Bagolai Polikárp
Érzések
rakoncátlanja – egy vérbő kolorista
Németh Miklós művészetéről
Egy-egy
képét látva nem akartam hinni a szememnek: ismeretlen művész ilyen jól nem
festhet! Valamely posztimpresszionista utáni
klasszikussal van dolgunk, aki úgy lépett ki Gauguin kertjéből, hogy Van
Gogh őrületét is magával hozta? Vagy egy expresszionista lángolóval, aki nem röstell
Rippl-Rónaiig is visszamenni, Toulouse-Lautrec bugyogós, netán bugyi nélküli
kokottjaira ugyancsak pillantást vetve, hogy kikössön a magyar festészetet
megújító őrülteknél, s azok
bűvöletében, ám a csak rá jellemző „torzítással” kenje a vászonra,
hullámpapírra, kartonra, szinte belefulladva a festékbe, öntörvényű
látomásait?
De
hát honnan jön, miféle több évtizedes közöny, meg nem értés burkát törve át lép
teljes fegyverzetben elénk Németh Miklós? Sok ezer festményt számláló
életművén belül az a kikristályosodott
pár száz darab miként maradhatott a szakma és a közönség körében ennyire
ismeretlen akkor, amikor féltehetségek, negyedkirályok s a palettát még csak
nem is ismerők (ma már úribb
módi, az installáció járja) ágálnak, többnyire sikerrel, elismerésük érdekében?
A
művész visszahúzódása, fölfokozott érzékenysége, már-már gyermeki lelke s
legkivált naivitása – a mű majd kivívja a rangját – némiképp magyarázhatja
a méltatlan helyzetet. Azonban hatvanhét évesen, ami a menedzsmentet illeti, aligha lehet mindent elölről kezdeni. Ha
eddig elég volt, tán ezután is elég lesz a Márffy Ödön akadémiáján megszerzett
tudás s a mesterektől – Ilosvai Varga Istvántól és Tóth Menyhérttől –
ellesett megannyi fogás s a körükben szerzett tapasztalat. És ott lesz, mint
ahogy eddig mindig ott volt, a művész és barát Deim Pál óvó s egyben
bátorító tekintete – a húsz év előtti, műcsarnokbeli kamarakiállítás
megszervezése ugyancsak az ő érdeme –, s nem utolsósorban az az
értékösszegző munka (az utóbbi évek ajándéka), amit egy valódi
gyűjtemény megteremtésével-gondozásával Kornai Péter végez.
Ám
hogy Németh Miklós titkaihoz közelebb jussunk, messzibbről kell kezdenünk.
A
nagy, a rendet és az összes formalitást széttörő álmodók – Csontvárytól Tóth Menyhértig – egyvalamiben közösek. Nem
csupán a képfelület megdolgozásával
készítették elő a „robbanást”, zseniségükkel indulati lökést adván az
elrajzoltságuk mellett is tüneményes formáknak, hanem azzal is, hogy
minduntalan áthágták a „jó ízlés” határait. Pontosabban: magánmitológiájukat,
amelyben az én tudatos –
tudományosnak hitt – fölnövesztésével egyetemben ott volt a „látszólagos
infantilitás és kezdetlegesség” is, szembeállították a közízléssel, illetve a
sémákban gondolkodó ítészek értékorientációjával.
Ahogyan
– Kállai Ernőtől tudjuk – a fiatal Czóbel Béla piktúrájának ugyancsak
legrokonszenvesebb jellemvonása a fönt említett látszólagos gyerekesség és
kezdetlegesség (amellyel a művész „egészen meghitt viszonyt teremt ember
és természet között”), úgy a valamennyire, legalábbis motívumaiban őt
folytató Németh Miklósra is többé-kevésbé érvényes ez a megállapítás. Sőt,
az élet örömeiben való tobzódást mítosszá
emelő képvilága – egy vérbő kolorista áldozik itt a természetnek, a
testiségnek – oly rendhagyó, olyannyira eredeti, hogy hajlunk arra: közeli
rokona ő mindazon álmodóknak,
akik a szabályokat szétrúgva hoztak létre karakteres életművet. Az izmusok
közötti kacskaringókat kikerülve, az avantgárd programokhoz – hiszen valódi úttörők voltak ők is – sohasem
igazodva.
Némethnél
a képszerkezet – egy kis megengedéssel: a furcsa
erők egyensúlya – nem spekulációs mértani rendezettség, hanem a sík
felületét teljesen kitöltő tárgyak,
figurák s a fura nézőpontú, az indulati s érzelmi elemeket karakterré
nemesítő gyönyörűséges gólemek
(persze legtöbbször nőalakot formáznak az isteni „szobrok”) közötti
dinamikából ered. Ha többalakos a kompozíció, a test és test közötti
viszonylatokból. A teret perspektivikusan ritkán rögzíti, inkább „átlátja”,
mintha a sok ezer éves fogásoknak (például a rövidülés keltette
monumentalitásnak s az így keletkezett pszichikai többletnek) nem volna
különösebb jelentősége. Az ötletet törvényerőre emelő pillanat
nála látszólag rögtönzöttségnek hat – némelykor az is –, de ennél sokkal
lényegesebb, hogy ebben az esetlegességben ott munkál a művész arány- és
szépérzéke, a képein az ember nélküli természetben is bujaságot felkeltő
foltok, az egymásba harapó élénkpirosak, zöldek, sárgák és kékek színdinamikája
(Vöröslő ősz piros kutyával, 1990).
A
festőművész a lírai absztraktig elmenő kompozíciójával – tudja
vagy sem – Máttis Teutsch János közelébe kerül; de se a Szivárványhíd – Aborigin mítosz (1973) című munkája, se a
figuratív, szintén az előbbi lélegzetvételére utaló, a színpászmák egymás
mellé rakásával túlontúl dekoratív portréja, a Szivárványos nő (1988) nem sorolható legjobb művei közé.
Viszont ami egyedien csak az övé, azzal sodor.
Akkor a legerőteljesebb, amikor alkotás közben szabadjára engedi a barbár szépségeszményben fogant
indulatot.
A
gyorsan, szinte önkívületben alakuló kép szülője az erotika vagy még
inkább a fölfokozott nemiség – a fű hegyén, a kert buja tenyészetében és a
jégen táncoló megfeszítettek
legelemibb mozdulatában is ott a szexualitás. S ez a teremtőerőt
magában foglaló ihlet lendíti ecsetjét, nyit utat fantáziájának, hűti vagy forrósítja színvilágát, határozza meg a kompozíciós rendet, jelöli
ki a festő nézőpontját (a figurák ábrázolásának ilyes kevertsége
talán leginkább a Sütkérezők – 1962
– című temperán lesz izgalmas), s nem utolsósorban szab határt az ecsettel
való elrajzolás-torzítás (vázlat sosincs!) mértékének. A Németh Miklós-i
„vágyakozás” nem a szép javak, kecses fordulatok leltára, hanem valamilyen örök
kielégíthetetlenség: a teremtésmítoszra utaló, szimbólumértékű Föld-éhség,
Nap-szomjúhozás; vagyis a létezés élményét színben-formában megjelenítő és
szinte a kozmosszal birokra kelő ember-művész mindenségáhítata.
Bárhogyan is látszódik kívülről, drámai ez a küzdelem. S addig nincs
eldöntve semmi, amíg készre nem festődik a kép, az indulat, az
érzés valahogyan nem tárgyiasul.
Megnyugvást
valamennyire csupán ez hozhat: az anyagon való fölülkerekedés; vagyis amikor
már jól érzékelni, hogy a „torzításnak” funkciója van. Ekkor a síkba hozott, a
tér arányaira mit sem adó, furcsa pózba helyezett test statikusságában is
lebegni kezd (Verset olvasó meztelen
nő, 1979), s az anatómia leckeszerű fölmondása-alkalmazása
helyett az érzelemkivetülések szabta egyensúlyhelyzetek (Táncra készülődők, 1962; Vágyakozók, 1967), a végtagok valószínűtlen rajza, az érzéki
vágyat fölkeltő diszharmóniája (Asszonyok
virágok közt – Bujaság, 1968), a csípő torzítás általi megnagyobbítása
(Fiatal lány, 1968), vagyis a
sutaságnak tetsző, ám a szerkezetben feszültséget indukáló festői
fogások kezdenek hatni.
Ez
az ízig-vérig festő szinte ránk erőlteti dionüszoszi kertjének mértanát, mintha csak így lehetne – érzésbe,
festékbe belefulladva – alkotni, mintha csupán az ő optikáján keresztül
lehetne látni. A technika (alig van ilyen témájú képe) nem érdekli, de sokkal
fokozottabban az indázó növényzet, a virágok, levelek, szirmok, bibék, kacsok
érzéki, e táncba az embert is bevonó hullámzása. „Frízszerű” festményei az
ember és természet vad, már-már orgiának tetsző egybefonódásáról
tanúskodnak.
De
Németh Miklós Édene igazán attól forró, hogy közepében lakik a Nő. Akinek
a teste ezer pózban meg van idézve. S mert vérbő kolorista, s az érzések
rakoncátlanja álmodik ezeken a képeken, álmai meghökkentően színes álmok. Remekművek már
évtizedek előtt is kikerültek a keze alól (Táncjelenet, 1967), s bizony mondom, azóta sem felejtett el
festeni.