Vári Fábián László
A madárrá
változott leány
Kárpátaljai ruszin népballadák
Jó
évtizede, hogy a néhai szovjet birodalom bomlásának első jeleire
felemelték fejüket a kárpátaljai ruszinság nemzetébresztői, s a helyi
ukrán, orosz és magyar nyelvű sajtóban, de a társadalmi élet egyéb
színterein is felparázslottak a ruszin identitás körüli viták. A szomszédos
Szlovákiában, Romániában és a Délvidéken, valamint a magyarországi
szórványokban élő ruszinok esetében erre nem kerülhetett volna sor. Az
ő nemzeti hovatartozásukat, megvallott önazonosságukat senki sem akarja
megmásítani. A nemzetiségek iránti türelem, sőt pozitív megkülönböztetés e
valós példái láttán, de elsősorban megszenvedett több évszázados
történelme, sajátos sorsa jogán a kárpátaljai ruszinság 600-700 ezer főre
becsült tömege szeretne végre nemzetté válni. E törekvésben mindenekelőtt
a több évtizedes szovjet-ukrán felfogás máig ható, a jelenlegi államhatalom
részéről azt a ma is sugárzott hamis szellemiséget kell szétoszlatni,
amely szerint Kárpátalja szláv lakossága csak ukrán lehet. E jelenleg hivatalos
álláspont védelmében Kijev egyelőre annyira makacs, hogy csak
találgathatjuk: az elkövetkező évek, esetleg újabb évtizedek bel- és
külpolitikai változásai, a gazdaság remélhető felépülése teremtenek-e
olyan helyzetet, amelyben megvalósítható a ruszinság régóta dédelgetett álma, a
területi autonómiában születő és felvirágzó ruszin Svájc, a vidék
rendkívüli természeti adottságait bőséggel kamatoztató turistaparadicsom.
Mindezt
mérlegelve és mindezek ellenére én most mégis Kárpátaljára, a ruszin
népballadák földjére hívom az érdeklődő olvasót. Olyan szellemi
kirándulásra, melynek során elmaradnak a határátlépés kellemetlenségei, nem
lesznek közlekedési és kommunikációs fennakadások, tengelytörő kátyúk, ellátási
és szolgáltatási zavarok, de még csak nyelvi akadályok sem, mert ez alkalommal
egy olyan dimenzióba lépünk át, amely a Tisza forrásvidékétől
kezdődően az Uzsoki-hágóig húzódva a Kárpátok síkvidékbe
szelídülő déli lejtői fölött lebeg. Mélysége a múlt, éltető
közege a folklór, apropója pedig a néhai Lintur professzor 40 évvel
ezelőtt kiadott, gazdagon illusztrált balladáskönyve, mely az egyetemes
ukrán folklórtörténet első népballada-gyűjteménye.
Az előzmények
Egy
1986-ban keletkezett, a kárpátukrán néprajzkutatás történetét 1914-ig tárgyaló
dolgozat szerzője, Olena Rudlovcsák kiemeli, hogy a XIX. század hatvanas
éveiben az érintett terület folklór- és etnográfiakutatásában „sajátos helyet
foglaltak el a magyar folkloristák, különböző szervezeteik és társaságaik.
Ezek tovább ösztönözték a kárpátukrán kutatók érdeklődését, aktivizáló
hatásuk Galíciában is érezhető volt.”1 A szerző mindenekelőtt
Erdélyi János nevét említi, aki magyar nyelvre fordította és 1864-ben kiadta a
Lehoczky Tivadar által összeállított Magyar–orosz
népdalok első gyűjteményét. Ezután a Kisfaludy Társaság
titkáraként Erdélyi János sorozatot indít A
hazai nem magyar ajkú népköltészet tára címmel, s 1870-ben már e sorozatban
jelenik meg az ungvári illetőségű Fincicky Mihály által szerkesztett Magyar–orosz népdalok második kötete. E
két gyűjtemény anyagai között balladák és balladaszerű dalok is
előfordulnak, de a jelentősebb balladaanyagot tartalmazó
gyűjtemények valamivel később, 1878-ban, Moszkvában láttak napvilágot
J. F. Holovackij orosz néprajzkutató szerkesztésében.2 A Galíciából és a mai
Kárpátalja területéről származó folklóranyag gyűjtését Olekszandr
Duhnovics, Anatolij Kralickij és mások, a rutén kulturális élet kiemelkedő
személyiségei szervezték meg, és juttatták el Holovackijhoz.3 A megnevezett kiadványok
szerkesztői a kor szokásait követve még nem osztályozták műfaji
csoportok szerint a többnyire lírai jellegű anyagot, ami a balladák
kikeresését jelentősen megnehezíti.
Ezt
a mulasztást elkövette G. A. De-Vollan orosz etnográfus is, amikor 1885-ben
újabb magyar–orosz népdalokat ad ki az Orosz Földrajzi Társaság jóvoltából,4 s ebbe a hibába esik a népdalok
gondozása közben Vrabély Mihály is.5
Feltűnő
az orosz folkloristák fokozott aktivitása mind Kárpátalján, mind Galíciában,
mivel egyelőre egyik tartomány sem része még az orosz birodalomnak.
Moszkva és Prága felől viszont már a múlt század közepe óta erősödnek
a pánszláv fuvallatok, s régiónkban is akad bőven olyan erő, amely e
szeleknek vitorlát állít.
Kárpátalja
1939-es Magyarországhoz való visszacsatolása után ismét felélénkülhetett a
magyar néprajzosok érdeklődése a kárpátaljai ruszin folklór iránt, s talán
jó irányba tapogatózunk, ha ezt az egészséges érdeklődést kapcsolatba
hozzuk a Magyar Néprajzi Társaság szakembereinek újabb kárpátaljai
kutatásaival.
1944-ben
Lovassy Andor magyar nyelvre fordította, és szövegmagyarázatai kíséretében Ungváron
kiadta a Luka Demjan által Huszt, Ökörmező, Rahó és Volóc környékén
gyűjtött 27 ruszin népballada szövegét.6 A könyvecske az Országos
Széchényi Könyvtárban sem található meg, ennélfogva valóságos könyvészeti
ritkaság, de szerencsére tudunk egy beregszászi magánkönyvtárban őrzött
példányáról.
Ugyancsak
az 1944. esztendőben, s szintén Ungváron, Zádor Dezső neves zenetudós
Bartók Béla által ösztönözve, Pjotr Miloszlavszkij és Jurij Kosztyuk kiváló
kollégái támogatásával megjelentették az első, dallamokkal lejegyzett
ruszin népdalgyűjeményt, mely zenei anyagait tekintve kiemelkedő
jelentőségű.7
A
ruszin népballadák valódi gazdája azonban V. P. Lintur, az Ungvári Állami
Egyetem Ukrán Irodalmi Tanszékének köztiszteletben álló professzora volt. 1939
és 1966 között hatalmas anyagot, 600 balladát jegyzett le, amelyből
1959-ben, az Ungváron kiadott Kárpátalja
ukrán népballadái című, népszerűsítő jellegű kötetben
nyújt át egy válogatást az olvasónak.8 Ezzel, mint fentebb már utaltam
rá, az ukrán népballadák feldolgozásának korszakát nyitja meg. Hét év
elteltével újabb, ez alkalommal már a szakemberek számára összeállított
gyűjteménnyel jelentkezik.9 A lembergi (lvovi) egyetem által kiadott
anyag 66 tartalmi típus 141 változatát rögzíti, s az előző kötet
anyagához képest valamennyi új. Sajnos, sem a kötetek előszavából, sem
jegyzetanyagából nem derül ki, hogy mi lett a dallamok sorsa.
Negyedszázados
gyűjtő- és értékőrző munkássága mellett Linturnak meg
kellett oldania az anyag országos és nemzetközi viszonylatban is helytálló
rendszerezésének nehéz feladatát, s így volt alkalma tapasztalni az úttörő
munkával járó örömöket és a fel-felvetődő problémák okozta gondokat
egyaránt. Példaként többnyire a szovjet, azaz orosz gyakorlat felé
orientálódott, de bölcsességét dicséri, hogy a szomszédos szlovák, lengyel,
belorusz és magyar kollégáinak eredményeit is számba veszi.10 Ezután megállapítja, hogy a
rendszerezés elveit a rendelkezésre álló anyag tematikai sokszínűsége és
minősége alapján kell meghatározni. Úgy döntött, hogy a balladai
szövegeket keletkezésük idejének, történelmi és társadalmi hátterének függvényében
három alaprétegre osztja. Eszerint első helyre teszi az anyag negyedét
kitevő, legrégebbinek vélt archaikus réteget, majd a törökellenes
szabadságküzdelmeket, az ukrán kozákság hősies helytállását tükröző
balladákat, végül a feudalizmus korának többnyire családi és szerelmi
konfliktusokra épülő szövegeit tárgyalja.
E
rövid dolgozat keretében nem térhetek ki a gyűjtemény részletesebb
ismertetésére, de az érdekesebb típusokról, a fontosabb sajátosságokról, a
magyar balladakinccsel kapcsolatba hozható tartalmi és motívumokban kimutatható
vonatkozásokról feltétlenül szólnom kell.
Az archaikus réteg
A
legkülönbözőbb gyűjtemények általában itt nyílnak ki először, a
kutatók nyelvre és származásra való tekintet nélkül ezt a réteget dajkálják a
legszívesebben. Ez mindjárt érthetővé válik, ha olyan ősi, mitológiai
eredetű alaptörténetekre szövődik a cselekmény, mint Az anyósa által elátkozott, jegenyévé
változott menyecske vagy az anyja által kitagadott és bánatában Madárrá változott leány esetében. A két
történet kétségkívül népmesei eredetű, azonban a mesék színes
helyzetábrázolása, a részletek kidomborítása helyett itt csak a varázslat
megvalósulásáról kapunk tájékoztatást, annak módjáról egyik ballada szövege sem
szól. S nem pusztán azért, mert az epikus dalokat a tömör fogalmazás jellemzi,
s még csak nem is a sokszor oktalanul
emlegetett balladai homály miatt. Sokkal inkább azért, mert az első
esetben az anyós átka, a másikban a bánat okozta átváltozás csak egy
fejlődési szakasza a végkifejlet felé ívelő drámának. Ha e magyarázat
nem eléggé meggyőző, akkor hadd utaljak Déva falainak példájára,
Kádár Kata keszkenőjének színeváltozására, a feneketlen tó mélyén egymást
ölelő szerelmesekre, a sírvirágra vagy akár a megszólaló halottra. Ezek az
elemek sem bontakoztak ki egyetlen előadásban, egyetlen változatban sem,
tehát nem szövegrövidülésről s nem felejtésről van szó.
Feltételezzük, hogy a balladák hallgatói komolyan hittek a természetfölötti
erőkben, azoknak az emberi sorsokba való beavatkozásában, ennélfogva nem
volt szükség a részletező magyarázatra.
Mindenképpen
újszerűségükkel hatnak az olvasóra, de egyben számos jelentős, a
ruszin nép gondolkodásmódjára és hiedelemvilágára utaló információt hordoznak
azok a balladák, amelyekben a különféle növényi és állati eredetű
mérgekkel való rontás a tragédiát okozó elem. Lehoczky Tivadar, Bereg vármegye
múlt századi monográfusa, a ruszin folklór kiváló ismerője a megye orosz
lakosai hiedelmeinek és babonás szokásainak felsorolása közben említi, hogy „A
leány vagy nő azáltal vél magának férfit meghódítani, ha testét megmosván,
a vizet megitatja választottjával… Lengyel Anna szentmiklósi hajadon kínzásra
ítéltetvén az úriszék által bevallotta, hogy az ottani Cserszky nevű
papnak adott ily vízből, valamint hogy »koporsóba tett hullára helyezett
kenyér morzsáiból port hintett a levesébe«. Szerinte a pornak az a
tulajdonsága, hogy általa az illető oly szótlan, hallgatag maradván, mint
a halott, s azonfelül a port nyújtó irányába jóindulattal viseltetik.”11
Mint
az idézett történelmi példa igazolja, a rontás célja rendszerint a szerelmi
hódítás, amit a vizsgált balladatípusok is megerősítenek. Idesorolhatóak: A szerető megtartása varázslással, A
megétetett legény, A hűtlenné lett szerető visszahódítása
varázslással. Előfordulnak azonban olyan szövegek is, amikor az anyós
a menyét (A menyét megrontó anyós), a
leány pedig, mert szeretője ezt kéri tőle, testvérbátyját éteti meg (A lány, aki testvérbátyját megmérgezte).
A
rontás készítésének „receptjeit” illetően a balladák korántsem olyan
szűkszavúak, mint a fává, illetve madárrá változás varázslatának
említésekor. A hősnő, ha nem ismeri a főzetkészítés módját, az
erdei javasasszonytól kap tanácsot, aki a legkülönfélébb csúszómászók testének
nedvét, a kígyómérget vagy kígyónyálat, a pogácsába sült kerti rutát s az apró,
tojásból épphogy kikelt kígyócskákat tartja alkalmasnak a rontásra.
A
fivére elveszejtésére vetemedett lány Lintur bevezető tanulmányának egyik
idézete szerint szeretőjétől kapja az utasítást ekképpen: menjen el a
hegyoldalon álló kányafához, melynek egyik ágán kígyó sütkérezik, s a nap
melegétől nedve (nyála) csöpög a földre. Azt kell egy köcsögben
összegyűjteni s az áldozattal megitatni.12
Ha
ezeket olvasván esetleg arra gondolunk, hogy a népi fantázia valóságtól
elvonatkoztatott túlzásaival szembesülünk, vessük el azonnal kételyeinket, mert
a valóság sokszor ennél is borzalmasabb, visszataszítóbb meglepetéseket
produkál.
Lehoczkyhoz
visszatérve egy helyütt azt olvashatjuk, hogy bizonyos Abrakosztóné Borbála az
1732-es periratok szerint egy lánynak oly keveréket adott be, melybe
„emberfő velejét, tengeriben főtt gennyt, gorengyi békát és
csík-galand-csúszót vegyített”.13
A
rontást végrehajtó balladahősöknek rendszerint bűnhődniük kell.
A lányt szeretője arra való hivatkozással taszítja el durván magától, hogy
előbb-utóbb vele is megtenné azt, amit bátyjával megtett. A rontásért
felelősségre vont hősnők mély megbánást tanúsítva fogadják a
társadalom ítéletét, vagy az öngyilkosságba menekülnek.
Talán
ezeknél a hiedelmekkel dúsított típusoknál is szokatlanabb, meglepőbb
tartalommal találkozunk azokban a ruszin népballadákban, amelyeknek hősei
a vérfertőzés bűnébe esve semmisülnek meg. Lintur a téma
szakirodalmának jó ismerőjeként hangsúlyozza, hogy míg belorusz, orosz és
ukrán földön széles körben elterjedtek az egyház, a törvény és a közösségek
által is elítélt vérfertőzésről tudósító népballadák, Kárpátalján
csak két típust őrzött meg a szájhagyomány.
Az
egyik a rablókká lett fivérek történetét mondja el, akik egy erdei házat
megrohamozva megölik a gazdát, majd fiatal özvegyét meggyalázzák. A legkisebb
fiú kimarad a „kalandból”, s a történteket átgondolva rájön, hogy tulajdon
húgukat tették szerencsétlenné. Reggel az aszszonnyal való párbeszédből
végképp megbizonyosodik a szörnyűségről, majd bátyjait is
felvilágosítja, akik lélekben megtörve öccsük kivételével mind a nyolcan vízbe
ölik magukat (A rablókká lett fivérek
meggyalázzák húgukat).
A
másik típus cselekménye a bibliai Mózes történetéből, a Romulus–Remus és a
magyar Micbánné mondáiból jól ismert, vízre tett csecsemők kezdőképével
indul. A megesett lány, miután ikerfiaknak adott életet, az ártatlanokat vízre
teszi. Jó sorsuk mégis megtartja a gyermekeket, akik felnövekedvén,
elvetődnek abba a kocsmába, ahol anyjuk és húguk vezeti a boltot.
Iszogatás közben az anya és lánya felkínálják szerelmüket a szép szál
legényeknek. Erre egyikük így válaszol: „Sok földet bejártam, a vízen is
voltam, de olyat nem láttam, hogy a fiú anyját vegye el.” A kötet egyetlen
változatának zárómotívuma szerint az anya kőbálvánnyá változik (Az özvegy udvarlói – saját fiai).
Hasonló konfliktusra épül a magyar
népballadák között a Vadász és lánya,
a magyar fül számára idegenszerű strófaszerkezetével és dallamával
teljesen szokatlan típus.14 A teljes magyar
nyelvterületről mintegy háromtucatnyi változata ismert, európai
megfelelőjét csak a dán gyűjteményekben lehet kimutatni.
Az
archaikus rétegben előkelő helyen szerepel, népszerűségénél
fogva a ruszin szájhagyományban is többtucatnyi változatot teremtett magának az
a típus, amelynek azonosító motívumát magyar nyelvben csak körülírni tudjuk.
Egy ritka növényről, esetleg virágról van szó, amelyet az ukrán
etnobotanika sem tudott mind ez idáig azonosítani.15
Valószínű
tehát, hogy e növény csak a folklórban, a bűbájoskodó hiedelmekben
létezik. A cselekmény vázlata a következő: A legény feleségül kéri
választottját, aki csak azzal a feltétellel megy hozzá, ha elhozza neki a ritka
virágot, hogy azzal ékesíthesse szűzi koszorúját. A legény lóhátra ül, s
szakadékok közt futó hegyi patak partján megleli a keresett növényt.
Gyökereivel együtt óvatosan kiemeli a földből, majd hazafelé indul, de a
kakukkmadártól megtudja, hogy csalfa menyasszonya már mással üli
menyegzőjét. Hazaérvén, a lakodalmas háznál a szakácsasszony pálinkával
itatja, majd kihívja a menyasszonyt, hogy átadja neki a koszorúba valót. Egyik
kezével a virágot nyújtja, a másikkal kivonja kardját, és fejét veszi, mondván:
ha övé nem lett, másé se legyen.
Magyar párhuzamok
Ugyancsak
az archaikus réteget színesíti A
befalazott szerető és A zsivány
felesége. Az előző a magyar Kádár
Kata történetét ötvözi a Kőmíves
Kelemenné alapmotívumával, a befalazással. A kegyetlen anya így próbálja
megvédeni fiát a rangon aluli szerelmi kapcsolattól, egyes változatok azonban a
vallási különbözőségeket hangsúlyozva az evangélikus anyát tartják a dráma
okozójának. A befalazott legény meghal, s amikor a temetésére szólít a harang,
a lány anyjától kérezkedik, hogy búcsút vehessen tőle. A hármas harangszó,
a lány háromszori kérezkedése önkéntelenül a magyar Csudahalottat juttatja eszünkbe. Kedvese temetésén a lány
összeesik, meghal, a gyászolók egymás mellé temetik őket. Az egymásért
halt szeretők sírján kinövő, összeölelkező sírvirágokat a
kegyetlen anya kivágja, ezért saját fia szájából kell hallania az átkot. A
befejező strófa intelemként arra szólítja az embereket, hogy a
szerelmeseket ne válasszák el egymástól.
A
zsivány feleségének története is a típus egyes magyar változataihoz hasonlóan
épül fel. A gyermekét ringató asszony panaszát férje kihallgatja, majd
felszólítja, hogy ismételje meg az énekét. A feleség szépíteni szeretne
helyzetén, ezért az előbb dalolt szöveg ellenkezőjét mondva próbálja
menteni magát. Hiába, Jancsi felszólítja, hogy öltse magára ünnepi viseletét,
mert sétára kell menniük. A gyermekétől búcsúzó anya kisfia arcocskáját
gyöngéden megharapva jegyet hagy a gyermeken, hogy idővel majd az a jegy
emlékeztesse őt apja kezétől elpusztult édesanyjára. Véres kezét
mosogatva Jancsi az érdeklődőknek azt mondja, hogy egy galambot ölt
meg, mely burukkolásával éjjeli álmát zavarta.
Az
anyjuk sírján zokogó, sorsukat panaszoló árvák témájának népballadai
feldolgozása a ruszin folklórban is közkedvelt, változatai a kötet harmadik
részében kapnak helyet. Az árvák anyjuk
sírjánál-típus szövegei, akár a magyar Három
árva-balladák, a mostohaság által a gyermekekre szakadó megpróbáltatások
miatt keseregnek. Árváit a megszólaló halott édesanya azzal vigasztalja, hogy
mostohájuk megfésüli és ellátja őket. Az árvák válasza keserű
kifakadás: „Amikor mostohánk fésül, minden egyes hajszálunk tövén kiserken a
vér.” Jól ismert ez az érvelés a magyar fogalmazásokból, melyek mindegyikében
tisztán azonosítható ez az elem.
A magzatgyilkos
lány a pokolban cselekménye két olyan mozzanatot tartalmaz, amelyek által
félreérthetetlenül kapcsolódik a magyar anyaghoz. A Templomkerülő szereplőjének pokolba jutása és a
többszörös magzatgyilkosság bűnének beismerésére gondolok. Amint a magyar
példákból tapasztalhatjuk, mindkét motívum önálló típusalkotó elem, ezért nem
könnyű eldönteni, hogy a Lintur-féle változat, mivel mindkettőt
tartalmazza, eredeti-e, vagy kontaminált szöveg. Ugyanis az ismert magyar
variánsok nem tartalmaznak gyermekgyilkosságra utaló tényeket,
hősnőjük csak a templomkerülés bűnében vétkes.
A
ruszin epikus hagyományban is ritka ballada eredetét illetően Lintur és
Vargyas teljesen azonos véleményen vannak, amikor azt bizonyítják, hogy a típus
a nyugati szláv közösségek felől, talán morva földről szivárgott be a
magyar és a ruszin szájhagyományba.
Folytathatnánk
a szembeszökő egybeesések sorolását a vándorlókkal útnak induló lány, A katonalány, a Hűségpróba stb. egybevetésével, de kiterjeszthetőek a
kutatások akár a teljes ukrán anyagra is. Annyi azonban máris érzékelhető,
hogy népeink folklórjában s ezen belül népballada-költészetében számos
érintkezési felület található, s ezeken keresztül a több évszázados együttélés
törvényszerűségei által szabályozva oda-vissza csörgedezve hozzák és
viszik az értékeket a két kultúra felszíni és búvópatakjai.
Török kori emlékek?
Az
oszmán hadak elleni küzdelem emlékeiről Lintur tizenöt ballada és balladás
dal kapcsán tesz említést, de kötetében ezek közül csak négy típus nyolc
változatát teszi közzé. „A török hódoltság – mint említi – a XVI–XVII.
században egészen a Felső-Tiszáig terjedt. Ausztria Törökország elleni
balkáni háborújában a helyi parasztok és dolgozók is részt vettek. Ennélfogva
nincs abban semmi különös, hogy a török erőszak szörnyű idői,
mély nyomokat hagyva a nép emlékezetében, jelentős mennyiségű mondát,
legendát és népdalt teremtettek.”17 A kérdés efféle fölvezetése a
valós történelmi és földrajzi kontextusból kiemelve akár helytállónak is
tűnhet. Csakhogy az érintett balladák (A
csatában elesett kozák lova által üzen családjának, A lány elkíséri bátyját a
török elleni háborúba) nem az „osztrák–török”, még csak nem is a
magyar–török eseményeket, hanem a zaporozsjei kozákság küzdelmeit idézik, akik
a hűbéri függőség, a jogfosztottság, a földhiány elől menekülve
a Dnyeper zúgóin túl, a déli sztyeppéken kisebb-nagyobb közösségekben
gyülekeztek. Ezt e területet nevezték el Zaporizsjának, azaz „zúgón túl”-nak. A
litván, a lengyel hadak és a krími tatár hordák támadásainak kitéve az ukrán
kozákok állandó bizonytalanságban élve felfegyverkeztek, és számos csatában
tűntek ki bátorságukkal. S nem csak földjeik védelmében. A XVI. sz.
második felében hadjáratokat is indítottak a Krími Kánság ellen a szárazföld
felől, Törökországot pedig a Fekete-tengeren keresztül gyors hadi
sajkáikon érték el.
E
valóban hősies idők népköltészeti megörökítésében az ukrán folklór
gazdag hagyományt teremtett, amelyről – önmagával kisebb ellentmondásba
kerülve – Lintur is említést tesz.17 A teljes ukrán balladakészlet
vizsgálata megmutatja, hogy az említett török témakör balladáinak mindegyike
megtalálható O. I. Dej neves ukrán folklorista balladakatalógusában, s ezeken
kívül még tizenhat típusnak ugyancsak ez a történelmi kor a háttere. Ehhez
képest a török kor magyar balladatermése szegényes, mindössze nyolc típusban
mutatható ki a török rabság témája, de ezek közül egyik sem hozható összefüggésbe
a ruszin szövegekkel.18
A
Lintur-féle török balladákban, de egyéb típusaiban is gyakran jelenik meg a
keleti orientációjú földrajzi szemlélet. A Dnyeper,19 a tenger20 emlegetése egyértelművé
teszi a balladák származását, s ezt még a Duna gyakori szerepeltetése sem
cáfolja, ugyanis nem a magyar Dunáról, hanem annak a Fekete-tengerbe torkolló
alsó szakaszáról beszélnek az énekesek. Ezt is valós történelmi kötődések
teszik indokolttá, hisz a jobbágyi függőség elől menekülve számos
ukrán család és szökevény lel menedékre „túl a Dunán”,21 azaz román földön, s a szerelmi
tematika balladáinak csalódott, elesett hősei sok esetben a Dunába ugorva
önként fejezik be életüket22.
A kötet
jegyzeteiben hangsúlyozottan olvashatjuk, hogy a Rahó és Kőrösmező
környékéről származó anyag a Kárpátaljával szomszédos Ivano-Frankivszki és
Csernyivci megyék népköltészetének szerves része, ugyanis e területeken élnek a
huculság23
nagyobb tömegei24.
E
tények értékeléséből pontosan kimutatható, hogy a kárpátaljai ruszinokat
gyökereik a Kárpátokon túli ukrán földekhez kötik, ahonnan tárgyi és szellemi
kultúrájuk nagy részét is elhozták magukkal.
Helyi sajátosságok
Az
egyik legismertebb ruszinkutató, Bonkáló Sándor az elsők között tett
kísérletet a ruszinság etnikai rétegeinek azonosítására. A hegylakók
(verhovinaiak) csoportját jellemezve megállapítja: „Ha nyelvüket és ruházatukat
nézzük, pontosan meg tudjuk állapítani, hogy honnan, Galícia melyik vidékéről
jöttek25”.
A síklakók (dolisnyakok) származási helyét illetően viszont máig nincs
elfogadható magyarázatunk. Tény, hogy a ruszinok kárpátaljai telepítését a
XIII–XIV. századtól kezdődően az érintett területek elnéptelenedése
váltotta ki. Mindez többnyire a kenézek által irányított és szabályozott
migrációs folyamatként zajlott, az idők során azonban az önkényes
földfoglalók csoportjai által felerősödve a kívántnál sokkal nagyobb méreteket
öltött. A merőben más etnikai környezetbe kerülve, román, szlovák és
magyar közösségekkel érintkezve, új nyelvi és gazdasági hatásoknak kitéve a
nyugat-ukrajnai származású keleti szláv közösségek sokkal előbb
találkoztak a civilizációval, mint a Kárpátokon túl maradt testvéreik.
Amikor
elhagyták szülőföldjüket, még nem volt ukrán államiság, de egységes ukrán
nemzet sem. Az orosz birodalom peremvidékein az állandó lengyel hatásnak kitéve
oroszoknak mondták ugyan magukat, de már oroszok sem voltak. Új hazájukban a
rusz, azaz orosz jelentésből keletkezett és rájuk tapadt ruszin, rusznyák
megnevezést elfogadták, és valóban ruszinokká lettek.
Költészetük,
hagyományaik őrzésében azonban mindmáig állhatatosak. A balladákhoz visszatérve
figyelmet érdemlő mozzanat, hogy Lintur egy füzérnyi olyan balladatípust
nevez meg, amely hiányzik a szélesebb ukrajnai szájhagyományból, ennélfogva
nyilvánvalóan a ruszin folklór termékei. Jelenlétüket a terület sajátságos
néprajzi és földrajzi-politikai környezetével magyarázza.
Törvényszerűséget lát a környező népek (románok, magyarok, szlovákok,
lengyelek) folklórjának és a helyi ruszin szájhagyománynak egymásra gyakorolt
kölcsönhatásában, az általa kiemelt balladatípusokat azonban (A halott vőlegény, A lakodalomban
megmérgezett lány, A befalazott szerető, A katonalány, Magzatgyilkos lány
a pokolban, Hűségpróba, Jancsi az akasztófa alatt) határozottan a
nyugati szlávoktól, konkrétan a szlovákoktól való átvételként tárgyalja.26
A
balladák nyelvi sajátosságairól szólva előrebocsátandó, hogy a kárpátaljai
ruszinság nyelvjárásai a több százados különélés folytán jelentősen
eltávolodtak eredeti állapotuktól. A nép Kárpát-medencei történelme idején a
szomszédos etnikumoktól átvett jellegzetességei közül a lexikális változások a
legkirívóbbak. Mivel elsősorban magyar elemek beáramlásáról beszélhetünk,
a nyelvtudomány magyarizmusokként emlegeti az egyes esetekben anekdotikusan
túltengő magyar nyelvi hatást27. A balladákban, ha mértékkel is,
de szépen kimutathatóak az élet legkülönbözőbb területeiről
kölcsönvett magyar szavak:
1. Katona – „Ide szinok u katune” (Megy a fiam
katonának);
2. Ló – „Pisov vas brat na lovö” (Elment a
testvéretek lóháton);
3. Pipa – „Csija pipka na sztoli?” (Kinek a
pipája van az asztalon?);
4. Marha – „Szkotari marhu zsenuty” (A pásztorok
a marhát hajtják);
5. Rongy – „U rengyi vpovila” (Rongyokba
göngyölte);
6. Halász – „Idut tudi halaszove” (Halászok
mennek oda);
7. Soha – „Ne zabiv suha” (Soha nem felejtette
el);
8. Sarkantyú – „Huszari v sarkanykovi” (A
huszárok sarkantyúkkal);
9. Harcsa – „Jizste, harcsi!” (Egyétek,
harcsák!);
10. Pallos
– „V pravoj ruci palos derzsit” (jobb
kezében pallost tart) stb.
A
regionális népdal- és balladagyűjteményeket forgatva gyakran tapasztaljuk,
hogy az énekesek az előadott eseményeket bizonyos helységekhez kötik. A
folklór ismerői számára azonban köztudott, hogy a megnevezett helységek
csak ritkán jelölik a cselekmény valódi helyét, többnyire az énekesek és a
közönség által választott és elfogadott városokat, községeket nevezik meg, hogy
ezzel is az illető település fontosságát hangsúlyozzák. A ruszin
népballadákban Csernyivci, Rahó, Jaszinya (Kőrösmező), Huszt és
Munkács nevei szerepelnek, de olykor a Nagyszőlős határában magasodó
Fekete-hegy is fontos alkotórésze egy-egy kezdőképnek.
Mint
fentebb már jeleztem, a gyűjtemény a dallamok nélkül hiányos, s e
tekintetben sem a kifogástalan alapossággal megírt bevezető rész, sem a
jegyzetanyag nem szolgál semmilyen információval. A ruszin epikus költészet
magyar tolmácsolásában előttem járó Lovassy Andor ungvári kiadású kötetének
ruszin nyelvű előszavában a sorozatszerkesztő Ivan Harajda
azonban kiemeli, hogy Kárpátalja keleti szögletének népzenéjét a
kolomijkaszerű dallamok uralják, míg nyugatabbra a dalszerű
előadásmód a jellemzőbb. A balladák dallamai között mindkét
dallamszerkezet bőséggel kimutatható.28
Végezetül,
mielőtt fordításaimat az olvasók és a szakemberek figyelmébe ajánlanám,
hadd szóljak a legőszintébb elismeréssel arról a székesfehérvári
tanár-újságíróról, Lovassy Andorról, akit saját bevallása szerint 1939-ben
„állami parancs hozott először Kárpátaljára”, s ennek ellenére „nem a
néppel, hanem a lelkével” találkozott igazán először. Mint írja, megkapta
a soha nem hallott ritmus, megfogta a szomorú melódia, s miután a szöveg és a
tartalom felől érdeklődött, egy új ruszin fogalmazás kezdett benne
kialakulni. „Ez a kötet… a ruszin népballadák kis töredékével ízelítő
szemelvényeket akar adni – addig, míg a nagy és illusztrált gyűjtemény
megjelenése valóra nem válik…”29
A
szándék, mint tudjuk, idő hiánya miatt nem valósulhatott meg. A munkát,
amelyet ő küldetése értelmének tekintett, én nem folytatni kívánom, hanem
újrakezdeni és befejezni.
*
Magzatgyilkos lány a
pokolban
Játszott
egy lány a réten, haj,
a réten,
a réten,
táncolt
is örömében,
heje-huja-haj!
Szembe
jött rá egy legény, haj,
egy
legény, egy legény:
–
Koszorúd légyen enyém,
heje-huja-haj!
–
Koszorúmtól elmaradj, haj,
elmaradj,
elmaradj,
pokolbéli
fajzat vagy,
heje-huja-haj!
–
Miről ismertél rám, haj?
– A tüzes
szemedről,
szőrös
ördög-képedről,
heje-huja-haj!
A hátára
felkapta, haj,
felkapta,
felkapta,
erdőkön
át vonszolta,
heje-huja-haj!
– Tégy le
engem, ne vigyél,
félek az
erdőtől,
az erdei
ördögtől
heje-huja-haj!
Inkább
vigyél anyámhoz, haj,
anyámhoz,
anyámhoz,
leánypajtásaimhoz,
heje-huja-haj!
A pokol
már közel van,
közel
van, közel van,
– Hej, de
kutya meleg van,
heje-huja-haj!
Leültette
a székre, haj,
a székre,
a székre,
kupát
adott kezébe,
heje-huja-haj!
Az
elsőt hogy megitta, haj,
megitta,
megitta,
az ereje
elhagyta,
heje-huja-haj!
Másodszor
megtöltötte, haj,
felvette,
felvette,
akkor
lett csak fekete,
heje-huja-haj!
Harmadikat
megitta, haj,
megitta,
megitta,
az igazat
kimondta,
heje-huja-haj!
– Hét
magzatom elástam, haj,
elástam,
elástam,
mégis
lányként sétáltam,
heje-huja-haj!
Vár rám
otthon az anyám, haj,
az anyám,
az anyám.
– Merre
jártál, leánykám?
Heje-huja-haj?
– Arattam
én a nyáron, haj,
a nyáron,
a nyáron.
– Mit
kerestél, leányom,
heje-huja-haj?
– Három
arany megérte, haj,
megérte,
megérte.
– Ugyan
mit vettél érte?
Heje-huja-haj!
– Szépen
szóló citerát, haj,
citerát,
citerát.
– Hogy
pengették a húrját?
Heje-huja-haj!
–
Hope-cupe, járt a tánc¸ haj,
anyácskám,
anyácskám.
– Hogyan
fújták a nótát?
Heje-huja-haj!
– Széles
folyó, keskeny híd, haj,
keskeny
híd, keskeny híd,
a
folyóban hideg víz,
heje-huja-haj!
A madárrá változott
leány
Hűs
vizű patak,
vized
bár szalad,
én
átalugornám!
–
Édesanyácskám,
kit
én választottam,
hadd
legyen mátkám!
Odaadta
anyja,
s
megparancsolta:
haza
se térjen.
–
Kerüld el házam,
szófogadatlan,
hűtelen
vérem!
Egy
évig kerülte,
kettőig
tűrte,
sírt
a levél is.
Majd
madár lett belőle,
kakukkmadárka,
s
hazaszállt mégis.
Ősz
öreg anyja
kendőjét
varrja,
hímeit
ölti.
Kisebbik
öccse
a
küszöbön állva
puskáját
tölti.
–
Engedd meg, anyám,
azt
a kakukkot
lőjem
meg néked.
Ne
kakukkolja,
ne
panaszolja,
hogy
nehéz az élet!
–
Hogy engedhetném,
én
kicsi fiam,
tedd
le a fegyvert.
Szegény
kakukkot
üldözi
sorsa,
akár
az embert.
Jegyzetek
1Olena Rudlovcsák: A Kárpátukrán néprajzkutatás története
(1914-ig); Debrecen, 1986. 14.
2J. F. Holovackij: Narodnije pesznyi Galickoj i Uhorszkoj Ruszi
I–III.; Moszkva, 1878.
3Olena Rudlovcsák, 12.
4De Vollan G. A.: Ugro-russzkije narodnije pesznyi; Szentpétervár,
1985.
5M. Vrábely: Ugro-russzki narodnyi szpivanki; Budapest, 1901.
6Ruszin
népballadák.
Luka Demján gyűjtését magyarra fordította Lovassy Andor. Ungvár, 1944.
7Narodnyi
pisznyi podkarpatszkih ruszinov. Gyűjtötték: Zádor Dezső, Pjotr Miloszlavszkij,
Jurij Kosztyuk; Ungvár, 1944.
8Narodnyi balladi Zakarpatyja. Gyűjtötte, szerkesztette,
előszóval és jegyzetekkel ellátta V. P. Lintur; Uzshorod, 1959.
9Narodnyi
balladi Zakarpatyja.
Gyűjtötte, szerkesztette, jegyzetelte V.P. Lintur; Lvov, 1966.
10A magyar szakirodalomra alig
hivatkozik, de lábjegyzetekben Vargyas Lajos: Kutatások a népballada középkori történetében, valamint Csanádi
Imre–Vargyas Lajos: Röpülj, páva, röpülj!
című közös munkáját említi.
11Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Hatodik Síp
Alapítvány–Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 1996. 322.
12Lintur, 1966. 17.
13Lehoczky, 316.
14Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa.
Zenemű Kiadó, Budapest, 1976. I–II. II. k., 629.
15A balladatípus s egyben a növény
neve: „trojzillja”, azaz értelme szerint hármas fű, háromágú növény vagy
valamilyen virág, amelyet a cselekmény szerint varázsereje miatt a szűzi
koszorúba kellett volna belekötni.
16Vargyas, II. k., 604.
17Lintur, 27.
18Vargyas, II. k. A következő
típusok őrzik a török rabság emlékeit: Két
rab testvér, Vitéz és kegyes, A
török-rabolta lány, A töröktől hazaszökött lány, Császár
tömlöcéből szabadult úrfiak, Váradi basa vendégsége, Fia-rabolta anya, Két
rab leány, Kicsi nemes legény.
19A Dnyeper neve A csatában elesett kozák legény lova által
üzen családjának című szövegben olvasható. Lintur, 140.
20Lintur, 141. A tenger említése a
kozák lehetséges halálával kapcsolatban történik.
21Lintur, 229. A részeges férjét
elhagyó asszony mondja, hogy túl a Dunán keres magának nyugalmat.
22Lintur, 233.
23Huculok – a verhovinai (hegylakó)
ruszinok egyik néprajzi csoportja (lemkók, bojkók, huculok).
24Lintur, 249.
25Bonkáló Sándor: A rutének. Európai Magyar Protestáns
Szabadegyetem, Basel–Budapest, é. n. 61.
26Lintur, 41.
27P. M. Lizanec: Magyar–ukrán nyelvi kapcsolatok (A
kárpátontúli ukrán nyelvjárások alapján). Uzshorod, 1970.
28Lovassy Andor, 12.
29Uo. 4., 5.