Szkárosi Endre

Van remény

Sárközy Péter és Nicoletta Ferroni József Attila-monográfiájáról

Sárközy Péternek Nicoletta Ferrnonival közösen megjelentetett József Attila-monográfiája a szorosan vett életműkutatáson túl is számos érdekes kérdést vet fel és világít meg az elmélyülésre hajlamos olvasónak, s végeredményben – akarva-akaratlanul – arra vezet rá, milyen tágas is az a hatókör, amelyben a költészet megjelenik, és értelmezése, gyakorlati feltárása, hozzáférhetővé tétele megtörténik, milyen és hányféle szellemi erő hat közre abban, hogy a létről eddig szerzett, olyan-amilyen tudásunk legalábbis ne fakuljon, sőt, ha lehet, gazdagodjék. Egyáltalán, mit is jelent ma – szükségképpen – a kutatás irodalmi téren, egy olyan művelődéstörténeti korszakban, amikor az „experience” és az „experiment” a kreatív művészetben (tehát az irodalomban is) lassan fél évszázada a kísérlet–kutatás–tapasztalat fogalmi kohéziójában értelmezhető, s amikor a „research” a filológiából mindinkább átterjed a művészi kutatótevékenységre is.

Sárközy Péter tanári, tudósi és tudományszervezői tevékenysége egyre inkább egészében rajzolja ki egy olyan utánozhatatlan és gyümölcsöző életmű körvonalait, amelyre hézagosan működő tudományos közéletünk eddig valószínűleg csak korlátozottan figyelhetett fel, éppen azért, mert ez a mű pusztán egyes részleteiben vagy egyetlen aspektusában nem interpretálható hitelesen. Milyen összetevők jelennek is meg Sárközy szellemi karakterében és kutatómunkájában? Összetett kutatói szakmunkája a rá jellemző hiperaktivitás folytán kivételesen sokat foglal magába a mindennapi élet tevékenységformáiból. A szinte életformává vált kutatás így egyként jelenti nála a primer, illetve másodlagos dokumentumok feltárását, az irodalmi mű belső, továbbá történeti és kortársi összefüggéseinek vizsgálatát, mindennek átfogó újraértékelését, a filológia és a kritika eredményeinek szuverén összefoglalását, a kapcsolat- és hatástörténet bonyolult és izgalmas kérdéseinek taglalását, végül, de nem utolsósorban, viszont példaadóan: az irodalmi kultúra kiterjesztésére irányuló állhatatos törekvést. Ez utóbbi általában elhanyagoltnak tekinthető a hagyományosan szűkre vont filológiai horizonton – pedig olyan, a kultúra fennmaradását tekintve nélkülözhetetlen tevékenységről van szó, mint az oktatás, ehhez kapcsolódóan a kutatóképzés, a kiadásszervezés (Sárközy konkrét esetében ez számos hungarisztikai vagy komparatisztikai vonatkozású könyv, kiadvány, folyóirat – mint például a Rivista di Studi Ungheresi – előkészítését és gondozását jelenti), vagy mint a tudományos közélet munkaformáinak előmozdítása (konferenciák, tudományos projektek, egyetemközi és tudományközi kapcsolatok stb. szervezése).

A Senza speranza. Esistenzialismo e socialismo nell’opera di Attila József mint egyszerű, megfogható, kézbe vehető műtárgy pontosan dokumentálja, illetve olvasása során életre kelti – természetesen a József Attila-i költészet szakszerű és ihletett értelmezésének fényében – Sárközy klasszikus tudós-tanári alkatát. Sokéves római egyetemi tanári működése során a magyar irodalom iránti nyitottságra, esetleg érdeklődésre, nem egy esetben pedig elkötelezettségre nevelt hallgatói közül Nicoletta Ferronit megnyerte annak, hogy új lökést adjon a józsefi költészet – egyébként meglehetősen hézagos és nemritkán egysíkú – itáliai recepciójának, majd ezek után nemes gesztussal saját kutatómunkájának publikálásába Sárközy – nem felületi jelleggel, hanem organikusan – bevonta Ferroni kutatásainak eredményeit is. Az itt publikált felismerések nyilvánvalóan a primer oktatói munkában is tovább sugároznak majd, de a kreatív kapcsolatszervezés nagyszabású eredménye az – a magyar irodalom szempontjából túl aligha becsülhető – tény is, hogy József Attila költeményeinek egy igen jelentékeny része költői érvénnyel szólalhat meg végre olaszul egy magyar születésű, élvonalbeli olasz költő, Tomaso Kemény fordításában az eddig készült, nemritkán finom és értékes fordítások után. Ugyanakkor a rangos itáliai kiadónál, a Bulzoninál megjelent könyv hivatkozásaiban és filológiai apparátusában természetesen, de örvendetesen kapcsolódnak össze az itáliai József Attila-filológia összes eredményei. Mindezen erények mögött szerényen húzódik meg Sárközy kitartó kisfilológiai munkája is, amely meglepetést is hozhat az olvasónak.

Abban a komplex tudományos életműben ugyanis, amelyet eddig próbáltunk meg körülrajzolni, szinte meglepően tárul fel – különösen a Sárközyt felületesen ismerőkben –, hogy e tudós-tanár folyamatos kutatómunkájában, amelyben a fő témacsoportok a felvilágosodás és környéke, az Árkádia-irodalom, a változatos olasz–magyar irodalmi kapcsolatok, illetve József Attila szoktak lenni (hiszen néhány éve e tárgyban magyarul is megjelent egy monográfiája: „Kiterítenek úgyis” – Nagyon fáj. József Attila késői költészete. Argumentum, 1996), az utóbbi téma igazi szívügy. József Attila költészetének korrekt, a József Attila-irodalom legprogresszívabb részére szuverén módon támaszkodó interpretációja során Sárközy elrejti ugyan, de eltitkolni nem tudja érzelmi azonosulását e költészet megrendítő alapmozzanataival. József Attila-interpretációjában végeredményben – támadhatatlan tudományos eszközökkel és analízis során – a költő verséletművé tárgyiasult életét sajátjaként éli át; ezért is teheti mindnyájunk alapvető, emberi élményévé újra az egzisztenciális szorongás ma is időszerű, mégis oly egyedi, egyszersmind közös élményét.

Sárközy egyébként tanáros alapossággal tekinti át, értelmezi újra és foglalja össze a magyar filológia által eddig feltárt József Attila-képet, vizsgálata annak minden fontos mozzanatára kiterjed. Teljességében látszik ismerni mind a hazai, mind a – sajnos, szerényebb, de nem jelentéktelen – itáliai szakirodalmat: a teljesség igénye nélkül említtessék itt Tverdota György, Bókay Antal, Németh G. Béla, Beney Zsuzsa, illetve főként Mészáros István, Töttösy Beatrix, Gianni Toti és Umberto Albini neve. Természetesen korrekten, olykor akár elismerően használja a szakirodalomnak azt a részét is, amelynek szemléletét, következtetéseit határozottan elutasítja (gondolunk itt elsősorban Szabolcsi Miklós József Attila-kutatásaira). Sárközy e költészet alapkérdéseinek határozott újratárgyalásával és rövid összegzésével tulajdonképpen a bizonytalankodások, a viták, az egyoldalú interpretációk szigorú korrigálására vállalkozik, meggyőzően. Bizonyos fokig – s ez igen időszerű volt már a József Attila-recepció tekintetében – a kritika kritikáját nyújtja az előzőekben elmondottak mellett már azzal is, hogy a költői életmű szakmailag hiteles újraértelmezését a kérdések filológiailag fegyelmezett újraélésével párosítja. Az interpretációban mélyen rezgő személyes érintettség azonban éppen a tudományos, filológiai kutatás kiindulópontjához vezet vissza: vagyis az irodalmi műhöz és az abban foglalt emberi és szellemi tapasztalathoz. Ez teszi lehetővé, hogy az úgynevezett szocializmus értékrendjétől szkeptikus távolságban álló szerző hitelesen értelmezze és helyezze az életmű összefüggéseibe József Attila autentikus szociális tudatát és szocializmus-eszményét, ideológiai kötődését, egyúttal érvényesen és empátiával elemezze az e körben fogant „proletár-verseket” is.

Sárközy tanítványa, Nicoletta Ferroni pár éve szerzett kandidátusi címet Magyarországon éppen József Attila-értekezésével, kutatói munkája hamarosan egy érdemleges publikációval gazdagodott: Flora, amore mio címmel bevezető tanulmánnyal kiegészítve adta közre – saját fordításában – József Attila és Kozmutza Flóra levelezését, szintén a Bulzoni Kiadónál. A Sárközyvel közös, most tárgyalt kötetben is szereplő, József Attila itáliai befogadását összefoglaló tanulmánya pedig (La fortuna di A. J. in Italia) szintén 1995-ben jelent meg először a Rivista di Studi Ungheresi (RSU) hasábjain. Emellett Ferroni külön fejezeteket szentel József Attila szerelmi költészetének, amely kutatásainak évek óta középpontjában áll. A korai (l922–31) József Attila szerelmi költészetének bemutatása után érdemleges fejezetet szentel az Óda elemzésének, majd a Gyermekké tettél kapcsán az 1933 és 1936 közötti költemények szerelemképét vizsgálja. Ismét külön fejezet foglalkozik e témakörből kiindulóan a költő istenkeresésével, majd a Flóra-ciklus alapos elemzése zárja a témaívet. A kötet Függeléke újraközli a költő és Flóra levelezését, s ami filológiailag mindenképpen kiemelkedő hozadék: Tomaso Kemény idetartozó versfordításait.

Tomaso Kemény szilárd műfordítói jelenléte ezen egyébként is értékes kötet egyik tartóoszlopa. Kemény olasz József Attilájában érezhető az e költészetet átható nagyszabású, szinte állandóan reménytelen és mégis héroszian produktív szellemi erőfeszítés, mivel a fordító-költő megtalálta a József Attila-i érzékenységnek megfelelő olasz költői-nyelvi kódot. A Bukj föl az árból, az Íme, hát megleltem hazámat, a Tiszta szívvel, az Anyám, a Mint gyermek és sok más vers igazi bravúrfordítás, amiként az a szinte megoldhatatlan nehézséget támasztó Születésnapomra fordítása is. Olyan jelentős lépés e fordítások „tető alá hozása”, amely – a Sárközy–Ferroni-könyv alapos, átfogó József Attila-reinterpretációja mellett – új szakaszt nyithat az itáliai József Attila-recepcióban, s ezáltal a magyar irodalomra irányuló, egyébként is élénkülni látszó figyelemben. (Nicoletta Ferroni–Péter Sárközy: Senza speranza. Esistenzialismo e socialismo nell’opera di Attila József. Bulzoni, Roma, 1999)