Mondatok

Muzsikál a szívünk: nyaralunk. Hat nap boldogság Sárospatakon.

Harminchat fok árnyékban, szombat délelőtt a főutcán baktatunk. Áll a levegő. A művelődési ház előcsarnokában a IX. Zempléni Művészeti Napok műsorát böngésszük, jegyet kérünk a délutáni kirándulókoncertre. Monok, Golop, Mád. Kastély, rom, templom. Bach, kecskeduda, klezmer. Varietas delectat. Kifizetjük a két jegyet, s miközben beírják nevünket a listára, feleségemmel azon morfondírozunk: ebben a hőségben vajon hány olyan őrült akad, mint mi, akik éppen most akarnak autóbuszba ülni, a monoki Andrássy-kastélyban csembalómuzsikát, a golopi Vay-kastély romja tövében dudaszót és a mádi zsinagóga oldalában klezmerzenét hallgatni.

Sokan vagyunk, hál’ istennek. Két autóbusz is megtelik. És mielőtt megfulladnánk, már Monokon vagyunk. A kastély előcsarnokában sok mosoly, illatos bor és meleg pogácsa vár, bámészkodunk a hajdani lovagteremben (bűbájosak a rokokó freskó maradványai, mintha Csokonai Vitéz Mihály eposzának kackiás hősei bámulnának minket a mennyezetről; dühöngök: az új fűtőtestcsöveket épp egy freskótöredék előtt sikerült keresztbe vezetni!), a romos kápolnában a közeli felújítás öröméről beszél a polgármester, aztán megszólal a muzsika, boldogok vagyunk.

Amikor másfél óra múlva Golopra érkezünk, már szól a dudaszó a rom tövében. Az érkezőknél többen vannak a helybeliek, gyerekek hordják körbe a pogácsáskosarat, jó kedélyű öregúr kínálgatja korsóból a borát, Juhász Zoltán dudaszóval, furulyaszóval szórakoztatja a közönséget. És aranyos történetekkel.

De indulni kell, hat órakor már Mádon vagyunk. A falu megtelt. A parkoló autóktól alig tudunk eljutni a zsinagógáig. Az az érzésem: a faluban található összes széket kihordták a zsinagóga kertjébe, de ülnek a fal tetején, a fákon, s három-négyszáz ember úgy dönt: állva is végighallgatja a veszprémi és a budapesti klezmer bandet. A szerencséseknek jut kóser bor és flódni.

Mádon ezen az estén mindenki mosolyog.

Merényi Judit – a Zempléni Művészeti Napok lelke és motorja – jön, megy, szervez, eligazít; Kirándulókoncert – mondja –, sok apró részlet, de az egész a fontos, ami megmarad az emberekben.

Kirándulókoncert – ilyen magyar szó nincs az értelmező szótárban.

De amit ez a nem létező szó rejt, boldoggá tett sok száz embert ma délután Monokon, Golopon, Mádon.

Sötétben érkezünk haza. Háziasszonyunk vár, sürgő-forgó, fiatal nyugdíjas nagymama, délután nézte a televíziót, a filmet Ruttkai Éváról, szorongatja feleségem kezét, könny csillan a szemében: Jaj de irigylem magát, az édesanyja soha nem fog meghalni. Sír. Mosolyog.

Szótlanul teszünk-veszünk, lefekvéshez készülődünk. A kertben ciripelnek a tücskök. …az édesanyja soha nem fog meghalni… Lehet, hogy az igazi művészek halhatatlanok.

Délelőtti napsütésben Virágh Sándor tiszteletes úrral pohár bor mellett beszélgetünk. A tavaly nyári filmforgatás emlékeit idézzük. S újra elhangzik az a mondat, amely egy évvel ezelőtt is pillanatra megállította bennem a lélegzetet: Számunkra az Isten háza az élet háza – mondja a tiszteletes. Nem vagyok református, nem vagyok templomjáró ember. De ültem a hatalmas terű sárospataki református templomban egyedül: hallgattam a csöndet. Ültem istentiszteleten: muzsikált bennem az áhítat. Ültem tanévnyitó ünnepélyen: boldogság volt látni a Himnuszt csillogó szemmel éneklő sok, életre készülő kisdiákot a padokban. Ültem hangversenyen: Verdi Requiemje zúgott-zengett a falak között, lelkünkben felszabadítóan dübörgött a muzsika. Számunkra az Isten háza az élet háza: iskolai díszterem, az istentisztelet terme, hangversenyterem…

Finoman csillog poharunkban a tokaji bor.

Komlóska főként ruszinok lakta csöpp falu a hegyek között. Eddig hírét sem hallottam, most ülünk a görög katolikus templom kertjében, édes fehérbort iszunk, helybeli asszonyok sütötte süteményeket falatozunk, a délutáni napsütésben hallgatjuk az autentikus magyar népzenét játszó Galga Együttes muzsikálását. Székeken, padokon a vendégek, a hátsó sorokban, kerítés tövében a helybeliek. Aztán a zenekar vezetője előrelép, és – majd csak este, Sárospatakon, a várkertben feleségemmel sétálgatva és beszélgetve döbbenek rá – megajándékoz egy mondattal. Most ruszin dalokat és táncokat fogok játszani, arra kérem az asszonyokat – a helybeli, koros asszonyok felé fordul –, hogy figyeljenek, ne énekeljenek, ne táncoljanak, csak bólintsanak, hogy tudjam: jó úton járok! És muzsikálni kezd. Kótából tanult ruszin dallamokat. És a ruszin öregasszonyok mosolyognak. És csillog a szemük. És bólintanak.

Komlóska templomkertjében ma mindannyian jó úton járunk.

Csillog a szemünk, mosolygunk.

Másnap a sárospataki Rákóczi-vár talán legszebb termében, az Öregpalotában régi magyar zenét hallgatunk. Ómagyar Mária-siralom – több mint hétszáz éves múltdarab. Ülünk az Öregpalotában – ez a terem is több mint háromszáz éves. A kora esti koncert után átballagunk a református kollégium imatermébe, Jandó Jenő zongoraestjére. Liszt Ferenc műveit kelti varázslatosan életre – több mint százéves zongoradarabokat.

Szünetben Dankó Katalinnal, a múzeum örökmozgó, lelkes és tudós igazgatóasszonyával beszélgetünk. A kollégium történetéről mesél, hol voltak az első épületek, miért kapta a furcsa, nem könnyen megfejthető Trója-Huta-Fazekas nevet a ház, amelyről pontosan tudjuk, hol volt, a maradéka hol van, néhány falrészt már kiástak, de aztán a kutatóárkot visszatemették, félbehagyták az ásatást. Néz rám, mosolyog. Ott most néhány hatalmas gesztenyefa áll. Azokat nem akartuk bántani. Majd ha azok a gesztenyefák meghalnak, ássanak akkor ott az utódaink.

Csöngetnek, visszaballagunk az imaterembe, nemsokára a Dante szonáta akkord-poklai kavarognak a teremben.

Én morzsolgatom magamban a mondatot: Majd ha azok a gesztenyefák meghalnak, ássanak akkor ott az utódaink.

Másnap arrafelé sétálunk: napsütésben ragyognak a gesztenyefák, hatalmas koronájuk eltakarja szemünk elől a kollégiumot. Majd ha meghalnak, biztos lesz valaki, aki felkutatja, mit rejt gyökereik alatt a föld.

Gyorsan elszaladt a hat nap. Csomagolunk. A Sárospatakon talált öt mondatomnak még keresem a helyét.

Amikor a vonatablakból az elsuhanó szőlőtőkéket bámulom, úgy látom, mosolyog ránk a táj. Biztos képzelődöm.

Nyaralt a szívünk: muzsikál.

 

Szigethy Gábor