ZÁGONI MIKLÓS

Zágoni Miklós

A technikától az etikáig:
a technológiai neutralizmus kritikája

Tegnap reggel bekapcsoltam a számítógépemet, s az alábbi e-mailt találtam benne:

Kedves Köb-Ük-Nagyapó!

Itt a sokadik dédunokád beszél. Nemrég találták fel a T-mailt, azaz a Time-mailt, időlevelet, azt használom. A helyzet borzasztó. Feltétlenül csináljatok valamit, változtassátok meg a jövőt. Csak rajtatok áll! Levegő nincs, víz nincs, étel nincs, sőt ombudsman sincs. Azonnal intézkedjetek!

Aláírás: Köbükunokád

Nos, úgy gondoltam, komolyan kell venni a kérést, s tartalmi választ kell adni rá. Ezért arról fogok szólni, ami szerintem a probléma objektív leírását és meghatározását szolgálhatja. A technológiai neutralizmus elvének kritikája kapcsán juthatunk ehhez közel.

A technológiai neutralizmus elve azon az állításon alapul, hogy a technika önmagában se nem rossz, se nem jó, hanem az emberen múlik, hogy tudását jóra avagy rosszra használja fel. Akik ma az emberiség összes problémájának technikai megoldását sugallják, ennek az elvnek a követői. Az elv első megfogalmazását Szophoklésztől ismerjük, aki az Antigoné „Sok van, mi csodálatos…” passzusában ezt mondatja a Karral:

Ha tud valamit valaki,

Mesteri bölcset, újszerűt,

Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele.

Az elv szerint a techné alkalmazása közvetlenül etikai kérdés, amennyiben az alanytól, a tudás birtokosának szándékától függ, hogy jóra vagy rosszra használja-e fel. Tipikus példa lehet az arkhimédészi találmányok, emelők és csigák ügye, amelyeket lehet a békés építkezés céljára, de lehet hadicélokra is alkalmazni. Ezzel azonban a technika alkalmazásának problémáját szubjektivizálja, a szándék függvényévé teszi. Amivel azt sugallja, hogy az etikai megoldás itt van a kezünkben: csupán a jót kell választanunk, és (neveléssel, felvilágosítással) erre kell rávennünk embertársainkat is, s gondjaink megoldódtak.

Ezzel szemben ebben az előadásban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az eszközhasználattal felmerülő gondok korántsem ilyen triviálisak, s hogy mélyebb és robusztusabb meghatározottságokkal állunk szemben, semmint hogy pusztán a „jó” etikai választásával azokon úrrá tudjunk lenni. Azt állítom, hogy a technikai neutralizmus ismeretelméleti kérdésként kezeli a technológia jelenségkörét, miközben valójában egy objektív, genetikai, vagyis ontológiai meghatározottságú folyamattal állunk szemben, amelynek befolyásolása jórészt lehetőségeink határán túl fekszik, s éppen ezért nem tartom könnyű kézzel kezelhetőnek.

Az eszközhasználat ugyanis az embernél genetikailag kódolt sajátosság. Már az emberszabású majmok is használtak eszközt, sőt, jóval alacsonyabb szinteken is találunk ilyenre példát. Van olyan kaparódarázs-faj, amely föld alatti fészkének bejáratát betemeti, majd egy kavicsot hoz, amellyel a földet eldöngöli. A Darwin-pintyek egyike letör egy kaktuszdarabot, s azzal piszkálja ki a táplálékot a résekből. Az ember esetében ez a képesség azzal az új elemmel bővül, hogy eszközt használ már magának az eszköznek a megszerzésére és átalakítására, célra irányítására is: pattintókövet a dárda kihegyezésére stb. Ezzel azonban az eszközök száma az ember kezében már a legelső lépésnél megkétszereződik, s ahogyan újabb és újabb eszközöket (szerszámok) vet be a már meglévő eszközök fejlesztésére, javítására, úgy ezek száma elkezd hatvány szerint gyarapodni: a szaporodás üteme maguknak az eszközöknek a számával arányos.

Látnunk kell azonban, hogy eszközhasználata során minden lény mindvégig csupán egyetlen cél, az eredetileg kitűzött felé törekszik. Gondoljunk az ősemberre a banánfa alatt. Figyelme mindvégig egyetlen célra, a táplálék megszerzésére irányul, tevékenységét egyetlen szempont, a cél elérése vagy el nem érése jellemzi. Tudattartalmai között nem jelentkezett mindaz a sok, másodlagos „eredmény”, amelyeket eredeti céljáért folytatott küszködése során úgyszintén „elért”: fák kivágása, ágak letörése stb.

Megsokszorozódik e másodlagos hatások száma és mennyisége a tűz felfedezésének és alkalmazásának pillanatától. Azért, hogy éjjel is világos legyen, hogy melegedni és ételt sütni lehessen, egyéb hatások hosszú láncolatát indítottuk el fák és erdők kivágásától véletlen erdőtüzek keltéséig. Csakhogy figyeljünk fel az itt használt „másodlagos hatás” kifejezés rendkívüli antropomorfizmusára. Egy erdő véletlen felgyújtása milyen értelemben tekinthető „másodlagos” hatásnak ahhoz képest, hogy tábortüzet raktunk? Csakis antropomorf értelemben. Az embert ugyanis eszközhasználata mellett célrairányultsága, intencionalitása is jellemzi: a megismeréstudomány úgy mondja, az ember intencionális lény. Ez kettős szintű fogalom: egyrészt azt mondja, hogy nem tudunk „csak úgy”, általában „gondolni”, mindig valamit gondolunk, másrészt tevékenységünk mindig egy gondolt tárgyra vagy dologra irányul. Az emberi viselkedést nem lehet ok-okozati magyarázatból megérteni, hanem csakis a célja, az intenciója felől. Amikor kilépek a kapun, és jobbra, nem pedig balra indulok, e tényt lehetetlen volna oki oldalról felderíteni, csakis a cél értelmezi, vagyis az, hogy hova akarok jutni.

Az emberi lény genetikai meghatározottsága olyan, hogy cselekvésében nem oki láncolatok és nem hatásvizsgálatok határozzák meg, hanem célok, intenciók. Létében, tevékenységében nem tetteinek teljes következményrendszerét vizsgálja, hanem csakis azt, hogy az adott cselekvés kitűzött cél felé vezeti-e, vagy sem. Így áll elő az a helyzet, hogy midőn hatások bombáit indítja el, csupán egyetlen dolgot vizsgál: hogy a szerterepülő hatásrepeszek valamelyike eltalálja-e az általa vágyott célt. Gondoljunk egy régi ház elbontására. Felrobbantjuk, a következmények egész osztályát indítva útra, a hang- és fényhatástól, a madarak elriasztásától, a környéken betört ablakoktól a légkörbe kerülő por, füst és kémiai anyagok sokaságáig. Mindez azonban a házat bontó ember szempontjából „nincs”, nem jelenik meg a tudatában, nem kérdés, nem szempont. Így van ez voltaképpen mind a mai napig. A cselekvést egyetlen motívum, a cél elérése irányítja, amelyhez képest a célra irányulás minden egyéb hatása „másodlagos”: lényegtelen, elhanyagolható. S itt van a lényeg: e figyelmen kívül hagyás nem szubjektíve, szándékoltan valósul meg, hanem biológiai meghatározottságaink szerint.

Ugyanis ez a fajta teleologikus, célra irányuló viselkedés azért alakulhatott ki, mert az ember akkori környezete lehetővé tette a másodlagos hatások vizsgálatának elhagyását, lévén, hogy felvette, eltüntette őket. Így módjában állt a valóságelemek komplex sokféleségéből csak azokat beengedni a tudatába, amelyek a fennmaradás szempontjából leginkább szükségesek és hasznosak voltak. Itt egy megismerési szűrő, a biológiai szelekció egy fajtája, egy ismeretelméleti szelekciós mechanizmus működött. Azonban az ember a 20. század végére egy olyan mesterséges környezetet hozott létre technikai-civilizációs elemekből, amelyben a régi feltételek között jól működő kognitív funkciók diszfunkcionálissá, a szelekciók kontraszelekcióvá váltak. Hiszen az úgynevezett „mellék”-hatások már domináltak, elnyomták a fő célt, s figyelmen kívül hagyásuk immár az eredeti célok elérhetetlenségéhez vezetett.

Cél, hogy a kölnit kihajtsuk a palackból? Tegyünk hát bele freongázt. Milyen értelmetlenségnek tűnik arra gondolni, hogy ez a freon majd a magaslégkörben megeszi az ózont, s ezért nő az UV-sugárzás…! Ha az autó kereke zötykölődik a földúton, tiszta sor, hogy sima utat kell csinálni. Öntsünk le betont, aszfaltot. Kész, a cél eléretett, a dolog elintéztetett. Hogy közben az adott földfelszínről minden élőt, növényt és állatot eltüntettünk, a föld lélegzését, légkörrel való kapcsolatát megszüntettük, albedóját, fényvisszaverő képességét megváltoztattuk, hőmérsékletét megnöveltük, mikroklímaképző és -megtartó képességét tönkretettük – e hatások intencionális értelemben nem léteznek, nincsenek. De facto, ontológiailag azonban annál inkább vannak, s technikai lehetőségeink bővülésével egyre többen lesznek.

Amikor az emberiség azt a problémát feszegeti, hogy a cél szentesíti-e az eszközt, akkor csupán etikai szempontokat elemez: az adott, méltányosnak gondolt cél elérése végett felhasználhatunk-e morálisan aggályosnak ítélt eszközöket. A helyzet ennél sokkal rosszabb. Valójában a cél mentesíti az eszközt: felmenti a következményekkel való elszámolás terhe alól. Ontikusan negligálja sokdimenziós hatásvektorának összes elemét, megtisztítja „másodlagos” hatásaitól, s egydimenziósra csupaszítja le: csak a siker dimenzióját tartja meg. Holott a figyelembe nem vett mellékhatások az elmúlt kétszáz évben főhatásokká növekedtek, s hasonlíthatatlanul nagyobb hányadot tesznek ki, mint az eredeti, szándékolt hatás. Vegyük csak az autót példának: amikor egy ötvenkilós hölgy kéttonnás dzsippel közlekedik, egy a negyvenhez az arány a célzott és a tényleges tömegmozgatás között.

Természetesen a kérdés attól válik létkérdéssé, hogy az elmúlt két évszázad során az emberiség lélekszáma meghatszorozódott, az egy főre eső anyag- és energiafelhasználás hússzorosára növekedett, így össztevékenysége ennyi idő alatt mintegy százszorosára nőtt, ami által mára a mellékhatások mennyisége és mértéke körbeéri a Földet, s lefedi glóbuszunkat. Különösen az elmúlt negyven év hozott drámai változást: a lélekszám megduplázódott az 1960-as hárommilliárdról a mai hatmilliárdra, az egy főre eső tevékenység világátlagban meghatszorozódott (ehhez átlagban évi 5%-os növekedés elég volt). Mindez azt jelenti, hogy az elmúlt négy évtized összesen több mint tízszeresére növekedett emberi hatással járt. Nehéz lenne találni olyan természeti paramétert, amely negyven év alatt ezerszázalékos növekedést produkál. Ma még ismeretlen, hogy az ökológiai rendszer miként viseli majd el ezt a terhelésnövekedést. Az már világos, hogy e pár évtized alatt több minden változott a Földön, mint előtte több millió év alatt. Az inercia még tartja, viszi a természet rendszereit a megszokott mederben, de az állításom az, hogy a környezeti-klimatikus bomba gyutacsát már meggyújtottuk, a kanóc már elérte a lőport, és sajnos, meggyőződésem, hogy a robbanás legelső pillanataiban járunk. Cselekvésünk azonban még mindig rövidtávúan antropomorf, s a célkitűzésekben a „mellék”-hatások figyelembevétele még mindig alig-alig, nyögve-nyelve jelenik meg.

A legelső vészjelzések, mint Fritz Baade német professzor 1961-es Versenyfutás a 2000-ik évig című műve (mely a növekedésbomba meglehetősen pontos leírását adta) és Rachel Carson Néma tavasz című, 1962-es munkája (mely a DDT rovarirtó-növényvédő szer váratlan és gyilkos mellékhatásaira hívta fel a figyelmet) ugyan előkészítették a talajt a Római Klub 1968-as megalakulására (melynek jelentése először használta a „globális” kifejezést és szemléletmódot), de az áttörés a mai napig nem következett be. Egyúttal pedig a „globalizáció” kifejezést kisajátítják a pénzpiacok vagy a piacgazdaságok egységesülési folyamatára, megfosztva ezzel eredeti, felrázni, riadóztatni szándékozó, morális-felelősségvállalási tartalmától. Én magam a jövő nemzedékek ombudsmani intézményének felállítását éppen ezért tartom elengedhetetlen – ámbár csupán nagyon kicsiny – lépésnek, hogy a fogalom emez eredeti értelmét, mozgósító és értékőrző tartalmát legalább ezen az egyetlen ponton visszaadhassuk. Korunk egyik specifikuma ugyanis, hogy a beruházók, tőketulajdonosok, politikai vezetők rövid és hosszú távú érdekei elváltak egymástól. A rövid távú nyereségérdekeltség ma ellentétben van a hosszú távú fenntarthatóság követelményével. Akinek gyermekei és unokái vannak, legyen az politikus vagy üzletember, tudnia kell, hogy egyéni érdekei immár szemben állnak csoportérdekeivel.

Sajnos, az említett ontikus determinációk miatt a probléma megoldását korántsem tartom triviálisnak vagy eleve lefutottnak. Éppen ezért szó sincs arról, hogy a szóban forgó ombudsmani intézmény egyszerűen egyike lenne a már létező struktúráknak, vagy hogy akkor további – például honvédelmi – szószólóknak volna helyük. Ellenkezőleg, itt az ember újkori fejlődésének, az egyén és a civilizáció koevolúciójának egy olyan specifikumáról van szó – a bekódolt és a felismert, illetve a rövid távú és a hosszabb távú érdek, valamint az egyéni és a csoportérdek ütközésének kezeléséről –, amely teljességgel eredeti és kiemelt helyet jelöl ki a most javasolt intézmény számára. Ugyanis először fordulna elő a történelemben, hogy a célkijelölés egylépcsős, spontán aktus helyett egy elemző, iterációs folyamat végeredményeként alakulna ki mind egyéni, mind csoport- és össztársadalmi szinten.

Gondoljunk akár a géntechnológiára, akár magára a gazdasági növekedésre – mindkét esetben a komplex hatásrendszer teljességgel feltáratlan, s mindkét esetben mind a mai napig az automatikus, spontán célkijelölés működik a következmények vizsgálata nélkül. Úgy látom, létalapjaiban kellene itt megkérdőjelezni az emberi lényt ahhoz, hogy belső céltételezési szabadságát alárendeljük külső következményrendszerének. Ezért több jó barátom igen pesszimista ebben a kérdésben. Mindenesetre a figyelemfelkeltéshez igen jó a kép, mely a prérikapitalizmust és az űrhajóvilágot veti össze: a készletek véges volta, a reprocesszálás szükségessége mellett arra is rámutat, hogy egy űrhajóban valóban részletesen ki kell számítanunk minden egyes mozdulatunk összes lehetséges következményét – s a globalizáció alapjelentése éppen ezen zárt űrhajójelleg kimondása. Mindeme problémákat az ombudsmani hivatalnak természetesen sem törvényileg, sem lehetőségeiben nem tiszte kezelni, létrejötte és működése azonban lehetővé tenné azokra újra és újra rávilágítani. A szlogent már mindenki ismeri, csak most a gyógyszerek helyett mindenre, emberi tevékenységünk minden elemére és mozzanatára rá kellene írni, hogy: „A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg ökológusát, filozófusát.”

Talán itt, az előadás írott változatában mód van rögzíteni azt is, ami élőszóban az idő hiányában nem hangozhatott el. Fel kell hívnom a figyelmet, hogy a jövő nemzedékekkel szemben a felelősségünk nem csupán a globális felmelegedés kapcsán emlegetett néhány fokos hőmérséklet-emelkedésre és az ehhez tartozó klímaváltozás megfékezésére szorítkozik. A veszély ennél sokkalta nagyobb. Az elmúlt néhány év legnagyobb tudományos szenzációja a grönlandi mélyjégminták elemzéséből származik, amely szerint a múltban az átlaghőmérséklet hirtelen 10-15 fokot is változott, akár néhány évtized leforgása alatt. Ezek tették lehetetlenné a civilizáció kialakulását a tízezer évnél korábbi korokban, holott az ember erre genetikusan már régen alkalmas volt. E kilengések valamilyen, eddig ismeretlen stabilizáló mechanizmus működésbe lépése okán mintegy tízezer éve megszűntek. Márpedig a kutatók szerint egy kezdeti, kisebb hőmérséklet-emelkedés – amelyet az emberiség az elmúlt kétszáz évben éppen beindított a széndioxid-termeléssel – alkalmas lehet arra, hogy kilökje a földi éghajlati rendszert ebből stabil vezérlési tartományból. A hirtelen éghajlati változások újbóli megjelenése viszont lehetetlenné tenné a földműveskultúra folytatását, városi-letelepedett civilizációnk fenntartását. Mivel mindez akár a következő nemzedék élete alatt visszavetheti az emberi civilizációt a kőkorszakba, a földművelés kora elé, ezt kell mai civilizációs tevékenységünknek, utódainkért vállalt felelősségünk valódi tétjének tekintenünk.

Itt szeretnék még reagálni egy érdekes elméleti megjegyzésre, amely a vitában hangzott el. Az ombudsmani intézmény nemzetközi jogelődjei között felvetődött az elővigyázatosság elve. Ez kimondja, hogy a teljes körű tudományos bizonyítottság hiánya nem lehet hivatkozási alap a politika számára a ma szükséges azon intézkedések elhalasztására, amelyek később már csak jóval kedvezőtlenebb helyzetben, nagyobb társadalmi költséggel és veszteséggel volnának meghozhatók. Példa lehet a globális felmelegedés problémája, ahol a tudomány rendre jelzi a trend erősödését, de azt is, hogy a megfigyelési idő rövidsége miatt a rendelkezésre álló mérési adatok még természetes fluktuációként is értelmezhetők, azaz a melegedés antropomorf eredete nem tekinthető százszázalékosan bizonyítottnak. A politika folyvást erre a szűk bizonytalansági résre való hivatkozással halasztotta el a széndioxid-kibocsátás korlátozására vonatkozó intézkedéseket; ezért kellett megszületnie az elővigyázatossági elvnek.

Ennek kapcsán a vitában felvetődött, hogy ebben az esetben, ha a teljes körű tudományos bizonyítottság nélkülözhető, a vizsgálati kör rendkívüli módon kitágul, s számos dolog a jövőt veszélyeztető tényezők közé – és így az ombudsman hatáskörébe – sorolható. Nos, valóban, ez a jogintézmény a bíróságokétól eltérő jogalapon működne. Ugyanis a bíróságok szükségszerűen az ártatlanság vélelmének elvét követik: mindenki ártatlan, amíg be nem bizonyosodik róla, hogy bűnös. Márpedig a mi esetünkben – amint az az előadásomból is következik – éppen az ellenkező elvet kell követni: minden emberi tevékenységet, minden terméket bűnösnek vagy legalábbis gyanúsnak kell tekinteni a jövő nemzedék veszélyeztetésében mindaddig, amíg be nem bizonyosodik róla, hogy ártalmatlan. És pontosan ezek az ártalmatlannak bizonyuló tevékenységek és termékek lesznek majd azok, amelyeket fenntarthatónak tekinthetünk: amelyek folytatólagosan művelhetők és termelhetők anélkül, hogy veszélyeztetnék vagy korlátoznák a jövő nemzedékek jogait és lehetőségeit. Ezen a vizsgálaton bizony a mai emberi tevékenységek teljes körének át kell esnie. Ugyanis ma szinte minden, az emberiséggel kapcsolatos folyamat növekvő és fenntarthatatlan.

Elhangzott a Védegylet által rendezett, A jövő nemzedékek országgyűlési biztosa című konferencián – Magyar Tudományos Akadémia, 2000. szeptember 8.