Rónay László
„Ha volna
hang…”
Csokits János: Egy hajótörött naplójából
Egy
költő lelki alkatára, egyéniségére, mesterségéről kialakított
véleményére a címadásaiból is következtethetünk. A hajótörött képzetét a
magányossággal asszociálhatjuk, s talán nem ok nélkül. Csokits Jánost annak
idején életkora, költői indulásának időpontja miatt sorolhattuk az
akkori középnemzedék lírikusai közé, valójában többnyire távol tartotta magát a
vele egyívásúak vállalkozásaitól, de rangot adott neki, hogy a legendás Kilenc költő című antológiában
szerepelt, őt is Szabó Zoltán kalauzolta be abba az irodalmi közegbe,
amelyet az érdeklődőnek illik ismernie. Pontosabban: illett volna!
Hiszen ez a versgyűjtemény kevesek féltett, boldog tulajdona volt. Akárcsak
a Külhoni Szövegtár egyetlen száma,
amelyben ugyancsak jelen volt. De például hiába kerestük nevét az 1980-ban
megjelent Nyugati magyar költők
antológiájában, holott ott lett volna a helye a nyugati lírát reprezentáló
gyűjteményben. S ha valaki versesköteteit kereste, meg kellett elégednie
egy Bostonban kiadottal, a Látogatás egy
égitesten-nel. Ez azonban már akkor (1988-ban) került az olvasók kezébe,
amikor lassacskán megkezdődött az addig homogénnek vélt nyugati magyar
irodalom eróziója, amely a rendszerváltás után olykor valóságos hegyomlássá
változott: fogyatkozott az olvasóközönség, folyóiratok szűntek meg, az
írók egy része hazatelepült, ám furcsa és megmagyarázhatatlan okokból
legtöbbjük máig sem került be a hazai irodalom vérkeringésébe, köteteik ritkán
jelennek meg, s akkor is kritikai visszhang, mérlegelés nélkül. Az átlagolvasó
előbb szerezhetett tudomást Csokits János Pilinszkyhez
fűződő kapcsolatáról, semmint verseit megismerhette volna.
A
hajótöröttség állapota persze mást is jelent. Erre utalt Kemenes Géfin László
az említett 1980-as antológia előszavában. Arra célozva, hogy a nyugati
magyar líra nosztalgikus érzése nemcsak a szülőföld kényszerű
elhagyásának fájdalmából ered, hanem mélyebb jelentése is van: szétfoszlott az
ember metafizikai világképe, s az utolsó világmegváltó eszme is semmivé vált;
„századunkban mondotta ki joggal a filozófus, hogy az emberi lét hajótöröttség,
s ezután csak azoknak szava érdemel hitelt, akik ennek az állapotnak tudatában
vannak”. Csokits János mindenesetre tudatában volt! Idézzük bizonyságul egy
körülbelül harminc esztendeje született költeménye, a Kipillantás egy holdkráterből indító részét (maga a vers
egyébként bármelyik antológia dísze lehetne):
Búcsúzni
kell.
A hallgatás kéklő üvegén
kinéz a szív. A régi jel:
rebbenő arc a múlt egén.
Fehér mosoly. Barátaim,
egymás szemében eltününk,
idegek, sejtek rácsain
atomvilágba süllyedünk.
Ismertük egymást. Ennyi volt
a rövid találkozó.
Szavunk hűségén semmi folt:
az élet halálhozó.
Egy szó – és minden szerteszáll,
a tér, idő, tudat
a fényben egymásra talál.
A szív tudja az utat.
Ez
az egyetlen idézet is igazolhatja, amit a költő önvallomásában ír: „Az öt
évtizeden át egymást követő irodalmi elméletekre, izmusokra nem sok
időt pazaroltam: érdeklődésem egészen más irányba, az eredethez, a
Föld, az élővilág eredetével foglalkozó tudományokhoz vonzott.”
Szerencsére. Soha nem születik igazán jelentős líra abból, hogy a
költő különféle múlékony kordivatokhoz kötődik. A „tér”, az
„idő” és a „tudat” adja igazi témáit, ezeket népesíti be, lényegíti át
látomásaiban. S ha még a szívére is hagyatkozik, bizonyosan érdemes gondosan,
ráhangolódva olvasni a hajótörött naplóját. Még akkor is, ha azt panaszolja,
hogy „Hideg ez a föld // egyetlen sárga levél / csüng a fügefán” (Haiku), vagy közös sorsunkra, az
elmúlásra készülődik.
Ősi
tudást, a jelenségekkel való azonosulást jelképekké finomító és tágító elemeket
bőven találhatunk Csokits János lírájában. A Kipillantás…-ban is, más verseiben is gyakran bukkan föl például a
kék szín, amelyet a kötet címének sugallata szerint a tenger színével is
azonosíthatunk, de mást is felidézhet, például a romantika korának szemléletét.
Ott és akkor a kékség az éterivé finomodott vágyakra utalt, az eszményire,
amelynek fényében a tér, idő, tudat valóban egymásra talált. Benne rejlett
e színben a végtelenség, az elérhetetlen iránt érzett örök emberi vágyakozás,
az az érzés, amelyet Kemenes Géfin László „veszélyeztetettnek” mondott idézett
előszavában. A költő, ha komolyan veszi feladatát – és Csokits János
ilyen költő –, e veszni látszó értékeket perli vissza fájdalmas
egyértelműséggel vagy lebegő jelképiséggel, már-már szürreális
ihletéssel.
Nem
tanulságok nélküli figyelemmel kísérni a versek születésének időpontjait,
szembesülni a költő belső érlelődésével, hangja, formálása és
témái változásával. A rendkívül szigorúan megrostált versanyag hat ciklusra
oszlik, az utolsó (Szürkület) már
itthon született költői terméséből is ízelítőt ad. Nehéz feladat
volna pályaívét megrajzolni, hiszen korai költészetében is rátalált már arra a
hangra, amely máig jellemzi – legfeljebb kicsit játékosabb, fiatalosabb volt
akkor –, és arra a formálásra is, amelynek lényege a látvány és a jelenségek
mögé hatolás, egy mögöttes, a lélek tartományában épült világ feltérképezése.
Mégis megfigyelhető a változás: a játék egyre komolyabbá válik, élet,
halál a tétje, még akkor is, ha maga a vers nem a végső vagy az
egzisztenciális kérdésekkel szembesít. Ám a szavak mögött érezni azt a
szándékot, azt az eltökéltséget, ahogy a költő, akár Homo ludens című versének hőse, a „végtelennek akar
kiáltani”, „tartós jeleket” hátrahagyva, s jóllehet érzi vállalkozása terhét,
újra meg újra nekirugaszkodik, hogy minél mélyebbre hatoljon a lélek titkaiba
és az anyagi világ szerkezetébe.
Tizen-egynéhány
évvel ezelőtt Barta János rendkívül tanulságos képét rajzolta meg az
akkori modern költészetnek. Az új költészet, írta, esztétikai kapcsolatokat
teremt egy imaginárius térben és időben. A „régi” vers élményvilága
„elhelyezhető az euklideszi térben és időben, az alapul szolgáló
szituáció jelen van, vagy többé-kevésbé sejthető. A modern vers számára
új, mágikus geometriát kell tételeznünk: tér- és időjelzései valami
megfoghatatlan központra utalnak” (Ma,
tegnap, tegnapelőtt). Persze azóta jócskán módosult a líra, ma már az
a bizonyos központ nem megfoghatatlan, hanem nincs, esetleg több is létezik.
Csokits
János lírájának központja azonban pontosan kitapintható: az ember keresi benne
a hiteles megszólalási lehetőséget és helyzetet, amit azért nehéz
megtalálnia, mert a természet, az egykori képsugalló, alapvetően
megváltozott, a tudomány felismeréseinek vakító fényében új és új arcait
mutatja, s gazdagsága még inkább saját kicsinységére, eszközei elégtelenségére
eszmélteti a költőt:
Üveges
fényben állok itt,
kéken tengeri zöld
tükrével kínoz, elvakít,
jéggel süt rám a Föld.
Sugárzó gömb! Hányféle ég,
könnyező, vérző anyag,
levegő, tenger, sarki jég
hideg gyémántja vagy?!
Delejes földi fényözön,
dermesztő acél sugár,
páncélodba öltözöm:
belülről nem sivár.
Kihűlt varázslat vesz körül,
szivacsos, ráncos szivek,
a szó hasztalan örül:
a kő nem hallja meg.
(Kipillantás
egy holdkráterből)
Könyvet
lehetne írni erről a megállapításról: „Kihűlt varázslat vesz körül”.
Már Ady is azt panaszolta, hogy „minden egész eltörött”, s Kosztolányi
impresszionistának mondott Őszi
reggelijében megborzongat a „részvéttelen, derült, magába-forduló
tökéletesség”, de az egész, ha töredékeiben is, s a tökéletesség, ha magába
fordult is, felismerhető volt, a költő rendelkezett azzal a
képességgel, hogy olvasóját ráismertesse. De mi történik, ha a varázslatával
ható, képekbe és hasonlatokba foglalható anyag „kihűlt”, ha a szívek
szivacsossá, ráncossá aszalódtak, kővé váltak? Mi lesz akkor a költő
örömének tárgyával, varázslóeszközével, a szóval?
Talán
a világ rendje, amelyről oly magával ragadó hitelességgel írt József
Attila és Szabó Lőrinc, még menedék lehet. De az ő rendjük még az
anyag mozgásából, a sejtek életéből adódott. Csokits Jánosnál viszont már
„jéghideg”, végső állapot eljövetelét sejtető:
Éjfélkor
jéghideg a rend.
Kihúny a hold, a kristály meghasad,
pattogva zeng a porladó öböl:
vizének hűlt helyén az űr,
halott dűnák, tűnő csillagok.
(Később)
Ez
a leírás Csokits János lírájának egyik vonzó sajátosságára utal: feszült
figyelemmel, már-már önkínzó összeszedettséggel építi fel szavaiból a saját
világát, ismételten szembesülve a modern lírát annyira jellemző
kockázattal, amelyben ott rejlik a kudarc valószínűsége, a szavak
hiábavalóságának torkot szorító félelme. „…megesik, hogy a lét összetör, s
otthagy minket az útfélen – írta ezzel kapcsolatban Pierre Emmanuel. – Egyetlen
hivatásának valóban tudatában lévő költő (és e »kritikus« tudat
nélkül minden költészet kezdetleges marad), egyetlen szellemileg nagykorú
költő sem utasítja el a kudarc kockázatát, aminek ez a hivatás a jele.
Egyetlen módja van, hogy ne mondjunk csődöt a nyelvben:
meggyőződésünkké tenni, éppen a nyelvben való hitünk által, hogy
folyton hajlamosak vagyunk erre a csődre; hogy a legkisebb
figyelmetlenség, a szavak iránti köteles tiszteletünk lazulása elég a
csődhöz. A költészet vagy lelki jelenlét – vagy nem egyéb üres
irodalomnál.”
A
modern líra megértésének, a róla kialakítható értékítéletnek akár kánonja is
lehetne ez a néhány mondat. Ha igaznak fogadjuk el – s aki az irodalomnak
morális szerepet tulajdonít, feltétlenül azonosulni tud vele –, kimondhatjuk:
Csokits János lírájában érezni e „lelki jelenlét” megnyilvánulásait, s ezek
egyik legizgalmasabb jele, ahogy még a kőnek és a néma világnak is el
akarja mondani üzenetét. A tapasztalatok sokaságával felvértezett költő
gyakran szembesül a kihűlő világ félelmes látványával, a halott
természettel, kiürülő világegyetemmel, az ember utáni vagy nélküli
csenddel, a „semmi”-vel, amely aligha véletlenül lett fontos bölcseleti kategória.
Még ebben a kihalt közegben is érzékeli azonban az élet jeleit, a megszólalás
esélyét. Egyik megrendítően szép „képeslapján” (A hűlő Nap korából) így ír:
Szirtek között
üresen kanyargó meder
fövenyén a csönd
csillámai,
pávakék
láva üvegére kövült
szivárvány,
a Nap
sziklává higgadt
kérge most fagyos,
salakos lapály,
se Hold
se Föld.
Köröskörül
fekete égbolt,
gyémánt némaság.
*
Ha volna hang,
volna itt beszéd,
azt mondaná a kő:
Minden él,
a semmi is világ.
Az
Örökre mottóját Illyés Gyulától
választotta a költő („ami egyszer szép volt, az nem múlik el soha”), s ezt
a gondolatot ismétli meg verse felütésében: „Ami egyszer szép volt, sosem múlik
el”, ám a megállapításra egy időszerű kérdés következik: „de vajjon a
rosszat felejteni kell?” Már csak azért is érdemes szembesülnünk Csokits János
e költeményével, mert azon ritka kivételek egyike, amelyekben a poéta
időszerű történelmi problémákkal vet számot, valós események uralják
a versszöveget. Az olvasóban távoli asszociációként felötlik Márai Halotti beszéde, amelyben hasonlóan
fájdalmas, önvizsgálatra késztető felvetések olvashatók. Csokits János is
távlatos belső monológ formájában idézi a félmúlt szomorú emlékeket
ébresztő szereplőit: „Rákosit, Sztálint, Révait, Zsdanovot”, s
természetesen Hitlert meg a történelem elképesztő bukfenceit, amikor
„Moszkva Berlinnel még szövetségben áll”… Csak „történelmi bazár” volna mindez,
vagy az emberiség örök veszélyeztetettségének fájdalmas mementója? „Szuronyok
közt ismered a veszélyt” – írja a költő, s ha széttekintünk a mai
világban, csüggedten állapíthatjuk meg: a szuronyok eltűntek, de a veszély
még fenyegetőbb, „a történő világ” új és új szörnyűségeket
tartogat, s meglehet, nemcsak a „Föld és Hold” marad meg, hanem „volt, van, lesz”
az emberiség ellen elkövetett bűnök sora is, s mintha igaza volna a
költőnek: „haszontalan beszéd” felsorolni őket abban a balga hitben,
hogy okulásunkra szolgálnak, olyan tanulságul, amely a tisztább élet felé
segíthet. Vagy mégis van lehetősége a bűnök eltüntetésének? A
vétkesek – így Csokits János – nem nyerhetnek „könnyelmű bocsánatot”, de a
személy magában hordja a felejtés és vele a megigazulás esélyét:
Rejtsd
el, bármivel gyötör az iszonyat,
mint kagyló a gyönggyel, vond be kínodat:
amit elviselsz, abból nő a vigasz,
nincsen igazság – ha bírsz, te légy igaz.
Az idő tér dolga. Földünkön a tett
mindig csak örökre történhetett,
s ami egyszer történt, a fényben a kép,
örökre szennyes, vagy örökre szép.
Nem
túlságosan megnyugtató azzal a megállapítással szembesülni: „nincsen igazság”,
csak önmagunkban, tetteink vagy gondolataink által birtokolhatjuk részleteit.
Messzire vezetne, ha végiggondolnánk, mi is az az igazság, s történelmi
tapasztalatainkkal szembesítenénk azt a kérdést, mennyire relativizálható,
hamisítható meg. A tettek emlékezete valóban megmarad. Az egyén helytállásának,
személyes igazságáért vívott küzdelmének emléke többnyire elhomályosul. De a
sok kis személyes harc valóban folyammá szélesülhet, amely az utókor
nézőpontjából „örökre szennyes, vagy örökre szép”. S azokat a „szennyes”
emlékeket, amelyekkel a költő szembesít, talán megszépítik a
bűntelenség fénylő példái, amelyek közül a legfényesebbek nem
lehetnek mulandók. Mert az ember akkor is magában hordja személyes, „szép”
igazsága megvalósításának esélyét, ha a tapintható valóság elemei „lisztes
lávakővé” keményedtek. Az emlékezet ilyenkor is működik, számot
vethetünk magunkkal, átvilágíthatjuk, megérthetjük tetteinket. A Hic et nunc fontos igazsága ez, s egyben
Csokits János lírájának egyik legfeszítőbb ellentétére utal: a világ
mulandóságán átütő emberi érzésekre, a reménytelenségben is tisztán
világító gondolatra, s ezek reménységünk folyton megújuló forrásai lehetnek és
lesznek:
Álomra
semmi szükség.
Nyitott szívvel nézem az éjfélt,
hideg szemmel holtig tanulok.
(Tabula
rasa)
Ez
a gondolat több változatban is kísért. Csokits János is számot vet azzal a
megoldással, amely az antikvitás korszaka óta vissza-visszatér, olykor nagyon
is csábító formában. Kiszakadhat-e a gondolkodó ember a romlottnak mutatkozó
valóságból? Elvonulhat-e magányos szigetre? A Béke Szigetén-ben a megcsömörlött Gullivernek dohos könyveiből
is elege lesz. Robinsonnak álcázva magát tengerre száll. Átvizsgálják
okmányait, hamis papírokkal igazolja magát, s a Béke Szigetén szenved
hajótörést. „Amerre néz: / lakatlan, tiszta nyár. / Sehol egy ember. / Gulliver
elégedett.” Elmaradottsága egyben a gondtalanság boldog nyugalmát ígéri.
Ám
a modern világban nincsenek olyan szigetek, ahová ne érne el az ember. Gulliver
szigetére egyre-másra érkeznek a palackba zárt üzenetek. „Beteg vagy? Duzzogsz?
Álmodozol? / Hidd el, szükségünk volna rád” – így szól az első. Válaszol;
igaz, homokra írja szavait: nincs szüksége senkire, semmire. De másnap ott az
új palack:
Hasztalan bujdosol, szigetlakó.
Ahol a tér közös tulajdon,
idő sem lehet egyedül tiéd.
Amid van, kölcsön, öröklött holmi,
minden szó ablak és tükör:
a gondolat idegen gondot őriz.
Ne csald magad, nincs külön világ.
Tekintsünk
el az esetleges önéletrajziságtól. A lényeg abban rejlik, hogy nincs külön
világ, minden szó ablak és tükör, a magányos ember is átlátható, számvetésre
késztethető. Az új és új levelek a világirodalom nagy utazóit,
egyedüllétre vágyóit idézik: Ulisszeszt, athéni Timont Prosperónál – ugyan mi
dolga lehet ott? –, a szülői háztól távol vegetáló tékozló fiút és
természetesen Robinsont, aki az üzenők szerint „gyáva Jónás: / cethalban
tölti rongyos életét”. Az volna a valóság, amit az utolsó kijelentés tartalmaz:
„A fausti ember hajója megfeneklett”? Gulliver nem válaszol. Tűnődik,
s arra a szomorú végkövetkeztetésre jut, hogy az emberiség történelmében nincs
haladás, legfeljebb a gyilkolás és ellenségeskedés ősképe ismétlődik
különböző változatokban: „Ábel juhok pásztora volt, / Káin
földművelő.”
A
gondolkodó ember, miközben a világ sorsán mereng, felteszi magának a kérdést:
„Visszájára fordult a rend?” Valljuk meg, nem oktalan felvetés, s kivált akkor
nem az, ha a költő úgy érzi, az űr magánya kövült rá:
Egem és földem odavan.
Fogamra fagy a szám.
Elektronzápor a szavam.
Minden égitest hazám.
(Kipillantás
egy holdkráterből)
Ha
ezt az önjellemzést összevetjük a Vázlat
a költő portréjához önarcképével, első olvasatra nem tapasztalunk
különbséget. A poéta lehangoló jellemzése („Álma kiszáradt. / Lírája nincs… /
Tükörbe néz: üres arc / üres lapon”) azt a látszatot kelti, hogy a kihűlt,
embertelen világban nincs miért fogalmaznia a reménység üzenetét. De a talányos
befejezés („A fonnyadt szem / néha még / villan egyet.”) azt sejteti, hogy van
még mondanivalója a felkavaró és megrázó számvetés után is. Bár azt írja
önvallomásában, hogy csak azokra a szavakra emlékszik, amelyek számára
fontosak, az olvasó mégis úgy véli, hogy ezeket a szavakat ismételten ki kell
mondania. (Új Forrás Könyvek 34)