Pósfai György
Gőzös Cipó
Szokásomhoz
híven a hidegtől a meleg felé tartottam.
Fanyar
füstkígyó tekergett a fák között, a napon még sütkérezni lehetett, az árnyékban
már csípett az őszi levegő.
Kezdtem
az ötvenméteres medencével. Fejesemmel én törtem meg a víztükröt – egyedül
voltam. Egyenletesen szeltem a habokat, kilégzéskor a szétprüszkölt víz apró
golyócskákban szaladt előre a felszínen, bőrömről
bizsergető mikroörvények váltak le, s egyesültek nagyobb tölcsérekké sikló
testhatárom mentén. Elég lassan közeledett a medence túlsó vége – hiába, jó
néhány éve már, hogy olimpiát nyertem! Nemrégiben amputáltattam az egyik
karomat, ez is jelentősen lelassított. (Meg az is igaz, hogy nem valami
úszószámban nyertem az aranyérmet, hanem szalonnasütésben.)
Pelenkafehér
felhőrongyok úszkáltak a képeslapkék égen, a feszített víztükör apró
hullámain napfény-üvegcserepek villództak.
Zihálva,
de energikusan kimásztam a medence végén, és áthengeredtem a következő
fokozatba, a féllangyos pocakáztatóba. Három gyerek játszott fröcskölődve,
sikongatásuk elhalt a fenyők lombjában. Épp csak keresztülgázoltam a
medencén, s átcsobbantam a meleg dagonyába. Jólesően szétterültem,
hagytam, hogy kültakarómat átjárja a hő. Ahogy azonban az úszás hatása
múlni kezdett, a hőfok mind kevésbé tűnt kielégítőnek, nem akart
csontig hatolni a meleg.
A
megmozduló levegő áramában teljesen halott levelek zizegtek végig a
betonon, majd hangtalanul a vízre hullottak.
Irány
a forró víz! A termálmedencék felülről nyitott terét háromszög alakban
sima, csupa üveg épületszárnyak vették körül. A háromszög egyik csúcsán kapu
nyílt, itt lehetett besétálni a strand felől. Nagy volt a kontraszt: kint
a szinte kihalt strand, csöndes medencék, elhagyott nyugágyak, éles, üres
levegő, bent sűrű, meleg gőzpára, a vízben
csont-bőr-hús embertömeg, egységes zsivajmorajjá egyesülő sok-sok
individuális beszélgetés. Szemben az épületből alagútszerű kifutó
vezetett a vízbe, a végén lógó vastag fóliacsíkokat időnként
félrelebbentették: újabb emberegység érkezett, hogy beleolvadjon a
termáltömegbe. Csupa meglettebb ember mindenhol; sűrű rajokban
gubbasztottak a medencék csempézett padkáin, nem tartottak távolságot,
egymáshoz préselődtek, itt mindenki feloldódott a nagy, terápiás
közösségben.
Nem a
legszebb emberpéldányok járnak ide: lógó hasak, szőrös hátak,
megereszkedett, löttyedt bőrhurkák, kopasz tarkók ernyedeztek a kiázott
testnedvekkel dúsított termálvízben. Oldalt tolókocsis sánták és bénák várták
türelemmel a sorukat, hogy a gondozó a lejtős rámpán a vízbe segítse
őket.
Beléptem
a derékmély medencébe, és nyakig a sűrű, közös magzatvízbe
ereszkedve, lebegő törpejárással felfedezőútra indultam a padkák
labirintusában. Kerülgetnem kellett a víz alatti, kusza végtagnyúlványokat,
itt-ott meg különösen nagy volt az emberkoncentráció: gejzírbuzgárok törtek itt
fel a fenékről, alulról fújták be a levegővel kevert forró vizet.
Hárman-négyen csaptak le egy-egy működésbe lépő buzgárra,
hátukat-ülepüket egymásnak vetve élvezték a kéjes altesti dögönyözést. Némelyek
nem is háttal, hanem szemben álltak, hasuk-mellük összetapadt, fejüket
kénytelenek voltak oldalt fordítani, hogy ne egymás szájába beszéljenek.
A
legforróbb beáramlási pont felé közeledtem, amikor a felszálló és megnyíló
gőzfátylak között megpillantottam, akit kerestem: Cipót. Különös módon
egyedül birtokolt egy buzgárt, a tömeg egy tisztességes sugarú körben üresen
hagyta körülötte a medencét. Én ezen nagyon nem csodálkoztam, Cipó körül mindig
különös dolgok történnek. Ő az, aki alatt leszakadt a londoni híd, és egyszer
őmiatta késett két hetet a cukorrépa betakarítása. Régen láttam már,
erősen megnőtt a haja, egészen a vállára omlott, és rövid szakállat
is növesztett. Oldalazó mozdulatokkal megközelítettem, ő helyet adott, és
most már ketten bizsergettettük magunkat a feltörő buborékokkal.
Az ég
ki-kinyílt felettünk, „ang-ang” – hallatszott le hozzánk áttörve a
tömegmormogáson: vonuló vadlibák kiáltoztak a magasban.
„A
meleg víz jót tesz a gondolkodásnak” – jegyezte meg Cipó. Ráhagyólag
bólintottam, valóban, ami jó a testnek, nyilván a szellemnek is előnyös.
Vártam, mit akar mondani, és közben a buzgár fölé úsztattam a horpaszomat.
„Szerinted
kicsoda Jézus Krisztus? Kinek tartják az emberek?” – szegezte nekem a kérdést.
Meghökkenve kapirgáltam gondolataim között – tudtam, hogy nem elégszik meg
valami szimpla válasszal –, próbáltam felidézni, mit is mondtak Szent Péterék.
„Illés?
Jeremiás? Valami próféta?”
„Hideg,
hideg” – rázta fejét Cipó.
„A
Messiás? A második személy?”
„Langyos,
langyos, melegszik!”
„Az
Emberfia?”
„Meleg,
meleg! – csapott a szóra Cipó –, de még nem tűz!”
„Hát
akkor szerinted kicsoda Jézus Krisztus?” – tettem föl az obligát kérdést.
„Én
vagyok Jézus Krisztus” – válaszolta Cipó nemes egyszerűséggel. Látva újabb
meghökkenésemet, így folytatta:
„Pontosabban:
része vagyok, belőle épülök, bennem van…” Hirtelen eltorzult az arca,
torkához kapott, és elliluló képpel köhögni-öklendezni kezdett. Hosszú
másodpercekig tartott a roham, s végül úgy tűnt, valami irtózatos csomagot
sikerült felharákolnia torka mélyéből. Ott állt kimeredt szemmel,
kidülledt pofazacskóval, és száját összeszorítva, kétségbeesetten nézett körül,
hogyan szabaduljon meg a kínos tartalomtól. Ránézett a vízre – az
embergyűrű körülöttünk még hátrébb hőkölt –, aztán keserves
fintorok közepette nagyot nyelt, és visszacsúsztatta eredeti helyére a
szörnyű gombócot.
„Mi
van veled?” – néztem rá rémülten.
„Á,
semmi – legyintett Cipó –, csak nagyon közel merészkedtek már” – és vállával a
húsgyűrű felé bökött.
Felvetette
fejét: a mélykék égen egymást érték a vadlibák V betűi,
szólongató-kereső kiáltozásuk lehullott közénk. Néhány helyben úszó
mozdulatot tettem.
„Réges-rég,
egy távoli városban, kisgyerek képében ott ültem egy öreg templom sötét
sekrestyéjében – révedt a gőzbe Cipó. – Sárga, gyertya alakú lámpák világítottak,
a magas terem felsőbb régiói homályba vesztek. A fal mentén hatalmas,
sötétbarna szekrény húzódott, benne frissen mosott, mégis dohos miseruhák,
ministránslebernyegek lapultak. A káplán magyarázott, és valahányszor Krisztus
nevét mondta, a szekrény fölött a falra szegezett fakorpuszra mutatott. Nem
éreztem közösséget a szoborral. Egy idegen, rideg, ébenfekete alak lógott a
sötétbe vesző magasban, egyszer még ránk zuhan, és nyakunkat töri. Hol
volt a mosolygós tekintetű, fiatal férfi, a puha porban mezítláb bandukoló
tanítványok, a szelíd galileai dombok, a kerek kövekre kifekvő hullámok, a
halászok lágyan sikló csónakja?
A
sötét sekrestye helyett szívesebben keresgéltünk a toronyban – a káplán ideadta
a kulcsot –, találtunk is csókafészket kék szemű fiókákkal, kimásztunk a
toronypárkányra, törött karú kőszent mögül lestük lent a játékvillamost, a
hangyaembereket. Mi is aprók voltunk, ránk borult az ég, a domború föld
szétszaladt alattunk, s rajta kapaszkodott a város, lüktető,
sűrű közepétől a rojtos szélekig, ahol az elfogyó házak közül
utak futottak ki a napfényben fürdő dombok közé.
Igen,
kicsi voltam, a mustármagnál is kisebb, a semminél is kevesebb, de kinyílt fenn
a szemem, és megszületett bennem a világ. Messzire láttam, de befelé néztem. Rájöttem,
hogy egylényegű vagyok, és minden általam lesz. Ha akarom, semmi sincs, és
ha akarom, minden van. Lenéztem, és megteremtettem a szememmel a várost, az
utakat, a dombokat, a levegőt, az eget, eligazgattam az embereket, és
azóta is folyton megkönyörülök rajtuk, vesződöm velük, teremtek és
megváltok és lelkesítek…”
„Jó,
jó – szóltam közbe –, és velem mi lesz, én is részesülök, tudok teremteni, és
Megváltó is vagyok?”
„Persze,
mind azok vagyunk” – legyintett Cipó.
„Ők
is?” – mutattam a lógó hasúakra. Cipó meghökkent, aztán vállat vont:
„Nyilván
ők is.” Azzal – még elragadtatásának hatása alatt – egy pompás háti
vízinyíllal a medence széléhez lökte magát, kiszállt a vízből, és a
középen lévő, kerek, asztalforma szellőzőnyílás tetejére lépett
fel, hogy megtörülközzön.
És
ekkor különös dolog történt. Miközben Cipó fürdőlepedőjét magára
csavarta, zúgás támadt az égből, és vizet kereső, összevissza
kiáltozó vadlibacsapat ereszkedett le az épületszárnyak közé. Egyre lejjebb
szálltak a madarak, a gőzfelhők között tájékozódásukat vesztve,
zavarodottan repültek körbe-körbe, örvénylettek a nagy testek, ködöt kavaró
szárnyak suhogtak, az üvegfalakról többszörösen visszaverődő
madárkiáltások töltötték be a teret, és a vadlibák tölcséres örvénye közepén, a
kavargó gőzből kiemelkedve ott állt, lebegett Cipó, átszellemült
tekintetét az égre vetette, két karját előre-felfelé nyújtotta, a fehér
fürdőlepedő könyökéig csúszott vissza – mindenki őt nézte
döbbenten, a röpködő, suhogó madaraktól, kavargó gőztől,
lebegő Cipótól zavarodottan sokan felálltak a vízben, egy béna
felegyenesedett tolószékéből, egy reszketeg lépést tett Cipó felé, karját
előrenyújtotta…
Aztán
valami huzat félrelebbentette a gőzködöt, a vadlibák felismerték
tévedésüket, és néhány erőteljes szárnycsapással visszaemelkedtek a
magasba, a béna megkapaszkodott a korlátban, és visszarogyott a tolószékbe,
fokozatosan újra kezdődött és normál szintre erősödött a zsivajmoraj,
Cipó pedig lehajolt, belebújt papucsába, majd leugrott, és kisétált a medencék
között a kapu felé, eltávozott a strand irányába.
Még
egypár pillanatig az események hatása alatt voltam, de aztán irtózatos
torokköszörülésbe-harákolásba kezdtem, mert egy újonnan érkezett terapeuta
lebegő törpejárásban éppen az én buzgáromat vette célba.