N. Pál József
Hajrá,
magyarok!
Olimpia után, olimpia előtt
Kozák Péternek, az
olimpiatörténet kiváló krónikásának, köszönettel
Vajon
eszébe jut-e valakinek, hogy a mögöttünk hagyott száz esztendőt a sport –
vagy éppen az olimpia – évszázadának nevezze el? Mert ha a huszadik század
lehet, teszem azt, az autóé, a repülésé, a mozié, a szuperszonikusra gyorsult
hírközlésé, az orvos- (és egyéb) tudományoké, a fegyvereké, a nagy háborúké,
sőt – mint Ellen Kay remélte 1900-ban – még a gyermeké is, akkor miért
éppen a sporté ne lehetne, elvégre a földgolyót átkaroló szervezett versengés
világában is szinte minden megtörtént, ami másutt megesett. Ami bizonyos:
valamiféle bódult biztonságérzet és ugyanilyen letörhetetlen – már-már öntelt –
nagyságtudat jegyében élt az emberiség magát civilizáltnak tudó része az
előző századfordulón, majd a „minden egész eltörött” rémületét is meg
kellett tapasztalnia hamarosan. Nevezetes sorát Ady már 1909-ben leírta, a Titanic – a technikacsodálatról és az
elpusztíthatatlanság hitének gőgjéről együtt tanúskodó szimbóluma a
kornak – rá három évre tűnt el a jeges vízben több mint másfél ezer
emberrel a fedélzetén, nem sokkal ezután pedig lángra lobbant az az Európa is,
amelyben tombolt akkor az életöröm, s – két konferencia határozatai bizonyítják
– a háború lehetőségével még csak nem is számolt senki emberfia. Soha
korábban nem kísérték ekkora remények és ekkora kiábrándulások az életet,
mintha arra szegődött volna az idő, hogy a rációba és az ember
nagyságába vetett hitek egyik pillanatról a másikra csúfoltassanak meg
végérvényesen. Gondoljuk meg: szinte minden ellenünkre (is!) fordult, ami – a
jó szándékok szerint – értünk teremtetett egykoron. Az automobilból oxigént
pusztító hatalmi szimbólum, a repülés mámorából csillagháborús fenyegetés, a
Heltai Jenő elkeresztelte moziból agresszióra szólító „magasiskola”, az
uránércből atombomba, Marconi drót nélküli távírójából az élet legintimebb
pillanatait büntetlenül kifecsegő internet is (!) lett idővel; s a minap már azt is olvashattam egy pletykalapban,
hogy – az orvostudomány dicsőségére természetesen – a Dolly birka után
akár még a nagy Vlagyimir Iljics is „reprodukálható” lenne (kész szerencse,
hogy Hitlert elégették), az meg mindenki előtt ismert, hogy soha annyi
embert nem öltek meg, és soha annyi gyermek nem halt éhen, mint e haladásba
vetett hittől megkergült huszadik században. Miért éppen a sport maradt
volna ki hát e brutálisan dupla fenekű folyamatból, főleg, hogy
időközben amúgy is visszavonhatatlanul összefonódott e megállíthatatlan
„fejlődés” szinte valamennyi „ágazatával”.
Igen,
a sport, kivált az olimpia persze, a szervezett versengés leginkább
szakralizálódott – a görög kultúra ma már meghaladhatatlannak hitt
embereszményének emlékezetét őrző – sűrítménye, ami négyévente
valamiféle tébolyult áhítatba rántja a világ sportot imádó részét, sőt,
még azokat is figyelemre szólítja, akik más időben kutyába sem veszik az
efféle eseményeket. Jómagam – gyermekkorom óta „bolondulok” a sportért – a
labdarúgó-világbajnokságok idején például még teljesen normális vagyok, az is
előfordul, hogy egy-egy meccset gond nélkül kihagyok, de ha elérkezik a
megnyitó napja, garantáltan koncentrált kómába esem. Kimozdulni a lakásból
legfeljebb (sport)újságért vagyok hajlandó, evés közben is a tévét bámulom,
amikor a versenyzők alszanak, én esélyeket latolgatok, részidőket,
pontokat számítgatok, vagy a múlt olimpiáinak adattárait forgatom. Tizenhat
napon át másról, mint sportról, még beszélgetni sem nagyon tudok; egyáltalán,
használhatatlanná válok bármire, s a jó két hetet napi két-három órányi
alvással is kibírom. Rajongóvá azonban – legalábbis ahogy a
„művészvilágban” használatos a szó – nem lettem. Nem vagyok
autogramvadász, képeket, ereklyéket nem gyűjtök, a bajnokokat
„megérinteni” nem óhajtom, még a velük való személyes találkozás alkalmát sem
kerestem soha, azt azonban, hogy ne tudjak róla: milyen idővel fordult
száznál – mondjuk – Kovács Ági egy felkészülési versenyen, elképzelni sem tudom
(sajnos, a Nemzeti Sport – legyen „örök szégyene” – ezt nem szokta megírni).
Embertársaim többségénél bizonnyal fertőzöttebb vagyok, de tudom, hogy az
én ütődöttségem nem egészen egyedi, hiszen ez a feszült várakozással
kevert áhítat – a sport és a közösen átélhető győzelem misztériumát
valami rejtélyes okból „fölfogni” képtelen és sajnálatosan gyógyíthatatlan
„lelki rokkantak” kivételével természetesen – többé-kevésbé majd mindannyiunkon
úrrá lesz a játékok idején. Mondhatnám: van valami felemelően gyermeki –
az embert a legnemesebb tartalmaira is emlékeztető – mozzanat e rendre
reánk telepedő együgyű csodálatunkban, hiszen tudván tudhatjuk, hogy
„át vagyunk verve” mi már régóta. Mert a csodák ugyan csodák (is!) ott a
sportpályákon, mámoros örömeink, keserű csalódásaink is őszinték
talán, de a sport – és bizony az olimpia – már régen nem az, aminek mi látni
szeretnénk.
Hogy
az volt-e valaha? Pierre de Coubertin és Kemény Ferenc – kevesen tudják, hogy a
játékok újjáélesztésében a magyar pedagógus szerepe majd akkora volt, mint
legendás barátjáé – szándékaiban bizonnyal igen, de a célnál esendőbb lett
a valóság: részrehajlásra, nyerészkedésre, sőt csalásokra már a „hősi
időkben” is akadt példa bőven. Volt, aki a maratoni futás során
kocsin vágott a többiek elé; láthattak ökölvívót, aki Tyson módján harapdálta
ellenfelét; a mi Halmay Zoltánunk ötvenyardos versenye után – vitatván a
győztes személyét – összeverekedtek az érdekeltek; a bírákkal már akkor is
mindig baj volt a vívás során;
megesett, hogy az amerikaiak saját – fekete bőrű – társukat
bezárták, hogy ne indulhasson a futódöntőn; a párizsi (1900)
szereplők jó része azt sem tudta, hogy ő olimpián vett részt – ekkor
és 1904-ben egyébként is szinte áttekinthetetlen cirkusszá vált az egész –, az
meg igen gyorsan bebizonyosodott, hogy dőreség az a hit, ami szerint a játékok
idejére elhallgatnak majd a fegyverek. A szent cél, amit a francia báró ódában
is megfogalmazott – az álnéven beküldött vers (Óda a sporthoz) aranyérmes lett a stockholmi (1912) olimpia
művészeti versenyén –, szinte lajstromba szedve is olvasható volt, de ez
már akkor sem mindenkit érdekelt. Szépségről, igazságról, bátorságról,
tisztességről, örömről, haladásról meg persze békéről beszélt a
költemény, „Istenek ajándékának” tudta a sportot, amely „megnemesíti az emberi
fajt”. A szerző mintha az angolszász „fair play”, az „izmos kereszténység”
és a görög kalokagathia – a szépség és a jóság, vagyis az esztétikum és az
etikum összetartozásának – eszményét próbálta volna meg belepréselni szárnyaló
soraiba, a korábbi idő romanticizmusának és utópizmusának jegyeit is magán
viselő ideát azonban hamarosan felőrölte az új évszázad. „Kezelni” a
felnövő társadalmi és nemzeti feszültségeket, az elhatalmasodó
érdekellentéteket a sokat emlegetett olimpiai eszme őrzői csak nagyon
ritkán tudták, a hatalom- és az önérvényesítési vágy rendre legyűrte az
ember nevelhetőségéről szőtt álmokat. Ethelbert Talbot püspök
gondolata pedig – amit az angol–amerikai veszekedést (ti. csak a
győzelmeket kell-e számon tartani, avagy a helyezéseket is?) feloldandó
mondott ki 1908-ban egy istentiszteleten – a mozgalom egyik jelmondatává lett
ugyan, de tudvalévő, hogy a győzelmet már akkor is majd mindenki
többre becsülte a részvételnél. Szemforgatós hatalmi döntések születtek, dúlt
az „amatőrizmus” körüli álvita, az izmosodó sajtó és rádió bálványok
gyártásába kezdett, s egyre fontosabb lett az elért siker gazdagságra váltása
is. A háborút elvesztett nemzeteket az 1920-as játékokból kirekesztették, négy
év múlva a teniszt parancsolták le a műsorról, a korszak talán
legcsodálatosabb sportolójának – az atléta Jim Thorpe-nak – „bort ivó, vizet
prédikáló” hatalmasságok tették tönkre az életét már korábban, Nurmit –
1932-ben – a tizedik aranyéremtől fosztották meg talán, Johnny Weissmüller
vagy Sonja Henie a filmvásznon csillogtatta igencsak kezdetleges színészi
képességét, a harmincas évektől pedig úgy nyomult be az ideológia és a
politika a sportba – a berlini olimpián elsősorban –, hogy némely náció
máig foglyává lett az akkor gyökeret vert módinak. A folyamatnak messze nem
volt még vége, de a játékok históriája emberi önmagunk – mondhatnám: közös
történelmünk – tükrévé vált visszavonhatatlanul; ebben a történelem legnagyobb
mozgalmává lett csodában legjobb és legrosszabb hajlamaink kavarognak azóta is.
Az olimpia – illetve mindaz, ami bennünket hozzáfűz – legyűrhetetlen
vágyaink, reményeink, balekságunk és rászedhetőségünk tanúságává, a
siker-, a hatalomvágy meg a lelkek mélyén őrzött isteni idea folytonos
küzdelmének demonstrációjává vált időközben, meg egy föladhatatlan
utóvédharccá is persze. Utóvédharccá, amelyben az értéket óvó erő és
elszántság igencsak megtört a „korszerűség” követelményeinek
pörölycsapásai alatt, de az áruvá csúfított szent láng azért egyet-egyet lobban
még, tán azért, hogy e fénycsapdába esett, tébolyodottan kerengő – és nem
kevésbé szent – őrülteket soha többé el ne engedje. Hiába tudjuk, hogy
másról szól itt a mese, mint szeretnénk, s hogy amit látunk, az nagyrészt
csalás ma már, ahhoz, ami e reánk borult hazugságon – akár vér a kötésen – is
át-átüt néha, muszáj ragaszkodnunk.
Nekünk,
magyaroknak – úgy látszik – különösen muszáj. „Nagyhatalom” vagyunk mi a
sportban – ezt a fordulatot a svéd trónörökös ejtette ki a száján 1922-ben,
amikor a csehek tiltakoztak, hogy olyan kicsi országnak, mint a magyar (bizony,
már két éve „kicsik” voltunk) egyszerre két NOB-tagja is lehessen –, az egy
főre jutó aranyak számát tekintve igen-igen előkelő a
helyezésünk – egyértelműen jobban, köszönhetően a téli játékoknak,
talán csak a skandinávok állnak –, minden idők (nyári) éremtáblázatán még
ma is a nyolcadik hely a miénk (most vágtak elénk – eggyel – a százötven
aranynál tartó olaszok), nem lehet kérdéses: mi e nagy családnak nem akármilyen
tagja vagyunk, érdemünk e „szentség” továbbörökítésében elvitathatatlan,
jussunk is az kell hogy legyen tehát, s hisszük, hogy a rendezés jogát például
már réges-régen kiérdemeltük, álmunk – és álmodozásunk – a magyarországi
olimpiáról a történettel egyidős. A civakodó görög politikusokat Coubertin
a budapesti rendezés lehetőségének emlegetésével térítette észhez 1894–95
fordulóján – azóta is szeretjük hinni: csak hajszálon múlt, hogy az úttörés
dicsősége nem a miénk lett –, aligha közismert, hogy összesen hét (!)
alkalommal jelentkeztünk a játékokra, többnyire fölöslegesen persze, igaz,
egyszer – 1914-ben, a NOB párizsi ülésszakán – megnyertük a vita hevében nagy
hirtelen megejtett „szimpátiaszavazást”, hogy aztán a megcélzott 1920-as
olimpiára még csak el se juthassunk. (Különböző kvízjátékokban ma is
gyakori – és téves felfogáson alapuló – kérdés: melyik olimpia rendezésének
jogát nyerte el Budapest? A helyes válasz: „de facto” egyikét sem.) Legutóbb a
helsinki aranyeső után próbálkoztunk – igen büszkék voltunk akkor az
1953-ban fölavatott, ma már tökéletesen korszerűtlennek számító
Népstadionunkra –, de aztán Róma lett a befutó. Későbben – a hetvenes évek
elején – az olimpiai szellem tán leghitelesebb magyarországi apostola,
Keresztényi József latolgatta az esélyeket többek között – írása szerint az
1988-as olimpiára gondolt –, de időközben úgy megbolydult minden idehaza
és a nagyvilágban, hogy már maga a kérdés fölvetése is nevetséges lett volna.
2000
októberében aztán megint terítékre került az ügy. Orbán Viktor szíve – róla
igazán köztudomású, hogy odavan a sportért – bizonyosan nagyon átmelegedhetett
ott, a viharossá lett Penrith-tó partján (volt miért lelkesednie persze, hiszen
az utolsó napon négy aranyat nyertünk), s hazatérve a maga álmát – s állítom,
hogy még nagyon sokakét – hangosan is kimondta: miért ne pályázhatná meg
Magyarország a 2016-os olimpia rendezésének a jogát, sőt, akár már a
2012-esét is. Talajtalan fantáziálásnak vagy egetverő marhaságnak is
tűnhetett a miniszterelnök kijelentése első hallásra, különösen azok
számára, akik valamennyire is tisztában vannak a játékok utóbbi néhány
évtizedét körüllengő elvárásokkal, követelményekkel és hatalmi érdekekkel.
Hiszen milliárdokról van szó – dollárban számolva természetesen –, ha más nem,
az Atlantának ítélt „aranyolimpia” a bizonyság rá, hogy nincsen itt se
„szellem”, se kegyelem, mi meg igen-igen kicsinyke pont vagyunk a térképen, a
fenekünk is kilóg a nadrágból egyelőre, ne tegyük hát magunkat
nevetségessé. Aztán meg: kell-e nekünk az az olimpia, amelyet már rég magába
szippantott ez a karrierépítésre és hatalomkoncentrációra irányt vevő
globalizációs világ, éppen akkor, amikor morálisan és tudatilag amúgy is
roppant esendőek vagyunk mi, mai magyarok? Kell (kellene) hát, mondom én,
és nem csupán azért, mert jómagam is szoktam álmodozni, s nem is csak ama sokat
emlegetett életigazság (?) okán, hogy az ember – ha ad magára – merjen nagyot
akarni. Attól én ugyan nemigen tartok, hogy megérem azt a napot, amikor a
Népstadion helyén fölhúzott százezres „ékszerdobozban” fellobban a láng, de azt
vallom, hogy a gondolattal nagyon is foglalkoznunk illenék, avagy: éljünk,
készüljünk – és nem csupán az olimpiára! – avval a hittel és igényességgel,
hogy lehetségessé válhat még az is, ami – a józan számítások szerint –
valójában elérhetetlen. Átgondolni mindazt, ami a rohanásba kezdett világ és az
olimpia – tágabb értelemben a sport – összefüggésrendszerében, összefonódottságában
átgondolható, még akkor is elemi kötelességünk, ha a bármikori magyar
államfő esélye ama mondat kimondására igencsak vékonyka lesz a
következő évtizedekben. Alapos lecke lehet ez nekünk, mert a fáradalmas –
rögzült tudati reflexeinket jócskán megpróbáló – „út” során akár még sorsunkat,
közös emberi történelmünket és a számunkra megmaradt, kiszabott (élet)esélyeket
is megérthetjük, s rádöbbenhetünk arra is: az előttünk álló végeznivalók
közül nem csak (!) a „dolog” (és az
ország!) financiális állapotának a gatyába rázása lenne a fontos, sőt,
hogy – bár elengedhetetlen – talán nem is ez a legfontosabb.
Tanórákon,
baráti beszélgetéseken nem győzöm elmondani – leírni is megpróbáltam már
–, hogy körülbelül a hatvanas–hetvenes évtized fordulója óta a világban „minden
másképp van”, még akkor is, ha e „másképpen levésnek” az igazán brutális jegyei
csak az utóbbi évtizedben ömlöttek reánk mindenestül. Miért éppen a sport – e
monumentális pénzgyár – maradt volna ment ettől a folyamattól? Az, hogy
mikor kezdődött – mert az is lehet, hogy csak a már meglévő
tendenciák radikalizálódtak hirtelen – ez az újmódi „rohanhatnék”, pontosan
persze nem tudható, de szerintem úgy igaz, hogy az ötvenes és a hatvanas
esztendők világa és értékeszményei (nem a béketáborban persze, és
főleg nem a forradalmat átélt Magyarországon) még közelebb estek
egymáshoz, mint a hatvanasoké a hetvenesekéhez. Az utolsó értékelvű – és,
ha tetszik, némileg még teleologikus – világképek ideje a hatvanas
esztendőkre esett, bármilyenek is voltak azok (lásd a beatkorszakot, az
újbaloldaliság válfajait, az „emberarcú szocializmusban” való hitet és
egyebeket), amelyek aztán gyorsan porladtak széjjel. Hogy e folyamatban
mennyire lehet szimbolikus évszám 1968, azt most nem firtatnám, de tény, hogy
ezt követően megroggyantak a korábban oly radikális remények, öltönybe
bújtak – és gazdagodni kezdtek – az újbaloldal meg a hippikultúra papjai (nem
mindegyikük persze), az egykor hazugságnak tudott konzumlét ellen föllázadt
zenészek (vagy utódaik) pedig a legteljesebb konzumlétben kötöttek ki, ahol
aztán máig nagyon jól érzik magukat. A kapitalizmus saját életformaválságán
győzelmesen lett úrrá, a „létező szocializmus” meg haldoklott még
vagy húsz esztendeig, de a régi-új urunk – a pénz – lényegében ellenfél nélkül
maradt a porondon. Az egészre tekintő
és etikaelvű világképek szinte
parancsszóra omlottak össze, valami posztmodernnek nevezett „állapotba”
kerültünk – a folyamatot teoretikusan először diagnosztizáló Jean-François
Lyotard könyve 1979-ben jelent meg –, egyre gyakrabban állítottuk, hogy a világ
valójában értelmezhetetlen, meg hogy igazság nincsen, legföljebb „igazságok”
vannak. Ez az utóbbi találmány aztán tökéletesen megfelelt mindazoknak, akik az
egymás mellett élő vélemények (és persze hatalmi centrumok) közötti
toleranciáról papolva saját érinthetetlenségüket hirdetik és őrzik
valójában, meg azoknak is, akik az erkölcsi kérdésfelvetést terméketlen – és
haszontalan – moralizálásnak tudják ebben az értékrelativizmusra fölesküdött
korban. E ránk virradt szép új világban az egykor áhítattal szemlélt Ember
egyetlen mércéje a személyes – természetesen anyagiakban mérhető – sikeresség lett, az élet pőrén
materiális szemlélete, amely napra nap kénytelen új és új célokat kitűzni
maga elé, hiszen e fölfogás lényege, hogy az éppen elért cél boldoggá – az élet teljességének akár metafizikai
átélésére képessé – nem, legföljebb elégedetté (önelégültté inkább) tudja tenni
az „embert” – de azt is csak az újabb cél (megszerezhető üzlet, pozíció
stb.) megpillantásáig. Ez a módi a sportot magától értetődő módon
falta fel, a sikeresség szimbólumává züllesztette szinte, avagy az elérni
remélt gazdagság felé röpítő „ugródeszkává” inkább. (Figyeljük meg: a
sportolók jó része, ha teheti, rögvest kocsmát vagy éttermet nyit, ha meg
tanulásra adja a fejét, akkor – tisztelet a kivételnek – „business school”-ba
akar menni okvetlenül, csakis a tengerentúlon persze.)
Ma
minden, ami a sport körül van – bevallottan vagy bevallatlanul –, e cél
szolgálatára szegődött, az információs robbanás és a média csakúgy, mint
az orvostudomány. Győzni kell, más nem érdekes, meg eladni a produkciót
mindenáron; óriási mennyiségű pénzt ölnek abba, hogy az „eredmény”
(amelynek ma már csak egy kicsi része születik a pályán) még több pénzt
fialjon. Ez a folyamat, ilyen méretekben, valamikor harminc-harmincöt éve
kezdődött, s aztán egyre csak gyorsult. Jelenségek, amik erre mutattak –
mint említettem – korábban is voltak természetesen, a sportolók egy része sem
volt mindig ma született bárány, de azért – összevetve a mával – volt némi
különbség. Hősöket – akik egyek velünk, hiszen önmagunk és
közösségünk reményeit példázzák valamiképpen – csak a teljes világképet
legalább nyomaiban még őrző korok teremthetnek, a széthullt
evidenciák ideje az ilyesmire alkalmatlan. Az utóbbi a gondosan „fölépített” sztárok kora. A sztár egy elénk vetített
vonzó vágykép csupán, amit az imádó szeretne „megérinteni”, de azonos sohasem lehet vele, hiszen –
ellentétben a hőssel – nem belőle „nőtt ki”. A hős mindig
egy adott közösségé, a sztárnak még nemzetisége „sincsen”, csak rajongói
vannak. A hőshöz való viszony morális értelemben is lehet értékképző,
a sztárhoz való vonzalomnak ilyen szerepe nincs, lényege az illúzió keltése és
fenntartása. A hős létezési formája azt üzeni, hogy mi egyek vagyunk, s „velünk az erő”, a sztáré azt, hogy akár te is sikeres lehetsz – ami persze
hazugság. A hős „terem” szinte, a hozzá való vonzódás kitágítja a
személyiséget, és nemes igényeket ébreszt; a sztárt „csinálják”, csodálata
függővé tesz, és agresszív önérvényesítésre szólít inkább. Jesse Owens,
Papp László vagy Balczó András hősök voltak még, Muhammad Ali a két
minőség metszéspontján állt, a kilencszeres bajnok Mark Spitz már csak
sztár lehetett, az utána következők többségéről nem is beszélve.
Avval a fordulattal, ami a hatvanas éve vége felé az egyértelmű
sikerhajhászásra berendezkedő sportban is bekövetkezett, a hatvannégy
foggal vigyorgó, nyilatkozni megtanult (megtanított), rendszerint jó nagyokat
mondó (e követelménynek a profi ökölvívók felelnek meg a legjobban) sztárok
kora jött el, amelyben egyetlen dolog a fontos: mennél többen nézzék őket,
emberi és sportolói értékeiktől függetlenül. Erről szól az olimpia is
ma már, a műsort az elképzelt – és persze megfelelően
„előnevelt” – (amerikai?) néző vélt igényeihez igazítják egyre
inkább.
Ez
a – többek között sporttörténeti – „paradigmaváltás” nemcsak az
eredménylistákat, hanem a már régóta ingadozó esélyegyenlőséget is
alaposan átrendezte. Minden nemzedék a maga eszmélésének korát tekinti mércének
természetesen, de a „hősi időkre” emlékezők érteni fogják, hogy
miről beszélek. Azok az eredmények, amelyek az ötvenes és a hatvanas
években nemcsak csodálatosak, de beláthatóan „emberszabásúak” is voltak még,
szinte egyik pillanatról a másikra kezdtek rémisztőekké válni, főleg
a nők versenyszámaiban. Elismerem persze, hogy fejlettebb lett az
edzéselmélet, a tudományos háttér meg az orvosi bázis (naná, hogy az fejlettebb
lett!), de ami történt, az mégis meghökkentőnek tűnt már akkor is.
Például: a százméteres női gyorsúszás világcsúcsát a legendás Down Fraser
1962-ben szorította egy perc alá, ez a lélektani határ még tíz esztendő
múlva is valamiféle etalonnak számított, aztán jött Kornelia Ender, és 55,65
másodpercet úszott a montreáli (1976) olimpián. Pár év alatt több mint három
másodperces fejlődést „regisztrálhattunk”, ami úgy öt-hat méternyi
gyorsulást jelent. Ezt az összevetést több szám esetében is elvégezhetnénk, aki
akar, nyugodtan utánanézhet az egésznek. Példátlan „fejlődésnek” indult a
női atlétika, de szemlátomást „megizmosodtak” a férfi dobók is – a gerely
súlypontján nemsokára módosítani kellett, mert 1984-ben a csak béketáborbeliek
számára rendezett „olimpiapótlékon” (nyilván alapos doppingkontroll mellett!)
Uwe Hohn, egy bárgyú tekintetű NDK-s óriás a szert majd kidobta a
stadionból –, a szovjet és a bolgár súlyemelők szárnyalásáról pedig jobb,
ha nem is beszélünk: „kedves nézőink, hát ez csodálatos, ahány gyakorlat,
annyi világcsúcs” – ilyenformán lelkendezett a szegény jó Szőnyi János,
aki minden labdarúgó-mérkőzésen mindig mindenkit mindenkivel összekevert.
A torna hajlottabb korú rajongóinak aligha kell elmagyarázni, hogy mi volt a
különbség a nőként is gyönyörű Vera yaslavská, Ludmila Turiscseva meg
az őket pár év múltán követő százharminc centis, huszonöt kilós, a
természetes félelmet még csak hírből sem ismerő, gyermeklánnyá
zsugorított versenyzők között, a fogait éppen váltó – de állítólag már
tizenöt éves – kínai csöppséget is beleértve, de szóba hozhatnánk a
műkorcsolyát, a gyorskorcsolyát és más egyebeket is. Ami ott történt, az
nemcsak a sokat szidott NDK – meg a „szocializmus dicsőségéért” is
küzdő tábor többi tagjának – a
sara természetesen (e rendszerek bűnös felelőssége megvan persze),
hiszen a világ többi része is magára talált hamarosan: alighanem ott is jól
értették a szakmát az orvosok.
Mert
ebben a folyamatban ők aztán igen-igen fontosakká lettek. Nem akarom én
most fölsorolni, hogy e sorsfordító esztendők magyar súlyemelői és
dobóatlétái közül kik azok, akik ma már halottak (ötven körül mentek el
mindannyian), de azt muszáj elmondani, hogy a szervezett formában való orvosi
„segítség” is ez idő tájt ömlött rá a sportra, sokszor a legelemibb
tudományos kontroll nélkül. Münchenben (1972) kizártak egy – elsőként célba
ért – amerikai gyorsúszót, négy év múlva a bolgár súlyemelők már úgy
hulltak, akár a legyek, később is sorra jöttek a lebukások – Ben Johnsoné
szólt a legnagyobbat 1988-ban –, mi is megégettük magunkat egyszer-kétszer;
egyáltalán, sok minden megesett e tárgykörben, csak egyetlen dolog nem: az
olimpiát éppen rendező ország versenyzője még nem bukott le soha
(1996-ban – amikor Michael Johnson a kétszáz méteres síkfutásban alig indult
el, már célba is ért, mint ama rajzfilmbéli gyalogkakukk – én például hosszú
percekig igen bután néztem a képernyőt; éppen ezen a tapasztalaton
edződve mertem volna fogadni jelentősebb összegben is arra, hogy a
sydneyi uszodában – ez a verseny a házigazdáknak nagyon fontos volt – potyogni
fognak majd a világcsúcsok – mit ad isten, tényleg potyogtak). Hiába, a
győzelem ígéretéért, úgy látszik, ma már semmi sem drága, egy amerikai
fölmérés szerint az emberek többsége a sikerért cserébe akár még a néhány év
múlva bekövetkező halált is vállalná. Aki a kor parancsait figyelmen kívül
hagyja, menthetetlenül lemarad, néha arra ébredek, hogy magam is elhiszem, amit
racionálisabb agyú barátaim már évek óta hajtogatnak: „doppingérzékeny”
sportágakban a „tiszta versenyző” ma olyan, mint a tiszta fegyver vagy a
tiszta bakancs a hadseregben – elméleti fogalom. A még emberszabásúnak
tetsző arányok végképp odalettek, s minden – a média, a tudomány meg ez az
újabb keletű sikervágy – együtt van már ahhoz, hogy a játékok egykori
kiötlői előtt úgy tisztelegjünk, hogy az eredeti gondolathoz
ragaszkodókat élhetetlen és szánni való bolondoknak is nézhessük.
Talpon
maradni nekünk ebben a rohanásban kéne, ami – bevalljuk vagy sem – egyre
nehezebb. Tudott, hogy labdarúgásunkat az e fordulat diktálta kényszer –
karöltve a honi szakmai és etikai viszonyok elmaszatolódásával – végképp
felőrölte a múló évek során, de olimpiai szereplésünk állja még a sarat –
kérdés, hogy meddig. Tény, hogy az a morális romlás, ami a levert forradalom
után – az „áldásként” reánk borított konszolidáció közepette –, úgy a hatvanas
évek elejétől bekövetkezett, a kicsi műhelyeket kevésbé érintette, s
– némi hullámzás után – ezeknek gyümölcse Szöulban (1988) beérett, és a
lendület Barcelonáig (1992) kitartott. Ez a két, szinte logikátlannak
tetsző eredmény (tizenegy-tizenegy aranyérem) – a Darnyi Tamás- és
Egerszegi Krisztina-szerű csodalények akár történelmi véletlennek is
nevezhető felbukkanásán túl – valójában a hetvenes–nyolcvanas évek
fordulójától végképp teret nyert – amúgy „szocialistásan kapitalista” –
haszonelvűen pragmatista életfelfogásnak volt a szerencsés, de roppant
rövid lejáratú következménye (a győztesek – és edzőik –
érdeméből ez természetesen semmit sem von le), azóta már sokkal nehezebb
lett a helyzet. A nagyvilág könyörtelenül sikert parancsoló tendenciái e
sikeresség föltételei nélkül „gyűrűztek be” hozzánk a
rendszerváltozás után, vágyaink és adottságaink egyre távolodni kezdtek
egymástól. Aranyérmeink többségét az „eladhatatlan” sportágakban szerezzük
rendre, az „előzetes elvárások” egyre visszafogottabbak lettek (legutóbb
már maga Schmitt Pál is csak hat aranyra mert tippelni), az éremtáblázaton
lassan, de biztosan csúszunk lejjebb, a „nem hivatalos” pontversenyről már
nem is beszélve. Sportvezetőink a bizonyítványt mindig remekre magyarázzák
persze – ez nem csoda, hiszen a saját jövőjükről van szó többek
között –, de én most mégis elmondom, hogy az a pontszám (135), amit Sydneyben
elértünk, 1936 (!) óta messze a legkevesebb! Aranyérmeink felét, érmeink majd
harmadát, pontjaink több mint harmadát – valószínűleg a körülmények
szerencsés alakulásának köszönhetően is – olyan sportágban (kajak-kenu)
szereztük, amelyre a televízió sohasem volt kíváncsi, miközben e remek emberek
hazai edzés- és életföltételei egyenesen botrányosak. A sikert hozott sportágak
többsége – talán az öttusa, a kajak-kenu és vízilabda kivételével – nagyon
ingatag talajon áll, merítési bázisuk kicsi, gyakori helyzet, hogy az
összességében siralmas képet egy-egy jobb eredmény elfödi. Így van ez a
tornában, a birkózásban és sajnos ma már a vívásban vagy az úszásban is.
Tisztelet és főhajtás jár a győzőknek persze – miként az egész csapatnak is, amely még mindig
messze az ország pillanatnyi adottságai és lehetőségei fölött teljesített!
–, de azokra a jelenségekre sem árt figyelmeztetni önmagunkat, amelyeknek
eredményeképp oda juthatunk, hogy rettegve szurkolunk majd: ki nyeri meg végre
azt az egyetlen aranyat.
Szomorúan
mondom, de mi, magyarok mintha csak az emlegetett világtendencia vadhajtásait
akarnánk átvenni, ám azokat egyre gyorsabban. Ehhez persze remek talajt adott a
ma leginkább nosztalgiával szemlélt kádári kor kaparj kurta „etikája”, amelynek lenyomata ott van a honi
„profizmus” szinte minden mozzanatában, sajnos, nem csak a labdarúgóknál.
Elismerem, hogy a magyar sport intézményi, gazdasági föltételei roppant
szegényesek a gazdagabb országokéihoz mérten, de az is föltűnt nekem, hogy
a játékokat követő szakvezetői magyarázkodások során az etikai
problémák milyen gyakran kerültek szóba. A birkózók búcsúzó kapitánya csakúgy a
morális hiányosságokat, a csapategység gyengeségét emlegette, mint a székébe
görcsösen kapaszkodni látszó vívóké, ami pedig az atlétáknál történt, az
egyenesen elképesztő. Az, hogy – két évvel a méltán nagy sikerű,
bravúrosan megrendezett Európa-bajnokság után, először az olimpiák
történetében – még csak pontot sem voltunk képesek szerezni, talán még
magyarázható lenne, de e kapitális kudarchoz vezető út némely erkölcsi
összetevője már nehezen. Mert mit szóljunk azokhoz az olimpikonokhoz, akik
szerencsétlen csapattársuk szerelmi légyottját – a férfi résztvevő
beleegyezésével – titokban filmre veszik, majd a fölvételt viháncolva
mutogatják másoknak is, s mit ahhoz a nagyszerű edzőhöz, aki tud
minderről, de lépni nem mer, hiszen a várható siker mindennél fontosabb?
Vagy ott van a Kőbán Rita „problémája”. (Eszébe ne jusson valakinek, hogy
a két „esetet” azonos mércével mérje!) Minden idők legeredményesebb magyar
kajakosa pár perccel a célba érés után – második lett a magyar négyes – fáradt
és elkeseredett állapotban olyasmit is kiejtett a száján, amit – könnyű
belátni utólag – nem kellett volna. (Lényegében arra utalt, hogy ő bírta
volna még, de társai nem hajtottak eléggé, ezért veszett el a verseny.) Nem
volt ez botrányos önmagában, inkább csak ügyetlenség. Az azonban már elgondolkoztató,
hogy a roppant öntudatos versenyző még hetekkel a történtek után is
mennyire képtelen volt belátni, hogy ő ott a nagy-nagy győzni
akarásában egy morális vétket követett el, ami igen-igen könnyen helyrehozható.
Oda kell állni a másik három lány elé, és annyit mondani, hogy „ne
haragudjatok”. Állítom: ha Kőbán Rita mindezt a szívéből teszi, akkor
nemcsak társai, de mindenki azonnal
meg fog neki bocsátani, a sportolói nagyságok sorában menten arra a helyre
kerül, ami őt megilleti, aztán már hosszú monológját is nyugodtan
elmondhatja, hiszen még az is meglehet, hogy pszichológiailag vagy
szakmailag – mindabban, amit Gyárfás
Tamásnak előadott a tévében – igaza volt az utolsó szóig. Mindezt azért
mondtam el ily részletesen, mert a Sport +
című hetilap egyik számát forgatván leesett az állam. A Heti Hetes
egyik ügyeletes sztárja kedvenc magyar sportolójaként őt nevezte meg,
méghozzá éppen e szerencsétlen kifakadása miatt. „Ez számomra egy igazi
sportember megnyilvánulása volt” – mondta Havas Henrik, majd letolta az egész
magyar közéletet, mivel az nem becsüli eléggé az ilyen típusú öntelt
agresszivitást, néhány héttel később pedig még az olimpia legkellemesebb
meglepetése címet is az emlegetett hölgynek adta (valószínű, hogy ekkor
sem az egyéniben elért hatodik helyezésére gondolt). A sikerembereknek ezek
szerint minden megengedett, ha szavaikból csak a „győzni akarás” süt, s
nyilvánvalóan hatökör vagy elmaradott ember, aki minderről másként
vélekedik.
Ez
a mozzanat akár az egész előadott históriát is példázhatná. Így nézi,
szemléli ma a játékokat a magyar és a nemzetközi „posztmodern elit”,
amitől – hiszen részei ennek – az olimpia szervezői, irányítói és
hasznosítói sem akarnak elmaradni. Akarjuk-e magunknak ezt a világot? Hajlanék
arra, hogy én nem kérek belőle, ha nem tudnám, hogy az az emlegetett
utóvédharc emberi arcunk megőrzéséért is folyik, s ebben még e világot
átkaroló négyesztendei látványosságnak is része lehet. Tudom, hogy a sport már
rég az ördögé lett, de reménykedem, hogy az olimpia azért mégsem teljesen. Mert
alighanem megint egy világméretű bódítást láttunk tizenhat napon át, amin
sokan meggazdagodtak, vagy még gazdagabbá lettek, de láthattuk a dobogón
például Kovács Ágnest vagy Kökény Beatrixot is, akik számomra azokban a
percekben a már rég letűnt hősöket
idézték. Tán önmaga félelmeit és kishitűségét is legyűrve,
roppant fegyelmezett versenyzéssel győzött az egyik, társaival együtt egy
már megnyert aranyat – igen bután – veszített el a másik, de
mindkettőjüket egyformán rázta a zokogás, vélem, azért, mert – ott belül
talán – megérezték az életnek azt a misztériumát, amivel a földi halandó csak a
kivételes pillanatokban érintkezhet. Amit
tettek, érdekek és számítgatások nélkül tették, egész lett számukra a világ ott a dobogón, amelynek az öröm éppúgy
része, miként a tragikum, ahogy azt a régi bolondos görögök – az olimpia
egykori kitalálói – mindannyiunknál jobban tudták. Ez a két – végletesen
ellentétesnek tetsző, de paradox módon egy irányba mutató – pillanat volt
számomra az igazi olimpia, a csoda és az esendőség foglalata egyszerre,
amit mint eszményt soha föl nem adhatunk. Kicsi sziget, bevehetetlen hadállás
ez, a még pislákoló erkölcs, az áhítat és az emberség sűrítménye az
embertelenségben – ami rajta kívül van, az minden hazugság egy idő óta.
Magyarhonba ezt kéne elhozni igazán, s ha csak a versengéssel együtt lehet, hát
akkor nem bánom: pályázzuk meg azt is. Esélyünk az utóbbira nemigen van, de az
tán vigasztaló, hogy az előbbivel való együttlét semmibe sem kerül – csak
a jóindulaton, a szereteten meg a magunk emberségén múlik. Hajrá, magyarok!