Csiki László
Vázlat egy álomról
Írtam
már, sok évvel ezelőtt, egy édesbús eszmefuttatást ezen a címen, és benne
nagyjából azt, hogy Erdély egy, a hegyek zugába feltorlódott kis Közép-Európa,
annak összes szépségével és nyomorúságával. Mindenki kisebbségi benne
valamiképpen (nemzetileg, gazdaságilag vagy akár nemileg); végül is egymás
kisebbségei vagyunk eme kiszabott földi téreken. Sok mindenről szóltam
akkoriban, és főként Erdély dicséretére: nemzetközi hallgatósággal
igyekeztem megértetni ugyanis, hogyan szorítják ki belőle – s belőlük
– a kényszerek a világnagy gondolatokat. Magyarán, tehát röviden: ha
mindenfelől szorongatnak, csak a magasság felé van út. Ezért is kezdtem a
szellemről, a művészetekről beszélni nekik.
Most
is erről szólnék. Most azonban egymás között vagyunk. És megtörténhet,
hogy belülről nem vagyunk olyan szépek, mint kívülről. Egymás között
is úgy vagyunk, hogy én például postacímemet tekintve jó ideje egy másik
országban élek. Anyaország az, ha igaz. De Wass Albert már idegen „új világban”
volt s marad erdélyi. Mások másutt. Tamási Áron azt írta: „Azért vagyunk a
világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Az úton-útfélen ezt idézők
figyelmét halkan felhívom arra a „valaholra”.
Erdély
eszerint nem puszta földrajzi hely vagy kategória.
Könnyű
lenne következtetésként hevenyén azt állítani: Erdély egy szellemiség neve.
Igen ám, de ezzel mintegy feladnánk a valóságot, mely ezt a szellemiséget
magasra indította; meglehet, olyan éteri-intellektuális szférába szállnánk,
hogy talán már nem is látszana a föld és annak nemzetiségét, állapotát tekintve
sokféle embere; csupán újabb bölcseleti mítosszal szaporítanánk az eddigieket,
melyeket a legjobb szándékkal terjesztettünk világszerte, akár adatok és tények
helyett is (azokhoz különben sem férhettünk hozzá). A cél nyilván az volt, hogy
politikai figyelemre, sőt tettre buzdítsuk ama világbíró hatalmakat.
Mítoszokkal, versekkel próbáltunk történelmi döntéseket kicsikarni. Ez enyhén
szólva illúzió, ugyanakkor szép és némileg öncsaló paradoxon. Jellemző
ugyanakkor az erdélyiekre – már amennyiben mindannyian művészek lennének.
Magyarázata persze rengeteg akad, első helyen az, hogy más eszköz, mód nem
volt szülőhelyünk ügyét a világ elé vinni.
Elmondtuk
tehát, hogy ez a tolerencia és a hagyomány földje – mutogatták is jó néhányan a
romló székelykapuk képeit, a népviselet ládafiából elővett csodáit –,
szellemében pedig (idézem) valamiféle „eggyé lényegülése” embernek és földnek.
Szép
lenne ez így – csakhogy több emberöltő, kivándorló embertömeg és emberhalál
bizonyossága mást mutat. A világ más részein, a tetejébe, nem igazán értik
kiművelt szóhasználatunkat. Azt az elszigeteltség, ha nem éppenséggel a
belterjesség szülte, bizonyára. Mintha egymásnak mondtuk volna, amit amúgy is
tudtunk. Összezárt az, amit „önmegtartásnak” neveztünk, és annyi erőt
fordítottunk közben a túlélésre, hogy életre már alig futotta belőle.
Meséinket
és szavainkat csakis a miénkhez hasonló gondokkal küszködő közeli
szomszédaink és „az együtt élő népek” érthették volna – már ha nem ellenérdekeltek,
következésképpen nem ellenmítoszokkal fogalmazzák meg önmagukat. A tolerancia
és a hagyomány szép eszme, de a gyakorlatban, úgy látszik, a kölcsönös
toleranciák, a közösnek nevezett hagyományok éppenséggel kioltják egymást,
nemhogy erősítenék. Az eszményi Erdély-kép olyannyira megcsonkult emiatt,
hogy jó ideje már arra az alaptételre biztatják egymást a különféle nemzetek
szószólói: ismerjük meg egymást! Eszerint ehhez nem volt elég ezer év.
A
művészetről, a szellem tartományáról, ezen belül is az irodalomról
beszélek, a gyönyörű hitekről, elméletekről – és
megcsalattatásukról. Úgy látom, a köznép, amelynek – és nem annyira
amelyről – a versek, regények szóltak, másként élte meg a sorsát, mint
önkéntes és gyakran hősies szószólói. Ismerte a más nemzetbeli
telekszomszédját, hozzáadta a lányát, és még annak halottját is elsiratta. Vagy
máshová vitte tudását, erejét, és hagyta a földjét. Nem identitásról,
eszméről beszélt, hanem az anyanyelvén. Ismerjük el: azt is rongálta
közben. Lassan már nem is az anyjától, hanem az irodalomból tanulta – már ha
olvasott. Ez a tény már elég lenne ahhoz, hogy az erdélyi irodalmat, melynek
sem földrajzi, sem szellemi határait nem ismerjük igazán, önvizsgálatra
késztesse.
Jórészt
megtették ezt máris a fiataljai, már a puszta jelenlétükkel is. Az erdélyi
irodalomra jellemző ugyanakkor, hogy vannak – minthogy mindig is voltak –
ragyogó ifjai. Köztük olyanok, akik nem vállalják. Mi több, lázadnak ellene. A
hősies hiányai, a bátor egyoldalúsága ellen – mondhatnám. De hát, tudjuk,
szülőjével szemben lázad legőszintébben a gyerek. Írt erről, már
régen, a maga fiatal korában Farkas Árpád is.
Tétován
mondom, mégis igaz lehet, hogy Erdély vívódó meg-megújulásának vagyunk tanúi
újra az irodalomban, és hogy nincsenek erdélyibbek azoknál, akik ostorozzák
vagy idegenkednek tőle. Nem tudják-vallják talán, de ugyanannak a
szellemiségnek a szülöttei, amellyel ellenkeznek. Az állandó nyugtalanság,
újrakezdés, mást akarás indulatával teszik ezt, egy olyan vidéken, ahol már
vallást is megreformáltak, új, világértelmező matematikát is
kiműveltek.
Talán
arról van szó, hogy nem akarnak kisebbségiek lenni ezek a mi fiataljaink.
Önmaguk akarnak lenni. Ami persze közhely – de ilyeténként maga az élet.
Én
jó ideje távolról, talán mégsem kívülről, boldog irigységgel figyelem
őket. Felismerhető a sajátos, művek szerkezetét és mondatokat
alakító észjárásuk – főként a költészetben. Ez egyre személyesebb,
„alanyibb” – talán a világdivat ellenében is, szerencsére. Megtörténhet, hogy
éppen ezért legerősebb megnyilvánulása az erdélyi irodalomnak a költészet.
A felszabadult önvallomás. Közszolgálati szerepét végre-valahára meglévő,
habár még csak úgy-ahogy működő intézményekre hagyva, a vers
gáttalanul, sőt gátlástalanul mondhatja a magáét, akár az illető
intézmények ellenében.
Nem
erre vágytunk volna, öregedőfélben lévő pályatársaim? Azt se
feledjük, hogy ezek az „új undokak” a mi gyerekeink.
Búsonghatnék
azért itt egy sort, hogy halványult némileg az erdélyi líra nyelvi sajátossága,
metaforikus irálya, a transzcendens iránya. De gondoljunk bele, a magyar nyelv
még egy évtizeddel ezelőtt is legalább annyira a nemzeti identitás
kinyilvánításának az eszköze volt, mint amennyire kommunikációs eszköz, gyakran
még a költészet is használta csupán,
élt vele. A költészet pedig a nyelv gyönyörűsége, a nyelv maga, nem vele,
hanem benne él.
Kortárs
utódaink viszont már úgy érezhetik, önazonosságuk olyannyira magától
értetődő, megélhető: nem kell szót vesztegetni rá. Nem a szót kell vesztegetni rá. A magyarul
írás még nem feltétlenül költészet; de mostanában, egyéb kényszerű
szerepétől megtisztulva, a köznyelvet jobban követve – és nem csupán
művelve – vállalja, hogy nem mindennap jár ünneplőben, hanem –
otthonosan, magabiztosan – pongyola lehet, ha úgy érzi jól, szabadnak magát.
Bevallom,
én úgy érzem néha, veszítettünk is valamit, miközben a nyelv levetette
népviseletét – de nyertünk talán hajlékonyságban, természetességben; a
hitelességben, a szabadságban éppenséggel.
Itt
jutottam el mondandóm velejéhez.
Volt
egy nyomasztóan hosszú, ám remekműveket kisajtoló korszaka az önmagában is
paradox kisebbségi létezésnek, melyet leginkább a „sajátosság méltósága”
szlogennel jellemezhetnék. Reményeim szerint a sajátosság természetességének kora is elkövetkezik.
A
sajátosság méltósága – a maga dacos fennköltségében – a megmaradást, az
őrzést, a felszegett fejtartást jelentette. Megtartó és egyúttal
védekező álláspontot fejezett ki. Erőt, jellemet arra mozgósított,
hogy rendületlenül helytálljon. Hogy a sajátosság (vagyis a magyar identitás)
kinyilvánításán túl méltósággal viseljük a nyomort, a megaláztatást, a
kiszolgáltatottságot; mi több, értékké tegyük mindezek tűrését. Némelyek
szerint a reménytelenség filozófiája ez, következményeit tekintve pedig a
fennálló állapotok elfogadása. A szenvedés foka már-már értékmérő lett, a
fájdalom mindig magasztos, a puszta megszólalás már hősies. A magyar
mivolt önmagában is minőségnek tetszett – noha tudjuk, hogy aki nem jó
magyarnak, embernek sem alkalmas. Védtük tehát saját ostobáinkat, dilettánsainkat
is. Árulónak nem azt neveztük, aki a diktatórikus hatalom szolgálatába
szegődött, hanem aki magyarként állt oda; vagy aki mást vallott, mint amit
azzal szemben egyedül üdvözítőnek hittek jó néhányan. Ismerjük el, utólag
legalább: gyakran elzárkóztunk másoktól, még a más nemzetbeli barátainktól is,
és gyakran zártuk ki egymást ugyanegy életből, szellemből, azzal,
hogy egységben az erő, és azt egyöntetűen kell kifelé, a védekezésre
fordítani. A tetejébe úgy látszott, mintha a többségbe tartozó ember eleve
pártkatona lett volna, a kisebbségi pedig eleve ellenzéki.
Őszintén
szólva sokáig számomra is egyszerűbbé tette a világot az effajta
megítélés. Megnyugtatott, már-már megvigasztalt, hogy ez a világ sora, és annak
én születésemtől fogva a jobbik feléhez tartozom, noha sorstársaim sem
mindig hagyják, hogy részt is vállaljak belőle. Fájt-sajgott-rángott
eközben minden ízem, alig-alig merészeltem vidám rímeket írni.
Egy
kevéssé ismert román írótól, Mauriciu Blechertől kölcsönözve a példát, aki
rövid felnőttéletét, mintegy tíz évet gipszágyban szenvedett végig: a
fájdalmat úgy lehet leginkább elviselni, ha nem ellenkezik vele az ember,
teljességgel átadja magát neki, sőt, a vele való egyesülésben a végletekig
felkorbácsolja. Akkor már élvezni is lehet.
Nagy
felismerés ez, de csak a halál árnyékában.
1988-ban
egy másik, ezúttal egy alkalmilag betiltott író, Mircea Dinescu bátor-botrányos
megnyilatkozása kapcsán jutott eszembe először, hogy a sajátosság
természetességét kellene elérnünk. Azt jelenti ez: eleve és elvből nem
fogadjuk el, hogy nemzetiségünk vagy akár földrajzi, anyagi helyzetünk szerint
kisebbségiek vagyunk, és ha mégis azok lennénk, azt természetes állapotunkként
kellene megélnünk. Egyik – de csakis az egyik – eleme sorsunknak a helyzetünk,
de nem a jellemvonásunk. Ne tegyük azzá, ha rajtunk múlik, és akkor sem, ha
másokon.
De
hát azonkívül, hogy kisebbségiek vagyunk – és maradhatunk bármely országban –,
vagyunk még szerelmesek, apák, fiúk, lányok, anyák, szőkék, barnák,
istenhívők és rablógyilkosok is. A legszebb közhellyel szólva: emberek
vagyunk.
Jönne
bár – mondom –, hoznánk el mi magunknak azt az időt, amikor sajátosságunk
kinyilvánításáért nem kell többletenergiát elvonnunk a munkánktól, a
szerelmünktől, a családunktól, de még az ellenségeinktől sem. Hadd
legyen az természetes, adott és magától értetődő – úgy, hogy mások is
értsék persze. Egyetlenegy kényszert kellene elfogadni akkor: a saját képünket,
olyannak, amilyen. Ez is lehet annyira nehéz, mint ha kifáradásig másokkal
néznénk farkasszemet.
Tudom,
de nem hiszem mégsem, hogy politikai alkukon, határrendezéseken múlik a
kisebbségi lét, és végképp nem fogadom el, hogy a hatalom kegyéből adható,
visszavehető az identitásom. Nem is harcolni akarok érte, hanem élni vele.
Mondják,
jön az egységes, egynemű Európa. Abban aztán kisebbségiek lesznek a
mostani államalkotó nemzetek éppúgy, mint a kisebbségiek – vagy nem lesznek
egyáltalán. Egymás kisebbségei leszünk, merthogy mindig is azok voltunk.
Gondoljunk bele… de azért ne facsarodjon el túlságosan a szívünk. Lehet, hogy
mindent elölről kell kezdenünk.