Ötvenhat, a nemzeti megújulás, magunkra találás élményévé. Közelről homályló-örvénylő ködökből, gázokból áll a csillag, s a gázok közt mérgezők is vannak…

Azon sincs mit csodálkozni, hogy kormányszinten is az általános fejetlenség jelei mutatkoznak, hogy zűrzavar s tanácstalan kapkodás jellemzi ellentmondó intézkedéseiket. Jól mondja Határ Győző, hogy nem forradalmárok kerültek akkor váratlanul hatalomra, hanem a botcsinálta „előrekergetettek”, akiket hátulról nyomott, taszigált előre a forradalom ereje, a nemzetben felhalmozódott keserűség. Valójában előrekergetett volt az egész párt: csak azért lépett a reformok útjára, hogy a hatalmat továbbra is megtarthassa. De a párton belül is hatalomváltás készül: a Petőfi-körben marxista szőrszálhasogatással a „fiak” szorongatják az „apákat”: elég volt belőletek, most mi következünk. Ugyanez a képlet ismétlődik majd a nyolcvanas évek második felében: a gyík ledobja a farkát, s továbbra is gyík marad. A hatalomváltás ősemberi rituáléval, a szülők feláldozásával megy végbe. A szakadék peremére szorított apák még nem értek meg a mártíromságra október 24-én. Mikor majd megérnek, már nem a párt mártírjai lesznek, hanem az egész nemzeté, a levert forradalomé. Azzá lett Nagy Imre is, sokkal hitelesebben, mint Rajk László. Mint a bibliai szőlősgazda, a nemzet a tizenkettedik órában elszegődött munkását is megkülönböztetés nélkül jutalmazza.

 Hogy az új kormányban Gerő is szerepel, mindent elmond. A szigor hangja szól a rádióból: statáriumrendelet Nagy Imre aláírásával, ellenforradalmi banditák emlegetése, segélykérés a Varsói Szerződés értelmében az országban állomásozó szovjet csapatoktól. A főváros népe méltó választ ad a kihívásra: ledönti a Sztálin-szobrot. Szuvenírgyűjtők szorgalmasan darabolják a következő napok alatt. „Az Akácfa utca sarkához közeledve már halljuk a Sztálin-szobrot aprítók kopácsolását. Feledhetetlen látvány: szent megszállottsággal csákányozzák, reszelik, fűrészelik a bronztetemet. Már csak a melle, fél karja, felső lábszárai láthatók. Egy helyütt felirat buzdít: Üsd, vágd, nem apád! Ütik is olyan elszántsággal, mintha fizetnének érte.”

Szó szerint kellene most idéznem a Naplóból mintegy tíz oldalt, ha egyszer történelmi dokumentumként akarom bemutatni. Meg kell azonban elégednem egy kissé rapszodikus tallózással. Tudósítónkat nemcsak a beszerzés gondjai kényszerítik az utcára: hajtja a kíváncsiság is. Nyitott szemmel-füllel járja a várost, emberek társaságát keresve gyűjti a híreket, a kószákat is, hogy beszámoljon naplóján kívül Fülep Lajosnak is, ha működik a telefon.

Feljegyzések október 25-ről: „Kilenc óra után… az egész Sztálin utat betöltő tömeg vonul az Opera felé nemzeti zászlókkal. Megáll, énekli a himnuszt. Messziről szovjet tankok közelednek, a tömeg szétválik, a tankok lövés nélkül átvonulnak, megtapsolják őket. […] A Kossuth-címeres magyar katonai autó géppisztolyosa dicséri az oroszokat. – Ilyen gyerekek! – mondja, ujjait szája előtt szétpattintva… De hát akkor kik lőnek? – Az ÁVO-sok.” A Parlament előtti sortűz áldozatairól az édességbolt sorbanállóihoz érkezik a hír. „Elmerészkedünk a Deák térig. Siralmas látvány: leszaggatott villamoshuzalok, kidöntött lámpavasak, felszaggatott villamossínek, felborított, fölgyújtott autók, kiégett üzletek. […] Óvatosan megyünk haza. Gépfegyveres kocsi pásztázza az utat… Öreg munkás mutogat a betört kirakatok mögötti sértetlen árukra: Hol itt a fosztogatás?” A magyar rádió ugyanis kitartóan fosztogató ellenforradalmi bandákról beszél. „A Közlekedési Minisztérium előtt tanúja vagyok annak, ahogy ledobják a tetejéről a hatalmas vörös csillagot. A Körönd mögött mozdulatlan közönnyel állnak a szovjet páncélosok…” „Az írók nyilatkozatot fogalmaznak.” Heves vita után végre elfogadják Déry megszövegezését: az ÁVO tegye le a fegyvert; Nagy Imre önálló nemzeti programmal lépjen föl; az oroszok vonuljanak vissza; egyenrangú barátságot a Szovjettel; alakuljanak munkástanácsok. A napló a külföld kommentárjaira is kitér. Az első Tito nyilatkozata: „nem bízik a magyar szocializmus erejében”. A Szabad Európa nyilatkozatait kesernyés bizalmatlansággal fogadja a 26-i bejegyzés: „Könnyen beszélnek Nyugaton! Mély részvétük, hódolatuk nem sokat ér nekünk. Az sem, hogyha az ENSZ elé viszik a magyar ügyet.” A láthatólag vezér és terv nélküli forradalom nemcsak Fodor Andrást és Lator Lászlót tölti el aggodalommal. Az erőviszonyokat és esélyeket szimbolizálja az a fantasztikus jelenet, amikor „a Móricz körtéren egy munkás csákánnyal ment neki a páncélosnak. A szovjet tankos csak nevetett rajta.” A Nyugat iránti bizalmatlanságban is osztozott akkor a magyar értelmiség nagy része. 27-én így háborog a naplóíró: „A külföldi rádió az ismétlődő szünetjel üres monotóniájaként szajkózza, hogy a nagyhatalmak az ENSZ elé viszik az orosz beavatkozás ügyét. Az ellenállásra való uszítással megint fölkeverik belvilágomat. Győri harcokról, dunántúli ellenkormányról, honvédelmi bizottmányról, hetekig tartó harcok lehetőségéről hallok. Nyugaton nemigen emlegetik az ÁVO-t, persze mert nekik mindenekelőtt az oroszok elleni bizonyítékok kellenek, mint ahogy a nagyhatalmaknak is azért fontos az ügy, mert üthetnek vele a Szovjeten.” Elismerést érdemel naplóírónk éleslátása: Amerika valóban csak ütőkártyának tekintette a magyar fölkelést a hidegháború játszmájában.

Október 28. vasárnapról: „Vasárnapi elmélkedés előtt elhangzik a rádióban a Dicsértessék a Jézus Krisztus! Beállunk lent a közért előtti reménytelenül hosszú sorba. Roppant keservesen jutunk el az üzlet ajtajáig… Az emberek elcsigázottak, de egy szót sem hallok, mely a fölkelés erkölcsi hitele ellen szólna.” Íme, egy újabb tanúbizonyság arról, hogy a főváros, az ország népe egységes a forradalom vállalásában. A naplóírót csak a szélsőségek jelentkezése tölti el ellenszenvvel s félelemmel: „Gallicus hisztérikus ugatása” a nyugati rádióban: „… most már egészen világos, hogy túl akarják feszíteni a húrt, horthysta jobboldali elképzeléseik szellemében.” Visszatetsző jelenségek szaporodnak a pesti utcán is: plakátok elégedetlenséget szító szöveggel, meg hogy „egy csomó megbízhatatlan suhanc, a nemzetőrség nyomán, ismét fegyverhez jutott. Követelik az ÁVH teljes névsorát. Látok is ilyen szellemű röpiratot a megtorlások ostoba részletezésével” – olvassuk 29-ről. „Rossz arcú civil fegyveresek sietnek el mellettünk, mintha valami pogromra készülnének. A huzatos Emke mellett nem is jutunk tovább a Körúton, egy jóakaratú férfi visszafordít bennünket. Kézigránáttal dobálnak egy kaput, onnét is ávósokat akarnak kifüstölni.” A nemzetőrnek felcsapott aljanép garázdálkodása, statáriális önbíráskodása szennyfolt a nemzet jogos harcán – így érezte a Londonból aggodalommal figyelő Szabó Zoltán is. A külföldi zuglapok ki is használták a magyar felkelés befeketítésére: oldalnyi fényképeket közölve fára akasztott ávósok meggyalázott hullájáról. Az ilyen kilengések megakadályozására azonban semmi esélye sem volt a fegyvertelen lakosságnak, az arra hivatott karhatalomnak pedig ereje nem volt hozzá. Talán a nemzetőrök lehettek volna igényesebbek a jelentkezők megválogatásában; jobban megnézhették volna, kinek a kezébe adnak fegyvert. De hát a szorult helyzetben fűnek-fának osztogatták, s nem is volt mód ellenőrizni, ki mire használja. Az ellenállás, az ostromállapot sem szűnt még meg: a Széna téren, a Bartók Béla úton és a Kilián laktanyánál még folytak a harcok. Nagy Imre kormánya 30-án kezd csak ura lenni a helyzetnek; meghirdetett programja, melynek lényege a többpártrendszerhez és a ’45 és ’47 közötti demokratikus koalícióhoz való visszatérés, megnyugtatja a kedélyeket. A Dunántúl, a győri vagongyár is hűségéről biztosítja a kormányt, elítél minden demagóg jelszót holmi ellenkormány-alapításról. Csak az embervadászat és a könyvégetés kelt visszatetszést továbbra is a Fülep köréhez tartozókban: „Meddig tart még a kutyakomédia? Ahol nem találják az ávóst, viszik az asszonyt túszként” – háborog a napló.

Megdöbbenést okoz november elsején a hír: „Bombázzák Kairót!… az angol, francia, izraeli támadás Szuez körül más irányt adhatnak a honi eseményeknek is.” Hamarosan kiderül, hogy adtak is: az eddig ingadozó szovjet vezetők most határozzák el magukat a cselekvésre. Logikusan arra következtetnek ugyanis, hogy a Nyugatnak fontosabbak a közel-keleti érdekei, mint a magyar ügy; megvásárolták Szuezt a magyarok vérén. Megindul a szovjet csapatok beszivárgása. Nagy Imre magyarázatot kér Andropov szovjet nagykövettől, tiltakozásul kinyilvánítja Magyarország semlegességét, kilátásba helyezve, hogy az ENSZ védelmét kéri annak garantálására. Fülep Lajos politikai dilettantizmusnak minősíti ezt a lépést, melyre a kormány nem is jogosult a parlament hozzájárulása és törvénybe iktatás nélkül.

Úgy tűnik, az írók többsége nem tudatosította még a veszélyt. Megbomlóban van a szép egyetértés, mely a forradalmat megelőző hónapokat jellemezte. Megkezdődtek a vádaskodások, ki hogyan szolgálta ki a bukott rendszert, s milyen előnyei származtak abból. Nemcsak Devecseri Gábort támadják, hanem Benjámint és Déryt is, az átalakulás fő sürgetőit. Persze hozzájuk képest valóban üldözöttjei s mellőzöttjei voltak a hatalomnak például az Újhold körül csoportosuló írók, költők, akiknek nem jutott nyomdafesték a Rákosi-éra alatt. Nem túl korai-e a sérelmek hánytorgatása és az osztozkodás a győzelem gyümölcsein? Persze a naplóíró is találva érzi magát, ha nem mondja is ki: neki is versei jelentek meg a terror éveiben. Németh László egy mélyenszántó s végső kicsengésében derűlátó tanulmánnyal érkezik meg a szigligeti alkotóházból, „emelkedő nemzetnek” tartja a magyart. Fülep a rádióból hallgatja, s elhamarkodottnak tartja a lelkesedést.

A régi pártok – s mellettük az újak is – szervezkednek, számos lapot indítanak. Az Új Magyarország a Petőfi-párt lapja, Féja Géza szerkeszti. Németh László vezércikke azt fejtegeti benne, „mire kell vigyáznunk a szocializmus megtartása érdekében”. Lám, az egyik legnagyobb magyar író most is a szocializmus sorsán aggódik, biztos vagyok benne, hogy meggyőződésből, nem csak a Szovjet megnyugtatására. Az eszme, súlyosan kompromittálva ugyan, él még, és hatni tud. Elfajulását nem neki rótták fel. Hasonló naplóírónk aggodalma is: „Az itt a probléma: hol fogunk megállni, maradhat-e a szocializmus úgy, ha teljesen elszakadunk a Szovjettől? A tovább harcolók esetleges győzelme hova juttatja az országot? Hol van a szolid erő, amely kezébe vehetné a vezetést? Lehetséges-e Magyarországból semleges országot csinálni? Félő, hogy Nagy Imre ennek a folyamatnak csak sodródó Károlyi Mihálya lesz.” Az Irodalmi Újságban ekkor jelenik meg Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című megrázó verse. Plakátok is bőven teremnek a pesti utcán, az egyik Rákosi repülését ábrázolja ezzel a felirattal: „Zúgva száll, mint a győzelmi zászló.” Mindszenty beszédét fanyalogva hallgatják a „vastag nyakú kálomisták”: Fülep és Fodor. Az utóbbinak egy álmatlan éjszakájába kerül a házbeli szerencsétlen ávós elhurcolása. Valaki a háztetőről lőtt a karhatalmiakra: ki lehetett volna más? Pedig csak valami raktárosféle volt. „A borostás arcú, vattakabátos fegyveres ebül bánik vele. A feleség sír. Az egyik harcos odaszól: Nem kell kétségbeesni! Hát amikor bennünket vittek így?” Hát igen… Mindig az ártatlanok kerülnek horogra. A bosszú nem válogatós. De ártatlanok haltak meg a parlamenti és a mosonmagyaróvári sortűznél is.

Az ominózus november negyedikén ágyúzásra ébred a főváros. A rádióban Nagy Imre jelenti be az általános orosz támadás vészhírét: mintegy ezer páncélos vonul déli irányból a főváros ellen. A nap folyamán egyebet is meg lehet tudni: Maléter hadügyminiszter, aki tárgyalni ment az oroszokkal, nem tért vissza Tökölről. (A hely nevéről önkéntelenül Thököly Imrére kell gondolnom: „hátravan még a feketeleves”.) Arról csak a bécsi rádióból lehet értesülni, hogy Kádár vezetésével új kormány alakult: „Kádár apró dögei”, ahogy a néphumor emlegette őket, Apró Antal és Dögei Imre miniszterek nevéből élcet faragva. Fülep nyugalomra inti háborgó „fiait”, akik közül némelyek most fognának fegyvert. „Ő a jövőt nem látja képtelennek. Szerinte a Szovjet barátságos lesz, nem kívánja a régi rendszer visszaállítását, de most nyilvánvalóan védi a presztízsét” – olvassuk a naplóban. Hát „barátságos” éppen nem volt, amikor „presztízsét védve” – értsd: bosszút állva – a megaláztatás miatt rommá lőtte egész Budapestet, még csaknem két év múlva is kikövetelte Nagy Imre kivégzését, nem volt neki elég a szabadságharcosok százainak legyilkolása, ezreinek bebörtönzése, amit a Kádár-kormány engedelmesen végrehajtott. Meg kellett mutatnia karjai erejét, ha agyaglábainak törékenységét többé nem titkolhatta is az óriás. A Kádár-kormány egyrészt bőkezű ígéretekkel próbálta békülékenységre hangolni a nemzetet: körülbelül ugyanazokat a reformokat helyezte kilátásba, amelyeket Nagy Imre 1953-ban. Másrészt haladéktalanul megkezdte Ötvenhat ellenforradalomnak bélyegzését, hogy megakadályozza legendává válását a nemzet tudatában.

Aki, mint én is, november elején elhagyta az országot, november negyedikét határnapnak tekinti: mindennek vége, tíz napig szabad ország voltunk, most újból ránk nehezedett az „idegen elnyomás”. A naplóból, de azok elbeszéléséből is, akik otthon maradtak, vagy csak karácsony táján vagy még később, az „utolsó vonattal” vágtak neki a világnak, más kép alakul ki. Ha vidéken megszűnt is, a fővárosban tovább folyt az ellenállás. A hangulat sem volt gyászos: tartott még az exlex állapotból, a szabadság érzetéből fakadó „könnyelműség”. Mindenki, aki csak passzív maradt a forrongás alatt, cinikusan vágja zsebre hivatali helyén az új kormány osztogatta „hűségjutalmat”. A munkások, nemcsak Pesten, de vidéken: Pécsen, Komlón is, a sztrájk fegyverével folytatják a harcot, egyben a forradalom alatt átélt szabadságérzetet is prolongálva. A megtorlások híre Nyugaton még nagyobb együttérzést kelt a magyarok iránt, mint a harcoké: most már azok is fölemelik tiltakozó szavukat, akik akkor tartottak az ellenforradalomtól: Tristan Tzara, Jean-Paul Sartre. A Nyugat a háborús veszély elmúltával, amit a magyarok könnyelműen fölidéztek, túláradó szivélyességgel fogadja be a menekültek tízezreit, küld, amíg lehet, gyógyszerrel, élelemmel rakott kamionokat az országba. Pesten az ellenőrizhetetlen falragaszok változatlanul követelnek: a szovjet csapatok kivonulását, Nagy Imre szabadon bocsátását. Egyre érezhetőbb azonban a mindennapok nyomorúsága: „Most aztán teljesen kaotikus a város élete – olvassuk november 8-ról. – Hatórás sorbaállásból pár csomag cigarettával és egyéb apróságokkal jönnek haza az emberek. Élelem nincs. Nem csoda, ha az üzleteket feltörik és fosztogatják… Most végre részeg garázdákkal is lehet találkozni.” Olvashatunk azonban ilyeneket is: „Az emberekben még maradt türelem és kedély. A fölkelést senki sem okolja a cudar állapotok miatt…”

Hogy Bibó István mit tett a felkelés jó hírének tisztára mosására a nemzet és a világ szemében, megörökíti a november 13-i naplóbejegyzés: november 4-én Bibó kissé megkésve ért a Parlamentbe, Nagy Imrével már nem találkozhatott. A még jelen lévőket felszólították az oroszok, hogy menjenek haza. Távoztak is, Tildy e patetikus szavakkal: „Lépjünk hát az útra, mely a halálba vezet…” Csak Bibó nem engedelmeskedett, egy írógép mellé ülve fogalmazta a szabad magyar kormány búcsúüzenetét: „nem igaz, hogy ellenforradalom történt. Előbújtak ugyan az ókonzervatív és jobboldali elemek, de a kormány ezeket napokon belül elnyomta volna. Az oroszok nézegették a kiáltványt, aztán mikor jöttek az új miniszterek, s osztozkodtak a szobákon, elment végre Bibó is.” Íme egy felejthetetlen kép, mely megérdemelné, hogy mindnyájan drága kincsként melengessük a szívünkben: a szürke kis ember, aki őrhelyén marad, s mint a süllyedő hajó kapitánya, utolsónak távozik, miután palackpostára bízta üzenetét, nem törődve saját épségével.

Annál sietősebben lépnek meg azok, akik megtorlástól tarthatnak, például volt recski rabok, akik most új bebörtönzésre, esetleg halálbüntetésre adtak okot. De mások is, akiknek elegük volt a „szocializmusból”, s a „szabadságot választották”, vagy mint magam is, nem tudtak ellenállni a nyitott határ csábításának, és ha csak rövid időre is, kóstolót akartak az oly sokáig tiltott gyümölcsből. Persze komolyabb okom is volt: féltem, hogy mint orosztanárt tolmácsnak fognak be a megszállók. Egész télen terveztem, hogy visszafelé is átlépem a határt, végül mégis ott ragadtam.

November végén holmi „szabadcsapatok” még lövöldöznek a budai hegyekben, a városban néma tüntetésre sereglenek össze időnként. A kormány a sztrájkoló munkásokkal tárgyal a megadás feltételeiről. Mivel a bérkövetelésekhez egyelőre még politikaiakat is csatolnak, elhúzódnak a tárgyalások. Világos, hogy a kormány csak időt akar nyerni, erőt gyűjteni, kifárasztani a munkástanácsokat. De ezeknek is a gazdasági előnyök kicsikarása lesz lassanként a fontosabb, ahogy az értelmiségi körökben az erkölcsi tőke gyűjtése és fitogtatása. Megkezdődött Ötvenhat aprópénzre váltása, mely az egész Kádár-korszak vezérmotívuma lesz. Fülep nem titkolja ellenszenvét azokkal szemben, akik saját régi bűneikről megfeledkezve most a forradalom hőseinek kiáltanák ki magukat.

Olvasunk olyan jelenetekről is, amilyenek a tizenkét év múlva bekövetkezendő prágai forradalomra lesznek jellemzőek: asszonytüntetés a Petőfi-szobor körül Mikulás napján. Még a tankok elé is feküsznek némelyek. Az oroszok „megálltak, legyintettek, dühöngtek”. Arrébb a buszsofőrök állták el a tankok útját kocsijukkal. „A magyar karhatalom puskatussal agyalta a népet. Amikor odakiabáltak nekik: Ti is magyarok vagytok! – így feleltek: Nem vagyunk magyarok, menjetek haza!” Eszembe jut egy incidens a Parlamentben a kilencvenes évek elejéről: az Antall-kormány szónokát hurrogták le így a szabaddemokraták, amikor ezzel akart hatni rájuk: hiszen ti is magyarok vagytok. – Nem vagyunk magyarok! – kiáltották kórusban. Értsd: veletek még a magyarságban sem óhajtunk közösködni. Sor kerül még fegyveres összecsapásokra is, december 9-én, a Lánchíd körül. Az írók közül többet letartóztattak már, a munkástanácsok vezetőiből mintegy százat. Kósza hírek keringenek tömeges deportálásokról, Fodor nem hisz a külföldi rádió adatainak. A hosszú „kenyérsorban” toporgók élénken vitatkoznak, és hirtelen szétugranak, amikor puskaropogás hallatszik a közelből. Kádárról persze sok szó esik ebben az utcai politizálásban. Fodor lejegyez egy vitát: „Mert Kádár rendes ember. Vasmunkás volt. Valaki hátulról tépázza az előlegezett nimbuszt. Élvezem a vitát, melyben fő szemponttá válik: vasmunkás-műszerész volt-e Kádár, Csermaneknek hívták-e? Mosónő volt-e az anyja? Lehúzták-e a körmeit vagy sem…”

A haza atyjának, egy második Deák Ferencnek, amivé évtizedek során „kinőtte magát”, akkor még senki sem tartotta Kádárt, de azt érezte pártolója s ellenzője egyaránt, hogy sok függ attól, milyen a jelleme, tud-e s akar-e figyelni Moszkva parancsai mellett a nemzet óhajaira is. Utólag el kell ismernünk, hogy tudott és akart, s bár a parancsok végrehajtásában és a „túlzott” óhajok lenyesésében nem ismert tréfát, sikerült nemzetével kiegyeznie abban az erkölcsileg vitatható s később, a nyolcvanas években egyre többektől megkérdőjelezett célban, hogy lelki korrumpálódásunk árán mi legyünk a szocialista tábor legvidámabb barakkja. ’57 tavaszán abban a vorarlbergi szanatóriumban, ahol beszűrődésemet kezelték, még megütköztem azon, hogy orvosom s korai halála miatt máig gyászolt kedves barátom, Deák Emil Kádár elleni keserű kifakadásaimat e szavakkal hűtötte le: sok függ attól, milyen lesz a Kádár. Várhatunk-e valami jót a forradalom elárulójától, Moszkva teremtményétől – vetettem ellen. Akinek nevében gumibotos karhatalom oszlatja szét még a moziból kitóduló nézőket is, szedi össze a munkástanácsok vezetőit s az írókat? Ugyanakkor magasztaló cikket közöl a Népszabadság Németh Lászlóról. Fodor kommentárja: „Így fordítják szembe azokkal, akiknek nevében aggódott felelős, bölcs előrelátással. Szinte hallom, hogy szidják majd bizonyos körökben.” Annál is inkább, mert „egyetlen élő magyar író írását sem látni” különben, s az írószövetség kiáltványa ’56. december 28-án történelmi baklövésnek bélyegzi a szovjet csapatok beavatkozását, Déry pedig az atrocitások és az ellenforradalmiság vádját hárítja el: vajon az ár irányát a beléje került szemét szabja-e meg?

Ezzel zárul a nevezetes ’56-os év, a napló feljegyzései persze minden zökkenő nélkül folytatódnak, egyre kevesebb célzással az elmúlt reményes és tragikus napokra. Folytatódnak elvált útjaink is; számunkra, akiket sorsunk messze vetett, különélésünk évei, évtizedei alatt, ha öregedtünk is, a haza tekintetében megállt az idő, az illyési „Haza a magasban” elégítette ki otthonigényünket ezután; külhoni sajtótermékeinkben, Magyar Házakban őrizhettük anyanyelvünket, szokásainkat, ünnepeltük minden évben, mintha születésnapunk lett volna, a forradalom évfordulóját. Azzal tisztában voltunk, hogy a Hazában egyre kevesebben gondolnak rá, s egyre többen keserű szájízzel, a felnövekvő új nemzedék pedig csak azt tudja róla, amivel sommásan elintézik az iskolában: hogy „ellenforradalom” volt. Amire persze csak vállat vonnak, ahogy mi is annak idején a Tanácsköztársaság emlegetésére.

A kilencvenes évek közepe táján láttam Pesten egy dokumentumfilmet, nem a forradalomról, hanem a hatvanas évek elejéről, a még golyónyomos Budapestről. Valami ünnepi alkalommal a még jó erőben lévő Kádár János ágált a szónoki emelvényen, „nyomta a sódert” az ellenforradalomról, vörös és nemzeti zászlók erdejétől, fegyveres munkásőrség tömegétől körülvéve. A civilek távolabb szorongtak a járdaszélen, fázósan s kissé elnyűtten, minden lelkesedés nélkül hallgatták, de a hangszóró annál hangosabb tapssal és ovációval jutalmazta az elpufogtatott frázisokat. Unottan s viszolyogva feszengtem a székemen, s nem értettem szomszédaim derűs hangulatát. Nekik volt mihez kapcsolniuk a látottakat: mint mondták, „nosztalgiáztak”, fiatalságukra emlékeztek…

Nem ezt tettem-e most magam is, visszapillantva arra, amit átéltem, de főleg arra, amiről lemaradtam? Talán lesznek, akik nem tartják haszontalannak feledékenységre hajló korunkban.