Kemsei István
Don Juan énekei
Goliard-dalok
A
test énekei
[1]
Csapda minden szó: póz a
tettnek, nem több ennél.
Csak hangzásban él, bevált
szerep szerint eszmél,
rabja a mért időnek,
éltetője rest vér,
s nem tudja még, hogy nincs szebb
értelem a testnél.
[2]
Izzás izzást hord magán,
fülembe így vetül
a kongó szó a fojtott,
vad szenvedély mögül,
illatát nem hozza más
gondolat itt belül
vissza, csak a szférák
zenéjével az űr.
[3]
S hogy tavasz van, kit éltet
az éneklő madár?
Mit átélek, az nekem
az egyetlen morál,
a sajátom. Lehetne
ez élvezet akár,
ha nem volna mindenhez
az életem az ár.
[4]
Te tájat látsz, én a test
hullámait lesem,
megismerés vezet, mit
magába vonz a szem,
birtokolni, mi nem lesz
sohase más, hiszen
egy változat bennem az
igen, benne a nem.
[5]
Hanyatt, hason fekszik a
hegy, érdekel? Az út
hozzá követ, s végtelen
mélyű, akár a múlt.
Mellein ott a világ, s
a kicsiben kigyúlt
égi fény a tomporán
ragyog be kék azúrt.
[6]
Úgy nézni, hogy teljesen
beszívja őt agyam,
megragadni szívének
véletlenét, ha van,
érzékein, köldökén
átláttatni olyan,
mint tükrének tükreként
bámulni meg magam.
[7]
Amíg kitart életem,
kalandozom vakon,
az én terem az idő,
időzik egy hason,
combja résén virrad ki
reggelenként napom:
ezt gondolom. Miközben
a pusztulást: tudom.
[8]
Benne lenni, ameddig
a lélegzet remeg,
fulladozva merengni
az áldozat felett,
ki én vagyok, s kit végül
a másikban lelek,
mindig hozzám hasonlít,
nézheti, hogy mi lett.
[9]
Csak remegj, ész! Izgalom
már nem lehet nagyobb,
irgalom sincs, annyi az
óriásra nőtt titok,
és egyre nő körötte,
mellette úgy vagyok,
mint régóta üszkülő,
húsába forrt halott.
[10]
Nedveivel tisztítom
le arcomat: sebét.
Rám teríti szerelmét,
a szerelmünk felét
a mozdulat: fordítja
így önmagát a lét:
ketten vagyunk, s kettőnkül
kettéhasadt az ég.
A
szenvedély énekei
[11]
A testemből élhetek,
ennyi az én hazám,
szűkös börtön, sóvárog
a másik test után,
nem léphet be magáig
soha a hús falán.
Győzni lenne jó, a test
csak rombolást kiván.
[12]
Nincs középút. Isten vagy
idő: ki mit vezet?
Szenvedélyén át kinek
ki nyújthat majd kezet?
Nagy kérdés ez, hiszen ha
választanom lehet,
nem Isten lesz, helyébe
pusztán időt lelek.
[13]
Szívem száraz, így izzik,
a semmiben dobog,
szám szerint vesz mindent,
mi másnak szent dolog,
neki élet, valóság:
az nekem mind kopott
nyűg, rossz szokás vagy kaland,
mit másoktól lopott.
[14]
Eredményes akartam
lenni mindig, merész
hódító, kit két dolog
tüzel csupán, az ész
álma, tudat varázsa,
ki hódítást lenéz,
s nagyon szabad, ha testen
túl lévő test igéz.
[15]
Szeretkezés és halál:
a körforgás örök.
Hajt előre, egyszer ez,
másszor amaz a több.
Nincs egyensúly soha, csak
a naptárlap pörög,
hol lesz holnap szerelmem,
kihez időm ma köt?
[16]
Egész lényem szerethet,
folytonosan, ha én
ekképp döntök, s miért ne?
Mindegyik szép, szegény,
akit vétlen alkalom
rosszkedve hord elém,
s hogy megválthat magamtól:
már arra sincs remény.
[17]
Mit reméljek? Helyzetem
végérvényes, adott.
Így kell élnem halálig,
bármit is mond az ott:
kósza, nevem viselő,
kinek e sors jutott,
mégse lesz más soha, csak
az, ki végül: vagyok.
[18]
Határokat én szabok,
mivel engem sodor
ezerfelé egyedül
a rám szabott pokol,
én szóródom védtelen,
én, a hát és az orr:
a színe és visszája,
Janus-arcú szobor.
[19]
Úrrá lenni gyötrető,
örök csömör felett,
hogy naponta éljem, mit
rám bíztak az egek,
míg kívánok, s szerelmem
új tárgyára lelek,
szívemben a vágy őrzi
a hamvadó tüzet.
[20]
Szenvedély nincs harc nélkül,
és győztes sincs soha,
át a gáton özönlik
a vesztesek sora.
Szerelmünk úgy örök, mint
halálunk egy oka,
életünk más, fesztelen
felégető csoda.