Tornai József

Az emberiség görbe fája

Vörösmarty és Szabó Lőrinc

Pilinszky egyszer csak ott volt a Belvárosi Kávéházban. Este hét, 1959. Valaki bemutat minket egymásnak. S ő a maga eksztatikus hangján (perceken belül!) Vörösmartyról beszél. Hogy az Előszó a magyar irodalom legnagyobb verse. „»És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt városokra fekteti«, érted? nincs ehhez fogható sehol a világon!” Azokon az esti peripatetikus sétákon, melyeken Fülep Lajos vezetésével vettünk részt Fodor Andrással, Hernádival, Latorral, Kormossal és másokkal ugyanezekben az években, a Nagy Hegyi Öreg is Vörösmarty elsőségét hirdette, nem is egyszer. De ő az Előszóhoz Az embereket, A vén cigányt, a Gondolatok a könyvtárban-t is hozzávette.

Én még Az Éj monológját is, a Csongor és Tündéből.

Ezekkel mondott nemet Vörösmarty a XIX. század haladás-fejlődés hitére. Még egy költő volt, aki ugyanezt tette, de nem olyan egyértelműen, mint a mi Vörösmartynk. Baudelaire számára a modern ember úttévesztése inkább morális gond, nem ontológiai, nem létprobléma. A Rossz virágainak költője fölfedezi magában a homo duplexet, a kettős embert (akit Vörösmarty „őrült sárnak, istenarcu lénynek” nevez), mégse kiáltja bele a világba, hogy „Nincsen remény, nincsen remény!” Persze abban nagyon is egyek, hogy Rousseau, Shelley, Petőfi, Walt Whitman ujjongó próféciáival szemben megátalkodottan az ember rémképét rajzolják elénk.

Ma, amikor ez a rémkép egyre inkább valóságos alakot ölt, nehéz fölfogni, mekkora merészség, eretnekség volt a tettük.

A szabadság ne tetszett volna nekik, amitől amazok lázba esetten énekeltek?

Nem: éppúgy főistenségük volt a szabadság, mint nekik, csak ők látták-érezték az árnyékot is az emberi természeten. A választás lehetőségének árnyékát. A kétféle késztetést, amely Baudelaire szerint vagy fölfelé, az isteni, vagy lefelé, a sátáni felé vonja az ember lelkét. A francia költő végül megadta magát „a Rossz végleges tudatának”, és A Sátán litániájában kimondva a végső szót („Nevelőapánk, mert minket a földi éden-kertből Istenatyánk kivert sötét dühében”), a Gonoszt ismerte el az élet urának. Vörösmarty nem az istennel vagy az ördöggel viaskodik. Az ő számára az ember maga a nagy botrány, nem ilyen vagy olyan metafizikai erők. Fajunkat a történelmünkben veszi szemügyre, s amit így megtud, megél, az elégnél is több okot ad arra, hogy antropológiai következtetésekre jusson. De lehet, hogy sem az 1846-os lengyelországi parasztlázadás és tömeges mészárlás hírére, sem az 1848–49-es forradalom bukására nincs szüksége fölismeréseihez, hiszen Az Éj monológját már 1830-ban megírja. Abban nemcsak „a jámbor, csalfa, gyilkos és dicső” ember pusztulását, hanem a mindenség semmivé válását is megjósolva. Megteremtve egyúttal a magyar költészet máig egyetlen mitikus nyelvezetét is, mellyel aztán Az emberekben, az Előszóban és A vén cigányban átadhatja nekünk, amit múzsájától hallott.

Különös múzsa Vörösmartyé. Kettős múzsa.

Hol a reformkor hitével egybecsengő sorokat súg a fülébe, hol a szerelem és az ember éjszakáját festi elborzadó szeme elé. Így lesz a Gondolatok a könyvtárban jó egyharmada fönséges, de mégiscsak retorikus vigasz, a szózat azzal a bizonyos „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”-tel zárul, s a többi nagy vers is, mint A Guttenberg-albumba, a Liszt Ferenchez (mely csak Arany Széchenyijéhez fogható nagy óda!), a Pázmány s a Fóti dal az emberiség és a magyarság új, derűs vallásának eljöveteléről szóló prófécia.

Ezek azok az elszánt erőfeszítések, melyekkel az értelem fölfegyverkezik a világ s a legsötétebb balsejtelmek ellen. Nem kárhoztathatjuk Vörösmartyt, amiért az utóbbiakat nem tudta legyőzni. Amiért hatalmasabbnak bizonyultak fölvilágosult gondolkodásmódjánál. Inkább a költői intuíció csodáját kell ünnepelnünk: hogy megértette, akarva-akaratlanul megsejtette, mi az igazság. Általános fölfogás szerint nem a költő dolga, hogy új bölcseleti gondolatokat fedezzen föl: elég, ha megeleveníti nagy filozófusok alapfogalmait. Többnyire ez is elég, de vannak kivételek. Éppen Szabó Lőrinc vallotta azt: a költői módszer merőben új fölismerésekre is rávezetheti az embert. S bizonyítják ezt nemcsak a világirodalom legnagyobb lírikusai, de ugyanígy a regényírói (például Dosztojevszkij) is.

Vörösmarty négy versében, azok közül is Az emberekben és az Előszóban magában álló, addig sehol emberi agyvelőben meg nem villant költői-filozófiai képet rajzol a homo sapiens állapotáról, fajunk természetéről. Messze túllépve ezzel a csak magyar dimenziókon: amit mond, a föld minden emberére, fajtájára, nemzetére érvényes. Ezért nevezi őt Cs. Szabó László 1962-es átfogó Vörösmarty-tanulmányában a legegyetemesebb magyar költőnek. A másik nagy kiábrándult, Baudelaire is minden illúziótól mentesen festi le „az örök-fecsegő, a lángeszétől részeg Emberi fajt, amely, mint rég, most is bolond”. De hol van ez a megvetés Vörösmarty „állatemberétől”, „a félig ember, félig állatától”, „ez őrült sár, ez istenarcu lényétől”? S ezek a meghatározások még nem is jelentik kritikája teljességét. Radikalizmusának azt a fokát, amikor már, semmivel sem törődve, mindent kimond, amit tudatalattija, szelleme, múzsája diktál neki.

Még soha senki, egyetlen ősi vagy modern kultúra kétségbeesett gondolkodója se írta le azt az ítéletet, hogy: „Az ember fáj a földnek.” Ezt a megállapítást, ezt a kórismét valójában nem lehet ésszel fölfogni. Még Szophoklész sem ilyen reményvesztett, amidőn a híres-hírhedt „legjobb nem születni, de ha már megszülettünk, minél előbb meghalni”-t leírja. Ebben még mindig csak a sorssal szembeni kiszolgáltatottságunk panasza hangzik föl.

„Az ember fáj a földnek” – mi ez a szörnyű vád, azaz önvád? Mert Vörösmarty senkit nem vádol önmagunkon kívül. Nem vádol mást, és nem is könyörög senkinek sem könyörületért, megbocsátásért, olyan módon, ahogy az a keresztény kultúrkörben az ószövetségi próféták jeremiádjai óta kötelező. A mi költőnk számára nincs afféle fölsőbb lény, aki bűnmegvallás és büntetés-letöltés után megváltoztathatná a történelem menetét. Figyeljük meg: az ember a földnek fáj, nem az istennek vagy az isteneknek. Ezért nincs földi vagy égi mentségünk.

A vers hat lépcsőn át halad a drámai végkövetkeztetés felé. Egyre jobban szűkítve-zárva a kört: lefelé, a mélységbe. „Hallgassatok, ne szóljon a dal, / Most a világ beszél.” A világ? – és mit mond a világ? Átkot, rettenetest: „Hiába minden: szellem, bűn, erény; nincsen remény.” A második grádicson az emberek azt kiáltják: „Törvényt! s a törvény újra ölt. / Bukott a jó, tombolt a gaz merény.” Az emberiség azonban tovább szaporodott béke és háború és szolgaság közepette. S Vörösmartynak el kell jutnia a hatodik lépcsőre a szakadék sötétségében:

 

Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

 

Hol volt még a múlt század ’40-es éveiben Freud és Jung, hol volt a lélekelemzés, hol az egyéni és a kollektív tudatalatti fölfedezése, mikor Vörösmarty leírta: „Istentelen frígy van közötted / Ész és rosz akarat!”? Vagyis hogy Énünkön nem az értelem, hanem a sokkal erősebb ösztöndinamizmusunk uralkodik. A jó-rossz homo sapiens alkati hibában szenved. Nem állítom, hogy a költő ilyen szabatosan tisztázta ezt. Intuíciója azonban – több mint másfél évszázaddal később nyugodtan megállapíthatjuk – világos volt költői és lélektani mértékkel mérve egyaránt.

Ezután ér le a mágikus hetedik grádicsra.

Ez mindennek a mélye, a szuroksötétség. De szavak világítanak ki belőle, s ez még boldogtalanabbá tesz mindnyájunkat, nem csak az alvilágjáró Vörösmartyt:

 

Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc- s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

 

Ez annak az ötven- vagy harmincezer évnek az összefoglalása, melyet az első hordáktól számítva a halász-vadász társadalmakon át, a növénytermesztésre, városépítésre, államalakításra, magántulajdonra és hatalommegosztásra áttért emberiség a modern korig megélt. Mert ez máig egymást érő háborúk ideje volt, gyűlölség és ragadozás, a Wille zur Macht őrülete. Pedig a nagy világvallások mindent megtettek, amit természetünk spiritualizálására meg lehetett kísérelni. A brahmanizmus négy-ötezer esztendeje tanítja: „Szántszándékkal ne okozz szenvedést másoknak!” A kereszténység maximalista: „Szeressétek ellenségeiteket is!”

Talán mégis a XX. század poklai, háborúi, népirtásai, rombolásai bizonyítják leginkább Vörösmarty versének igazát. A múlt század legjobb írói, teoretikusai, filozófiai mesterei kevés kivétellel meg voltak győződve: az ember jó, a társadalmi-politikai-gazdasági berendezkedés rossz, „ha azt kivíttuk a mély sülyedésből”, elérhető a salut public, a mindenek boldogsága. Innen ered a nagy francia forradalom, innen a marxi megváltásprogram, a modern szocializmus is. Mind-mind a felvilágosodás gyermeke.

Tudjuk, hogy aztán a mi századunk miként cáfolt rá ezekre a „magabiztos” utópiákra. A legutóbbi száz év lett az emberi történelem – és ez nem csekélység, mert mindig is vér, erőszak és szenvedés borította el a földgolyót! – legvisszataszítóbb mészárszéke.

Az Előszó ennek a katasztrófának a mitológiája.

Ez az emberiség archetipikus tapasztalata, nemzedékek százain, ezrein át öröklődő emlékezete. Ha van „örök visszatérés”, akkor ez az: a legtöbb kisebb vagy nagyobb kultúra megismétli sorsának azt a mítoszát, hogy a fölvirágzás legmagasabb fokán hirtelen bekövetkezik a vég. A koronát nem lehet, nem szabad (?) a műre föltenni. Vörösmartyt természetesen a szabadságharc sikereit követő világosi vereség rázta meg. Az ősi dráma azonban, melyet magában, mélylelkében megélt, messze túlnő ezen. Az ősi konfliktus nekünk szóló jövendölés is egyúttal: mindig akkor következik be a tragédia, amikor a siker a legközelebb van. Ádámot és Évát öntudatra ébredésük után űzi ki az Úr az édenből; Gilgames akkor veszíti el barátját, Enkidut, midőn már együtt kormányozhatnák Sumert; a francia forradalom akkor zuhan fölösleges vérontásba, erőszakba és vereségbe, amikor már a nép, Danton és Robespierre kezében van a hatalom. Amidőn Cortez páncélos lovagjaival megjelenik Mexikóban, az aztékok azt hiszik, ő a jóslat égi küldötte. Rilke versében a görög mítosz úgy alakul: Admétosz és Alkésztisz menyegzőjére zúdul be az isten, hogy egyiküket elragadja a halálba. Mondd ki hangosan: boldog vagyok, s öt perc múlva rád szakad a világ minden baja, boldogtalansága.

De hogy a XX. század egy vers forgatókönyvét filmesítse meg, azt se Babits, se Szerb Antal nem képzelhette, noha ők az elsők, akik Vörösmarty tudatalattijának rendkívüli hatalmára ráeszmélnek, miután lekaparják róla a „nemzeti költő” igaz-hamis patináját. Azt ők sem merték leírni, hogy a költő szifiliszes volt, alkoholista, és agylágyulásban halt meg. Baudelaire is ezektől a betegségektől szenvedett.

Mindenesetre az Előszóban nincs se ború-, se derűlátás. Személytelenül, mondhatom: tárgyszerűen szól végső dolgainkról, mint a legősibb mítoszok. A forma, a talán Shakespeare-től vett blankvers is ezt a nem emberi, ezt a kinyilatkoztatásszerű hangot szolgálja: „Lángolt a gondos ész, a szív remélt, / S a béke izzadt homlokát törölvén meghozni készült a legszebb jutalmat, / Az emberüdvöt, melyért fáradott.” A nagy eposzok hangja ilyen, a Mahábháratáé, az Iliászé, a Kalevaláé, melyek nem félnek elmondani a legsötétebb bűnöket, borzalmakat sem. Vörösmarty a végsőkig elmegy az ünnepélyesség, a tökély, a szépség, az egyetemes eufória megidézésében, mintha a legendák-mondák mesés Atlantiszának utolsó perceivel akarná a szívünket megsebezni:

 

Öröm- s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot, mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje;
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Visszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillanatig.
Mély csend lön…

 

Itt egy félmondatnyi rendezői utasítás következik: „mint szokott a vész előtt.” Mintha csak szereplők és nézők ismernék az efféle történetek menetét. S most már a film foroghat tovább pusztító útján, megállíthatatlanul. De hát a verset olvassuk, vagy az első és a második világháborúra emlékezünk, majd a nyugati és keleti haláltáborokra, az elégetett, éhezésre kárhoztatott tízmilliókra, az Európa romjai közt kódorgó hontalanokra, Hirosima és Nagaszaki nem gyógyuló sebekkel borított kisgyerekeire és asszonyaira, a hidrogénbombákra, melyekkel ma is húszszor-harmincszor el lehet pusztítani a földet flórájával, faunájával és minden nemzetével?

 

A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai…
És folyton folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől,
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.

 

Később, az ötvennégy éves Vörösmarty is csak ezt a látomást festi tovább A vén cigányban:

 

Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog, mint malom a pokolban?

 

Van malom a pokolban? Csakugyan hallucináljuk még az ősvilági hangokat:

 

Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását
S az első árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.

 

S hogy ezek után azt jövendöli, kívánja nekünk és magának: minden szép, jó lesz, helyrezökken? Természetes, hiszen nemes szíve volt, hitte-remélte a jobbat, mint később mindnyájan, akik a kiegyezés után, majd a „boldog békeidőkben”, aztán az új században szenzációs fölfedezésektől, tudományos eredményektől a végre elért üdvösséget vártuk nálunk s szerte a világon.

Elfeledkezett volna az „emberállatról”, ahogy mi is elfeledkeztünk a verseiből adódó végkövetkeztetésről, miszerint „midőn azt hinnők, hogy javul, nagyobb bűnt forral álnokul”? Vagyis hogy az ember nem etikai-teológiai-politikai rejtély, hanem evolúciós zsákutca, hiba a természetben? Az egysejtűvel kezdve, a halakon, madarakon, hüllőkön, kis és nagy emlősökön át a hominidákig, az előemberig elérve, a homo sapiensben az agy kellő kifejlődésével tudatra jut a szellem, az önreflexió: a szabadság, a tökéletesség, a transzcendencia vágya. Mindezeket azonban féltermészeti lényünk nem engedi uralomra jutni. Maradtunk homo duplexek. A civilizációnk, kultúránk is ilyen: konfliktusainkat még mindig erőszakkal, gyűlölködéssel, hazugsággal, gyilkossággal, háborúval intézzük el.

 

A Vörösmartynál pontosan száz évvel később született Szabó Lőrinc már ennek az abszurd helyzetnek a tudatában a pénz, a robot hatalma elleni lázadás költője. Az első világháború, a Trianon utáni Kis-Magyarországon a felvilágosodást legföljebb racionalizmusnak, műveltségnek és egyéni függetlenségnek lehet nevezni. Szabó Lőrinc alkatánál fogva az individuális kiteljesedés pályáján halad előre. A hang is magánemberé: szó sem lehet mitikus kinyilatkoztatásokról. Nálunk a költő a ’30–’40-es években újságírásból, tanárkodásból, kiadói munkából élő intellektuel, irodalmár. Az országot már nagyvállalkozók, pénzemberek, politikusok és pártok irányítják. A félfeudális Magyarországon ez a többség szegénységét, sőt nyomorát, látszatliberalizmust – és értelmiségi, írói csoportok elégedetlenségét, ellenállását jelentette. Szabó Lőrincnek is olyan kortársai, barátai vannak, mint a forradalmár József Attila és Illyés Gyula. S olyan mestere, eszményképe, mint Babits, a humanitás, kereszténység, európai hagyományok nagy lírikusa.

Ő először lázadó, aztán anarchista, aztán hatalom- és természetimádó, majd kibékül a világgal, és a költészet meg Erósz „irgalmas kábítószerében” keres menedéket.

De mindeközben csak önmaga.

Szabó Lőrinc emberképében az Én mindennek a vonatkozási pontja. Ady, Nietzsche, Max Stirner Én-kultusza senkire nem tett termékenyítőbb hatást. A német Stefan Georgét is büszke, kulturált Én-istenítése miatt becsüli többre a világirodalom sok nagy költőjénél, akiket ismert és fordított.

Az individualizmus a legrégibb, legerősebb európai hagyomány. Ehhez képest az ázsiai, afrikai, ősi amerikai ember Énje szinte semmi, mintha nem is volna: beleömlik a kollektívbe, a világlélekbe, a természetbe. Az európai lélek egyénként találkozik majd teremtőjével a halál után, a többi földrészeké beleolvad a mindenségbe, így szabadul meg, sok-sok újramegtestesülés után, attól a különléttől is, amely a földön megkötötte. Az Én univerzumának megteremtése azzal a múlhatatlan előnnyel jár, hogy a költő ettől kezdve akkor is létfilozófiát művel, ha „csupán” önmagáról beszél. Gondolati líra ez, akkor is, ha szerzője boldogan szabadulna már tőle (Szabó Lőrinc gyakran emlegette nekem Erdélyi Józsefet mint az irigylésre méltó spontán, naiv érzelmek kifejezőjét). Neki ez a gondtalanság nem adatott meg. Természettudományos elme lévén, önmagán kellett kikísérleteznie az emberlét minden titkát. Rejtvényszerű természetünket, melyről Vörösmartynak megvoltak a váratlan, villámlásszerű felismerései. Neki nem kellett kutatnia: a múzsa dolgozott helyette. Száz évvel fiatalabb sorstársa kénytelen megfigyelni, elemezni, élve boncolni önmagát. Úgynevezett „lélektani rajtakapásokban” megtudni, ki az az ösztöni-állati lény, akinek vágyai az istenig nyúlnak föl. Csakhogy a Szabó Lőrinc-féle kör hirtelen bezárul:

 

Bűn volt és szenny volt mennyi minden,
ami nem szenny!
Hány istent féltem és imádtam,
aki nem isten!

Már esteledik a világ:
időm oly gyors és kicsi!
Csak egy isten van: én vagyok;
csak egy bűn: nekem ártani.

 

Ez ennek az éveken és köteteken (A Sátán műremekei, 1926; Te meg a világ, 1932; Különbéke, 1936; Harc az ünnepért, 1938) át tartó redukciós folyamatnak a végeredménye. A világ rossz, az ember nyomorultul él és meghal, változtatni semmin sem lehet: vonuljunk vissza utolsó vártornyunkba, önmagunkba. Költői hőstettet látunk: ebben „a belső végtelenben” megszületnek Az Egy álmai:

 

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

 

Ez nagyon magyar filozófia, mert azt hiszem, mi vagyunk a föld legindividualistább fajtája. Szabó Lőrinc megint kimondta, amit mindnyájan megélünk, érzünk. Veres Péter „kivagyiságnak” nevezte ezt a tulajdonságunkat, de ez a fogalom nem olyan tiszta, mint Szabó Lőrincé. Az övé univerzális akar lenni: antropológia, lélektan, ismeretelmélet, etika. A modern ember képe, ikonja, mely még nincs készen, de meg kell teremtenünk. Tehát program. A lemondásból így lesz hit, a kétségbeesésből mámoros himnusz. Költészet, mely tagadást és igenlést össze tud egyeztetni. Az ünnep ilyenformán szintézis, máris elkezdhető új paradicsomkerti élet.

Az Én maga az éden, kinevezte magát édennek.

És ez nem afféle leibnizi monasz, melynek nincs ajtaja, nincs ablaka; nem: ez az Ego nyitott mindenre. Átszűri magán a világ minden lényét, dolgát, formáját, csodáját. Az Én filozófiája megvalósított tudás: a Tücsökzene eléggé kézzelfoghatóvá teszi ezt. Szabó Lőrinc új homo sapiense azzá teszi magát, amivé akarja:

 

De ha nem látták, vagy ha szeretett,
aki látta a kényszereimet,
aki előtt nem szégyeltem magam,
az előtt sose titkoltam, hogyan
kábít, mennyire szétszed a világ:
mennyire szűkül, szédül s hogy halad át
tudatom a tárgyakba, második
személyekbe, mily ősi-primitív
áram visz, sodor ma is, éppen úgy,
mint amikor még sárkány, szél, vasút
voltam, vagy, később, napfényes határ,
tücsökdal, csillag és szarvasbogár,
minden, ami megtetszett, – az előtt
ma se titok, hányszor szétrepülök
a semmibe, – merevül a szemem,
szívem lassul, – és üres testemen
hogy zúg át oly istenek gyönyöre,
akiknek a Megszűnt Én a neve.

 

Annak vagyunk itt a tanúi, hogy Szabó Lőrinc fölfedezi, amit a buddhizmus egyik fontos ága – vajon ismerte-e, olvasott-e erről hindu filozófiai tanulmányaiban? –, a tantrizmus „transzcendáló tudatnak” nevez. A transzcendáló tudat objektívnek és szubjektívnek az átlépése, megszüntetése a meditációban, de a szeretkezés aktusában is. A megvilágosodásnak, a nirvánának ez az egyik módja: elérhető esztétikai élményekben is, talán zenében, költészetben leginkább. A megszűnt Én ilyenformán a föloldott szubjektívet jelenti, azt, amire a költő mindig vágyott-törekedett, de voltaképpen soha vagy csak időszakosan, pillanatokra lehetett boldog birtokosa. Ilyenkor még a Walt Whitman-i „divine average”-ig, a nagyon demokratikus isteni átlagig is eljutott: „Egyenruhában vagyok, egyszerű egyenruhában, mint a réti fű… Az egyenruhás tömeg alkotott, mindenkihez nagyon hasonlítok.” De azért az Én sem hagyja magát, finomít ezen az önkorlátozáson: „Bármi vagyok is, szabvány, szerkezet, magam örülök, magam szenvedek, ahogy a harmatot s a nap tüzét csak külön szálain érzi a rét, vagy ahogy a kiégett földeken egyenként hal meg a sok búzaszem.” Ezzel mintha nemcsak túllépne magán, hanem egyensúlyt is teremtene maga és a világ, a többiek közt.

Győzött volna a Szabó Lőrinc-i magánantropológia?

Nincs, nem lehet szó többé a múlt századi árnyról, az állatemberről, a sárkányfog-veteményről, a természet gyártási hibájáról? Valóban: a racionális ész már nem tesz föl magának ilyen kérdéseket. Csakhogy ennek további redukció az ára: ha nem kérdezünk rá az ember „sub specie aeternitatis” hivatására, akkor a történelem menete, iránya is „kiesik a kezünkből”, azaz a meggondolásainkból. Ez nem kevesebbet jelent, mint annak csöndes elismerését, hogy az emberiség nem halad semerre, vagyis hogy annyi történelemértelmezés után be kell vallanunk: van valami, amit elneveztünk történelemnek, de képtelenek vagyunk megmondani, mi a célja. Vörösmarty – láthatólag – még azt is szívesebben elfogadta, hogy a világ rossz irányba tart, mint azt, hogy sehova.

„Az Egy álmai” számára ugyanez diadal. Nem csak a történelem, bármi más eszme sem zavarhatja meg nehezen kivívott „tisztánlátását”:

 

nem is léteztek, ködök s fényjelek,
csak szemünk lát az égre titeket,
s míg itt fáj, forr, s álmodik a világ,
ti mulattok rajtunk, szép Ideák,
szép csillagok, agyunk gyártmánya, ti,
gaz csillagok, vakság tündérei!

 

De mint tudjuk, tökéletes értéktagadás, tökéletes nihilizmus nincs, őt is büszkeséggel tölti el egy eszme, egy idea, az őszinteség, az, hogy ő az egyetlen, aki nemcsak tudja, de ki is meri mondani az igazat egy látszatos, képmutató világban. S megszületik a legnagyobb magyar szolipszista költészet-költő, amely-aki Ady vagy Kosztolányi önimádatát is maga mögött hagyja, mert az egyik istent is magasztalja, a másik meg eléggé önironikus a narcizmusa iránt. Vörösmartyt és Szabó Lőrincet az teszi esztétikai értelemben is egymás mellé, hogy legfontosabb témáikban a magyar líra csúcsműveit írják meg. A szolipszista elragadtatásnak természetesen a tökéletes önigazolásra is szüksége van.

Olvassuk el a Tücsökzenében a Sírfelirat című darabot.

Mindig azt hittem, Babitsról szól ez a név említése nélkül valakit isteni tökéletesség fényébe emelő himnusz. Nagy vers, nagy kompozíciós bravúr:

 

A legtisztább, a leggyermekesebb,
a legnaivabb, az egyetlenegy,
a minden szavát mindig szenvedő,
a legkönnyebben félreérthető,
a legfájóbb, legbecsületesebb,
a legszomorúbb, az egyetlenegy.
Az volt, tudom, állom és hirdetem,
nem volt övénél nagyobb gyötrelem,
nem volt még egy oly igaz akarat,
nem, aki oly érdektelen maradt,
csak így mondom, legközönségesebb
szavakkal: ő, ő, az egyetlenegy.
Én tudom csak, én ott voltam vele,
mind tévedett, aki szólt ellene,
fény- s árny-érzékeny mérlegen
százszor megmértem s így ismételem:
mindenre elszánt lelkiismeret,
a legtisztább volt. Az egyetlenegy!

 

Könnyen kitalálhatjuk: nem a mesterről van itt szó, hanem a tanítványról, aki ellen ’45 után valóságos hajtóvadászatot rendeztek, s aki e nélkül is eléggé hajlamos volt az egzisztenciális szorongásra. Százszorosan kellett igazolnia makulátlanságát.

A csak önmagára utalt Én nem tehetett mást: minden fegyverét bevetette, hogy tükörbirodalmát megvédje, mindenek és mindenki fölé emelje.

Ugyanilyen önkéntelen, de annál hatalmasabb erejű apoteózisa az Énnek a Semmiért egészen. Vörösmarty és Szabó Lőrinc a világlíra legnagyobbjaiból álló költőknek abba az évezredeken áthúzódó láncolatába tartozik, akiknek tudatos – és talán még inkább: a tudattalan – létében költészet és szerelem, poézis és erósz ugyanannak az istennőnek a jobb és bal arca. De míg a kétszáz éves költőnek a szerelem vallás, transzcendencia és fájdalmas, reménytelen odaadás, mert az istennő elérhetetlen, addig a százévesnek ugyanez erotika és szexualitás fönséges valósága, a kimeríthetetlen magafeledés és önmagának maradás lehetősége. Ebben is egyedül van, magamaga királya, akit azonban a nőiség, a női hús túlvilága koronáz meg. Ezért, hogy a rekviem, A huszonhatodik év gyászának, fájdalmának oka nem annyira a halál, mint a gyönyör készenlétének elvesztése. A Semmiért egészen – mindegy, ki fogadja el, ki nem – kristályosan kidolgozott szerelemfilozófia; Vörösmarty Ábrándja a megnyílás, az áhítat metafizikája, ezen a szinten nincs hozzá fogható egész költészetünkben. Négytételes misztikus kórus, a költő egyre magasabbra emelkedve jut el a Másik megfoghatatlan fényéig, hogy ott megsemmisüljön. A szerelemben nem történhet más: se jobb, se rosszabb. Ezzel szemben az erotikus-szexuális fölfokozottságban önmagunk, a magunk ura maradunk, Énünk megdicsőül, s természetes mozdulata, hogy mindent magának követel:

 

Mert míg kell csak egy árva perc,
       külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan…

 

Miért kötelezi a „tiszta és egyetlenegy” erre a sicut cadaver (mint a holttest) eszközszerűségre a szerelmét? Mert csak így őrizheti meg a szabadságát, mert fél, hogy ez a szabadság  mégse „ama szemérmes szép anarchia”. Reinhold Niebuhr, ismert amerikai teológus azt írja Az ember sorsa és természete című könyvében: „Ha Freud fölismerte volna, hogy az emberi szabadságnak milyen alapvető velejárója a szorongás, és hogy milyen kevés köze van a »külső veszélyhez«, nyilvánvalóvá vált volna számára, hogy mindazok a rendellenességek, amelyekkel foglalkozott, nem a fölöttes én tiltásainak következményei, hanem az emberi szabadság természetéből fakadnak.”

Szabó Lőrinc tudja, hogy az emberi szabadság alanya csak az autonóm individuum lehet. Ez inkább tudati, pszichológiai tapasztalat, mint történelmi élmény, hiszen az egyén elveszettnek érzi magát a történelem szükségszerűségeivel szemben. Niebuhr ezzel kapcsolatban így érvel: „A freudizmusban az ember tudattalan késztetéseinek sötét útvesztőjére amiatt derül fény, hogy az ember elveszti a racionális ember meggyőződéseibe és a kultúra, a civilizáció fegyelmező erejébe vetett bizalmát. Mivel ezek a meglátások az adott társadalmi rend alapján jutnak kifejezésre, és nem nyújtanak erkölcsi, politikai alternatívákat, mélyebb pesszimizmusra vezetnek, amely nem egy bizonyos civilizációban vagy kultúrában okoz csalódást, hanem mindenfajta civilizációban.” Költőnk számára ilyenformán nem marad más, mint a menekülés bármiféle kötöttségtől; akár a szerelmitől, akár a társadalmitól. Szabadsága már nem Vörösmarty minden emberre vonatkozó lehetősége, csupán egyéni üdvösség, melyet semmilyen törvény nem korlátozhat, még csak nem is szabályozhat: „Bent maga ura, ki rab volt odakint, / én nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint.” De így legalább elkerülheti a dilemmát: az ember alapjában jó-e vagy rossz. Nincs szükség többé erkölcsi, sőt etikai lelkiismeretre sem. Ez persze a szellem tagadását is jelenti, pontosabban a szellem testtől, fizikai léttől való közvetlen függését:

 

Mit érek vele, hogy nyomom marad?
Én maradjak meg! Az emlék? a szellem?
Szégyene, hogy nem élhet, csak a testben!
Létemet féltem, nem lábnyomomat,
létemet, a központot, a tudat
telíthetetlen tárát: a kegyetlen
romlás úton van, s melyet ünnepeltem,
velem butul semmivé az anyag.

 

A biológiai csapdából tehát nincs menekvésünk – ezt mondja mindkét költő. Kantnak szintén az a végkövetkeztetése a XVIII. században (Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből, 1784), hogy „azt a görbe fát, melyből az ember nőtt, nem lehet egészen egyenesre faragni”.

Kétszáz évvel később, hogy úgy mondjam, ebbe a javíthatatlanságba még jobban belegörbülünk. Úgy érezzük, az ember nem tudja meghaladni önmaga korlátait: éppen technikai fejlődésével pusztítja el a környezetét, az egész földet, kultúrájával együtt.

A két nagy magyar költő végül mégis ünnepről beszél.

Vörösmarty szerint „lesz még egyszer ünnep a világon, / Majd ha elfárad a vész haragja, / S a viszály elvérzik a csatákon”; vagy ahogyan A Guttenberg-albumba című vers mondja: „Majd ha kifárad [ugyanaz az ige!] az éj s hazug álmok papjai szűnnek / S a kitörő napfény nem terem ál tudományt; / Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből / S a szent béke korát nem cudarítja gyilok”, és így tovább sorolva az utópiákat. Szabó Lőrinc is reménykedik: „Vak voltam már, hitetlen zűrzavar, / s falba léptem s ajtót nyitott a fal, / nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák / s én boldogan botladoztam tovább / idegen romokon s magamon át / s nem félek már, hogy újból elveszítsen: / két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” A Harc az ünnepért című vers kommentárja: „Az egész… tartalmazza alapvető optimizmusomat, azt a hitet, hogy én mégiscsak győzni fogok, és hogy majd megsegít az Isten.” A korábban metafizikaellenes Heidegger is úgy nyilatkozik egyik kései és gyakran idézett interjújában: „Már csak egy isten menthet meg bennünket” (Der Spiegel, 1976).