Szappanos Gábor
Petőfi szelleme
Nem
tudom, hogy mivé fejlődsz,
Hiszen
csak embrió vagy még,
De
szebb célod annál nem lehet,
Hogy
idézd Petőfi szellemét.
Petőfit
idézd, ki közöttünk járt
És
ismerjük jellemét.
Példakép
legyen ő nekünk,
Mi,
késői nemzedék.
Petőfi
itt járt közöttünk.
Talán
éppen ebben a szobában
A
haza sorsa felett
Vele
együtt búsult valamelyik ősünk.
Vagy
talán szépapánkat nézte
A
róna közepébe,
Amint
az nyugodt mozdulattal
A
kaszáját fente.
De
minden bizonnyal
A
mi ükapánk és anyánk volt
Az
a kiskapuban álló subás
Szőke
legény, barna lány,
Akik
az estéli harangszó után
Olyannyira
egymásba feledkeztek,
Hogy
magukon kívül
Senkit
észre sem vettek.
Itt
érett férfivá.
Több
versében is emlékezik rá.
Ifjúsága
nem volt virágos tavasz.
Hogy
volt-e ifjúsága? Talán nem is igaz.
Százhúsz
éve már,
Hogy
e falon nézte
Pislákoló
gyertyafénynél
Pipafüstje
árnyát.
Most
az Ő hajlokában összejőve,
Reá
emlékezünk.
És,
hogy emlékét megtartjuk,
Erre
esküszünk!
Lelke
lobog előtted
Világító
fáklyaként,
És
neked szebb célod nem lehet,
Mint
az, hogy ápold emlékét!
Mikor
a tanácselnök elszavalta a Petőfi Irodalmi és Múzeumi Társaság alakuló
ülésére írott költeményét, a kissé bizonytalan taps után megilletődött,
egyszersmind feszült csend ereszkedett a harminckilenc egybegyűltre az
egykori nagyvendéglő ivójában.
Odakünn:
fogvacogtató hideg, szélcsendes este – a holdsajka mozdulatlanul állni látszott
az égbolt befagyott fekete óceánjában –, a miriád csillag mint megannyi apró
szigony, amely jeges szúrásával az utcán bolygó lelkek arcát döfködte. A
faluszéli tó túloldaláról, a nádas mögül kutyavonítás hallatszott, a
főúton, a kanyarban pedig súlyos csizma alatt ropogott a hó: egy
későn érkező meghívott közeledett a Petőfi-házhoz.
Idebenn:
már nemcsak a két jól megrakott jancsikályha adta a meleget, hanem a vastag
báránybőr kucsmák és a hitványabb fejfedők alól előkerült
parasztfőkről fölszálló gőz is. A bekecsek már rég lekerültek az
emberekről, s a legtöbben bordás mellényben vagy kardigánban és szigorúan
nyakig gombolt, szigorúan nyakkendő nélküli fehér gyolcsingben ültek a
helyükön, s várták, mi lesz most. Az ünnepi összejöveteleknek az a nehéz
pillanata volt ez, amikor a beszédek elhangzása után a résztvevőktől
mintegy elvárják – vagy egyenesen felszólítják őket –, hogy oldottabban
folytassák az ünneplést.
A
hosszú lócákon, az összetolt X-lábú asztalok előtt ülő szomszédok már
épp fordultak volna egymás felé, hogy eleget tegyenek a kimondatlan
felszólításnak, amikor egyszer csak olyasféle hang hallatszott, mintha egy
láthatatlan kéz irdatlan pallost suhogtatna a fejük felett.
–
Nyugodjanak meg kendtek, vagy hadd mondom inkább: barátim, nyugodjatok meg, ne
nézzetek oly riadtan, ne tekingessetek a tetőgerendákra, még nem láthattok
engemet, és ne tekingessetek egymásra sem, egyőtök sem hibbant meg, és
hasbeszélő sincsen köztetek!… A nagy költő szelleme vagyok…
Megidéztetek, hát megjelentem. Éppen a földgolyóbis túlsó felén, Ausztrália
forró földjén jártam, kénytelen voltam oly távoli vidékre szállani, mert egy
canberrai magyar étteremben is Petőfi Társaságot alapított néhány
odaszakadt honfi és honleány, és elszavalták egyik versemet, de amikor
meghallottam ezt a verselményt, e szánalmasan csikorgó klapanciákat, tüstént
szedtem a sátorfámat, és hazaröppentem, tulajdon szemeimmel akartam látni a
társaságot, melyben ily fülsértő zöngemény hangzik el, s jól kiosztani
előadóját… De ahogy száguldék a hang után, s látom, hogy Magyarországról
jő, közelebbről pedig a kiskunsági róna felől, azon belül is
Szárazbabód falvából, jó szüléim hajlokából, ahol én száztizenkét verset írtam,
rögtön megenyhült a szívem, s amikor a konyhai kürtőn besurrantam, már
megrohantak emlékim, s hogy beléptem – vagyis libbentem – e helyiségbe,
csordultig volt szívem örömmel, s ha élő volnék, még könnyeim is
kibuggyantak volna!
Kedves
babódi atyámfiai, hát itt vagyok! Tudom, nem vártatok ily ritka vendéget, de
remélem, antul nagyobb a vígságtok!… Hisz úgy élek én százhúsz esztendeje a
lelketekben, a ti hű lelketekben, mintha csak az imént távoztam volna a
faluból, hogy felleghajtó köpönyegemben bármikor visszatérhessek közétek… No,
lassan-lassan ti is láthattok engemet, hamarost én is láthatóvá válok
számotokra… na most… végre… tudjátok, úgy van ez a dolog, hogy amikor repülök a
tágas levegőégben, ennek a légnek a porszemeit összegyűjtöm, s
ezekből szövök magamnak leheletfinom gúnyát, s formázom meg arcomat, s
hogy ünnepetek – vagyis közös ünnepünk – fényét emeljem, derekamat még karddal
is övezém, melyet a szállongó csillagporból raktam össze, s mely szintoly
légiesen könnyű, mint ruhám s jómagam, s mint az üstökösnek csóvája, mi
látszik ugyan, de végtelenül ritka és finom.
Hej,
bátyám, be megszínám azt a csinos makrapipáját… kendét hát, ott az asztal
végin! De szíja csak nyugodtan, köszönöm a kedves kínálást, nem tudok én
kezdeni vele semmit sem, hisz magam sem vagyok több a füstnél... Hát, ha élnék,
szívesen közétek telepednék, barátim, és hanyatt vágnám magam azon a takaros
kis ládán ott a sarokban, szeretem az ilyen kis zugokat, előhúznám a pipámat,
és én is rápöfékelnék, mint kend… hogy is híjják kendet?
–
Mészáros József.
–
Mészáros József?… Csak nem annak a Mészárosnak a leszármazottja, ki itt lakott
épp a nagykocsma mellett?!
– De
bizony annak, Sándorom, és te a szépapám lyányához, az én üköreganyámhoz írtad
a Fa leszek, ha fának vagy virága című
versedet.
A
szellem nem válaszolt azonnal. Feltolulhattak emlékei – töprengést, megbánást,
szégyent egyaránt le lehetett olvasni az arcáról. Mint százhúsz éve, most sem
tudta leplezni érzelmeit. Egy darabig röpködött a tágas ivóban, besurrant a
múzeum ünnepélyes megnyitására helyreállított kármentő lécei mögé, és
elnézegette a hordókat, vesszőfonatos demizsonokat, takaros kis
csobolyókat, hosszú nyakú zöld üvegeket, mindenféle butéliákat, lopótököt, majd
az egyik asztalsor végén saját, fehér márványból készült mellszobrát szemlélte
meg, amelyet magas állványzatra helyeztek, hogy mindenki szembenézhessen vele;
a kissé idealizált fej láttán megbocsátó mosolyra húzódott a szája, aztán a
pillantása a büszt mögé, a falra akasztott koszorúra vándorolt és az alatta
kifeszített hatalmas, nemzetiszín lobogóra. Sokáig rajta felejtette a
tekintetét, s a közelebb ülők közül némelyek valami csillogást véltek
látni a szemében, később legalábbis váltig ezt állították. Aztán Sándor
egy kissé megrázta magát, tovaröppent, és komótosan még háromszor körberepülte
a helyiséget, a jancsikályhák fölött sebesebben suhant, s mintha a forró
levegő fölött kicsit bizonytalanabbá, homályosabbá vált volna az alakja –
a nagy költő életében annyira hozzászokhatott a szüntelen fagyoskodáshoz,
hogy még szellemkorában sem szívelhette a túlzott meleget? Az oldalán csakugyan
kard csüngött, lábbelije viszont ócska, letaposott sarkú csónak volt. Öltözete:
vékony, zsinóros fekete atilla, szigorúan kihajtott inggallérral, valamint
szürkésfekete pantalló.
A
babódi atyafiak már azt hitték, sosem fog megszólalni, egyszer még
szellemalakját is szem elől vesztették – talán a kormos mennyezetű
konyhába röppent ki, hogy újra lássa, hol sütötte anyja a fekete kenyeret? –,
úgyhogy kezdték előszedegetni a batyujukból az elemózsiát, amit az asszony
csomagolt nekik odahaza, kitették az asztalra az üveg borokat, a pogácsát meg a
kolbászt, és egyesek, jobb dolguk nem lévén, falatozni is nekiláttak.
– Jó
étvágyat kívánok, barátim! Egyetek csak nyugodtan, nem szentbeszéd ez, amit
hallotok. Körülnéztem kicsit a házban, mi minden változott meg, közben pedig
azon törtem a fejem, megmondjam-e néktek az igazat, vagy hagyjalak meg
benneteket a boldog hitben, miszerint Mészáros uram bájos leánykájához írtam a
nevezetes verset. De aztán arra gondoltam, jobb, ha én fosztalak meg benneteket
egy kedves legendától, mint ha valami jöttment irodalomtörténész teszi ezt,
akihez semmi közötök sincsen. Éntőlem talán most szívesebben fogadjátok el
az igazságot, mint később egy idegentől. Nos hát, mikor azon a nevezetes
áprilisi napon, déltájban Mészáros uramék hamvas, cseresznyeszájú Zsófikája
átszólott hozzánk a virágzó lilaakácfa alól, hogy Józsi bátyja térjen haza az
én István öcsémtől, merthogy már asztalnál ül a család, én csakugyan épp
mentem át az udvaron, és csakugyan elfogtam bűbájos szemének pillantását,
egy minutára egészen meg is igézett, ámde a költeményt, sajna, mégsem
Zsófikához írtam, hanem a Mednyánszky Berta kisasszonyhoz… Hiába, a szívnek nem
lehet parancsolni, nincs olyan zabola, amely visszatarthatná. Bocsássatok meg,
barátim, tudom, hogy az irántami szeretetetek miatt nehezen bírtátok elfogadni,
hogy a lelkivilágomat itt-tartózkodásomkor egy ismeretlen úrikisasszony
foglalkoztatta, ki ráadásul még ki is kosarazott, és tudom, hogy ugyane
szeretet bocsátott fátyolt látásotokra, s ezért nem vettétek észre, hogy a vers
alá az vagyon írva: „Szárazbabód, 1845. aug. 20–szept. 8. között”, úgyhogy a
vers nem születhetett „közvetlen élmény hatása alatt”, mint hittétek. Augusztus
végén nem virágzik az akácfa... Emlékitekben aligha össze nem keveredett a Fa leszek, ha…kezdetű költemény
azzal a másikkal, a Zöld leveles, fehér-rel,
melyben csakugyan az áll, hogy
Zöld
leveles, fehér
Virágos
akácfa,
Kék
ruhában szőke
Kislyány
van alatta;
Megeredt
az eső,
Annak
végét várja,
A
pitvarajtóból
Kacsintgatok
rája.
– De
biz azt sem a Mészáros uram leánykájához írtam… – dünnyögte még alig hallhatóan
a költő, majd ismét elhallgatott, s miközben tett egy lassú kört a
menynyezet alatt – a mestergerendát olyan gondosan kerülte ki, mintha valóban
az útját állná, nem pedig látványos, de fölösleges mutatványról volna szó –,
szeme sarkából figyelte, hogyan fogadják bejelentését az egybegyűltek.
Mészáros József, a tanácselnök és még néhányan megcsóválták fejüket, miközben
karikázták a kolbászt, és takaros katonákat tömtek a szájukba, és csak egy-egy
szégyenlős vagy sanda pillantást vetettek a mennyezet felé, meg hümmögtek.
Sándor, mint aki mázsás súlytól szabadult meg, ezek után láthatóan vígabban
rótta a köröket: bejelentése nem keltett általános felzúdulást.
–
Telepedj közénk, Sándor, ne járj-kelj örökké, mint zsidóban a fájás – javasolta
Mészáros József, és majdnem hozzátette, hogy „egyél velünk pár falatot”; tán
úgy érezte, e kedves invitálással elsimíthatja a vers keletkezése körül esetleg
még fennálló enyhe neheztelést.
– Nem
nyughatik a lelkem, Józsi bátyám, meg egyébként is, minek tegyek úgy, mintha
élő ember volnék? Üljek le, mint akinek teste van? Mikor éltem, akkor sem
volt nyugovásom, nem sokat ültem meg egy helyen – legtöbbet tán mégis éppen
itt, Babódon, hol oly nagy szeretettel vett körül a falu népe, s gyógyította
zaklatott idegimet… Hanem, halljátok, csudálatos szépen helyreállítottátok ezt
a nagy házat, s hogy még múzeumot is kialakítottatok benne…! Megható volt
látnom a nipponországbóli, fura ákombákomokkal telerótt verseskötetemet meg azt
a gyanús, elrozsdállt vasszerkentyűt, amit kineveztetek „Petőfi
öngyújtójának”. Elmosolyodtam e jámbor tévedésen, hiszen akkor még nem is
létezhetett öngyújtó! Feltűnés nélkül vegyétek be mielébb a tárlóbul, ne
csúfoskodjatok vele! Hanem minden egyebet igen hasonlatossá tettetek eredeti
állapotjához, kiváltképp a konyhát meg az én kis szobámat. Ahhoz képest, hogy
tíz-egynéhány esztendeje még az összedőlés réme fenyegette az épületet, s
hogy a szobámban uborkahalom magasodott…
–
Honnan tudod te eztet, Sándor? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a
téeszelnök, akinek majd a torkán akadt egy falat töpörtyűs pogácsa.
– Hát
onnan, hogy 1952-ben egy ízben már jártam itten, hogy aztán tüstént odébb is
álljak, mert gyalázatos kép fogadott. Az egész ház olyan szánalmas állapotban
volt, akár a Kutyakaparó, ráadásul minden helyiségben vagy búzát, vagy más
terményt tároltak, az én szobámban pedig, mint említettem, görbe, gutaütött
uborkák halmára leltem, az ajtó mellett egy rozzant széken meg egy kövér,
pökhendi, szivarozó férfiú ült. Gyorsan emberi alakot öltöttem, pesti
literátornak adtam ki magamat, és megkérdeztem tőle, meddig szándokolják
bitorolni sárga uborkáikkal a nagy költő egykori megszentelt hajlokát, és
egyáltalán, kicsoda ő. Nem tetszett néki e nyers hang, és indulatosan
felelte: „Én vagyok a Mezőgazdasági Értékesítő Központ helyi
terménybegyűjtője!” Mód nélkül düllesztette a mellit a senkiházi.
„Addig bitoroljuk, amíg itt uborkát termelnek, és azt át kell venni!” No hát,
gondoltam magamban, akkor én sohanapján térek ide vissza, s azóta a tájára sem
néztem Szárazbabódnak!
A
szellem most összevissza röpködött a szobában, látszott, hogy az eset puszta
felidézése is mélyen felzaklatta.
–
Nyugodjál meg, Sándor, most már vigyázunk rá, hogy minden rendben legyen,
azoknak a komisz időknek egyszer s mindenkorra vége – csitította a
szellemet a kackiás bajuszú Karsai Mihály iskolaigazgató, aki a legtöbbet tette
az épület helyreállításáért.
– Nem
akarok ünneprontó lenni, barátim, de én vitába szállanék ezen hiedelemmel…
Talán nem most is muszka iga alatt nyögtök, ha nem is oly keservesen, mint
tizenhárom éve, mikor itt jártam, a kutya mindenit neki?!
–
Jajaj, költő úr, ezt inkább ne feszegessük! – szólalt meg a népfront
kákabélű embere, Gudmon Ferenc, és ijedten a tanácselnökre, az
államhatalom helyi képviselőjére pislantott.
–
Mordizomadta! Csak nem képzelik kendtek, hogy egy forradalmár szellem lakatot
teszen a szájára?!… No, az bajos is lenne, ami azt illeti… Te, barátom, aki
költőurazol engemet, mi voltál korábban?
–
Cseléd…
– És
te, kedves tanácselnök uram?
–
Szegényparaszt…
–
Igen? No, hát akkor nektek magyarázzam, mit jelent a szabadság? Alighogy
odadták a parasztnak a földet, rögtön be is hajtották a közösbe minden
jószágával együtt! Mire volt ez jó?! És még ti merészlitek állítani, hogy
egyszer s mindenkorra vége a komisz időknek?! 1849-ben is a muszka
fojtotta vérbe a magyar szabadságot, és száz évvel később is ugyanő
fojtotta meg a népakaratot.
– De a
kettő nem ugyanaz… – próbálkozott a lehetetlennel Gudmon, ám Sándor már
mozdult is felé, és talán neki is ugrott volna, ha eszébe nem jut, hogy ez a
kakaskodás meglehetősen hiú igyekezet lenne, és méltatlan is az
alkalomhoz…
– No,
oszt írtál-e új verseket, Sándor? – evezett el a veszélyes vizekről Karsai
Mihály, de kérdését rögtön meg is bánta.
Azonban
legnagyobb meglepetésére a kérdezett, aki időközben teljesen lehiggadt, és
újra lassú köreit rótta a mennyezet alatt, a legnagyobb természetességgel
válaszolt: – A halálom óta egyetlen új sor nem jutott eszembe, Miskám… Nemcsak
írni nem tudok semmit sem, ami könnyen érthető, hanem kigondolni sem…Volt
időm töprengeni a dolgon, aztán egyszer csak megvilágosodott az elmém: a
jóisten nem engedi, hogy a holtak szellemei oly foglalatosságokat űzzenek,
melyekkel beavatkozhatnak az élők dolgába. Nem alkothatunk, nem
cselekedhetünk. Mikor halálom után hetekig a csataterek fölött bolyongtam, hol
átkozódva, hol borongva sirattam az elvesztett szabadságot, aztán beláttam,
hogy így vagyon ez jól… Minden szellem csak a múltjából és a múltjában él.
Különben is, micsoda pokoli kín volna verselhetni, de le nem írhatni, meg nem
mutathatni országnak-világnak, mit alkoték… a hatalmas Dante elméje is kevés
lenne, hogy ehhez fogható gyötrelmet kitaláljon!… Nincs menny és nincs pokol,
nincs semmi sem, csak az elégikus emlékezés… Miután kiszálltam derékig
lemeztelenített, vérbe fagyott testemből, a hevenyészett fejéregyházi
tömegsírból, én már semmit sem voltam képes a jövőn alakítni, aminthogy az
én múltamon sem alakíthat senki semmit: nem vittek fogolynak a Ladoga-tó
partjára, nincsen ott semmiféle „Kőrös” nevezetű község, mint
errefelé híresztelték annak idején, nem sínylődtem szibériai ólombányában,
nem muszka földben porladnak csontjaim, nem én voltam a Gőcs vidéki
álruhás drótostót, és nem én voltam a Sarlai nevű téti takácslegény sem,
mint túladunai, nemzetiszín pántlikás lelkületű szépasszonyok képzelték a
szabadságharc leverése után, kiknek ajakán szent imádság volt a nevem, nem
bujdostam a Bakonyban, nem bujdostam sehol az országban, mert odalenn a sírban
rágtak a férgek…
– Ne
haragudj, Sándor, hogy közbeszólok, nem szeretnék megint akadékoskodni, de az
előbb azt méltóztattad mondani, hogy lelked a sírból szállt ki… Hát nem
akkor szállt ki, amikor a gyalázatos kozák ledöfött a dzsidájával?
– Nem…
Dehogyis haragszom én, Ferkém, kicsit lobbanékony vagyok, nézzétek el nékem…
Igen, jussotok van megtudni a teljes igazságot… És ezért most mindőtöket
arra kérem, tegye le a poharat, és nyelje le, mit a szájába vett, mert nem
szeretném, ha miattam menne cigányútra a korty vagy a falat… Megköszönöm.
Tehát: nem haltam meg azonnal, barátim, nesztek: élve dobtak a sírba! Élve
dobták a sírba Petőfi Sándort!
Negyven
magyar torokból szakadt ki egyszerre a fölháborodás e szörnyű, borzalmas,
irtóztató gaztett hallatán. Sokféle ember gyűlt össze ezen az estén a
Petőfi-házban: egykori nagygazda, zsírosparaszt, szegényparaszt, zsellér,
cseléd – többen közülük az ántirendszerben kevésért is egymás torkának estek
volna, és még most, a szocializmus mindent kiegyenlítő világában is úgy
sisteregtek egymás ellen, mint a véletlenül a tűzforró sparheltre
löttyentett víz, egy dologban viszont teljes volt köztük az egyetértés: a
legnagyobb magyar költő szeretetében. A hatelemis parasztbácsi a mezőn,
a cipész a műhelyben, a pék a kemence szájánál, Mészáros Józsefné a
téeszirodán vagy a tizenkettes busz Szárazbabódról elszármazott fiatal
sofőrje a székesfővárosban tucatjával-százával
szavalta-mormolta-sírta-dalolta a Petőfi-verseket a maga és a világ
gyönyörűségére.
Amikor
a jóemberek kezdtek magukhoz térni a döbbenettől, és elcsitult a
méltatlankodás hangzavara, a tanácselnök megrendülten kérdezte: – Hát hogyan
esett meg ez a csúfság, drága Sándorunk?!
– A
végső ütközet napján, július harmincegyedikén délután fél hat tájt már ott
fetrengtem a véremben a Fejéregyházán túli kukoricás mellett, az országúton
három vagy négy osztrák és muszka zsoldos között – hullarablók között,
mondhatni, hisz ők azt hitték, halott vagyok… Lerángatták rólam jóféle
vitorlavászon zubbonyomat meg a díszesen kivarrott finom ingemet, tudjátok, az
ingemre, mikor már tehettem, mindig igen kényes voltam… merthogy polgári
öltözékben menekültem, az utolsó napokban annyi időm sem volt, hogy
katonaruhát csináltassak magamnak. Csak fekete pantallómat hagyták rajtam.
Kiforgatták zsebeimet, és a számukra érdektelen, a hős katonáink
kitüntetésére szánt dekorációkat, miket ott leltek, széjjelhajigálták, valamint
a Kemény Farkasnak a csapatai állásáról szóló jelentését Bemhez, mit ugyancsak
én szállíték. Mikor megszedték magukat, én már embertelen fájdalmaimtól
eszméletem vesztettem, és hagymázas rémlátományok gyötörtek, s csak akkor
tértem magamhoz, mikor valami osztrák tiszt fölém hajolt, és a képem vizslatta.
Láttam ábrázatán, hogy ő is halottnak néz, akkor már kezdett leszállani az
alkony, nem láthatta, hogy pillám még meg-megrebben – hang már nem hagyta el
taplószáraz, alvadt vérrel teli torkomat –, felszedte a pantallómra a
hullarablók által visszahajított, vérrel összemocskolódott jelentést, vetett
még reám néhány pillantást, és távozott...
Az
egyik kályhában ekkor nagyot durrant az égő fa, ami a hirtelen támadt
csendben olybá hatott, mint a puskalövés – a hallgatóság egy emberként rezzent
össze, és fordította fejét a még utolszor szilajul fellobbanó lángok irányába.
–
Mikor a tiszt elment – folytatta Sándor –, én visszazuhantam félholt
állapotomba, s csak másnap, vagy tudj’ isten, mikor tértem magamhoz ismét,
életemben utoljára. Oláh és német szót hallék, és erős kezeket éreztem,
amint megfognak, és visznek valameddig, majd belehajítanak, akár egy zsákot,
egy emberekkel teli, mély gödörbe… Sokáig feküdtem ottan az egymásra hányt
hullákon, reám is került keresztbe egy vén honvéd lába, arcomra pedig aszott
karja… nem volt nehéz szegény… már nem fájt semmim, belül ríttam csak, a lelkem
rítt, a könnyeim már rég elapadtak… vártam, mikor dobják rám a következő
hullát, vagy kezdik hányni a földet, s ekkor halk nyöszörgést hallottam jobb
felől: „Ki vagy, bajtárs?” „Petőfi Sándor – feleltem reszelősen,
miután kiköptem a számbul egy darab kemény vérrögöt. – És te?” „Orosz Ferenc
honvéd. Ó, ha te is itt vagy, elhagyott bennünket az Isten, meghalt a magyar
szabadság.” Aztán bal felől hallottam valami mozgást, és fejem kissé
megemelkedett. „Az én térdem az, Petőfi.” „Te meg ki vagy?” – kérdeztem.
„Az mindegy. A hozzád hasonlók miatt jutottunk ide…” „Nem szégyenled magadat,
te bitang, ilyet mondani?!” – rótta meg a láthatatlan gyalázkodót Orosz. Ekkor
valami mocskos lét loccsantottak ránk a gödör szélirül, és azt ordították
hozzá, hogy „Trinkt, Schächer!” „Mit
mond?” – suttogta Orosz. „Igyatok, latrok!” – fordítottam neki az undok
vezényszót, s ekkor feketedett el örökre előttem a világ… Újabb holttestet
dobtak rám, elfogá előlem az éltető levegőt, és nemsokára
megfulladtam… A többit már tudjátok, barátim.
A
lehajtott fejű babódi atyafiak sokáig, nagyon sokáig nem szóltak semmit,
aztán lassan felpillantottak, és ahogy Petőfi végignézett népén, nemigen
láthatott szárazon maradt orcát. Minden szemből fénylő csík futott le
a bajuszig és tovább… A kályákban a tűz már csak szomorúan
libbent-lobbant, s valahonnan alulról – talán valamelyik ajtó résén – hideg
fuvallat szökött az ivóba, amelyet megérzett minden öreg láb és rossz könyök.
– Most
el kell mennem, hívnak másutt is… De ne sírjatok, veletek voltam százhúsz
esztendeig, és az idők végezetéig veletek maradok, mert ismertek,
szerettek és olvastok – vigasztalta népét Petőfi. – Támadnak majd
később új meg új bálványok, de ti tudni fogjátok, hogy azok csak bálványok,
és nem fogjátok imádni őket. Isten véletek, barátim, Isten legyen
véletek…!
Miután
a szellem elhallgatott, két karját oldalt kiterjesztette, mintha búcsúzóul
egyszerre áldaná és ölelné meg a babódi atyafiakat, majd alakját egy pillanatra
vakító égi fényesség izzította át, aztán rögtön szerte is foszlott, mint
hajnali köd a rónán a nap első mérges sugarára.