Kolozsvári Papp László
Földgomb
Nincs
tovább! A legutolsó spekuláció szerint is véget ért az emberiség második
évezrede. Már amennyire számon tartja magát – mi ez az egyiptomiak tizenkétezer
évéhez képest? Viszont jól halad az egyiptomi elsivatagosodás és sötétség
útján. Tán csak piramisokat nem hord össze elég tartósakat ahhoz, hogy
fennmaradjon valami belőle hírmondónak. Könnyűszerkezetű
piramis! Meg aztán: civilizációnk önnönmagát fosztja ki, nem hagy semmit a
sírrablóknak a leendő Királyok Völgyében.
Még
nincs meg az Egyesült Államok új királya, amikor ezek a sorok csüggedten
papírra dőlnek; de mondandónk szempontjából mindegy. Az persze merő
véletlen, hogy horzsolják egymást a jelöltek az üdlaki (elvégre Vörösmarty-év
van) tülekedésben, de véletlennek sokatmondó! Talán szerencsére. Mert ha Bush
vagy Gore befutott volna egy víz(fej?)választó ötvenezer plusszal, nem tétel!, még nem jön ki, mint dinóból a kis dinó,
egy kontinensnyi Jurassic Parkban, hogy eme történelminek igazán nem
nevezhető korban személyiségnek igazán nem nevezhető – mondjuk ki –
csendes középszerek vetélkednek egy világhatalom királyi trónjáért.
De
kijött! S kijött vele a demokráciák szánalmas tehetetlenkedése
vészhelyzetekben. Vész most nincs, disznó-öböli, kommunista banditizmusi
értelemben, de tán épp ez a vész. Semmit sem lehet tudni, de azt mégiscsak,
hogy véget ért egy század (1914–1989), s már tíz esztendeje egyre
jelentéktelenebb figurákat állít önnön élére az éldemokrácia, nehogy véletlenül
rájöjjünk, mi is érlelődik az idő méhében. Hogy mire megy ki a zsuga!
Nyakunkon a huszonegyedik század, a harmadik évezred, s a drágalatos világnak
halvány fogalma sincs arról, mibe rohan bele kozmikus sebességgel. Csak mint
1900 és 1914 között, mondjuk Bécsben. Csak azért, mert a nagytörténelem akkor
történetesen ott érlelődött, s azért is, mert most olvastam el Brigitte
Hamanntól a Bécs és Hitlert. Az író
legyen művelt! A Monarchia parlamentjének viszontagságai, az a harsány
pojácáskodás kísértetiesen emlékezteti az embert az ezredforduló amerikai
elnökválasztására. A törvényesség packázásai! A packázás törvényessége! Jó, jó,
csak közben egy világ érzi, hogy az egész olyan piti. És érzi a BUX is. Hogy
mennyire nem tanultunk semmit a szörnyű huszadik századból, arra nincs
ige!
Talán
csak egy habos torta! Mert az a habos torta, amit belenyomtak egy
környezetvédelmi világkonferencia amerikai delegátusának a képébe, történelmi
habos torta leend. A levegőszennyezés éllovasa, az Egyesült Államok
gáncsolta el ott sikeresen a szennyeződések elleni világintézkedéseket. A
látványban volt valami önmagán túl is láttató. Ahogyan az amcsi küldött
döbbenten szedegette ki a szemgödréből a tortát, törölgette bajuszáról a
habot, volt abban valami keserves üzenet. Jelesül, hogy a legilletékesebbnek
még csak sejtelme sincs arról, amiben ő a legilletékesebb. A környezetvédelmi
torta jó volt még arra is, hogy világszerte az vezesse be a
katasztrófa-forgatókönyveket. Mert tényleg, elnökválasztással
törvényes-bohóckodó amerikai elit!: a pusztuló dzsungel, megtoldva a
HIV-vírussal, Közép-Afrika lakosságának teljes kipusztulásával fenyeget. Több
száz millió földlakó! Az afrikai dzsungel a dél-amerikaival megtoldva lényegül
a semmibe, miközben a főfelelős királycsinálással bohóckodik. S ha
készen is lesz, mire ez a cikk megjelenik, négy évre konzerválta vele a
döntésképtelenséget, miközben égnek az esőerdők, terjedezik az
ózonlyuk – ne napozz!, megárt!, hangzik a világraszóló tanács; első lépés
ez ahhoz a sci-fi-rémképhez, amikor is az emberiség módosabb fele föld alá
költözik, mint a patkány, a nem módosnak jobb, ha addigra már felfordult –,
szóval égnek a dzsungelek, lyukad ki fölöttünk az ég, nem kell ide újabb
Csernobil, bőrrákos lesz húsz év múlva a megnapoztatott kisded is! Csupán
két fokkal kell megemelkedjék a Föld hőmérséklete, hogy a fél világ
lakosságát elöntse a tenger (te csak ne örvendj, budapesti magyar tarka, hogy
háromszáz méterrel laksz a tenger szintje fölött, inkább arra készülj, hogy
lősz vagy lelőnek, ha megjelenik egy akkora embertömeg Pest utcáján,
mint az ürgeöntött Rotterdam, s hogy azt ne hidd, hogy ezzel vége, a másik
oldalról a kiöntött Bukarest, Corneliu Vadim Tudor vezetésével). De ezt még
nagyjából előre lehet látni – már ha méltóság kérdése, ha előre
tudjuk, miben fordulunk fel méltatlanul és embertelenül –, azt viszont már
senki sem látja előre, amit úgy fogalmazhatnánk meg, hogy megindul egy
ellenőrizhetetlen és visszafordíthatatlan folyamat. Annyi már bizonyos,
hogy megbomlott a Föld ökológiai egyensúlya, már történt valami, csak még nem
tudjuk, hogy mi. Csak azt, hogy kiköszörülhetetlen. Hogy erre kell érvényes
választ adnia annak a két hőscincérnek, aki most az amerikai királyi
trónért vetélkedik – de még ha vetélkedne legalább, mondjuk egy Legyen ön is milliomos!-kvízben, hogy
élvezzünk mi is; de Bush és Gore csak pereskedik az Egyesült Államok királyi
trónjáért!, két egymásnak rohanó, rozsdás, rozoga gőzmozdony, az ember
szánalmában takarja el a szemét, mint amikor a szavaló belesül a versbe! Az
ökológiai egyensúly megbomlása pedig a világ nagy dominó-csörgőkígyóját
modellezve dönt halomra kankalint és körtefát, hegyi patakot és Dunát, mondjuk.
És azért mondjuk, mert ha csak a Duna esik áldozatul a modellezhetetlen
környezeti katasztrófának, nekünk az is elég, a magyar népnek és kultúrának
annyi. Fennmaradhat néhány hieroglifája, feltéve, ha elég tartós kőbe
véstük. Esetleg kiállíthatnak belőlünk 3000-ben néhány szerencsésebb
múmiát. (Horn Gyula lesz az, amilyen pechesek vagyunk, Kósánéval karonfogva.)
A
dátumszerűen véget érő huszadik század mintha csak azt akarta volna
példázni, milyen önpusztításra képes az ember, mielőtt azért kell
(kellene!) abbahagynia az önfelemésztést, hogy szinte korlátlan eszközeivel
önnön írmagját is ki ne irtsa. Még egy világháborút azért nem bírna ki a Föld,
mert középbeduin és északbusman hitlerek biztos bedobnák az atombombát (még
hogy csak az atombombát!, hol vannak már azok a régi szép idők?!), amit
persze a történelmi Adolf is bedobott volna, naná!, ha van neki. Azóta lett
neki, csak ő nincs hozzá! De hogy a saját szavamba kapdossak, bedobta volna
azt Sztálin generalisszimusz is, ha a történelem torz vigyoraképpen nem
kényszerül rá a demokráciákkal való szövetségre (neki se volt, a hitleri
Németország nagy barátjának és szövetségesének). De talán bedobta volna
később, ha a gondviselés különös, ám jócskán megkésett kegyelme folytán
nem adja vissza, az utolsó pillanatban, vérgőzös lelkét teremtőjének.
(Radzinszkij kissé kommersz Sztálinja
pedzegeti ennek valószínűségét, magam kötve hiszem, de azért az író legyen
művelt.)
Ha
a névsort kiegészítjük régi, meghitt múmiánkkal, Leninnel – isteni, hogy a
második világháború idején elcancukáztatták a múmiát Tyumenybe, ahol egy
suliban ravatalozták fel, s hogy a díszőrség – mert az kellett, nehogy
feltámadjon a tetem – ne csattogjon csizmaice, szigorú parancs jött, hogy ne
verje oda a talpát, amikor díszt lép (nem tudok betelni a nagy nesztelen
szovjet díszlépés burleszkjével, elnézést!), na szóval, ha Hitlerhez és
Sztálinhoz hozzávesszük Lenint (csupa két szótagos név!), eljutunk a huszadik
század legfőbb perverzitásához. Nevezetesen, hogy a jótétemény
émelyítő cukormázával vonták be a mindenkori hatalmi rémtettet. A százéves
háborúban a franciák kardélre hányták az angolokat, mert kellett nekik az a
föld, s volt ebben valami – persze embertelen, de emberszabású – egyenesség; a
bevándorlók kiirtották az indiánokat, mert nekik is kellett a föld, na de hogy
a skalpolás közben azt énekeltessék az áldozattal, hogy hulla hopp!, hogy ez
érte van, ha kínt érez, az az osztályhelyzetétől van, ez kéj!, arra várni
kellett, ahhoz meg kellett érni a lenini–sztálini huszadik századot.
De
még ezt a perverzitást is lehetett fokozni! Miután sikerült megsemmisíteni a
fasizmust, a lenini-sztálini rendszer – és minő egyéb indázatai, a balkáni
ceaułescuitól a lassú gyilkos partot
mos kádári variációig, hogy Európában maradjunk, bár a kambodzsai téboly
megérne egy feketemisét! –, szóval a rendszer elkezdi piszkosul az antifasiszta
harcot. Mivel remélem, hogy már eddig is nyilvánvaló volt, miszerint az író
művelt, idézem François Furet-t (Egy
illúzió múltja). Mert amikor Hitler megtámadja a Szovjetuniót, 1941. június
22-én, bizarr egy ficam áll bele a század történetébe: akasztják a hóhért! Most
jön Furet: „Hogy a hívek hatalmas hadserege hirtelen felsorakozik egy olyan
politika mellett, amely a tegnapinak épp az ellentéte – van ebben valami
egyszerre lenyűgöző és rémületes.” Tegyük hozzá: 1941 júniusából
előre- és visszanézve egyaránt. És volt még néhány hajtűkanyar a
szent tanítás szovjet gyakorlatában.
Na
de aztán a fasizmust-nácizmust hazavágják, szörnyű belegondolni, hogy csak
azért, mert az atombomba lekéste a csatlakozást. S mi veszi kezdetét a fasizmus
hűlt helyén? Az antifasiszta harc! Furet: „Antifasizmus – a kommunizmus
háború utáni tekintélye ezzel az egyetlen szóval megmagyarázható. Azok a
kommunisták nem csalódtak, akik folyamatosan az antifasizmus zászlaja alatt
harcoltak, és minden mással szemben ezt választották. Akcióikhoz sohasem
kívántak maguknak jobb politikai terepet, mint azt a kétdimenziós vagy inkább
kétpólusú teret, ahol az egyik oldalon a »fasiszták« vannak, a másikon ők
maguk… Az elrendezés politikai előnyei olyan nagyok, hogy önmagukban is
elégségesek volnának annak a dühödt szenvedélynek a megmagyarázására, amellyel a kommunisták a fasizmust számos utánzójára
hivatkozva tovább éltetik, miután azokat a rendszereket, amelyekben testet
öltött, eltiporták. Így lehet a kommunizmust a demokráciával azonosítani,
közben pedig minden »burzsoá« kormányt azzal gyanúsítani, hogy Mussolini vagy
Hitler utánzóinak útját egyengeti. Amióta a fasizmusnak vége, azóta nincsen
kommunista politika »fasiszta veszély« nélkül.”
Látja,
akinek van szeme! Na de ha nincs? Vagy épp a látás nem áll érdekében?!
Újabban
eljárok a kerületi könyvtárba – csak annyi műveltség, amennyit eddig
bedobtam, belekerülne vagy tízezerbe, s hol van még a vége? A könyv szabadpiaca
helyett ülök tehát dühös öregemberek (én is az vagyok?) és a pénztelen
apróhirdetés-olvasó középnemzedék körében az olvasóteremben, s hallom egyszer
csak a mosolyát valahol a fogantatásában, esetleg Szadi összetartáson
feledő könyvtárost, amint így beszél a telefonba: „Itt van ez a sok
fasiszta!” Hű, mondok, s nézek körül ijedten, mellesleg elszántan, hogy
felvegyem velük a harcot! De csak néhány kötésmintát bogarászó hölgyet látok a
másodvirágzás mezejéről. Sehol egy csizmacsattogtató kommu… izé, fasiszta!
És mivel már nem először kiáltottak farkast, s imbolygott elő
helyette egy rozzant bárány, csak ülök elgondolkozva, s úgy jár bennem a
kérdés, mint lankadt mókus a kerékben: ez a fasisztázás, ez meg kinek jó? Mert
ugyebár az a korszak, melyet Furet jellemzett, mintha leáldozott volna, hogy
aztán – komolyan, olyan az egész, mint a Diótörő,
bábok elevenednek meg egy játék házban –, hogy aztán óvatosan a
katalógusszekrény alá sandítsak, vajon nem Vitéz Koba Jóska ront elő
karddal a kezében, hogy lenyakazza majdnem Schickelgruber Adolfot, a Krampuszt?
Mivel
azonban ebbe a játékba is belefáradok, kinyitom az Élet és Irodalmat – az író
legyen művelt! Vásárhelyi Mária szedi le éppen (már megint) a keresztvizet
a tévéről. A tárgyról túl sokat tudok, hogysem aktuálharcinákkal vitázzam,
mégis eltűnődöm kedvtelve, hogy Vásárhelyi Máriának hogyan nincs
igaza. Nem úgy, hogy üt egyet Bayer Zsolton, nagyobb jellem kell ahhoz, hogy
azt a Bayer Zsolt-cikket lenyelje az ember lánya. Az érdekes a cikkben, hogy
csak a részt érti, ha érti, az egészet nem. Magát a televíziót, s annak sajátos
magyar ficamlatát. Üsd-vágd, nem apád! Ez a cél, s az eredmény figyelemre
méltó: mintha selyemszálból és csirkebélből, akasztott ember
köteléből és villanyzsinórból kötne pulóvert. Végül is magának, ő
viseli.
De
akar a görcs a televízióról írni. Elvonul hát előttem Vásárhelyi Mária a
maga kötötte egyenruhában, amikor egyszer csak mintha tág, otthonos térre futna
ki a páncélvonat, vele a páncélhölgy. Rágyújt ő is az önfeledt
fasisztázásra! Egy jobboldali hetilap, a Demokrata kapcsán. Hű, rezzenek
össze, s szemem a nyugdíjas anyókára téved, itt melegedik a könyvtárban,
hű, az angyalát, ha már az ÉS is írja, biztos itt van a fasizmus (igaz,
hogy nácizmust is írhatott volna a lendületes aktuálharcina, az van bejáratva.
Veér András nem lemussolinizta, hanem lehitlerezte a mostani miniszterelnököt,
de attól még derűsen kutatgat doni áldozatok maradványai után, derék!,
addig is, amíg [valamelyik] pártja újra nem győz a választásokon. Hogy
mikor győzne a választásokon Veér András és pártozata, ha a mostani
miniszterelnök egy Hitler volna, barna fellegekkel a homloka körül, az két John
Lukács-könyvből is kisilabizálható [A
XX. század és az újkor vége, illetve A
párviadal – Churchill és Hitler között –; az író legyen művelt!]. De
meg is mondhatom: akkor, ha kivirágzik a kapanyél!)
Vajon
honnan fakadt fel Vásárhelyi Máriából mindenkinek a lefasisztázása, aki nem ért
egyet vele? (Mint Fülig Jimmynek a „naplóírás által”.) Miért van most és itt,
immár a kommunizmus után is, égető szükség az antifasiszta harcra?
Furet-nak volna igaza, aki az Egy illúzió
múltjában azt írja, hogy a fasizmus „a háború után viszont már csak
démonizált formájában létezik, ami persze hosszú életet biztosít neki, de csak azért, hogy örök életűvé tegye
legyőzőit is”? De hol van már az a „háború után”, hol van a
bajuszpödrésben is halhatatlan tömeggyilkos Sztálin és tömeggyilkolásban is
halhatatlan tanítómestere, Lenin? Nem nyúlt túl hosszúra egy kicsit az a
„hosszú élet”? Mi szüksége van Vásárhelyi Máriának arra, amire Sztálinnak volt
szüksége a világháború után? Hát erre tanították otthon?
Feltéve,
de meg nem engedve, hogy Vásárhelyi Máriának és az ő képére és
hasonlatosságára termett aktuálharcináknak fasizmusra van szükségük (hogy „örök
életűvé” váljanak), bizony szánalmas egy ficánkolás. Egy kicsit
bemocskolja az országot, egy kicsit megzápítja a hívek zárt tojását – törékeny
egy gyülekezet, kimennek ők még az eszmék piacára, mint Haraszti Miklós
mondotta volt, hogy megvegyék a maguk újabb eszme-sárgarépáját,
haszon-broccoliját! De igazán mire kell nekik a fasizmus a nagy Sztálin után?
Snassz, nem? Ötvenöt évvel a fasizmus „eltiprása” után!… Mivel azonban az
emberbe már úgy hasít bele a kérdés – kinek jó?, mi célból? –, mint tyúkszembe
a sajgás, csak eltöpreng, de tényleg, hogy kinek és hogy miért. Tán csak nem
Furet-nak van újfent igaza, amikor így ír: „A győztes antifasizmus
[Vásárhelyi Mária például, de Eörsi István Berlinből, TGM New Yorkból,
hogy hölgyünk ne legyen egyedül] nem forgatja fel az erkölcsi és politikai
rendet, amelyben felnőtt. A demokratikus gondolat válságát viszont elmélyíti…”
(Ejnye, hogy is van csak: Vásárhelyi Mária és elvtársai elmélyítenék a
demokratikus gondolat válságát? Ez volna a burkolt célirány? Vagy
egyszerűen csak nem tudják, mit marionetteznek össze a madzgajuk végén?)
„…miközben úgy tesz, mintha feloldaná. Ez a kor nagy illúziója. Csak nemrég
jutottak túl rajta, de most sem az értelmükön múlt, inkább magától alakult
így.” Csak nem nálunk! François Furet javíthatatlan optimista: nem jutottak túl
rajta!, s ha az értelmükön múlik, nem is fognak! Nekik „a kétdimenziós vagy
inkább kétpólusú tér” áll érdekükben, ez magyarázza kissé anakronisztikus,
viszont „dühödt szenvedélyüket”.
Hogy
Vásárhelyi Máriának és a társharcnokoknak nincs ínyükre a demokrácia, hogy
valóban elő akarják idézni a demokratikus gondolat válságát… ilyesmi
álmomban sem jutna eszembe. Egy akkora kalap egy ekkorka fejen, ugyan, ugyan!
Amiképpen a kiváló Élet és Irodalomnak sem ez a törekvése. Hol tudják ők,
hogy mit cselekszenek?! Ahhoz a kerületi könyvtárba kéne járni. Egy olyan lap,
melynek olyan művészérzékenységű, briliáns elméjű
főszerkesztője van, mint Kovács Zoltán! Vagy a nagyszerű Váncsa
István, aki némi intellektuális csűrcsavart – senki sem ért belőle
semmit –, ezzel pedig értetlen vigyorokat vitt az altestiségben domborító
Verebes és Havas Heti Hetesébe! Mert nincs az a pénz! Na de ha van! (Hogy ezt
miért írtam ide? Mert a régi szocialista bugyireklámra rímel: Ami látszik! És
ami nem!) Hogy a nagyszerű Váncsa leebfaszozta a Magyar Köztársaság
miniszterelnökét? Senki sem lehet tökéletes! És azt is csak melegen és (hogy is
volt csak?) jóváhagyólag (!) veszem tudomásul, hogy a harcos médium mélyen
merít a Soros György pénzéből, helyes!, kapjon még többet!, ennek a lapnak
élnie kell, vagy ahogy az egyszeri suszterinas mondta: ennek ki kell jönni!
Ebben, mint remélem, támogatja a sorosság inkorruptibilis bölcse, akinek A hatalom mestersége című könyve
(Magvető, 1972 – az író már akkor is igyekezett művelt lenni, sej de
az adatok akkor még hézagosan álltak a rendelkezésére) mély benyomást tett e
sorok írójára. Különösen az olyan fejezetcím hatott, mint az Állhatatosság és hűség (semmi,
semmi, Jacques Duclos-ról szól). Mert végül is hol a hatalom? Ahol a pénz! Ott
kell lenni hát a vártán! Minden történelmi halálkanyarban! És volt-e más
kanyarja ennek az országnak ebben a században?!
Tényleg
nem jut az eszébe az embernek valami jó is erről a századról, aminek immár
szám szerint is vége lett? Már hogyne, az én századom volt, kicsi is,
szörnyű is, de az enyém. (Ígérem, főszerkesztő úr, hogy nem
privatizálok többet, de annyi tán közelborzadás tárgya lehetne még, hogy anyám
a század igazi menyasszonya, három évvel a kezdete előtt, 1911-ben
született, s immár több mint tíz évvel élte túl! Mindvégig Kolozsváron! És él
bele a huszonegyedikbe! A jövő! – az van előtte!)
Ha
valamit őszintén gyászolok ezen az ezredvégen, az a film! A legtöbb, amit
a huszadik század csak adhatott. Kevert öröm, tán inkább bizarr élmény látni a
századelőt filmen, az ember nem tud arra nem gondolni, hogy az a temérdek,
filmtechnikai okból lótó-futó ember már mind halott. Piramisépítő
rabszolga-hadseregek rémlenek föl az emberben. Na és a világhírű
mozgóképpillanatok: a sztálingrádi télben bokázó hadifogoly, és Adolf utolsó
képe, a romba dőlt Berlinben, a bunker bejárata előtt. Öreg szörnymadár.
De hagyjuk. Mozgókép több lesz a huszonegyedik század első évtizedében,
mint az egész huszadikban, de az már nem film lesz! Nem tudom, micsoda. De hogy
mozogni fog, az nem kifejezés! Mert ugyan kit lehetne meghatni egy olyan régi
történettel, amiért verték szét a kolozsvári Capitol mozit, nevezetesen, hogy
Akbár, a tigris féltékeny lesz idomárnőjére, s a porondon végez vele? Hol
van már az a közönség, mely felkiáltott a vászonra, látván Akbár baljós
pillantását a rács mögül, amint idomárnőjének flörtjét lesi? És nem egy
másik tigrissel! Emlékszik-e még valaki arra a (svéd?) filmlányra, aki Egy nyáron át táncolt, s az Egyetem mozi
közönsége balsejtelmektől gyötörten nézte, amint fölül a szerelmese mögé,
a motorbiciklire; legszívesebben odakiáltott volna: vigyázz!, menj inkább
gyalog! Amikor még egyetlen lány élete megért másfél órányi odafigyelést,
átlényegülést, szorongást és katarzist! A huszonegyedik század mozgóképének
lányhullahegyei csupán gyorsan mozgó, többnyire puszta fény- és színfoltok. Olyan
fegyverekkel lövik tisztára maguk előtt az utat a Schwarzeneggerek – és
egyéb kikalapálmányok –, hogy azokkal egy maroknyi fritz megnyerte volna a
Berlini Csatát (lásd Cornelius Ryan: A
Berlini Csata – az író műveltségéhez immár aligha férhet kétség), vagy
Dobó István kiverte volna a törököt Magyarországról. Nem mintha különösebb
kifogásom volna a gyorsan mozgó kép és hulló hulla ellen, az már azé a századé
lesz, ami sehogyan sem akar elkezdődni, már úgy, hogy értsen is az ember
valamit belőle. Hogy merre megy, hányas cipőt hord, szőrös-e a
füle? Így aztán csak nézi – ma december 10-e van, végül is egy bíróság fogja
kimondani, ki lesz Amerika királya négy évig; mindegy, s valahogy mégsem –, így
aztán csak nézi, miként relativizálódik minden, miként banditizálódik a világ,
miként zárkózik magas falak mögé a bűnözők elől az, aki
megteheti, miként ledől valamiféle népvándorlás, környezeti katasztrófa
vagy csak egyszerű és megszokott politikai farkasvakság miatt. Csoda-e,
hogy végül aztán ilyen bolondgomba szójátékot farag az ember, hogy földgomb?!
De
mivé lett az a film, ami féltékeny tigriseken, halálba motorozó lányokon kívül
valami mást is meg akart mutatni?! Mert mégiscsak ezen a fokmérőn szállt
magasra a magyar film, a maga nemében fölülmúlhatatlan Latabár Kálmán
ellenében. A magyar film tárgyi feltételei romokban vagy magánkézben, a Róna
utcában egy kereskedelmi tévé szórja sugarát (na, melyik filmből idézek?),
két világverő rajzfilmstúdiónk szétszóratott a böjti szélben (Magyar népmesék-sorozat, Gusztáv, Macskafogó – fejből tele
tudnám írni címekkel a lapot). Na de a lényegre térve: nem a Civil a pályán, hanem a Szegénylegények, nem a Hyppolit, a lakáj, hanem a Szindbád lehetősége foszlott
semmibe a két malomkő között: ahonnan a magyar történelem jött (ahonnan
jöttünk), s ahová a magyar történelem (vele mi) tart. Hiszen ami a
finanszírozási kényszermozgások út- és önvesztő labirintusában mégiscsak
létrejön, annak annyi köze van valósághoz és történelemhez, mint az amournak a glamourhoz (erre mondta volt preposztmodern barátném, a natív, hogy
hiszen direkt nem akarják, hogy jó legyen! Ja!, mondtam erre én, s most sem
mondhatok mást)! Na és a lelkiismereti válságba kerülő ávós, akinek onnan
már egyenesen vezet az útja ’56 forradalmi barikádjaira – kisbárány
fürdőmedencéje, mi az? bari kád! –, onnan pedig a lelki emelkedettséghez,
hogy ő tisztán sétálhat a nap alatt, ízlelgetve azt! – hol van már az a
magyar film, amiért érdemes pénzt költenie egy ilyen körülfaragott kis
országnak? (Ámbár hogy ávósaink emelkedett lélekkel és szabadlábon sétálnak a
nap alatt, azt máshonnan is tudjuk, igaz, másból következnek ők, mint
amiből A Napfény íze levezeti
őket.)
Hát
hogyne villódzna magasan az erkölcs válsága, ha a művész, az érdek nélküli
sem tudja már, hogy hol lakik a Jóisten? És még csak nem is sejti, merre visz a
huszonegyedik század, mit érlelt a tizenegy év, ami eltelt azóta, hogy a
huszadik kilobbant? Hogy erkölcstelenséget, s ami annál nagyságrendekkel több
és feketébb: erkölcsnélküliséget? Az amorálisak egyszerűen nem értik, hogy
hát mi is velük a baj, most mit is akarnak tőlük. Teszem azt: Cser Ágnes
mai szakszervezeti bajnoknőt elbocsátották munkahelyéről, ahol
milliós jutalmakat markolt fel, mire perelt, s a törvényt hézagosan ismerő
bíróság többmilliós végkielégítést vagy mit ítélt meg neki, amit fel is vett,
hogy amikor kiderül, a bírói tévedés, ne akarja visszaadni. Viszont politikai
harcba lendüljön – láthattuk szakszervezeti küzdelemhez csináltatott átmeneti
köpenyét, mint egy papnő! Az ápolónők tőle tudhatják meg, hogyan
kell sztrájkhoz öltözni! Ha mást nem is. S elmondta nekik a tévében azt is,
hogy neki az a több millió törvényesen jár. Azt fel sem fogja, hogy őt az
a több millió forint erkölcsileg kompromittálja! (Arra már csak a magamfajta
emlékezik, hogyan röhögött bele csúfondárosan a kamerába és az ország képébe,
amikor a milliós dohányt a bíróság neki megítélte.) És ez a kisebb baj: a
nagyobbik az, hogy azok előtt sem kompromittálódik, akiknek a nevében …
mit is tesz?; nem inkább azok egyengetik az ő politikai karrierjét? Cser
azt követeli, amit – ha ádáz politikai harca vagy bosszúja, ki tud itt már
különbséget tenni?!, sikerre vonaglana – maga sem tudna megadni, mert nincs
miből! Miért nem adta meg akkor, amikor főhivatalnok volt? De
bosszúhadjáratot indított, immár politikait, s ugyan mi más fogadhatná be az
erkölcs nélküli harcinát – ha nem Kovács László pártja?
December
13-a van, alkalmasint lett királya az Egyesült Államoknak, eldöntötte néhány, a
törvényt hézagosan ismerő bíró. Nem történhetett másképpen. Nem mintha nem
volna tök mindegy, hogy Bush vagy Gore. Legközelebb tán gombfocival vagy
fallabdával kéne dönteni. Intelligenciateszt? Mentsen Isten! Ámbár ez a
választás is beszédes. Tetszenek tudni, ki döntött róla, hogy ki legyen egy
világhatalom első embere? Olyan polgárok egy csoportja, akik annyira
hülyék, hogy még a szavazólapot sem tudták helyesen kilyukasztani.
A
földgombok!
Budapest, 2000.
december 8–10.; Zsennye, december 13.