Deim Pál
A szív és
lélek anatómiája
Németh Miklós festőművészről
Cézanne
azt mondta: le kell rombolni minden iskolát, de mindet! Ám hozzá kell tenni: az
ítészi iskolákat is, mert ők ráadásul mindig késve érkeznek, késve
mozdulnak. Gondoljunk csak Csontváryra, Tóth Menyhértre, Román Györgyre.
A
hetvenéves Tóth Menyhért műcsarnoki nagy bemutatkozásán az ítészek – de a
művészek egy része is – zavart arccal járkáltak: ez valóban jó? –
kérdezgették. Egy kritikus sajnálkozva mondta: szegény Tóth Menyhértnek éppen
Klee szomszédságában kellett kiállítania.
Szegény
Klee, gondoltam én, egy kicsit összezsugorodott Tóth Menyhért mellett. Minden
új művész új megközelítést kíván! Ez Németh Miklósra is vonatkozik.
Mikor
hazai művészetünket provinciálisnak titulálják, eszembe jut, hogy Andy
Warhol és az amerikai avantgárd akkor lett igazán jó, amikor elszakadtak
Európától, és vállalták saját provinciális életüket, illetve annak kifejezését.
Hála nekik, megszületett a provinciális Amerikai Művészet. Ekkor lettek
világhírűek. Ugyanakkor a provinciális Tóth Menyhért – aki szintén
jelentős művészetet hozott létre Miskén, ugyanúgy, mint Andy Warhol
New Yorkban – nem lett világhírű. És Miskét sem emlegetik úgy, mint New
Yorkot. Ennyit a mi kishitűségünkről és ítészeink tévhitéről.
A
60-as években indult a szocreált bomlasztó avantgárd. Ezzel párhuzamosan, a
művészeti harci zajtól messze már működött Németh Miklós is. Minden
avantgárdon kívül, saját törvényeivel, erős provinciális kötődéssel,
a lélek anatómiája szerint, nagyszerű tehetséggel indult el egyedül egy
dionüszoszi úton.
Németh
Miklóst először közel fél évszázada láttam, Szalatnyay József
festőművész szakkörvezető mutatta be. Akkor húszéves lehetett,
jómagam úgy huszonkettő körül. Szepi bácsi azt mondta: ez egy nagyon
tehetséges gyerek, már stílusa is van. Akkor még nem dívott, hogy
öntörvényű. Már első képei a csak rá jellemző komponálási módon
és színvilágban készültek, de a festék felrakásának intenzitása is a mait
idézte.
Nagyszerű
koloristának született. Nem emlékszem, hogy zsűrizéskor egyszer is rossz
színezés miatt kimaradt volna képe. Úgy hiszem, abszolút színhallása van. Az anatómiai pontosság helyett a szív és lélek
anatómiájára figyel; de nem is kell figyelnie erre, mert úgy van benne, mint
virágban az illat. Művei spekulációmentesek, erős érzelmi
közvetítők, időtlenek. Figurái esendőek, törékenyek, az élet
szeretete hatja át őket, a szív festészete. Ez nem avantgárd program.
Egy
filmrendező szerint a pátosz és ethosz egyaránt jellemzi képeit. Fiait
szívesen állítja a festmények elé: ilyen az élet, ilyen lehetne az élet. Nincs
jelen depresszió, nyomasztó szürrealizmus, torz démonok; Némethet szörnyek nem
üldözik, mint választott példaképét, Goyát. (Már fiatalon növeszti pajeszát,
hogy rá hasonlítson. Turay G. Kamil: a pajesz lélekjelkép.)
Hogyan
fest Németh Miklós? Egy alkalommal meghívtam műtermembe – helyesebben az
udvaromba – festeni (műterembe, lakásba Miklóst beengedni életveszélyes,
minden összekenődik körülötte). Az udvaron egy nagy farostlemezt
készítettem ki, hogy lássam, egy nagyméretű felülettel mit kezd. Az
előkészület abból állt, hogy öt-hat befőttesüvegben előre
feloldott különböző színeket, hogy menet közben azzal már ne kelljen
bíbelődni. Azt tudni kell, hogy Miklós egy ülésre festi meg képeit, mint
Rippl-Rónai vagy Vaszary.
A
munkának azonnal nekilátott. Előrajzolás nélkül festeni kezdett. Az egyik
üveget a kezébe vette, és amíg egy csepp festék volt benne, le nem tette. A
másik üveggel ugyanaz történt, az utolsó cseppig kifestette belőle a festéket. Mondanom sem kell, így ment ez
az utolsó üvegig; majd bejelentette: kész a kép. És ha lett volna még két üveg?
Miért éppen akkor lett kész a kép, ez számomra ma is rejtély.
Egyébként
a mű is érdekes volt. Egy kb. 240 x 120-as méretű farostlemezre a
metró mozgólépcsőjén le-föl nyüzsgő embereket festett; úgy
vonaglottak, mint az ondósejtek a megtermékenyítés előtt. A kép közepén
egy telt idomú, lengén öltözött nő, nagyon rövid ruhában. Kilátszódott
mindene – az élet centruma, kapuja. Itt látható volt, hogy egy egyszerű
téma a libidó révén hogyan válik látomássá, akár misztériumjátékká. Mindez oly
természetességgel, nagyvonalúan előadva, hogy nyoma sincs a
mesterkéltségnek.
Gyakori
témája az összekapaszkodó emberpár. Ez mottója is lehetne életművének.
Jelkép, amit kozmikus elemmel is gyakran kiegészít, a Hold és Nap
megjelenítésével. Ezáltal az összetartozás hétköznapi élményét egyetemes
magasságba emeli, éreztetve, hogy magasabb erőktől is függünk. Ez a
hétköznapi transzcendencia teszi különössé Németh Miklós művészetét.
Amiről képei beszélnek, az hiányzik a mai művészetből. Ő az
élet természetes vágyállapotát nyújtja felénk.
Provinciája
Pasarét, ahol született, és fiatal éveit töltötte, valamint Csepel, ahová
huszonöt évig járt képzőművészeti szakkörökbe, s ahol Tóth Menyhért
és Ilosvai Varga István igazgatta pályáját. Itt ismerkedett meg Ilonkával, a
festőtárssal, aki élettársa, felesége, gyermekei anyja lett. Egy megható,
szép kép idézi emlékezetünkbe asszonyát, amint a szakkörben, fiatal lányként,
jellegzetes tartásban tevékenykedik a festőállvány előtt. Mindketten
innen indultak, összetartozásuk az egymást segítés jelképe is.