Tojáséj
Versek
a hagyatékból. Egy kötetnyi költemény. Labirintus:
bolyongunk, eltévedünk, valahová megérkezünk.
Előbb a part
fogyott el,
aztán az éj,
aztán az üresség
s ami eztán volt, ott
kezdődött.
Weöres Sándor ül a titok tengere szélén, és belelógatja a
lábát.
A csillagokban alszik, valaki meglengeti érte a levegő
lábait.
Barangolunk az életműben.
Jövünk az erdőből, ahol sose voltunk. Kerülünk
egy erdőt, pedig benne vagyunk. Megyünk egy erdőbe, ahová sose érünk.
És ha kezünkbe fogunk egy darab sötétséget, és letörjük a
sarkát – állítja Weöres Sándor –, máris átjutunk a másik teremtésbe, amely
talán nincs; de mi van, ha van?
Meg tudunk fogni egy darab sötétséget? Le tudjuk törni a
sarkát, hogy átjussunk abba a másik teremtésbe?
Éltünk, élünk; de láttunk
valamit, tudunk valamit?
Látjuk magunk körül az erdőt, amelyben vagyunk? Merjük
messziről szemügyre venni azt az erdőt, amelyben éppen eltévedtünk?
Weöres Sándor alszik helyettünk a csillagokban, amikor mi
nem ülünk a titok tengere szélén, és nem lógatjuk lábunkat a titok tengerébe?
Vagy Weöres Sándor a titok tengere?
Mondták: süllyed a
hajója!
Mondták: egy manónak
nincs hajója!
Ő meg mosolygott, naphosszat verseket fabrikált,
doromboló cicáját cirógatta, lelkét kölcsönadta élőknek, holtaknak,
nőknek, férfiaknak, összegereblyézte a hajdani magyar poéták
emlékezetünkből kihullott verstörmelékeit, magyar nyelvre hangszerelte a
világirodalmat, szavakból horgolt magának talárt, csörgősipkát, tiarát,
aztán csinált egy papírcsónakot, beleült, azt kiáltotta: Mántikaténi katá… és tucat éve, 1989. január 22-én – a Magyar
Kultúra Napján, Kölcsey Ferenc Himnusza,
nemzeti imánk született e napon – Weöres Sándor elhajózott az Óperenciás-tenger
túlsó partjára.
Mi meg itt maradtunk, és próbálunk kezünkbe fogni egy darab
sötétséget, hátha nekünk is sikerül letörni a sarkát.
Szigethy
Gábor