Domokos Mátyás
Fuerunt
Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal
Egy
emberöltővel ezelőtt „átfogó életműinterjúkat” készített a
hatvanas–hetvenes évek magyar irodalmának kilenc kiemelkedő
személyiségével Hornyik Miklós. A legkorábbit 1967-ben Füst Milánnal („a szomorúság
hősének” ez volt élete utolsó nyilatkozata); a kilencediket pedig 1979-ben
Ottlik Gézával. Ezeknek a beszélgetéseknek a szövegét – amelyek annak idején
rendre megjelentek, túlnyomórészt az újvidéki Híd hasábjain, majd 1983-ban
könyv formában is – most újból megjelentette az Ister Kiadó Budapesten. A Déry
Tiborral folytatott eszmecsere vége felé, a tamáshegyi kertjében nyilatkozó
író, éppen készülő munkáját jellemezve (amely nem sokkal később Ítélet nincs címmel látott napvilágot, s
kavart kisebb-nagyobb viharokat), a következőket mondta szándékairól:
„Próbálok összekötő vonalat húzni a mostani jelenből hátrafelé a
múltba.” Az ezredforduló küszöbén olvasva, helyesebben újraolvasva ezeket az
életműinterjúkat, az ember akaratlanul is egyfajta összekötő vonalat
húz önmagában a mostani jelenből hátrafelé a múltba, s arra gondol, hogy
vajon most meg tudna-e valósítani
hasonló írói vállalkozást Hornyik Miklós – vagy bárki más – az ezredforduló
kilenc magyar író kiválóságával, akik életművük és szerepük máris nyilvánvaló jelentőségét
tekintve, tehát esztétikai értelemben azonos vagy legalábbis hasonló
súlycsoportot képviselnek, mint Füst Milán, Déry Tibor, Weöres Sándor, Örkény
István, Pilinszky János, Németh László, Illyés Gyula, Mészöly Miklós és Ottlik
Géza. A kérdést nyitva hagyom, csak azt jegyzem meg, hogy hitem szerint ezek a
nevek reprezentálták és jelentik ma is irodalmunk hosszan elnyúló aranykorának
utolsó nagy csillagképét irodalmi életünk égboltozatán. „Az igazi, az erkölcsi
és minőségi forradalom” ragyogó jelenségei voltak, ahogyan Ottlik Géza
jellemzi a tehetségeknek és művek megszámlálhatatlan sokaságának azt a hét
évtizeden át varázslatosan gazdag áradását, amelynek a 20. század kezdetén a
Nyugat volt a zsilipkapuja. Ez a körülmény emeli Hornyik Miklós könyvét a
kortárs klasszikusaink teljesebb megértéséhez nélkülözhetetlen forrásmunkák
sorába.
Megbízható
és hiteles szellemi röntgenfelvételek ezek a beszélgetések, mert akkoriban,
amikor készültek, Budapest felől nézve a Vajdaság irodalmi fórumai
„tiszta” – magyarán: cenzúramentes – helyeknek tűntek, a szabad
megnyilatkozás lehetőségének illúziójával kecsegtettek, ami jótékonyan
inspirálhatta az írók nyilatkozó kedvét, hogy kertelés nélkül, „lelki szabadon”
(Illyés Gyula kifejezése) nyilvánítsanak véleményt. Ritka pillanat volt ez a
lehetőség számukra, hiszen ahogy más összefüggésben és irodalmunk
helyzetére történelmi méretekben kiterjesztve Örkény István állapította meg
kettejük beszélgetésében: „ha azt az irodalmat tekintjük szerencsés irodalomnak,
amelyben az írók szabadon és teljességükben ki tudják bontakoztatni
tehetségüket, akkor a magyar irodalom nem nevezhető ilyennek.” Akkoriban
ez a szerencse Újvidék felől mosolygott rá a magyar irodalom jó néhány
művelőjére. De ez nem lett volna önmagában elegendő, ha az írók
nem érzékelik nyomban (ami harminc év múltán is nyilvánvaló), hogy Hornyik
Miklós személyében jó kérdező
testesíti meg ezt a szerencsét, aki a különböző írói világok és
világszemléletek lényegét feltáró kérdésekkel közeledik hozzájuk, a
messziről jött nagyon ifjú szellemi ember őszinte kíváncsiságával.
Hornyik Miklóst ugyanis, huszonéves életkora idealizmusához híven, valóban az
írói válasz izgatta, s azt firtatta, amire politikai vagy teoretikus hátsó
gondolatok nélkül csakugyan kíváncsi volt az írókkal való beszélgetések során.
Így tudta megteremteni annak lehetőségét, amit a jelenlegi kiadvány
utószavának írója, Vekerdi László a „műfaj minőségi kritériumaként”
határoz meg e mesterség gyakorlói számára: „Föltétlenül törekedni kell, hogy
meg tudja fogalmazni az igazat. A kevésbé hamisat.” S ugyanezt a nemes és
őszinte kíváncsiságot érezte meg Németh László is, amikor egyik levelében
így írt kérdezőjének: „Kérdéseidre sem azért válaszolok, hogy az
irodalomtörténetet vagy akár a közvéleményt befolyásolni próbáljam. Egy
fiatalember kíváncsiságát akarom kielégíteni, aki érdeklődését s
ragaszkodását, amikor erre alkalom nyílt, nyilvánosan is ki merte mutatni.”
Lapozgatva
ezt a könyvet, talán még a kevésbé figyelmes olvasónak is feltűnhet, hogy
a magatartás és a szakmai erkölcs bizonyos írói gondjai mennyire
egyneműek, mondhatni: kortalanok. Így például a nyilatkozók közül jó
néhányan kardinális kérdésnek, a szakmai erkölcs sine qua nonjának érzik, hogy megtalálják írás közben önmagukban a révület
és mérlegelés szükséges egyensúlyát. Mert „ha valamiben túl vakon hisznek,
ésszerű kételkedni”, mondja Mészöly Miklós, ami az ő értelmezésében a
politikára éppúgy érvényes, mint az írói munkavégzésre. Az író „nagyon
tárgyilagosan, nagyon hidegen és nagyon kegyetlenül nézi a saját munkáit és
másokét is – mondja Örkény. – Ezt a kegyetlenséget nagyon fontos tulajdonságnak
tartom. Jaj annak, aki elérzékenyül saját sorai fölött.” S ez nemcsak az éppen
folyamatban lévő írói munkával, de visszahatólag is kínozhatja az írót.
„Korai novelláim s első tanulmányaim olvasva, én inkább azon képedek el,
milyen készületlenül merészkedtem a nyilvánosság elé”, helyesbíti szelíden
Németh László kérdezőjének ama megállapítását, hogy munkásságában nincs
nyoma az íróvá érés folyamatának. Füst Milán a reculről beszél, a festők csúszószékéről, amelyen
ülve távolabbról is szemügyre veheti, s „hamar meg tudja állapítani, hogy ér-e
valamit a munkája, vagy sem”; Ottlik pedig arra figyelmeztet, hogy az
íróemberben kell lennie „egy nagyon értékes, kis beépített műszernek, ami
halkan, makacsul tiltakozik valami ellen, amit írtál. Hemingway is tudott róla,
ő szemétjelző készüléknek hívta. Ezt hagyni kell működni, s
aztán szót fogadni, és az írásból kidobni, ami nem tetszett neki – ha
megtaláltad.” Az írás önkritikus szemlélete – vagy ahogyan (nem véletlenül) a
könyv Musiltól származó mottójában is olvasható: „a merész kételkedés erénye” –
valóban jellemezte ezeket az írókat. Nyilatkozataikkal olyasmire
figyelmeztetnek, amit Illyés élőszóval számtalanszor, s tréfás
hangszerelésben, a „tisztes ipar” erkölcsének nevezett, s ennek az ad(hat)
különös időszerűséget, hogy az ezredvégen mintha ki volnának
kapcsolva az írói szemétjelző készülékek vészcsengői.
Működhet-e
kielégítően a szavak szobrászainak műhelymorálja, ha nem társul azzal
a „belső, erkölcsi forradalommal”, amelyből az Ady utáni magyar líra
legnagyobb teljesítményeit is eredeztetheti ezeknek az íróknak a faggatója? A
szemlélet elfogulatlanságának, a társadalom- és világértelmezés külső-belső szabadságának a
problémája ez, amit ki-ki az írók közül a maga módján érint. Mészöly Miklós
„a körön belül kívül maradni” paradoxonával fejezi ki ezzel kapcsolatos
meggyőződését, hozzátéve, hogy „a művészet mindig bele fog
rokkanni, ha az elkötelezettséget csupán körülhatárolt politikai
elkötelezettségként fogadják el”, mert „a politika szabványainak és az író
belső felismeréseinek menetrendszerű egybeesése legalábbis gyanús”.
Az öreg Déry érthető rezignációval arról beszél, hogy „ma már igyekszem
lehetőleg teljesen kiiktatni még a gondolkozásomból is azt a
lehetőséget, hogy valamilyen politikai eszme szolgálatában írjak. Ha ennek
ellenére még szocialista írónak lehet engem nevezni, akkor semmi esetre sem
abban az értelemben, ahogyan annak idején ez megfogalmazódott. Egy világnézet
ábrázolójának vagy kifejezőjének érzem magam, tekintet nélkül a fennálló
konkrét politikai viszonyokra.” Ez a gond: az író ütközése a politikával, a
vele járó, nemegyszer halálos sebesülésekkel együtt, a 20. század íróinak
természetesen nemcsak nálunk s nemcsak Déry írói és emberi sorsában okozott
fájdalmakat, hanem világszerte (elsősorban azokban, akik az ember
szociális problémájával szemben nem mutatkoztak érzéketlennek). Az egyetemes
tanulságot, az író számára egyedül elfogadható magatartás felismerését éppen
egy ilyen író: Orwell fogalmazta meg: „Az író belebonyolódhat a politikába, de
ajánlatos polgárként, emberként tennie, nem pedig íróként. [Orwell kiemelése – D. M.] Azt gondolom, nincs joga, hogy
– pusztán érzékenységére hivatkozva – kibújjék a politizálás piszkos munkája
alól… De akármit is csinál pártjának szolgálatában, a párt érdekében írnia nem
szabad” (Írók és a Leviatán). Másutt
pedig mindezt kiegészítette azzal a borúlátó figyelmeztetéssel, hogy „mostantól
az alkotó irodalmár számára mindennél fontosabb lesz az a tény, hogy ez a világ
nem íróknak való. Ez nem jelenti, hogy az író nem segíthet az új társadalom
létrejöttében, íróként azonban nem
tud részt venni ebben a folyamatban.” Bár látszólag kitérés, de véleményem
szerint mindez szorosan hozzátartozik Hornyik könyvének alaprétegéhez; mintha
az fejeződnék ki általa, hogy az írók kollektív tudatalattijában, amíg meg
nem ölik bennük az írót, vagy „önkezükkel” (értsd: írótollukkal) nem vetnek
véget írói egzisztenciájuknak, létezik egy alapvető egyetértés ezekben a
kérdésekben, s ha ez a konszenzus megsérül, akkor az alkotó szellem, az
irodalom satnyul el.
De
mi a záloga Hornyik beszélgetőpartnerei szerint ennek az írói
elfogulatlanságnak, amit én legszívesebben „pozitív elkötelezetlenségnek”
neveznék? Mindenekelőtt az, hogy az író a gyerek „érzékenységét,
integritását, épségét, sértetlenségét őrizze meg”, vallja Ottlik Géza,
illetőleg – Pilinszkyvel szólva – „egy csecsemő szemével” tudja nézni
a világot. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy mindez metaforikusan értendő,
s azt az őstisztaságot jelképezi, azt az „alapegyszerűséget,
naivitást” és „ősevidenciát”, amiről saját költői látásmódját –
helyesebben: igényét – jellemezve Weöres Sándor beszél, „amire nekünk már nincs
képességünk, módunk”. A teljességhez s annak immanens tragikumához legfeljebb
csak közeledni tud mindaz, „ami a teljes ősegységen, isteni egységen kívül
áll”. E felé az individuális létben soha el nem érhető teljesség felé
törekedve „igyekszem a dolgokat közvetlenül felfogni, közvetlenül érzékelni”,
mondja A hallgatás tornyának
költője, aki vélhetően a legmesszebbre jutott az emberi történelemben
elhomályosult lényeg, őselevenség költői kifejezéséhez és a
személyiség alatti jézusi alapréteg megszólaltatásához a magyar lírában. (S nem
lehetetlen, hogy utókorában éppen ezért záródik be másodszor is, most már az
„elhallgatás tornyába”, mert versbeszédének evidenciája elhomályosult,
mielőtt igazán megvilágosodhatott volna a „korunkban új-nemes osztály”: a
ma embere előtt, akinek érzelmi kultúráját és világszemléletét, a
fogyasztó kispolgár életét a slágerszövegek fejezik ki „állati nyerseséggel”, s
nem Weöres Sándor költészete.) Persze ha a minden emberben meghúzódó „jézusi
alapréteg” nevében az életet szentségnek tekintjük, akkor viszont nem
egykönnyen feloldható ellentmondást jelent az olvasó számára, hogyan is válhat
lehetségessé „az ölés etikus értelmezése”. S Camillo Torres példája se
magyarázza, hogyan lehet az ölést „bedolgozni a vallási attitűdbe”, legalábbis
erkölcsi szempontból, jóllehet valószínűsíthető, hogy Mészöly
paradoxonokat kedvelő stílusa nem egy erkölcsi evidenciát fogalmaz meg,
hanem inkább egyfajta, hittel teljes elszántság gátlástalanságának a
pszichológiáját igyekszik ábrázolni, ami az egyházi és világi hatalomgyakorlás
fanatizmusától kap elszomorító történelmi hitelt.
A
szakmai erkölcs és az elfogulatlan szemlélet írói igénye magától
értetődő módon hívja elő a Hornyik-könyv szereplőiből
az önismeret problémáját, ami nem
korlátozódik a műhelygondokra, hanem bele van ágyazva az írói
helyzettudatot és szakmai erkölcsöt formáló nemzeti önismeret szerteágazó
kérdéskörébe; továbbá az író közösségének tulajdon történelmi sorsáról
kialakult meggyőződésébe is, amely a mindenkori magyar közgondolkodás
legvitatottabb megnyilvánulása mint a kísértő nemzeti hamis tudat szívós
sarjadásának táptalaja. Nyilván nem meglepő, hogy éppen „sorskérdéseink”
diagnosztizálója: Németh László mutat rá itt is erre az össznemzeti
önismerethiányra; mint negatív sorstényezőre: „Több mint harminc év múltán
úgy látom, hogy a magyarság százados pusztulásának a tüneteként, előbb a
helyzetérzést, majd a tudatot is elvesztette, amellyel egy nép, új történelmi
körülmények közé jutva, irányt és teendőt talál.” (Pedig Németh László nem
érte meg, hogy legeslegújabb történelmi körülményeink tünetcsoportjával is
szembesülnie kelljen…)
S
nyilván nem véletlen az sem, hogy „az önismeretünket általában jellemző
százéves késés” tünetét éppen Illyés Gyulával beszélgetve hozta szóba Hornyik
Miklós. Illyés Gyula „a kiegyezésbe torkolló elnyomás” következményeinek
jellemzése során annak a meggyőződésének ad hangot, hogy „ha Ferenc
József kormányzata 1849-ben csinálja meg azt, amit 1867-ben megtett [Világos és
Arad helyett – D. M.], más Közép-Európánk lett volna”. Ő már harminckét
esztendővel ezelőtt is ebben jelöli meg a fő okát annak, hogy „a
magyar nép még nem teljes jogú tagja az európai közösségnek”, s a
kelet-közép-európai kis államok modern nyomorúságát is innen eredezteti. De
jellemző módon Illyés bölcsessége is állandó történelmi késésben lévő
önismeretünk tényét példázza, amikor a legszebb magyar Petőfi-könyv
szerzője százhúsz esztendővel ’48 márciusa és évtizedekkel
Petőfi-életrajza után kijelenti, hogy „a forradalmi út, amin Kossuth és
főleg Petőfi megindult, járhatatlan”. Ez ugyanis a 19. századi
európai nagypolitika valódi intézői számára már akkor is evidencia volt.
Nemrégiben láttak napvilágot Anglia egykori külügyminiszterének, Lord
Palmerstonnak Lady Staffordhoz írt levelei (Holmi, 2000. július), amelyben a
következőket írta a szépséges főrangú hölgynek (aki titokban
Széchenyi István fiának a kedvese volt, s ezért képviselte lelkesülten a
külügyminiszter előtt hazánk ügyét): „A fiatal császár – úgy látszik – a »romlás
útjára« lépett. Bár tartok tőle, hogy semmit sem tehetünk azért, hogy
megmentsük őt és alattvalóit attól a szerencsétlenségtől, amelyhez
előreláthatólag az általa követett út vezet.” Majd másfél esztendővel
később, értesülvén róla, hogy a hercegnő utazást tett Magyarországon,
a következőket írta: „…nagyon szeretném megismerni benyomásait annak az
országnak az állapotáról, valamint az osztrák kormány és a magyarok
nézeteltéréseiről. Mint távoli szemlélőé, saját véleményem az, hogy
mindketten rossz nyomon járnak: a magyarok olyasvalamit kérnek, ami a birodalom
feldarabolásával volna egyenlő, amit ennélfogva a császár nem teljesíthet;
másfelől a császár olyat kér, ami Magyarországnak éppúgy javára válna,
mint az osztrák domínium többi tagjának, ezt azonban olyan önkényesen teszi,
hogy megnehezíti a magyarok beleegyezését. Magyarország túl kicsi, hogy
egymagában számottevő hatalom lehessen, a birodalom egészével egyesülve
viszont befolyásos része lehet egy olyan államnak, amely – ha jól kormányozzák
– Európa hatalmasságainak egyike lehet; s mivel a magyarok okosabbak,
értelmesebbek és rátermettebbek a németeknél, egy képviseleti alkotmány
kidolgozásakor hosszú távon övék lenne a kormányzati hatalom oroszlánrésze. Ezt
a rendezést azonban csakis szabad akaratukból érhetnék el, amelyet törvényes
képviselőik útján fejeznek ki. Attól tartok, mindkét fél süket az
érvekre…” De hát ha nem is 1849-ben, csak tizennyolc esztendővel
később, 1867-ben mégis meghallották az akkori felek azokat az érveket,
amelyeket nemzeti önbecsülésünk és szabadságvágyunk minden bizonnyal a „hamis
realisták” érveinek minősít, vagy a kiegyezéses konstrukció mégsem úgy
működött a történelmi gyakorlatban, mint ahogy azt Lord Palmerston
remélte? Mindenesetre az kétségtelen, hogy az európai nagyhatalmi politika
mozgatói más stratégiát képviseltek, mint ’48 hősei. 1861. október 15-én
az angol külügyminiszter ritka világossággal – a magyar szabadság szempontjából
úgy mondhatni: ritka cinizmussal – fogalmazta meg ezt a követendő
stratégiát: „Az Ausztriából kapott beszámolók nem bátorítanak minket arra, hogy
a magyarokkal való nézeteltérések gyors és baráti rendezésében
reménykedhessünk. Sajnálatos, hogy az osztrák államférfiak nem abban a korban
élnek, amelyben helyük volna. Szomorú dolog, hogy az Osztrák Birodalomnak
részekre kell hullania; szükségünk van rá Európában, hogy ellensúlyozza
Oroszországot és Franciaországot. A mi számunkra nincs jelentősége, hogy
Bécs vagy Pest-e a főváros és központ, de együtt akarjuk tartani a tagokat
mint egyazon test részeit. Attól tartok, hogy ennek a testnek több a tagja,
mint az agyveleje.” Az mindenesetre biztos, hogy ebben az egyben: „Kakánia”
(Musil) adottságait illetően Lord Palmerston látott a legvilágosabban.
A
teljes magyar és európai történelmi-kulturális múlt tükrében szemlélhetjük
lehető torzulások nélkül nemzeti önismeretünk késésének mindenkor
időszerű kérdéseit s azokat a kényszerítő erejű
képzettársításokat, amelyeket a könyvben szereplő írók vélekedései
ébresztenek az olvasóban. Ennek a késésnek a tünetei jelentkeznek például
Illyés Gyula szerint abban a tényben is, hogy „az egész magyarság igazi
helyzetéről prózában tulajdonképpen Móricz kezdett el beszélni, ötvenéves
késéssel”. Közvetlenül Illyés és Németh, de áttételesen a többiek
megnyilatkozásaiból is kirajzolódik a magyar önismeret kérdésének történelmi
alapdilemmája: vajon képes-e (Bocskai sokszor idézett mondása értelmében) a dolgot magát nézni, vagy (Weöres
Sándor versének kifejezésével) fénylő
tajték után fut a magyar? A kötet írói mindenesetre azt sugallják, hogy
csak akkor ért(het)jük meg igazán nemzeti problémáink valódi természetét, ha
önfeladás nélkül le tudjuk vetkőzni az önmagába zárkózó nemzeti szemlélet
szűk burkát; azt, amit magisztrális tanulmányában, még a harmincas évek
közepén, az első Válasz legelső számában Fülep Lajos „nemzeti
öncélúságnak” nevezett és bírált kegyetlenül. Kultúra és történelem átfogóbb
összefüggéseinek fényében derülhet ki igazán, hogy gondolkodásunknak ez a
folyton fertőző betegsége voltaképpen a többé-kevésbé folyamatos történelmi
szabadsághiány következménye. Ahogyan Móricz regényei kapcsán Illyés is utalt
rá, a „megkésett melódiák” születése összefüggésben van „a remények és
csalatkozások jelenkori történelmünket is elborító hullámzásával” (Örkény
István). S hogy Németh László jóslata, miszerint „a magyar regény is rá fog
találni a talpa alatt levő kincsre, az utolsó negyedszázad ellentmondásos
élményanyagára”, máig sem vált valóra a kortársi magyar prózában olyan
mértékben, mint ahogy az Égető
Eszter írója remélte, s mindannyian szerettük volna, annak nyilvánvalóan
ebben rejlik a magyarázata. Nem műfaji vagy művészetelméleti akadály
vagy a tehetségek hiánya az oka, hanem mindenekelőtt a szabadsághiány. „A
diktatúra levegője a prózaíró számára halálos méreg – szögezte le Az irodalom felszámolása című
tanulmányában Orwell, a mi viszonyainkra is érvényes módon, mert a szellemi
élet légköri viszonyai mindenütt azonosak –, noha lehetséges, hogy egy
költő, legalábbis egy lírai költő még belégzésre alkalmasnak találja.
Bármely totális diktatúrában, amely több generációra kiterjed, a prózairodalom,
abban a formában, amelyben az elmúlt négyszáz évben létezett, halálra van
ítélve.” Másutt pedig így írt: „Az ortodoxia légköre mindig is kárt okoz a
prózának, legfőképpen pedig durván tönkreteszi a regényt… A jó regényeket
nem erénycsőszök írják, és nem is olyan emberek, akiket gyötör a
lelkifurdalás önnön eretnekségük miatt. A jó regényeket olyan emberek írják,
akik nem félnek” [Orwell kiemelése –
D. M. A Cethal gyomrában].
A
kötet életműinterjúi a „puha” diktatúra, „a finomuló kín” idején
keletkeztek, és annak az időszaknak a (korlátolt) szabadságfokáról is
árulkodnak. „Reális világban élünk – vallja őszintén az írói
megnyilatkozás szabadságfokáról Örkény –, és vannak bizonyos igények, amelyeket
az ember szemmel tart; de ez ma már legkevésbé sem jelent olyanfajta
megalkuvást, hogy az írónak meg kell tagadnia a becsületét, írói alkatát,
hajlamát – ebből végre-valahára kinőttünk. Mondom, most nem erre
gondolok, hanem arra, hogy eddig mindig volt valami, amivel megalkudtam.” S a
társadalmi szabadságfok igazi mértékét tükrözi az is, amit a magyarság rossz
közérzetéről mond Illyés Gyula: „Manapság Magyarországon van a legtöbb
öngyilkosság, Magyarországon születik a legkevesebb gyermek, ez tulajdonképpen
majdnem olyan, mint az elefántok utódgyilkolása. A nép nem fogadja el a
»történelem« által rászabott feltételeket, és inkább lemond az életéről.”
(S mit nem fogad el most, amikor ez a társadalmi állapotrajz változatlanul
érvényben van? – tűnődik a mai olvasó…)
A
könyv vége felé Ottlik Géza, egyik novelláját interpretálva, „a játék
méltóságáról” és „erkölcsi
kényességéről” beszél, s miközben a játékszenvedély természetét
magyarázza, fenntartás nélküli tisztaságát, s azt, hogy „értelem van benne,
világosság, tiszták a szabályai és igazságosak”, burkoltan olyasmiről is
beszél, ami az idők kezdete óta szerves kísérőjelensége a
teremtő szabadságban fogant művészi tevékenységnek és szenvedélynek.
A játék szabadsága a művészetben olvad össze leginkább a szabadság
játékaival, mert ez az egyetlen szférája a létnek, amelyben a homo ludens
szabadon teremti meg, „isteni önkénnyel”, azokat a tiszta feltételeket,
amelyeknek alázattal engedelmeskedik. József Attila után szabadon: a szabadság
szüli meg a szavak rendjét, amely játszani is engedi az írót, aki „játszom
játszó önmagammal” (Kosztolányi), s aki mindhalálig vallja: „Mi volt, Öreg, a
legjobb? – Játszani.” (Szabó Lőrinc) Az írás ethoszához ugyanis
hozzátartozik, hogy bizonyos értelemben halálosan komoly játék, amelyben „játék
és idea édesen egy” (Nagy László). S az írói szerep méltósága, amely a
tudatosan vállalt önazonosságból ered, hogy tudniillik a megkérdezett írók is
azt válaszolják a riporter őszinte kérdéseire, amit csakugyan gondolnak,
kivétel nélkül jellemzi mind a kilenc írót, akikkel kapcsolatban, képzeletbeli
vonalat húzva most már a múltból a jelenbe, 2000-ben, sajnos, aligha lehet
olyan magától értetődő módon kijelenteni, amit a Déry-interjú
bevezetőjében Hornyik Miklós állít, hogy „a kortárs magyar írók közül a
mai olvasó éppen Déryt, Németh Lászlót és Illyés Gyulát ismeri a legjobban”. A
legismertebbek – voltak. Fuerunt. Ma
jóformán nincsenek a köztudatban, úgy legalábbis semmiképpen, mint egy
emberöltővel ezelőtt. (Bár azt sem lehet tudni, hogy kiket ismer ma
már klasszikusként számon tartott íróink közül a mai olvasó, már amennyiben
olvassa is a munkáikat, s nem csupán a nevüket hallja folyton harangozni…) Hogy
lesznek-e megint? Reméljük, mert az irodalomnak, ellentétben az élettel,
egyszerre több ideje van. S a közeli vagy a távolabbi jövő bizonyára az
övék, mert ami egyszer igazán fontos volt, nem enyészhet el nyomtalanul. (Ister, 2000)