Szakolczay Lajos
Erdélyi
Zsuzsanna varázslatai
Hegyet hágék, lőtőt lépék
Nem
akarok hinni a szememnek: előttem a Hegyet
hágék, lőtőt lépék harmadik, megint bővített, ezúttal
Pozsonyból érkezett kiadása. Gyönyörű könyv. Teste van, akárcsak a Bibliának – a korábbi kiadások szövegeinek
száma 137-ről, illetve 251-ről mostanra 321-re nőtt –, ám
forgatásakor, az archaizáló, szép külső ellenére, elsőbben a szelleme ragad meg. Az a megtisztító
erő, amit az Erdélyi Zsuzsanna által föltámasztott kései középkor sugall.
Ha
nincs vagy kevés az írásos emlék, akkor életre keltve egy sosem volt régiséget,
szóljon a szóló száj, öreg mámikáink,
búcsújáró öregjeink sok nemzedék kincsét őrző pogány-keresztény
imája-zsolozsmája! Amely nemcsak a torokfájásra, hideglelésre, hályogra,
ijedségre stb. lehet hasznos ima,
hanem a Jézus Krisztust megidéző szenvedéstörténet költőileg átélt mozzanataival az ember háborgó, a valóságban
ugyancsak sokat szenvedő lelkére is.
A
szenvedővel való azonosulás magában hordja a megtisztulás reményét. A
féltve őrzött, az emlékezet ki tudja milyen mélységéből
előkerült imák, amelyek gyakran a templom falain kívül rekedtek, ezért
némelykor bibliapótlékként is hatnak. Hogy egyikük-másikuk elmondásával a hét
halálos bűn megbocsáttatik-e, kérdéses, de a verssel fölérő,
nemegyszer poétikai magaslatokba szökő zsolozsmák-bájolók megszólaltatói
hittek a varázslatban. Nyomorúságos életük fölött mindig ott volt egy égi út – a képzelet. Ha itt lent
szorított valami, akkor a megfoghatatlanságában is sugallatos ösvény jelentette
számukra a szabadságot.
A
moldvai Diószénről származó, szárászi (Tolna megye) Benke Jánosné Benedek
Rozália könyvcímmé emelt, mára klasszikussá váló verses látománya beavat a lélek emez intimitásába. „Hegyet hágék, /
Lőtőt lépék, / Kőkápolnicskát láték, / Bellől arannyas, /
Küel irgalmas, / Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala, / Aranhajával
leeresztvel, / Arankönyveivel kicsordulva, / És aranszekállával kitépvel. /
Eljöve Szent Világ Úristen és megkérdeztén: / Mié’t ülsz itt, Szent Világ
Úrjézus Krisztus, / Aranhajadval leersztvel, / Arankönyveidvel kicsordulva, /
És aranszekálladval kitépvel? / Azér ülök itt, Szent Világ Úristen, / Várom a
harangokat, megkonduljanak, / A bűnösök ide folyamoggyanak, /
Bűnbánatot tarcsanak, / Szent asztalomról táplálkoggyanak, / Hogy örök
életet éljenek. / Aki esztet elmongya eszte lefektibe, / Reggel felkeltibe, /
Testye beteg, / Lelke készül, / Boldog mennyország ajtaja nyitul’, áment.”
A
kozmikussá tágított képben, melyet a kőkáplonicska,
az adatközlőben a történelem és a lélek viharait egyként lecsendesítő
kápolnácska indított el, az Úristen legszegényebb jobbágyaiként számon tartott
csángók szenvedésélménye biblikus – a megidvezüléshez segítő, azt
ösztönző – távlatot kap. Az énekmondó a lelkében leledzett igazsággal
megteremti azt az állapotot, ami egy sosem volt misztériumjáték legsajátjabbja:
mindnyájan tudjuk, de csupán a beavatottak érzik eme különleges létpanasz
fájdalmát, boldog keserveit.
Amikor
Erdélyi Zsuzsanna arról beszél, hogy „a középkor bizarr arculatát
meglehetősen élénken rajzolja meg az imádságműfaj”, hiszen a csiszolt költői formában „pogány
hiedelemmozzanatok, krisztusi pecséttel hitelesített szoláris képzetek
keverednek a középkori egyházi költészet töredékes roncsaival, misztikus víziókkal
és a burjánzó, nem kanonizált szövegek színes fordulataival”, arra is
figyelmeztet, hogy ebben az összeolvadásban
az egymással szemben álló „sarkok”: igaz – hamis, törvényes – törvénytelen,
kánoni szűkszavúság – apokrif bőség, evilág – túlvilág stb. avatódnak
poétikummá. Számunkra esztétikai értéket hordozó költészetté.
Kelet
vagy Nyugat? Mezopotámiai agyagtáblák bűvös igéi vagy a német gyógy- és
varázskönyvek imaszövegei? Középkori pokoljárók vagy oda magukat visszaálmodó moldvai, kibédi, somogyi,
bucsuszentlászlói asszonyok? (Akik, mint a zoboraljai Pintér Józsefné vagy az
ugyancsak odavaló Puchovszkyné Sipos Anna, kimenvén ajtajuk elejébe az „apró
madárkákban”szárnyas angyalkákot
láttak.)
Mind
együtt – siratóstul, bibliástul, imáccságostul!
Ebben
az égi és földi kazalban, századok hűsében
őrizve a hőst, ott szunnyad
a teremtőerő megannyi formája. S aki közelebb hajol hozzá, és van
türelme az aranyat is rejtő szálakat szétszálazni, egyúttal rá is lel e
csodálatos folyamat működésére. „A századokon át elhullajtott szellemi
morzsákból a csipegető koldusnép költői tehetsége varázskovászával
erőt adó kenyeret sütött. Más szóval: úgy tűnik, hogy a költészetté
válás folyamatában ez az anyag fel tudta szítani a népi alkotóösztön míves
közreműködését igénylő belső tüzet. Enélkül aligha keletkezhettek
volna e sodró líra villanó képei, változó lüktetésű sorai, amelyek Arany
Áther vagy Louhi világába is visszalendítenek, de Fülöp, a Kancellár
szekvenciái szellemét is árasztják. Ősvallási genezismotívumok kozmikus
jegyei kapcsolódnak Mária születéséhez, totemisztikus képzetei Krisztus
származtatásához, szoláris hagyományai Istenhez (»bejön hozzám Szent Úristen
világosító«, »eljöve Szent Világ Úristen«) vagy Krisztus-Világ anyjához (»én
leszek tenéked Napbúlátó anya«). Samanisztikus mozzanatok elködösödött emléke
kísért, vogul imádság Nap-hívó könyörgését visszhangozzák, medveénekek
hangulatát idézik a »letérgyepül térdre, térdig való vérbe” vagy a »halnék
halálodé’, ha halhatnék«, a »lépj ki lépést, lépj ajtódon« betűrímei. S
mindez eggyé olvad a »Simeon-hegyi kápolná«-val, a »boldog aranykakaskák«-kal
vagy a »kisleányzó« Mária álmával, »angyalok tiszta fejér kötényé«-vel… Enélkül
aligha tudnánk meg a »sárbodor szép haját leeresztő« Máriáról, hogy »világ
zsoltárkönyvét olvassa«, sem az Istenfiú halálát – »talpig sebesen, könyökig
könnyben, hetedízig való sebben« – nem fogalmazná meg egy kánoni irat sem az
ősköltészet gondolatritmusának bőségével: »testi szállong, véri
hullong«, »száll a húsa szakadván, piros vére csordulván«, »az ő szíve
vetömödött, piros véri futamodott«, »szíve teteje meghasadt, piros vére
szétszaladt« stb.
Emez
izzás nélkül e költészet csak szó- és motívumgyűjtemény lenne,
melyből hiányozna a szentséges
és a valóságos természetes egysége.
Nem ötvöződne eggyé a »főszállott a kokas a kapufélfára«, a »fogadj
Isten, Szent Lukács evangélista« hétköznapisága a »Szent Engelice«, »Szent
Kotron« és az isteni ige »szent szakramentoma« miszticitásával.
A
népköltés új műfajaként jelentkező líra – amint láttuk – nemcsak a
magyar barokkhoz vagy a keresztény középkorhoz kötődik, hanem sokkal
messzebbre utal. Összességében villant fel vonásokat a magyarság lelki-szellemi
arculatából, melyen egymást váltó áramlatok szükségszerűen módosítottak,
de alapjegyeit eltüntetni nem tudták. E különböző korok szívverését,
gondolati ritmusát s a mögöttes tudattartalmakat kivetítő költészetet
talán így summázhatnám: régi és új, távoli és jelenvaló. Csak viszonyítás
kérdése, hogy személyes vagy személytelen, hogy alanyi vagy tárgyi. Szubjektív
elemei ellenére könnyen objektiválható. Végsőkig leegyszerűsített és
végletekig bonyolult. Egyszerre megbékélt és robbanó, zárt és kitárulkozó.
Túlfűtött – megríkat, és bizarr – megnevettet. Egyéni hangú, közösségi
élménytartalmú. Bár magyar, de Európát, sőt Ázsiát is kivetíti. Nomád
természetközpontúsága nem akadályozza meg, hogy a középkori latinitás égre
tekintő szemléletével láttasson.”
Erdélyi
Zsuzsannának, a gyűjtést és az értelmezést szinte költészetté avató, ma
már díjakkal is megbecsült tudósnak volt – nem füle! – lelke eme szépségek meghallására. Ő adott nevet – műfaji
besorolást – a fölgyűjtött anyagnak: archaikus
népi imádságok. Az ő három évtizedes, szívósságot és kemény akaratot
követelő munkája teremtette meg
azt a légkört, amelyben a rendszerezett szövegek új tudományágat követeltek
maguknak.
Irodalom,
nyelvészet, néprajz, vallás, lélektan, misztérium – mind-mind ott lakoznak e szent őrületben. És Erdélyi
Zsuzsanna varázslatai attól csak még elementárisabbak, hogy
gyűjtőútjain, levetvén tudósi talárját, maga is Édenné bájolta a
sokszor csaknem sivatagi környezetet. Szinte nem volt olyan sanyarú helyzet –
még a Securitate, a román titkosrendőrség zaklatásait is ideértve
(Csíksomlyó, búcsú, 1978) –, hogy mindent a cél szolgálatába állító
rejtezéssel, angyali türelemmel „jegyzetelgetve” ne nőtt volna föl
adatközlőihez.
Ebben
az emelkedésben ott az
együttérző ember szárnyalása, vagyis az a meghosszabbított pillanat,
amikor a tudós a szenvedéstörténet mozzanatait átélve alanyaival lélekben eggyé
válik. Gazdagodik is? Minden bizonnyal. Hiszen a „lelküket az égi magasokig
szárnyaltató szent öregeink harmatoztatják a hit, a szeretet, a szépség
harmatát ránk, mindnyájunkra”! „Menj el, Asszonyom, Szűz Mária, / Lépjél
öt mélységes lépést, / Ejts el három véres könnyet, / Tekints föl a magas
Kálvária-hegyre, a magas keresztfára, / Meglátod a te áldott Szent Fiadot
felfeszítve…” A gyergyószárhegyi Raduly Jánosné Móna Margit vallott így a
csíksomlyói búcsúban a Fiát kereső Máriáról.
Aki
sohasem volt Csíksomlyón, és a több százezres tömegből föltekintve nem
érzékelte a haragos, sötétszürke égből aláhulló áldást és a felhők
mögül áttörő fény misztériumát, annak is vers értékű, mert
szimbólumot hordoz a kereső „öt
mélységes lépése”. A szakrális néprajz poétája mindig, minden esetben megtette,
evvel is adózva Mária útjának, azokat a bizonyos lépéseket. Csak az
előttünk általa kifeszített földabrosz
bizonyíthatja, hogy mennyire mélységesek
voltak ezek a lépések. Zselicszentpál, Lészped, Felsőháza, Csíkbánfalva,
Osztopán, Töröcske, Mekényes, Bükkszentdomokos, Zsére, Bucsuszentlászló,
Kakasd, Csörnyeföld, Pötréte, Csököly, Kányavár, Erdőd, Kapuszina –
zenélnek a földrajzi nevek. Az adatközlőkhöz kötődők, a
gyűjtőutakkal meghódítottak, s nem kevésbé azok, amelyeket a Hegyet hágék, lőtőt lépék szerzője
valamelyik, könyvében tudatosan szerepeltetett „vendégszöveg” tulajdonosától
kölcsönzött.
Mert
Erdélyi Zsuzsanna az ég imádatát
közösségi ügyként fogja föl. Értékkereső kutatásait is így végzi –
alázattal. Nem féltékeny mások munkájára, sohasem sajátít ki egyetlen
adatközlőt sem. Sőt, ha úgy érzi, hogy itthoni és külhoni társai az
övénél érvényesebb, egy-egy motívumot tekintve érdekesebb szövegre találtak,
bátran közli antológiájában. A néprajz, a zene stb. klasszikusait is – így
többek között Kálmány Lajost, Bálint Sándort, Lajtha Lászlót, Vargyas Lajost –
azért idézi egy-egy általuk fölgyűjtött verssel oly sűrűen, hogy
láthatóvá váljék teljes nagyságában az értékek köztársasága. A kötet legújabb
része szép számban hoz példát erdélyi (Tánczos Vilmos, Kallós Zoltán, Ráduly
János) és délvidéki (Silling István, Jung Károly) gyűjtők-tudósok
anyagából is. Mert újdonságukhoz kétség sem fér, s nem kevésszer azért, mert
egy-egy változattal valamely ismert motívumról vagy történésről való tudásunk
gazdagszik.
Csak
a mostani, 1100 oldalas kötetet böngészve látni igazán, hogy a harminc évvel
ezelőtt megtalált kincsnek mekkora a súlya, milyen nagy a hatósugara, és
mennyire sok égtáj felől való, vagyis egyetemes az értéke. A zalai
Bucsuszentlászló és Oxford (itt fedezett föl Jankovics József egy 1653-as
imádságot valamely bibliamagyarázó könyv kötéstáblájában), nem szólva a Hegyet hágék, lőtőt lépék-ben
oly sűrűn szereplő somogyi helységekről, úgy köttetik
össze, hogy világosan látni: az archaikus
népi imádságok, tájaktól, országoktól függetlenül, egy különleges
érzésvilágot reprezentálnak. Legtöbbször vers értékű megszólalásban,
művészi erővel.
Erdélyi
Zsuzsanna újabb tanulmányútjai (Olaszország, Lengyelország) és a hazai (szerb,
horvát, szlovén, szlovák, sváb) nemzetiségek között végzett kutatásai
meggyőzően bizonyították, hogy bájolóink, ráolvasásaink és
imaszövegeink, nemegyszer a Grál-jegyek jelenlétét megerősítve, nem állnak
egymagukban. Részei – sokszor pillérei – annak az európai szellemiségnek, amely
sosem törölheti ki magából a magyar vonásokat.
A
néprajz poétájának hajlékony az esszényelve, változatos a stílusa, ezért is
olvashatni izgalommal értelmező-megvilágító tanulmányait. Abban, hogy
prózája nem csupán a tudományra, de a „szájrú szájra ment” imádságokra is épül,
van valami konfessziószerű. Ezáltal mintha egy égi lény közölné bölcs meglátását: nincs elveszve az ember, és
botorkáló korunk sem, ha érzékenyen figyel az „egísz níp” századok alatt
nemesedett tiszta hangjára. (Kalligram,
1999)