Veress Miklós

Utóvégre

Piromániás nyárvégre
az avoni hattyú-idők
tragédiátlanodnak el:
                               amikor
a poli-tévéből kimuslicáznak
a soros ripacsok;
lezümmögik vagy fölzümmögik egymást
fajtalanságra és nemtelenségre való
tekintet nélkül –
mert tornyozódnak már
országos spájzban
                            a
barack-,
a szilva-
meg a ringló-arcok
szirupos lében plafonokig,
míg üvegdomborulatukban
a költőarc
el-lear-hatatlanul.
                            Ilyenkor
válnak vagy táncolnak
újjal a lányok,
                       és olyan
esendő lesz minden eshetőség,
hogy mellbedobással ki győz már megint:
kinek a súgója jobb,
kinek a súgólikja;
míg tátognak
plé-bekkről áramszünetben –
akár egy Globe-ális színpadon,
hol Goneril s drága Regan verseng.
Az ilyesmi a paradicsombefőzések
káoszos idejére tehető általában,
amikor el kell dönteni,
                                  hogy mennyi
az értelmetlenség értelme,
                                      mely
úgy tartja egybe az egyedeket,
mintha a piros lelkük folyna üvegekbe,
tetejükön szalicillal,
meg kettős celofánnal,
gumigyűrűsen
                       valami hosszú
havas időkre –
                       pedig
a tél már itt van
e gatyarohasztó kánikulában,
amikor kiolvadnak a frizsiderek,
és mélyhűtőjükben
ott bűzlik valami húscafat:
                                        szánva
szívpörköltnek netán –
                                  a belső tér
izzadtpatakzik ráncainkba,
mintha sékszpírtelen időbe a létünk:
ama mélyfagyasztott valami
rosszkedvünk nyarából,
                                  amit
elcsorgatnak az ózonlyukadásos kánikulák,
                                                                  ha
nem jöhet vörösmartysan a tél,
                                             amikor aztán
pukkan a celofánpapír,
és elárad a paradicsombefőzések illata,
mintha hihetni,
hogy váltak,
vagy újjal táncoltak a lányok;
                                             és
én is túléltem Cordéliámat,
a harmadikat,
ki meg sem született.
                               Végre
saját bolondnak
tarthatom magam.

Tégla-kréta-rajz

                az elhatvanulhatatlan Bella Istvánnak

Olyan a költőarc,
míg van belül öröm,
akár egy gyerekrajz
kopott járdakövön.

S az István utca sarkán
valami ilyet láttam
úgy augusztusi nyolc tájt,
fojtó kánikulában,

az üzletnél, tudod Te,
hogy melyikre gondoltam,
ott vásároltam este
(mit is meg bort) a boltban;

kinn krikszkrakszokat láttam,
amiken átalléptem
(vagy csupán megpróbáltam,
de épp nem szerencsésen);

úgy tettem, ahogy mások.
A gyerekrajz fehéren
mégis soká világlott,
mintha egy költeményben,

mi bennünk először szólt,
mikor vagy ötven éve,
amivel kezünk rajzolt,
a téglák töredéke,

igenis, csupán az volt
önarcunkhoz a kréta:
pirosat írt vagy karcolt
a hazánk maradéka.

Épp hatvanéves lettél
(mint akkurátus költőnk),
s a szigligeti kastély
bizonnyal felköszöntött
borával Balatonnak,
hogy ne száradnál röggé;
s azok is veled ittak,
akik már soha többé –

nevük ne is soroljuk
(ők se tennék helyünkben),
hordjuk viselt zakójuk,
néha lötyögésiglen.

Csak ennyit kell kivárnunk,
hogy azon túl már bátran
állhassunk ifjúságunk
korhely múzeumában.

S ezért tűnődtem akkor,
a boltunkra kilesve,
hogy: mit a kölyök rajzolt
örömében az este,

csupán annak van sorsa;
és eltűnése látszat,
ha felnőtt eltapossa,
mit ki már nem találhat.

Ezért a költő arca,
a kifakult öröm:
mint gyerekkezed rajza
majdani utcakövön.

Alkalmi szózat harangöntőkhöz

Halljátok a harangokat,
míg nincs rájuk parancsolat?!
Szülés, ölés vagy bármi az?
Csak némaságra nincs vigasz.

Mikor az ércek zengenek,
belenémulnak emberek.
A föld alól, a menny fölül,
hogy higgyünk rendületlenül.

Szózatharang dícsér Urat:
ezrednyi hétparancsolat,
amelyre itt-születni kell;
Ember Istennek így felel:

addig nem vagyunk holt anyag,
míg értjük a harangokat,
hogy anyaként is szóljanak:
ringassanak, danoljanak;

és ki ne tépje nyelvüket
egy kor, mely tűz-vérben üget;
csak minden élőt áldjanak,
és hazát megálmodjanak!

Nehogy a csönd kondítson át
kétezeregy Hirosimát,
ha létezhetnek nemzetek,
kik még zengést is öntenek.

Nagy Harangöntő, aki vagy,
kisded létünkért megmaradj,
formázd olyanra anyagunk,
hogy kizenghesse: még vagyunk!

Egy nyelven szól, aki harang –
nem tompul: szolgálni akar,
oláh, szláv, német vagy magyar
együttzengés – nem hangzavar.

Fölül a menny, a hely alól,
hol gyászolj, nászolj, szózatolj.
Isten embernek így felel:
hogy itt halj meg – csak élni kell.