Páskándi Géza, a mentor

Bármennyire szeretném emlékezetem színes üveggyöngyei közül előhívni a legszebb képet, mondjuk valami tavaszi virágorgiában tobzódó, elmúlás nélküli fiatalságot (közepén szökőkútcsobogással örök életet adó forrás), esetleg egy vad alpesi tájat, ahol az évszázados fenyők törzsére fölkúszó szőlőből éretten csöpög a világ legnehezebb bora, a lacrimae christi – bármennyire is szeretném fölcicomázni a valóságot, nem tudom. Mert akarva-akaratlan a Kiseleff sugárúti kocsma jut eszembe, ahol a pincér (becsületes rohangálásban lúdtalpat szerző román pincér) a szomszéd asztalra rázta az alig fél éve mosott abroszt, mert szerette domnu Ghéjzát, és tudta róla, hogy kényes a tisztaságra.

Géza, aki műveiben megelőzte a kortársi stílust, életvitelének, bohémiáinak tükrében olyan, mint Krúdy regénybeli asztaltársai, akik jó borok és zamatos ételek élvezete közben úgy égették életüket, mintha csak az asztalukon lobogó gyertyát utánozták volna.

Géza ínyenc volt, börtöntársai mesélték, hogy a csajka mellett is étkezett, nem zabált, nem habzsolt, nem hörbölt. Éhesen is úr volt, mert lényében élt az a tudat, hogy viselkedése határozza meg az embert.

A stílus maga az ember. Ha pedig az illető alkotó is, akkor duplán a stílus határozza meg.

Kevés kortársamról mondhatom el, hogy belső térképe s a világ, amelyet magáénak mondhat, egyazon lépték szerint rajzolt földabrosz. De Géza ilyen volt. Garabonciás és mágnás, s szójátékkal fűszerezett mondatai mélyén mindig érezni lehetett, hogy nem akar élete végén olyan keserű mondásra fakadni, mint az általa hajdan sokszor idézett Oscar Wilde, aki úgy látta, hogy zsenijét az életébe, és nem a műveibe rakta.

Géza esetében olyan összhang volt a mű és ember között, hogy szinte azt mondhatnám, a hatvanas évektől, kisebb-nagyobb megszakításokkal, találkozhattam Páskándi összes műveivel; hanyag eleganciája alatt teljes bőrkötésben.

Talán túl sokat időzök külsőségeknél, pedig azt ígértem, hogy Gézáról, a mentorról fogok beszélni. De nem lehet megkerülni személyiségének azokat a vonásait, amelyekről szóltam. S e vonásoknak most már időtől ércesülő szövevényéből, még mielőtt az utókor számára már csak a mű és a bronzszobor maradna, ellen-pókként visszabontom a hálót.

Ott ül tehát Géza a bukaresti Kiseleffben, Majtényi Erik lakásától alig hajításnyira, az egzisztencializmusról beszél, Sartre és Camus, Kierkegaard és sok-sok, számomra talányosan idegen név röppen föl, én huszonkét éves vagyok, s mindezek a nevek azért hangzanak el, mert Géza olvasta legújabb novellámat, amely, őszintén szólva, csupán karcolat, s a négy flekkből, természetesen a szövegből olvasva idéz, már szinte egy órája beszél. Talán több is már egy óránál, mert Szász Jancsit és Anemoné Latzinát várjuk, de ők valamilyen rendezvényről jönnek, aminek csak nyolckor lesz vége, és mi itt ülünk már hat óra óta.

Géza beszél, s én megbűvölten hallgatom, hogy Musil regényét hozza hasonlatként, aztán Maupassant időhasználatát hozza példaként. S én már tudom, hogy a zseninek kijáró mélységig foglalkozik novellámmal. Én már érzem, hogy mindez azért történik, mert életem első irodalmi lapban közölt karcolata pontosan abban az Utunk-számban jelent meg, amelyben Géza Weiskopf úr, hány óra? című zseniális írása homályosította el fölöttem az eget. Tudom, hogy ez a lényegi elemzés és a Grimm testvérek meséinek szerkezeti elemeit is föllobbantó vesézése írásomnak nem más, mint az elismerés.

És Géza beszél. Fölvázolja, hogy milyen hallatlanul ívelő pálya áll előttem, s külön kitér szókincsem talmiságtól védő gazdagságára. Aztán egy gyufaskatulyával ritmizálja egyik mondatomat. – Makáma – mondja. És gyorselőadást tart az arab irodalomban gyakran használatos rímes prózáról.

Én megdicsőülten hallgatom, mit hallgatom! iszom szavait. Hisz mindezt nekem, és rólam mondja.

Aztán két mondat között iszik egy kortyot.

– Remélem, érted, hogy miért rossz, miért nem hozzád méltó ez az írás – mondja, s mutató- és hüvelykujja közé veszi, mint egy használt papír zsebkendőt, a novellámat.

– Azt is mondhatnám, hogy fércmű, de a szabó a fércet át tudja varrni, ez pedig átvarrhatatlan.

Megérkeznek Szászék, s Géza atyai hangon magyarázza rólam:

– Az Ata írásáról volt szó. Ha nem ő írta volna, talán azt mondanám, hogy jó is. De tőle többet várok. Ez egy vacak. Cézével vaczak – mondta, s a kéziratot ráejtette a mustárostányérra.

Évekkel később egyik kötetem címadó novelláját elemezte, aztán szemrehányóan mondta:

– Elkapott a gépszíj, rutinból írsz. Emlékszem, egyszer még Bukarestben olvastam egy karcolatodat. Úgy kell írni. Azt a kamaszos hangodat ne felejtsd el soha.

 

Vári Attila